Magyar Olimpiai
és Sportmúzeum

Tanulmányok

Stadiontörténeti séták

Adalékok a Népstadion történetéhez

A mai stadion területe már nagyon régóta sportcélokat szolgált, ez volt a régi lóversenytér. 1919-ig ez volt Budapest legrégebbi sporttere, a Kommün idején szántották fel. Később itt volt pl. a Postás Egyesület és a BESZKART pályája. A Stadion melletti területen egyébként korábban egy patak folyt át, a mai épület helyén pedig egy tó volt.

Valódi Sportstadion megépítésének ötlete először 1895-ben merült fel, amikor Kemény Ferenc, Budapestet ajánlotta az első újkori olimpia színhelyéül. Egy évvel később a főváros a Csömöri (ma: Thököly) út mellett fölépítette az első, nemzetközi versenyek megrendezésére alkalmas magyar versenypályát, a még ma is álló, védett és nyáron főként kerékpárosok, télen pedig jégkorongozók által használt Millenárist. Hosszú éveken át ez az épülettömb töltötte be a nagystadion szerepét, 15 éven keresztül ez volt lényegében Budapest egyetlen valódi futballpályája. Volt itt atlétikai és kerékpárpálya, uszoda és teniszpálya, és itt rendezték az első válogatott futball-mérkőzéseket is. A pályát többször is újjáépítették, mai formáját Hajós Alfréd, Mattyók Aladár és Lauber Dezső közreműködésével az 1928. évi átépítés során nyerte el.

Az Ifjúság úti bejárattól nem messze áll a Papp László Sportaréna és mellette az Aréna szálló, a kettő között pedig a SportAgorán a múzeum kiállítóterme, nem messze a metrómegállótól. A stadion építéséhez egyéb beruházások is kapcsolódtak, a legnagyobb ezek közül a földalatti vasút volt. A minisztertanács még 1950 szeptemberében döntött a földalatti gyorsvasút építéséről, amit három lépcsőben kívánt megvalósítani. Ennek legelső fázisaként a Déli pályaudvart és a Népstadiont összekötő kelet-nyugati vonalnak a stadion és a Sztálin tér (ma Deák tér és Erzsébet tér) közötti szakaszát kellett volna átadni 1954-ben. A gyorsvasút megállójában a kor divatjának megfelelően nagyméretű sportábrázolások, mozaikok voltak. Az átépítések során mindezt elszállították, nagy részük megsemmisült.

A Dromosz, szoborpark a tervek szerint a stadion felvonulási illetve díszbejárataként épült volna, mely lenyűgözheti a protokollvendégeket. Ma helyi védettségű terület. Általában 3-3 figura alkotja a szoborcsoportokat, melyek a magyar ifjúságot és nem csak a sportot jelképezik, van itt földműves, munkás, diák, katona. A hely adottságaiból adódóan főként sportágakat mutatnak be, így megörökítették a kor sikersportágait is, pl. focit, atlétikát, ökölvívást, birkózást, vagy a női tornát is, melyben a magyar csapat 1956-ban a szertorna szalaggyakorlatával olimpiai bajnokságot ért el. Az alkotók a korszak legnevesebb fiatal szobrászai voltak, sokak első köztéri munkája látható itt. A szobrok alumíniumötvözetből készültek és itt-ott fényesebbek. Egy babona szerint, ha valaki megérinti a földmunkás lány mutatóujját, szerencsés lesz. A kubusok, kockák csak a szobrok optikai elhatárolását szolgálják. Régen medencében álltak, víz volt a szobrok körül és autók parkoltak a közelben. Később alakították ki a 600 m-es salakos pályát, és itt edzettek a focisták is. A területet nagyon sok dologra használták, volt már itt öttusaverseny, de kutyakiállítás is.

A „toronyépület” bejáratánál áll 2001 óta Mihály Gábor Labdarúgó emlékműve, melyet az MLSZ centenáriumára emeltek, a lábazatán körben az addigi válogatott focisták neveit olvashatjuk és megtudjuk róla ki hányszor volt az.

A kerítést azért emelték, hogy a meccsek idején védve legyen a toronyépület, a jegyeket már a Thököly úton, sőt a Keleti Pályaudvarnál is ellenőrizték az ’50-es években.
A múlt század elején dinamikusan fejlődő Budapest és a hazai sportbarátok – mint ahogy az a jelentkezés időszakában négyévente most is felmerül –, szerették volna, hogy a főváros olimpiát rendezzen, de a méltó körülmények megteremtését hol a telek, hol a pénz hiánya mindig meggátolta. Majd a háború lerombolta a várost.

Amikor 1945. február közepén véget ért Budapest ostroma, a romos városban nem a Nemzeti Stadion megalkotása volt az elsődleges feladat, ennek ellenére Hajós Alfréd már 1946 februárjától számos tervváltozatot készített az Istvánmezei út – Vorosilov út (később Népstadion út ma ismét Stefánia út) – Dózsa György út (korábban Verseny utca és Aréna út) határolta területre. Egy idő után a hivatalnokok is foglalkozni kezdtek a stadion ügyével, így a Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1947. július végén úgy döntött, hogy a területet a hatvanezres „Népi Stadion” elhelyezésére „városfejlesztési és városrendezési szempontból alkalmasnak találja és erre a célra kijelöli”. Egy hónap sem telt el, amikor az éppen önálló pálya nélkül működő Vasas bejelentette igényét a területre. 1948 márciusában biztosnak tűnt, hogy a Vasas-stadiont – amelyet később Népstadionná bővítenek – a Szovjetunióból nemrégiben hazatért Limbek Gyula tervei alapján építik fel. Áprilisban azonban három, addig alig ismert tervező neve merült fel: ifj. Dávid Károlyé, Juhász Jenőé és Kiss Ferencé.

1948 tavaszán-nyarán a döntő belpolitikai változások kapcsán meghirdetett nagyszabású gazdasági és társadalmi átalakulási program része lett a Népstadion ügye. A félelmetes gyorsasággal kiépülő diktatúra számára fontos volt a nép stadionja, mint a béke, a monumentalitás és a társadalmi egyenlőség szimbóluma, és felépítését kiemelt beruházásként kezelték.

Az öt éven át tartó építkezés tervezői feladatait a fiatal építészek látták el, ifj. Dávid Károly irányításával. Az ünnepélyes kapavágásra 1948. július 12-én került sor. Az aréna külső megjelenése azonban az eredeti tervekhez képest az építkezés első három esztendejében többször is jelentős mértékben módosult.

A főépületet még ma is mindenki toronynak nevezi, noha 3 emeletnyi magasságával nem magas épület. Eredetileg 11 emeletesre tervezték. Az egész épületegyüttest nagyjából két stílus összefonódása határozta meg, az egyik a modernizmus és funkcionalizmus, a másik pedig a szocreál, vagy más néven Sztálin-barokk.

Az előbbi a stadiont, az utóbbi a dromoszt, díszpáholyt és torony épületet jellemzi. Ezt a kettőt 13-szor kellett újratervezni, mire kellően megfelelt a szocreál stílusnak.

A bejáratnál álló két oszlop tetején 10—12 cm-es rés látható a timpanon alatt. Ez statikai megfontolásból készült, mivel az épületet 11 emeletesre tervezték. Ha az egész épületet megépítették volna, pont ráfeküdne a ránehezedő teher miatt.

A bejárat feletti ötkarika is mutatja, hogy eredetileg olimpiai stadionnak készült, az 1960-as olimpiai pályázat is ehhez kapcsolódik. A stadion lassan és nehezen épült meg. Az első kapavágást a londoni (1948) olimpia előtt tették meg, a londoni és helsinki (1952) olimpiai eredmények pedig hozzájárultak az építési kedvhez.

Rendkívül sok vita előzte meg az építkezést, mert a környéken volt például a TAURUS, sokan attól tartottak, hogy a gyárnegyed és a vasút füstje megtölti a stadiont. Ez aztán később nem okozott problémát. Közel egy évvel a munka megkezdése után még mindig nem volt jóváhagyott terv, miközben a lelátók alatti földsáncok már javában emelkedtek. Az 1950. februári tervben a földsánctribün fölé nyugati oldalon kétszintes, 16 pilonos nagylelátó került. A lelátók eredetileg egy hattyúnyakkal csatlakoztak volna a toronyépülethez, és nem értek körbe. 

Az építkezés alatt folyamatosak voltak az eszköz és anyagproblémák. A mai statikai gondok nagy része is ebből ered mivel különböző minőségű vasat, cementet építettek be. Most a felső karéj le van zárva, de az itteni probléma nem azt jelenti, hogy pl. leszakadna a tribün, csak néhol porlik a beton, kisebb darabok esnek le. Ezért van behálózva a lelátók hátsó oldala a pilonok között.

Az önkéntes műszakok megszervezése 1952-ben a helyi testnevelési és sportbizottságok feladata volt, amelyek májusban utasítást kaptak arra, hogy megyénként 15-20 sportolót vagy más érdeklődőt vezényeljenek az építkezésre rendes fizetés ellenében. Így kerültek az aranycsapat futballistái és más hírneves sportolók, olimpikonok is a munkálatok helyszínére. A kor szokásainak megfelelően az építkezést a munkaverseny sem kerülte el: 1952 februárjában hetvenöt stadionépítőt avattak sztahanovistává.

Eleinte volt, hogy csillékkel szállították az anyagot és rengeteg kéziszerszámot használtak, majd a Szovjetunióból kértek kölcsön a kivitelezéshez nagyobb eszközöket. Mindenesetre akkoriban világszenzáció volt, hogy a pilonok közötti részt előre gyártott vasbetonelemekből készítették. 1952 végére már látszott, hogy nem tudják teljesíteni a terveket. A lelátókat kétoldalt levágták, a toronyépület is jóval alacsonyabb lett.

A toronyépület aulája eredeti formájában őrződött meg. A márványmozaikok különböző sportágakat ábrázolnak. A neonvilágítás tartói, a mennyezeti lámpák és az ajtók feletti díszek mind az eredeti ide tervezett, egyedi darabok. A világítótestek rézarmatúrái az alsó félemeleten és az első emeleten jól láthatóak. A földszinti ajtók feletti díszek pontosan ugyanolyanok, mint azok, amelyek a Rákosi-páholyon lévő címert vették körül. Az egész stadion, és a toronyépület belső díszítésére is jellemző a nagyon igényes, iparművészeti munka, a kiváló kivitelezés. Több helyen még a korabeli bútorok is megvannak kiváló állapotban.

Az aulában lévő pénztárt valóban használták, de a sporteseményekre a jegyeket a kerítésbe épített fülkékben lehetett volna megvenni, bár a legjelentősebb eseményekre valójában kevés volt a forgalmazott belépő, azokat a gyárakban, üzemekben a legjobb dolgozók kaphatták meg.

Az alsó félemeleten találhatók az öltözők. Jobb oldalon a hazai csapaté, melyben annak idején az aranycsapat is öltözött. Ez akkoriban annyira különlegesnek számított, hogy a 7:1-es vereségkor itt játszó angolok is ámultan nézték. Az öltözőben az eredeti faburkolat látható, míg belőle nyílik a fehércsempével burkolt fürdő, lazító terem. Az itteni medence azért volt akkoriban különleges, mert egyszerre akár 10 sportoló is lazíthatott a meleg vízben, majd a fürdő után még meg is gyúrhatták. Ez akkor rendkívüli dolog volt, ma már mindennaposnak számít, akkoriban még a Wembley Stadionban sem volt ilyen felszerelés.

A lépcsőn lefelé lehet megközelíteni a játékos kijárót, a lépcsőről nyílik a légópince, melynek építése az 50-es években kötelező volt, ennek befogadóképessége nem túl nagy, csak az épületben dolgozók befogadására képes, ma raktárnak használják.

Tovább lefelé haladva lehetne látni egy rendkívül különleges építészeti emléket. Amikor a díszpáholy és sajtóközpont átkerült a játékos kijáró felőli oldalra, megbontották az eredeti földsáncot, ami ezeknek a munkáknak a hatására megmozdult, elindult lefelé, ezért meg kellett erősíteni az egész rendszert és ehhez a mai fúrt cölöp alapozáshoz hasonlóan készítették el a tartószerkezetet. Cementet injektáltak be, mely megkötve szilárd tartóoszlopot képezett a laza feltöltésben, ezeket egy üvegfalon keresztül – néhány metrómegállónál is látható módon – lehet megtekinteni.

Maga a játékos kijáró sem eredeti, az Atlétikai VB alkalmából építették át. Ezen keresztül lehet kijutni az atlétikai pályaként és futballstadionként működő küzdőtérre. Itt a fűre csak a karbantartók és a játékosok léphetnek. Különleges dolog, de a stadion füve már a felépítmény elkészülte előtt két évvel is nőtt, sőt az átadás előtt már edzőmeccseket is játszottak rajta

A kijárat fölött van a mai sajtó és díszpáholy, középen látható egy hatalmas fotó, mely 1954 májusában készült. A magyar foci legnagyobb sikere volt, amikor a 6:3-as angliai győzelem visszavágóján, a Népstadionban az aranycsapat 7:1-re verte az angolokat. Jól látható rajta a „villanyújság” nevű kijelző az eredménnyel és a csapat. Grosics Gyula nem szerepel a képen. Ez egész életében nagy fájdalmat okozott neki. A meccseken nem sokkal a küzdelem vége előtt rendszeresen lecseréltette magát, a jobbnyelvek szerint önzetlenségből a rosszabb nyelvek szerint azért, mert így, amikor levonult a pályáról külön ünneplést kapott. A korabeli humort reprezentálja egy remek szóvicc. „Az angolok egy hétre jöttek és 7:1-re mentek.”

Amikor efölött a terület fölött elkészült a fedés, megtervezték az egész stadionét is, de aztán ez elmaradt, mert a tér nem felel meg a FIFA előírásainak. Ennek oka a nézőtér és a pálya közötti nagy távolság, ugyanis az atlétikai pálya miatt túl messze van, valamint a lelátó nem elég meredek, a felső karéj túl távol van így nem élvezhető a játék.

A lelátó felső teraszához és innen az álló- és ülőhelyekhez rámpák vezettek fel, a 31 méter magas óriástribün ülőhelyeit pedig a pilonokba épített lépcsőházakon keresztül lehetett megközelíteni. A hetvenezer nézőt befogadó lelátók feltöltése mindig fentről lefelé, kiürítése pedig lentről felfelé történt, a Colosseumhoz hasonlóan, ami a távozó tömeg mozgását és elosztását segített egyenletesebbé tenni. Nagyjából 30 perc elég az egész kiürítésére. Volt, amikor a stadionban 100.000 embert is el tudtak helyezni, a befogadóképesség mindig az épp érvényben lévő szabványon múlt, amikor még volt állóhely és padszerűek voltak az ülések, jóval több hely volt, mint mikor meccset már csak úgy lehetett rendezni, hogy pontosan sorszámozott egyszemélyes helyeken ültek a nézők. A díszpáholy a földlelátó nyugati oldalának közepén, a futballpálya felezővonalánál állt, míg a tudósítói állások e fölött kaptak helyet.

1953. augusztus 20-án teltek meg először a Népstadion lelátói. A reggel kilenckor kezdődő megnyitó ünnepségre nyolcvanezer néző kapott jegyet. Megjelent az ünnepségen többek között Avery Brundage, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke. Budapest az 1960-as olimpiára a Népstadionnal pályázott, siker esetén tovább építették volna a stadiont. A rossznyelvek szerint a negatív döntéshez az is hozzájárult, hogy Brundage urat nem a díszpáholyban, hanem az afölötti lelátórészen helyezték el a megnyitón, ahol az augusztusi kánikula kellemetlen élményével nézte végig az eseményeket. Bár a sajtótájékoztatón azt nyilatkozta, hogy Budapest felkészült és alkalmas az olimpia megrendezésére az mégsem valósulhatott meg. A szavazáskor egyébként nem sok esélyünk lett volna, hiszen a szavazó 61-ből mindössze 8 keleti ország képviseltette magát a NOB döntő ülésén. És az első szavazás utáni szünetben a szovjet delegáció vezetője dr. Mező Ferenc távollétében kijelentette, hogy a szocialista blokkból először Moszkvának kell olimpiát rendeznie, így a következő szavazáson csak egy – Mező Ferenc – szavazó voksolt Budapestre.

Végül Moszkvában valóban rendeztek olimpiát, és az imént említett úr volt a szervezőbizottság elnöke.

Amikor a stadion – ötéves fennállása alkalmából – a kor színvonalának megfelelő világítóberendezést kapott, lehetővé vált az esti programok megrendezése is. A mai világítás tartószerkezetét zsiráfoknak nevezik, jóval később a KK döntőre készült el.

Az atlétikai pálya először salakos volt és a világ egyik leggyorsabbjának tartották. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a korszak magyar középtávfutói világszínvonalú eredményeket értek el. Az ötvenes évek közepén háromszor is világcsúcsot futó 4X1500m-es váltó, az Iharos, Tábori, Mikes, Rózsavölgyi négyes sokáig verhetetlennek bizonyult, és fanatikus szurkolók buzdításától övezve, telt ház előtt futhatott a Népstadionban. Az 1955—59 közötti időszakban 13 világcsúcs született ezen a pályán. 1966-ban az atlétikai pályát rekortánnal vonták be, amit 1992-ben felújítottak. A világszínvonalú nyolcsávos pálya híre messze földre elért a hozzáértők osztatlan elismerését váltotta ki.

A díszpáholy, Rákosi-páholy, vagy kormánypáholy az állami és sportvezetők kiszolgálására épült. Mellette két géppuskafészek látható, tehát nemcsak a tűző naptól védték az itt ülőket. A vastag beton egyszerre 2 köteg kézigránát robbanását is kibírta volna. Ma már teljesen természetes, hogy a VIP vendégeket végig gépjárművel szállítják, akkoriban viszont szokatlannak számított, hogy hátulról az úgynevezett alagúton keresztül, az Istvánmezei út felől gépkocsival is be lehetett hajtani az előteréig, ahol ma is a korabeli állapotot lehet látni, még a bútorok is azonosak. Ott még megvan a Rákosi-címer is és a másik oldalon látható az ötkarika. A díszpáholy a legnagyobb kánikulában is kellemesen hűvös volt, hiszen természetes légkondicionálóként a két réteg beton között idevezették ki az alagút hűvös levegőjét. Innen, mivel labdarúgó stadionnak épült elsősorban, főként a meccseket lehetett látni, viszont az atlétikai számok nem voltak élvezhetők. A későbbiekben ezért és a mindenhol bevált gyakorlat miatt – a VIP vendégek a játékos kijáró fölött foglalnak helyet – került át a túlsó oldalra, akkor az atlétikai befutó helyét is megfordították. A területet nemcsak a géppuskások védték, hanem az is, hogy a páholy melletti két szektorban csak OTSH belépősök, az ÁVH-sok, katonák, vagy politikai munkatársak ülhettek.

A díszpáholy elején a régi Rákosi-címer nyoma még mindig látható. Ezt egy ideig az úgynevezett Kádár-címer váltotta fel, majd a ’90-es években egy gipszcímer került ide, mely elkopott.

A díszpáholy fölött voltak az újságíróknak fenntartott területek és bent a lelátó alatti részen a sajtó és telefonközpont. A lépcsőházban látható molinón a magyar sportolók által elért világcsúcsokat lehet látni. Efölött van a 65-66-os világversenyekre (Universiade, vagy EB) megépült és eredeti formájában megmaradt telefonközpont. A korabeli állapotok itt is lényegében érintetlenül fennmaradtak, jól láthatóak a telefonfülkék, ahová hagyományos központon keresztül kapcsolták a hívott felet és a hívót hangosbemondóval szólították oda. A fülkék fölött még mindig láthatóak a korabeli reklámok. A ma biliárdszalonként működő pressterem területén voltak a sajtótájékoztatók, emellett volt az MTI fotóelőhívó része. A rendezvényen készült képeket itt azonnal előhívták és az újságírók azonnal megvásárolhatták és eltelexezhették a kiadóknak. Innen lehetett feljutni a rádió és televízió közvetítő fülkékbe.

A Népstadion teljes területe: 192.916 m2; beépített területe: 129.969 m2; küzdőtere: 17.513 m2; és maximum 78.000 néző befogadására alkalmas.

A Népstadionban rendkívül népszerű sportesemények zajlottak – főként válogatott labdarúgó-mérkőzések és atlétikai viadalok. Az ötvenes években egymást érték azok az atlétikai világcsúcsok, amelyeket magyar sportolók értek el pl.: Iharos Sándor, Rozsnyói Sándor, Kazi Aranka.

Emlékezetes labdarúgó mérkőzéseket játszottak. Itt zajlott a legendás 6:3 visszavágója, amikor az angol labdarúgó-válogatott a mai napig legnagyobb fiaskóját szenvedte el - az Aranycsapattól 1954. május 23-án Magyarország-Anglia 7:1. Azoknak a világversenyeknek, amelyeket Budapesten rendeztek, minden esetben a Népstadion volt a központi helyszíne. Nagypályás kézilabda válogatott meccseket is játszottak itt az 1950-as években. 1955-ben a férfi kosárlabda Eb-t és az 1969-es öttusa vb-t tartottak a stadionban. A legjelentősebb sportrendezvények között tartjuk számon az 1966. évi Atlétikai Európa-bajnokságot. 1954-ben főiskolai világbajnokságot, 1965-ben Universiadét rendeztek a stadionban, rendkívül sikeresen. A Budapest Nagydíj nemzetközi atlétikai viadal 1978-tól vált rendszeressé. Ezekre a versenyekre minden alkalommal meghívtak néhány világsztárt. Így láthatta „testközelből” a magyar közönség – többek között - az amerikai Edwin Mosest, a kubai Alberto Juantorenát, a két nagyszerű brit futót: Coe-t és Ovett-et, a bolgár Kosztadinovát, Michael Johnsont, az akkor még NDK-s Heike Drechslert, s nem utolsósorban a csodálatos, jamaicai születésű Merlene Otteyt. Később a stadion túl nagynak bizonyult, s a rendezvény nem vonzott teltházat, így a versenyek abbamaradtak.

Az első évtizedben jobbára sporteseményeket és sportünnepélyeket rendeztek a Népstadionban. Áttörést jelentett az első SzÚR (színész – újságíró rangadó), 1963-ban.

A hatvanas évektől megsokasodtak a kulturális programok. Neves hazai és külföldi előadók szerepeltek a stadionban, telt házas koncertet adott például Louis Armstrong vagy Dean Reed. A nyolcvanas évek középétől népszerűvé váltak - főként a fiatalok körében - a könnyűzenei koncertek. A Queen együttes Kelet-Európában először a Népstadionban lépett föl, s a mai napig számos világhírű művész vonzott teltházat a nagyszabású komoly- és könnyűzenei koncertekre.

Nevezetes, „több mint teltházas” esemény volt az 1991-es pápalátogatás. II. János Pál fiatalokkal és persze idősekkel is találkozott a helyszínen. Akkoriban sajnos már rég nem sportesemények eredményezték a telt házakat.

32 év után, 1998-ban ismét atlétikai Eb színtere lett a Népstadion, amely részben megújult a kontinensviadalra. A legeredményesebb magyar sportoló a kalapácsvetés győztese: Gécsek Tibor lett. És sok év után ismét megteltek a lelátók.
    
2002-től a legendás focista: Puskás Ferenc nevét viseli a stadion. 2007-ben rajongói itt vehettek végső búcsút Öcsi bácsitól.

Immár hatvanéves, és számos szakmai vitát is megélt már a létesítmény. A teljes rekonstrukciójának, illetve lebontásának gondolata is felmerült, jelenleg világszínvonalú olimpiai központ létrehozását tervezik a helyszínen.

 



Vissza a cikkekhez
További tartalmak

Tarics Sándor köszöntésének apropóján
Egykori gimnáziumában a mai napig szeretettel fogadják, és tisztelettel emlékeznek meg róla. 2002 óta a Budapesti Műszaki Egyetem tanácsának tiszteletbeli tagja, gyémántdiplomás, valamint az egyetem díszdoktora.
Tovább