2015. 12. 11.  

„A magyar sportkultúra eszmerendszerének nyomában”
Beszámoló a Magyar Sporttudományi Társaság Játékelméleti Szakbizottsága konferenciájáról.
 
Budapest, 2015. december 10.
Magyar Sport Háza
 
A konferenciát Tóth Miklós, a Magyar Sporttudományi Társaság elnöke nyitotta meg.
 
Ferenczi Attila, a Játékelméleti Szakbizottság elnöke A siker tényezői című előadásában a játékkultúrák kialakulásáról és azok jelentőségéről beszélt.
Véleménye szerint a játékkultúra, amelyet alapvetően edzők és a játékosok együttesen hoznak létre elsorvadóban van, mindez a tradíciók elcsökevényesedésével jár, amelyek összességében kihatnak az eredményességre.
A siker érdekében az analizáló és a szintetizáló típusú gondolkodás együttes alkalmazásával kell dolgozni, a szintetizáló gondolkodást mindenkor előtérbe helyezve.
Az előadó táblázatok, grafikai modellek segítségével mutatta be következtetéseit.
 
Czakó Gábor, Kossuth-díjas író Magyar nyelv – magyar észjárás – magyar stílus című video-előadásában a magyar nyelv és vele közvetlen összefüggésben a sajátos magyar gondolkodásmód specifikumait taglalta. Kiemelte a magyar nyelv ereszkedő lejtésének, páratlan képiségének, valamint mellérendelő mondatszerkesztésének szerepét a „magyar észjárást” meghatározó tényezők között, mely előzőek nyomán lehetővé teszi a lényegre törő stílust és a magas szintű elvonatkoztató képességet, amelyek a siker feltételei lehetnek.
Szent-Györgyi Albertet idézte, amint külföldiek kérdésére válaszolt: „látni azt látjuk, amit Önök, csak más is eszünkbe jut”.
 
Nyilasi Tibor, 70-szeres válogatott labdarúgó (MLSZ) szomorúan állapította meg, hogy a magyar stílus a futballban elveszett, ami magával hozta a futballkultúra hanyatlását. Vitatva Ferenczi Attila nézetét, aki jóval korábbra datálta a jelenséget, Nyilasi szerint a hanyatlás a rendszerváltást követő időkben vált kézzel foghatóvá, mivel a tradicionális magyar futballkultúra két meghatározó tényezője elveszett: a grundok megszűntek, a klubok pedig a pénz ellenében és ellenére nagyrészt elveszítették korábbi arcukat egyebek mellett azáltal, hogy véget ért az a generációs körforgás, amely korábban fontos igazodási pontokat jelentett.
Felhívta a figyelmet arra, hogy a jelen legeladhatóbb és legértékesebb játékosai (pl. L. Messi) grundon nevelkedett, s a legsikeresebb klubok saját útjukat járják, saját tradíciójukat követik (FC Barcelona). Hozzátette: a jelenlegi igazolások sem segítenek a magyar futballkultúra felélesztésében. Teljesen kiküszöbölni a mai világban ezt nem lehet, de jó lenne, ha olyan játékosokra esne a választás, akik – a játékelemek hasonlósága révén – könnyebben integrálhatóak (pl. a brazilok).
 
Dr. Kovács Antal, olimpiai bajnok cselgáncsozó a sportág magyarországi fejlődését bemutatva úgy fogalmazott, hogy a magyar út sikerének mottója mindenkor: „tanulni mindenkitől, ötvözni a legjobbakat”. (Volt példa arra, hogy szabadfogású birkózóedzők segítettek a judósok lábmunkájának fejlesztésében.)
Eredménynek, egyben a sportág presztízse növekedésének tekinti, hogy a magyar sajátosságokat is figyelembe vevő szervezeti rendszer (pl. regionális központok) kialakítása révén mára a judo magas szintű művelése összeegyeztethetővé vált a továbbtanulással.
Azonban sajnálattal állapította meg, hogy az életmódváltozások folytán a sportág már nem olyan népszerű a kisgyerekek körében.
Ránky Mátyás kosárlabda mesteredző szerint a fiatal sportág magyarországi elterjedésében, s a magyar út kialakításában azok a testnevelő tanárok játszottak úttörő szerepet, akik egyben első osztályú edzők is voltak. A sportág (élsport) legnagyobb alakjainak tartja őket.
Az 1955-ös Európa-bajnoki győzelmet követő pangásnak sok esetben politikai okai voltak:„a nagy öregek” közül többen disszidáltak, másokat bebörtönöztek a forradalomban való részvételük miatt, megint mások – egyéb okból – eltávolodtak a kosárlabdától, ami oda vezetett, hogy a sportág a hatvanas évekre „szétesett”, az edzői állomány felpuhult.
A folyamatos „magasodás” is nagy kihívás volt; eltérően pl. déli szomszédunktól (Jugoszlávia és utódállamai), nem rendelkeztünk kellő számú és tudású magas játékossal. Ebből is következik, hogy a mindenkori magyar utat az a magyar stílus viheti sikerre, amely a cselt a játék fő elemének és sajátosságának tekinti.
 
Hardicsay Péter, az MSTT Sakkelméleti Bizottságának elnöke sommásan kijelentette: jelenleg nincs magyar sakkiskola. Hozzátette: német és angol sincs.
A „legrégebbi sport” színes bemutatásakor értékelte a sakk jelentőségét, az általa fejlesztett képességek hasznosságának és hasznosításának jelentőségét az örömszerzéstől a hadászatig. Elmondta: a sakk egyrészt szemléleti mód, másrészt gondolkodási rendszer, amely alapszinten űzve bárki számára lehet örömforrás, sőt szenvedély a mindennapi életben, magas szinten pedig komoly segítség a probléma-megoldó gondolkodás fejlesztésében.
A szovjet-orosz klasszikus sakkiskola dominanciája mellett kiemelte, hogy a kínai sakk már világverő, köszönhetően annak, hogy az orosz sakkot a hagyományos kínaival, valamint a go játék elemeivel kombinálták.
 
Benedek Tibor, olimpiai bajnok vízilabdázó, szövetségi kapitány az egyéni játékelemeket, a „fineszt” és a dinamikát nevezte a magyar stílusú vízilabdázás legfőbb jellemzőjének.
A sportág nemzetközi fejlődéséből, valamint a társadalmi változásokból következő új kihívásoknak folyamatosan meg kell felelni. Sikerként könyveli el a video edzésrendszerek kialakítását és kidolgozását, az utánpótlás folyamatos és körültekintő kezelését, valamint a „nagy öregek” személyes tapasztalatának gyakorlati hasznosítását; azok közvetlen beépítését az edzésmunkába (pl. centerjáték).
 
Pézsa Tibor, olimpiai bajnok kardvívó hangulatos, lebilincselő előadásában a „legmagyarabb sportág” múltjáról és jelenkori lehetőségeiről beszélt – természetesen a kard szakág kiemelésével.
A kardvívás, mint hagyományos magyar sikersportág, nem maradhatott volna fent a tradíciók megtartása nélkül. Utóbbiért pedig legtöbbet nem a tankönyvek, hanem az egykori vívómesterek tették, amilyen pl. Borsody László volt, aki a magyar módszer minden sajátosságát ismerve és felhasználva megteremtette a tudatos vívást. Borsodynak is köszönhető, hogy a kardvívás nem a reflexek munkája csupán, nem is a technikai tudásé önmagában, hanem az asszó első pillanatától kezdve tudat által kontrollált és vezérelt folyamat.
A tradíció fennmaradásában és továbbélésében nem kis szerepe volt pl. Bay Bélának, aki a világháború után több, egykori ludovikás vívót megmentett.
A siker záloga a magasan képzett testnevelőtanár, az edző/szakember együttes munkájában rejlik.
 
Molnár Gábor, az Ősi Tűz Történelmi Vívóegyesület képviseletében a szablyavívás magyar sajátosságairól tartott előadást.
A szablyavívás, úgy is mint a kardvívás előképe, magyar vívás néven vált ismertté a köztudatban. Története a honfoglalás koráig nyúlik vissza, szellemiségének lényege: a körülményekhez való mindenkori alkalmazkodás. A fegyver alakja (pl. a penge íve) folyamatosan változott az évszázadok folyamán. A hagyományos török szablya mindig könnyebb, a magyar súlyosabb volt.
Hadászati szerepe törvényszerűen elenyészett a tűzfegyverek előtérbe kerülésével, de megsemmisítő vereségek mellett néhány bravúros magyar huszárroham is örökre megmarad a nemzeti emlékezetben.
A tradíció 1953-ig élt, de egyes, szablyahasználatra utaló kifejezések ma is ismertek, pl.: huszárvágás.
 
A konferencia záró előadását Ferenczi Attila tartotta, aki összegezte az elhangzottakat, melynek lényege a következő:
 
A magyar észjárás nyelvi alapvetésű, képi gondolkodást feltételez, egyben filozófiai alap, amely a magyarság spirituális gyökereiből származtatható.
 
A tradíció beépül a legkorszerűbb játékelemekbe, ez a siker záloga.
 
 
Az összefoglalót Farkas Ágnes készítette.