2013. 12. 06.  

A Magyar Sporttudományi Társaság és a Nyugat-magyarországi Egyetem közös rendezésében december 5-én hagyományteremtő céllal megtartották a Fiatal Sporttudósok I. Országos Konferenciáját Szombathelyen.
Az eseményre mintegy 20 fiatal sporttudós érkezett, hogy kutatásának eredményeit megismertesse kortársaival.
A sporttudományon belül a sporttörténeti diszciplínát munkatársunk, Miháczy Zsuzsanna képviselte, aki az 1936-os olimpián a győzteseknek kiosztott tölgyfa-csemeték sorsáról adott elő.
(A képen Lőrincz Márton olimpiai bajnok birkózónk fája látható, amelyet Szentesen ültetett el.)

Részlet a konferencián elhangzott előadás absztraktjából

Az 1936-os berlini Olimpián a szervezőbizottság döntése alapján minden olimpiai bajnok az aranyérme mellé egy tölgyfacsemetét kapott ajándékba, hogy azt szülővárosában elültesse, ezzel is ápolva az olimpiai eszmét. A történeti források tanúsága szerint a facsemeték ajándékozásának ideológiai célja is volt: a bolygó flórájának átformálása német eredetű növényvilággal.
    A berlini olimpiai játékokon 130 tölgyfacsemetét vihettek haza az első helyen végzett sportolók. A magyar versenyzők rendkívül sikeresen szerepeltek a bajnokságon, hiszen tíz alkalommal állhattak a dobogó tetejére. A magyar győztesek által hazahozott tölgyfák gyakran kalandos életútjáról nagyrészt tudunk; ezzel szemben csak szórványosak az ismereteink a világ más pontjain elültetett és felnevelkedett olimpiai tölgyekről.
    Az emlékfák gyakran a történelem áldozataivá váltak; több olyan tölgyfa is ismeretes, amely a világháború során pusztult el (a magyar olimpiai tölgyek egy része is ilyen), s közülük néhány olyanról, amelyet később tudatosan ültettek újra, mondhatni „rehabilitáltak” (pl. Kárpáti Károly fája a TF kertjében). Néhány olyan példa is tudott, melyben az emlékfák szimbólumaivá váltak egyes társadalmi eszméknek, majd kvázi zarándokhellyé alakultak, s ez által összetűzésbe kerültek az uralkodó hatalmi rend érdekeivel (pl. Palusalu fája, amelyet Sztálin kivágatott).
    Eredeti forrásdokumentumok (fényképek, levelek, személyes emlékiratok, hivatalos iratok) és a témában fellelhető szakirodalmi anyag felhasználásával dolgozom fel az egyes olimpiai tölgyek – mint az olimpiai mozgalomnak egy sajátos, az emlékezést és a hagyományőrzést elősegítő termékét – múltját és jelenét, minden esetben igyekezve összegyűjteni a hozzájuk kapcsolódó történeteket.
Célom megvizsgálni, hogy miben változott az elmúlt, kevesebb, mint 80 évben az olimpiai emlékfák presztízse; hogy mit szimbolizálnak és minek az emlékét őrzik ma a világ más országaiban.
Az olimpiai fák tágabb társadalmi recepciója – így például képzőművészeti feldolgozása – is ismert és érdekes vonatkozása a témának, bár kutatásom során ezzel csak érintőlegesen foglalkozom.
    Az emlékfák nemzetközi helyzete jelentős párhuzamokkal szolgál a hazai hagyományőrzés vonatkozásában. Az esettanulmány arra világít rá, hogy még az egyes lokális vagy nemzeti hagyományok átörökítésében is nagyon hasonló gyakorlatot követnek az ebben sikeresebbnek mondható nemzetek, valamint arra is figyelmeztet, hogy a jó példát átvenni érdemes.