Kóczán Mór, az olimpikon lelkész

2020. június 4.

A napra pontosan 100 évvel ezelőtt aláírt trianoni békeszerződés nemcsak magát az országot, hanem közösségeket és családokat szakított szét. A határváltozások a magyar sportéletre is jelentős hatást gyakoroltak, mivel az elcsatolt területekkel együtt számos egyesületet és versenyzőt veszítette el az anyaország. Az új politikai helyzet következtében voltak olyan sportolók, akik arra kényszerültek, hogy abbahagyják a pályafutásukat, mások hátrahagyva az otthonukat a magyar fennhatóság alatt maradt területekre költöztek, egy részük pedig az utódállamok keretei között próbált érvényesülni. A harmadik csoportba tartozott Csilizradvány református lelkésze is, az 1912-es stockholmi olimpián bronzérmet szerző Kóczán Mór. A békeszerződés 100. évfordulóján az ő regénybe illő pályafutásával emlékezünk a magyar sportot is megrázó eseményre.

Kóczán Mór 1885. január 8-án született Kocs községben. Apja, Kóczán Lajos a helyi református elemi iskolája tanítójaként dolgozott. Alapfokú tanulmányait szülőfalujában, a gimnáziumot Pápán és Beregszászon végezte. Az atlétikával 1902-ben ismerkedett meg a Pápai Református Gimnázium udvarán, ahol a sportág valamennyi számát kipróbálva végül a súlylökés, a diszkoszvetés és a gerelyhajítás mellett kötelezte el magát. Egy lőcsei diákversenyen elért eredményeinek híre a Budapesti Torna Club tagjaihoz is eljutott, akik meglátogatták a fiatal atlétát és felkérték, hogy csatlakozzon a BTC-hez. Kóczán először elutasította a megkeresést, mert a Pápai Református Teológiai Akadémián kívánta folytatni a tanulmányait, ahol nem volt szervezett sportélet, de a fővárosi egyesület képviselői vállalták, hogy gondoskodnak Kóczánnak a versenyzéssel kapcsolatos kiadásairól, így végül elfogadta az ajánlatot.

1905-től kezdve szerepelt a BTC színeiben, s minden verseny előtt engedélyt kellett kérnie a professzoraitól, akik bár nem nézték túl pozitívan a teológushallgató passzióját, de nem is gördítettek akadályt a versenyzés elé. A tehetséges atléta 1908-ban vett részt az első olimpiáján diszkoszvetés, gerelyhajítás és súlylökés számokban, de Londonból még helyezetlenül tért haza. A következő évek több változást is hoztak az életében. 1909-ben megszerezte a lelkészi oklevelet és Csallóközaranyosra került segédlelkészként, majd 1910-ben átigazolt a BTC-től a Ferencvárosi Torna Clubhoz. Bár a hivatásával az egyházi elöljárói továbbra is összeegyeztethetetlennek tartották a sportot és az azzal járó „klottgatyás” viseletet, de Kóczán nem foglalkozott a kritikákkal és ennek köszönhetően 1911-ben az úgynevezett „végén fogásos” stílussal 60,64 méteres eredményt ért el gerelyhajításban, amely akkor nem hivatalos világcsúcsnak számított. A Nemzetközi Atlétikai Szövetség csak a következő évtől kezdte nyilvántartani a világrekordokat, így Kóczán eredményét ekkor még egyrészt az időpont miatt nem vehették figyelembe, másrészt a gerelyhajítás elfogadott dobóstílusaként az úgynevezett „középen fogásost” határozták meg. Ez a változtatás ugyan némileg visszavetette az eredményeit, de 1911–1914 között így is veretlen maradt gerelyhajítás hazai mezőnyében.

Az 1912-es olimpiát Stockholmban rendezték, amelyen a jó formában lévő Kóczán esélyesként indulhatott. Azonban az egyházi elöljárói és a csallóközaranyosi hívek egy része kis híján megakadályozta őt az indulásban, ezért Kovács Miklós álnéven kényszerült rajhoz állni a versenyen, amelyen végül 55,50 méteres eredményével harmadik helyen végzett a klasszikus gerelyhajításban. Bár kétszer is sikerült túldobnia az előtte végző svéd Eric Lemminget és finn Julius Saaristot, azonban mindkét kísérletet érvénytelennek ítélte a versenybíró. A döntések véleményesek voltak, már csak amiatt is, mert a rendező ország biztosította a bírákat, így a pártatlanság ténye nem feltétlenül állt fenn. Az ítélettel Kóczán sem értett egyet, amelyre önéletrajzában így emlékezett vissza: „Két jól sikerült dobásomnál kijelentették, hogy kiléptem, pedig még a vonalra sem léptem. Így is elég nagy lett az egyik dobásom, s ezzel harmadik lettem.” A NOB az 1912-es olimpia után el is rendelte, hogy a továbbiakban nemzetközi bírói testületnek kell felügyelnie a versenyek szabályszerűségét, megakadályozva a részrehajló ítéleteket. Kóczán ennek ellenére is történelmet írt, mert végső helyezésével nemcsak, hogy ő lett az első nem skandináv nemzetiségű atléta, aki ebben a versenyszámban dobogós lett a nyári játékokon, hanem a Ferencvárosi Torna Club első olimpiai érme is az ő nevéhez fűződik.

Stockholm után ismét fontos változások következtek az életében. 1914-ben Csilizradványra került lelkészként, ahol életének következő 34 évét töltötte, majd 1915-ben feleségül vette Dabasi Halász Karolát, a madari jegyző, Dabasi Halász Sándor lányát. Az új szolgálati helyén a hívek már lényegesen pozitívabban viseltettek Kóczán Mór sportszenvedélye iránt. Egyrészt az 1914-es londoni angol atlétikai bajnokságon gerelyhajításban nyert aranyérmét már nem álnéven szerezte, másrészt ő szervezte meg Csilizradvány első sportkörét, amelynek elnöke, intézője, szertárosa és edzője is volt egy személyben. Utolsó magyar bajnoki címét 1918-ban szerezte, majd a már ismert történelmi események miatt 1920-ban a csehszlovák–magyar államhatár túloldalán találta magát.
Kóczán Mór nem hagyta magára a csilizradványi közösséget, hanem kitartott mellettük a trianoni békeszerződést követően is. A sportolói pályafutást a Pozsonyi Torna Club atlétájaként folytatta, amelynek színeiben 1920-ban csehszlovák bajnoki címet is szerzett. Az 1920-as antwerpeni olimpiára azonban feltételezhetően magyar volta miatt nem őt vitték ki a csehszlovák válogatottal, hanem azt az Otakar Vydra-t, aki 37,75 méteres eredménnyel utolsó előtti helyen végzett. Klubja, a PTE a ’20-as évek elején komoly anyagi nehézségekkel küzdött és kis híján megszűnt. Kóczán átigazolt a prágai Sparta-hoz, amelynek versenyzőjeként kvalifikálta magát az 1924-es párizsi olimpiára. Két évvel később visszavonult a sportolói pályától, de 1931-ben a PTE versenyzőjeként ismét feltűnt a Csehszlovákiai Magyar Atlétikai Szövetség pozsonyi bajnokságán, ahol 52,30 méteres dobásával első helyet szerzett, majd a következő évben 55 méteres eredménnyel ismét a dobogó tetejére állhatott.

A háborút követően az újjáélesztett Csehszlovákia politikai vezetése eltökélt volt a magyarkérdés radikális „megoldásában”, amely jogfosztásban, deportálásokban, lakosságcserében és a nemzetiségi szervezetek betiltásában nyilvánult meg. 1946. február 27-én Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és Vladimir Clementis csehszlovák külügyi államtitkár aláírta a lakosságcseréről szóló egyezményt, amely a felvidéki magyarok tízezreinek erőszakos kitelepítéséhez vezetett. Csilizradványról 1948 szeptemberében 24 családot, köztük Kóczán Mórét kényszerítették távozásra. A lelkész a jugoszláv határ közelében fekvő Csátaljára került, és a Baja melletti Szeremlén vette át a református közösség vezetését. 1955-ben Gödre költözött, ahol már nyugdíjasként továbbra is aktív társadalmi életet élt. Számos alkalommal vállalta a lelkészi szolgálatot, de emellett a település sportéletében edzőként és versenybíróként is tevékenykedett.

  1. július 30-án hunyt el Gödön. Az egykori szolgálati helyein máig tisztelettel adóznak az egykori türelmes és közvetlen modorú lelkész emléke előtt. Csallóközaranyoson a helyi sportcsarnok és alapiskola, Csilizradványon az alapiskola, Gödön pedig a város tehetséges sportolói számára kiírt vándordíj viseli Kóczán Mór nevét.

Iváncsó Ádám

A témával kapcsolatban bővebben:

http://www.nemzetisport.hu/egyeb_egyeni/ns-hatarok-nelkul-hiszek-egy-hazaban-interju-szabo-lajos-tortenesszel-2765579

https://demokrata.hu/sport/melybol-a-magasba-251075/