Magyar Olimpiai
és Sportmúzeum

Tanulmányok

A magyar asztalitenisz legnagyobb sikere

2014. 04. 30.  
Napra pontosan harmincöt évvel ezelőtt történt, hogy a magyar férfi asztalitenisz csapat világbajnoki címet nyert Phenjanban.

A sikereket, főleg a különböző időkben, különböző dolgokban elért sikereket nem szerencsés (és nem is mindig méltó) összehasonlítani. Mégis lépten-nyomon megtesszük, mert szeretjük a rangsorokat, a legeket. Azt azonban be kell látni: ezek a szubjektív kiemelések többnyire a csúcsokat, a véglegesen, eltörölhetetlenül létrejött tökéletességeket szándékoznak elismerni.
Ami tény: harmincöt évvel ezelőtt, 1979. április 30-án a magyar férfi asztalitenisz csapat világbajnoki címet nyert. Ez már önmagában rendkívül jól hangzik, fel is tehetnénk a polcra az egyébként is tekintélyes mennyiségű és minőségű magyar sportsiker mellé. De ha egy kicsit tovább időzünk ennél a győzelemnél, egyre több különleges elemet fedezhetünk fel benne.

Phenjanban, Észak-Koreában született, a döntőben a sportág (akkor és az óta is) vezető nagyhatalma, Kína 5:1 arányú legyőzésével. Nem mellesleg a csoportmérkőzések során is megvertük a kínaiakat, valamint a házigazdákat is. Utóbbiak eredetileg közös edzőtáborozásra hívták a magyar csapatot, de amikor kiderült, hogy egy csoportba sorsolták a két válogatottat, még az edzőterembe sem akarták beengedni Jónyeréket. Azért ők „beszivárogtak”; sporttáska nélkül, melegítő alá rejtett ütőkkel lézengtek a sportcsarnok környékén, a kapuőrök nem fogtak gyanút. A cselre már csak akkor derült fény, amikor javában ütögettek odabent.
Az 5 és az 1 nemcsak a Kína elleni eredményben van jelen; ennyire páholtuk el az észak-koreai válogatottat is. Ami pedig még fontosabb: öt játékos (Gergely Gábor, Jónyer István, Klampár Tibor, Kreisz Tibor, Takács János) és egy edző (Berczik Zoltán) alkotta a magyar csapat magját. Nemcsak három világklasszisunk volt, de csapatunk is, kiváló kiegészítő emberekkel és egy konok, a végsőkig elhatározott szövetségi kapitánnyal, aki addigra már majdnem egy évtizede azon dolgozott, hogy a játékosok egy irányba húzzanak, és megértsék, mi kell a végső sikerhez.
A hetvenes években a legjobb válogatottaknak – Kínát leszámítva – általában két-két kiemelkedő tudású játékosa volt. Magyarországnak összejött három. De ez még nem lett volna garancia a világelsőségre. A sportbeli – és lényegében bármilyen – siker nem tervezhető, akárhogy is szeretnénk (legfeljebb egyre jobban tökéletesíthető a felkészülés, ahogy Berczik is gondolta). Ezért különleges, ha valaki képes megragadni az esélyt. Ha egy csapatra való ember képes rá egy helyen és időben, olyasvalami születik, ami szinte megismételhetetlen.
Ha valaki megnézi a világbajnoki döntő összefoglalóját, azt láthatja, hogy a kínai játékosok kissé elfogódottan álltak az asztalhoz, a magyarok viszont alig tudtak uralkodni a lendületükön. Eszükbe sem jutott, hogy esetleg nem győznek. Három teljesen eltérő karakter, három különös figura egy lelkiállapotban. Szinte sietnek: legyünk már túl rajta, vigyük haza a kupát. Magabiztosak, erősek, ahogy mondani szokás, csúcsra vannak járatva. Ha azt hallanánk valakitől, hogy a magyar sportolók többnyire izgalomtól bénultan állnak ki a döntőkre, és még esélyesként is drámai bukás az osztályrészük, akkor egyrészt nézzük meg az 1979-es phenjani döntőt, másrészt próbáljuk (hangsúlyozom, próbáljuk) megszámolni, hány értékesebbnél értékesebb győzelmet arattak eddig a világversenyeken a magyarok.
Egyszerű kis történetekből lesz legenda egy ilyen győzelem hatására. Például abból, miszerint Jónyer a döntő reggelén a tartalék játékos, Takács ütőjét alakította egy lombfűrésszel (Jónyer mániákus ütőfarigcsáló volt, a versenyekre rendszerint sporttáskányi szerszámmal utazott). Vagy abból, hogy az ünneplés végeztével a csapattagok visszavonultak az egyik szobába, és pezsgőztek és römiztek hajnalig.

De a történet egésze igazából bonyolult, ahogy az élet. Egyikük sem volt mindjárt kész világbajnok. Jónyer először kosárlabdázott, a pingpongot későn kezdte, aztán naponta vonatozott Miskolcról Pestre, hogy a Spartacusban is edzhessen. Klampárt kirúgták a Meteorból azzal, hogy ügyetlen, ráadásul állandó viszályt szült, hogy a bátyja, aki az edzője is volt, szinte kisajátította a vele kapcsolatos szakmai munkát. Emellett ott voltak a fegyelmi ügyei is: 1975-ben eltiltották a világbajnokság előtt, hetvenkilencben a kapitány csak Jónyer és Gergely kitartó unszolására tett le arról, hogy hazazavarja őt a tatai edzőtáborból. Gergelyt, aki kezdetben labdarúgóként ígéretesebbnek tűnt, és felnőtt pályafutása küszöbén majdnem hátat fordított a pingpongnak, Bercziken kívül senki sem hívta volna be a válogatottba, amikor még az első harmincban sem volt benne a magyar ranglistán. A „mi lett volna, ha” kezdetű kérdések halvány gondolata is nevetséges. Viszont azt is elfogadom, ha valaki úgy véli, hogy semmi sem történhetett volna másként. Tökéletes ez a sok apró elem együtt.

A siker nem tervezhető, akárhogy is szeretnénk – de néha érezhető, hogy csak a miénk lehet. Az 1979-es magyar férfi válogatott tagjainak, amellett, hogy nagyon akarták a győzelmet, és hittek benne, mindenük megvolt ahhoz, hogy az övék legyen. Az egyik legfontosabb az egymás iránti elkötelezettségük volt. Kivételesek voltak együtt.

A címben állított elsőség persze vitatható, hiszen a magyar asztalitenisz első öt-hat évtizede bővelkedett győzelmekben és klasszisokban. Vitassa, aki akarja, csak beszéljenek róla. A magyar pingpongnak nagy szüksége van a legendás játékosaira – rég nem voltak olyanok, akiket példaként lehetett állítani a pingpongozó gyerekek elé.
Elgondolkodhatunk, melyik nagy siker és miért válik hosszú időre meghatározóvá a számunkra, vagy, hogy melyik nem, és miért nem. Érdemes elgondolkodni, mit és hogyan tesz hozzá egy nagy sportsiker az életünkhöz. Az 1979-es phenjani diadal remek válaszokkal szolgál nekünk.




Írta: Tétényi Csaba



A képek forrása:
http://hvg.hu/sport.hirek/20110111_berczik_zoltan
(Berczik Zoltán)
http://klampar.hu/fotok.htm
(Hungarian Golden Team)
http://nol.hu/sport/20111110-most_meg_pang_a_pingpong-1269171
(Jónyer István)



Vissza a cikkekhez
További tartalmak

100 éves lenne idén „a Népstadion hangja” – Molnár István emlékezete avagy fényképek és sportrelikviák mesélnek
Rövid megemlékezés Molnár István olimpiai bajnokról annak apropóján, hogy a Magyar Sportmúzeum őrizheti hagyatékát.
Tovább


Magyar olimpiai témájú levél 1836-ból
Eddigi ismereteink szerint a legrégebbi olimpiai témájú magyar futott levél az a dokumentum, melyből most részleteket közlünk. Világviszonylatban is a legkorábbiak közé tartozik, ha nem a legelső.
Tovább


Stadiontörténeti séták
A mai stadion területe már nagyon régóta sportcélokat szolgált, ez volt a régi lóversenytér. 1919-ig ez volt Budapest legrégebbi sporttere, a Kommün idején szántották fel. Később itt volt pl. a Postás Egyesület és a BESZKART pályája. 
Tovább