Magyar Olimpiai
és Sportmúzeum

Humorzsák

Szontág Pali



Szontág Pali

(Humoreszk)

Pál barátunk azt a Szontág nevet nem úgy kapta, mint más tisztességes ember, aki apja, anyja után örökli a nevét, ő ezt azon kívül viselte. Szerezte pedig úgy, ahogy a vulgó-kat szerezni szokás – tudtán és akaratán kívül. Egyszerre csak lett a név, senki se tudta hogyan, de mindenki tudta miért.
Jeles kerékpáros volt, az tagadhatatlan, és a többi rendes észjárású sporttárs nem győzte hívogatni, hogy lépjen be az egyesületbe.
- Eh, mit! Kell is nekem! Majd én a ti kedvetekért korlátozom szabadságomat. Azt teszem, ami nekem tetszik, arra járok, amerre nekem tetszik. Hisz ti még azt is előírjátok egymásnak, hogy a ruha színe milyen legyen. Az kellene csak nekem, egyéb sem!
            És hogy megmutassa, miszerint őt nem köti semmi egyesületi szabály, tiszta fehér ruhát csináltatott és abban hajtott végig az Andrássy úton. Lassan elszokott az egyesületi tagok társaságától és szenvedéllyel űzte a kezdők és a vadak bolondítását.
Végre annyira ment, hogy csak vasárnap ült a gépre és kész örömmel várta a városligeti korcsolyacsarnok előtt gyülekező vadakat. Így ragadt rá aztán a Szontág Pali név. Még az utcagyerekek is ezt kiabálták utána.
            A köréje gyűlt vadakat és kezdőket csapatokká szervezte és egész haditerveket kombinált össze, hogy hogy mily módon lehetne a vasárnapi sétáló publikumot legjobban megriasztani. Késő éjfélig hajszolta kalózait fel s le, ide-oda. Hirtelen törtettek elő egy-egy mellékutcából, éktelen sípolással, tülköléssel, hogy a sétáló nép összegabajodott ijedtében, mint a megzavart birkanyáj.
            Később a rendőrileg megkívánt éjszakai rendzavarásra fektette a fősúlyt. Tíz óra után jóltartotta a kalózcsapatot borral s aztán hajrá! Még a süketek is fölébredtek e pokoli zajra.
-           No megálljatok! – gondolta magában egy álmaiban megzavart háziúr és rábízta a házmesterére, hogy járjon ennek a zajnak valahogy a végére. – Nos – ha Szontág Pali volt az éji csend anyósa, úgy az a házmester bizonyosan a gorombaságnak volt az apósa. Azzal ugyan megjárta szépen.
A házmester kiállott a lovaglóknak fenntartott fasorba, meghúzta magát egy vékony fa mögé és várt.
            Éppen a szerencsétlen fehér ruhás Pált hozta oda a végzet. Bevárta, míg közel jött s azzal hirtelen kilépett az útra a gép elé. Pál barátunk nem is füttyenthetett és máris a földön volt. Nesze neked fehér ruha.
            És mégis a házmesternek állott feljebb. Éktelen ordítással felverte az egész utcát:
-           Jaj a lábam! oda van a nadrágom. Rendőőőr! Rendőőőr! Jaj, jajaj! – és amellett fogta Pál kabátját s a világért sem bocsájtotta volna el.
Pesten nem nagyon kell ordítozni, hogy a kihalt utcán – éjjel is – ne legyen  mindjárt nagy embercsődület, és akad néha rendőr is. Pál barátunk vesztére, most is akadt.
            A csoportból egynehányan föl is ismerték:
-           Hisz ez a Szontág Pali!
-           Hogy hívják? – kérdezte a rendőr.
-           Boronás Pál könyvvezető vagyok.
-           Nem igaz! – ordított a rendőr. – Ezek itt azt mondják, hogy az ön neve
Szontág Pali. Mit hazudik? Engem akar lóvá tenni. Jöjjön velem a kapitánysághoz.
            Egy öreg rendőrtanácsos restanciákat dolgozott fel éppen, midőn nagy zajjal megjött a csapat. A rendőr előadta az ügyet és bizonykodott, hogy: - Szontág
Palinak híjják kérem és mégis olyan álnevet mondott, aminő nincs egész Pest városában. Tudom én! Van énnekem eszem!
            Pál barátunk krudélis* állapotban volt. A fehér ruha végig sáros, az arcáról egy helyen lemállott a bőr és úgy állt ott, mint egy iskolás fiú.
            A rendőrtanácsos le is hordta, mint egy gyereket és elbocsájtotta.
            Hanem a lecke használt. Pali otthagyta a vadak társaságát, de nem hagyhatta ott a gúnynevét, Mindenki azon szólította és ez vérig bosszantotta őt. Bíztatta magát, hogy a hosszú télen majd elfelejtik.
            A farsang alatt megismerkedett egy megenni való leánykával s őrülten beleszeretett. A mama is szívesen látta, ha a csinos könyvvezető megtáncoltatta a leányát, s az athleták bálján elhatározta Pál, hogy megkéri másnap a kis aranyos kezét.
            Frakkba vágta magát és szorongó szívvel kopogtatott az ajtón – szerinte a paradicsom ajtaján.
            Három hang is mondta belül:
-           Szabad!
            Nagyot lélegzett és benyitott. – Jaj! és előtte állott a papa – az a bizonyos rendőrtanácsos.
-           Nini – a Szontág Pali!
Mintha bunkóval ütöttek volna a szegény Pali szívére. Arcába szökött a vér, hápogott, hipegett zavarában, bocsánatot kért, hogy eltévesztette az ajtót és sietett haza.
Végképp le volt hűtve a szegény! És nem tudom, mi történt volna, ha másnap nem érkezik a postán e rózsaszín levélke:
Tied vagyok, csak szólnod kell! – Ő.
Boldog nagyon. De Pali még most is idegesen rángatódzik, ha német nyelven a vasárnapról beszélnek.


Scaurus

* krudélis - itt iszonyú, szörnyű, nagyon rossz

 



Vissza a cikkekhez
További tartalmak