Magyar Olimpiai
és Sportmúzeum

Tanulmányok

Az első (két) olimpiai aranyérem története

2016. 04. 11.  
1896. április 11. (úszás)


Az első aranyérem története 
 
„Nyolc napig folytattam edzést a Zea-öböl vizében. A víz hőmérséklete napról napra csökkent. Az időjárás borongós, szeles volt, s a tenger erősen hullámzó vize sem hívogatott bíztatóan. Komoly elhatározásomtól azonban nem tágítottam. Sokszor mélyen beúsztam a hullámok közé s ilyenkor a parton lévők hangos kiáltással figyelmeztettek arra a veszélyre, amelyet – apály esetén – a szárazföldről elvonuló víz áramlása jelent. Április 9-én úsztam utoljára, addigra a víz már 11 fokra hűlt le.
 
Április 11-én korán keltem, hogy idejében ott lehessek a verseny színhelyén. Társaim valamennyien mélyen aludtak s bár egyenként is költögettem őket, kimerültségükre hivatkozva egyik sem volt hajlandó, hogy a versenyek helyszínére elkísérjen. Egyedül kocsikáztam ki és a verseny előtt senki sem volt mellettem, aki bíztató szavaival erőt öntött volna belém. Mire kiértem a majdnem kör alakú öbölhöz, a parton mintegy 40 000 főnyi tömeg gyűlt össze, amely kíváncsian és türelmetlenül várta a versenyeket. A rövidtávú versenyek az öböl mélyén kerültek lebonyolításra. Az indító- és célvonalat bójákra erősített kötelekkel rögzítették le, a versenypálya tehát elég kezdetleges volt. A parti öltözőkből kis gőzösök szállítottak bennünket a rajthelyhez, ahol – úgy emlékszem – tizenhatan helyezkedtünk el a kötélbe fogódzkodva, egymás mellé. Közvetlenül mellettem balról szállt a vízbe az amerikaiak jelöltje Williams, jobbról a harmadik az osztrák Herschmann volt.
 
Pisztolylövés jelezte az indulást, s vadul nekivágtam a tarajos húsbavágó hideg víznek…
 
Észre sem vettem, hogy a vízben kifeszített kötél horzsolja mellemet, csak úsztam, úsztam… Azt sem tudtam, hányadik helyen vagyok. Még fel sem eszméltem, amikor a mindinkább erősödő moraj és a tömeg zúgása jelezte, hogy a versenyzők célba értek. Egyszerre csak a kiáltásokból „Zito I Hungaria!”, „Éljen Magyarország!” hangjai váltak ki s a versenybíróság hajóján a legmagasabb árbocra lassan felhúzták Stobbe Ferenc bokrétaünnepi zászlaját. A zenekar pedig rázendített az osztrák himnuszra. De egyszerre elhallgatott a zene s a hirtelen beállt csendben néhány ember ajkán megszólaltak a magyar himnusz hangjai. Az volt az érzésem, hogy a kis magyar kolónia tagjai inthették le a zenekart s énekelték el nemzeti himnuszunkat.
 
Győztem!...Győztem!...
 
1 p 22,2 másodperces időt úszva első lettem az olimpiák történetében az első úszóversenyek során. (Az ókori olimpiai játékokon ugyanis nem rendeztek úszóversenyeket.)
 
Hogy mi történt az indulás és beérkezés között eltelt 82 másodperc alatt, erőfeszítésem milyen mértékének köszönhettem győzelmemet, mit éreztem, a küzdelmek folyamán milyen gondolatok kóvályogtak bennem és az olimpiai győzelem milyen lelki élményt váltott ki belőlem… mindezekre még halványan sem emlékszem. Pedig az erőkifejtés nem gépszerű munkája az izmoknak s az eredmény a test és szellem harmonikus együttműködésének kifejezője. Ma már hiába kísérlem meg felidézni emlékezetemben a történteket. Csak néhány elmosódott részlet vonul fel lelki szemem előtt: látom az öböl karéját elfoglaló sűrű embertömeg kendő- és kalaplobogtatását, látom a győzelmi árbocon felkúszni a háromszínű zászlót, amelybe játékosan kapaszkodott bele a kora áprilisi szellő."
 
Hajós Alfréd: Így lettem olimpiai bajnok. Sport Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1956. 67-69.
 
 
 *************************************************************************************************************

A második aranyérem története
 
"A verseny után ismét kis gőzösre kerültem, ahol elsőnek Iszer Károly fogadott, homlokon csókolt s megsimogatta a hidegtől elkékült arcomat.
 
Nagyon kimerült lehettem s bár a dermesztő hideg víz okozta rossz közérzetemre a meleg frottírköpeny s a mosolygó görög matrózok dörzsölgetése enyhítő hatással volt, még nem tudtam magamat beleélni abba a lélekemelő tudatba, amelyet ma az olimpiai bajnokok érezhetnek. Egyre csak arra gondoltam, vajon mit szólnak a győzelemhez az otthoniak, mit írnak az újságok, nem fogja-e elhallgatni a Sport-Élet – amely bennünket gyászmagyarkáknak nevezett – a sikert, amely a lap szerint csak akkor következhetett volna be, ha valami „isteni csoda” segít hozzá bennünket. Az Anyám! bizonyára könnyekre fakad, ha hírül adják Alfréd fia nagy dicsőségét. No és – de erre gondolni sem merek – Ilosvay professzor sem fogad majd ridegen s a vizsgákon talán megértést tanúsít irányomban…
 
Pisztolylövés dörrent, az 500 méteres verseny rajtját jelezte. – Nagy kár – gondoltam - , hogy ezen nem vehetek részt. De annyi időm sem volt, hogy az induláshoz jelentkezzem, mert a 100 méteres verseny után már indulásra készen álltak a részvevők. Az öböl torkolata körül volt a rajt, de már a bójákra erősített kötélről, hanem a kis gőzös pereméről elugrással rajtoltak. Paul Naumann osztrák bajnok győzött ebben a versenyben. 1200 méteren azután mindketten – már egy olimpiai bajnokság birtokában – indultunk. Barátaim, ha nem is beszéltek le, de szavaikból azt vehettem ki, hogy kár lenne a 100 méteres győzelmemmel megszerzett hírnevemet kockáztatnom, mert az én képességeimnek inkább a rövid távok felelnek meg. Én azonban habozás nélkül, frissen jókedvvel jelentkeztem az indulásra. Ismét gőzős szállított ki bennünket a nyíl tengerre, ahol a rajt mintegy 700 méternyire volt az öböl torkolatától. Ujjnyi vastag faggyúval kentem be a testemet. Így védekeztem a dermesztő hideg víz ellen, az erős hullámokkal viszont számolnom kellett. A gőzösök egy vonalba állottak fel s peremükről pisztolylövésre indultunk el. A görög úszók azonnal 100 méteres iramban kezdtek s az öböl torkolatáig vezettek. Ott beértem őket, de nyomomban volt Paul Neumann, az 500-as olimpiai bajnok. Az öbölben már nem zavartak a kisebb hullámok s érvényesülni kezdett a magyar úszásmód fölénye. A rendezés kezdetlegességére jellemző volt, hogy a kis gőzösök a rajt után sorsunkra hagytak bennünket s csak miután a sikerült rajtot jelentették a versenybíróságnak, hajóztak ismét a versenyzők felé. A legjobbkor, mert egymás után kellett kihalászniok a meggémberedett versenyzőket, köztük Neumannt is, aki – miután akkor már 20-25 méteres előnyt szereztem, s ezt látszólag nem tudta behozni – feladta a küzdelmet. Nem tagadom, hogy magunkra hagyatottságunkban magam is kísértésnek voltam kitéve arra a gondolatra, hogy a dermesztő vízben görcsöt kaphatok. De most már a biztos győzelem tudata a legnagyobb erőkifejtésre sarkallt. A partokat megszálló nézőtömeg moraja mind erősebbé vált s amikor beúsztam a bóják és kötelek által jelzett célba, a halk magyar éljenzést orkánszerűen túlharsogta a „Zito I Hungaria!” kiáltás s elnyelte a kis magyar kolónia himnusz-énekét. A piros-fehér-zöld zászló közben ismét felkúszott és másodszor hirdette a világ előtt a magyar sport sikerét.
 
60, vagy talán még ennél is több méterrel előztem meg ellenfeleimet s a 18 p 22,2 mp-es eredmény akkor világcsúcsot jelentett. A 10 fokos vízben azonban tagjaim annyira megmerevedtek, hogy a magam erejéből képtelen voltam a vízből kiszállni. A görög matrózok gyengéden átnyalábolva emeltek ki a vízből a fedélzetre, ahol melegített frottírköpeny várt rám. Ismét Iszer Károly üdvözölt elsőnek és utána Szokolyi Alajos borult a nyakamba.”
 
Hajós Alfréd: Így lettem olimpiai bajnok. Sport Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1956. 69-71.

Vissza a cikkekhez
További tartalmak

A Sportmúzeumnak adományozta diplomáit Máj István, a marokerősítés magyar rekordere
2015. 09. 15.
Legyőzhetetlen akaraterő, önbizalom és küzdeni akarás jellemzi...
Tovább


Harminc éve született az egyetlen magyar tornagyőzelem Wimbledonban
2015. 07. 07.
Tovább


100 éve született Csák Ibolya, első olimpiai aranyérmes női atlétánk
2015. 01. 06.
Tovább