Zsigmondy Emil, a tragikus sorsú alpinista

2020. augusztus 6.

A sportág fejlődésében jelentős mérföldkőnek számít a 19. század utolsó harmada, amikor megjelenik a vezető nélküli mászás, s az új irányzat egyik legjelentősebb úttörője a magyar származású bécsi orvos, Zsigmondy Emil volt. A fiatal alpinista nemcsak sportemberi teljesítményével tűnt ki kortársai közül, hanem szakírói munkássága révén is hozzájárult a sportág fejlődéséhez. Az 1885 májusában megjelent „Die Gefahren der Alpen” (Az Alpok veszélyei) című könyve máig meghatározó szakmunkának számít, s annak ellenére, hogy Zsigmondy tökéletesen tisztában volt a hegymászás kockázataival maga is egy szerencsétlen baleset áldozataként hunyt el 24. születésnapja előtt, 1885. augusztus 6-án.

Zsigmondy Emil 1861. augusztus 11-én született Bécsben. Apja, Zsigmondy Adolf pozsonyi születésű fogorvos, anyja, Szakmáry Irma Martonvásárról származó költő és műfordító volt. Emilt már fiatalkorában érdekelték a térképek, amelyeket sokszor le is másolt, hogy jobban memorizálhassa a rajtuk szereplő részleteket. Ez a szenvedélye kiegészült a természetjárással, amelyben elválaszthatatlan társa volt a 4 esztendővel idősebb bátyja, Ottó. Emil mindössze 13 éves volt, amikor Ottóval közösen először vágtak egy komolyabb túrába, s mászták meg az 1569 méter magas Falkenmauer-t. Alig két héttel később egy 24 órás túrára indultak, amely során 68 kilométert megtéve megmászták a 2959 méter magas Reißeck-et.

Erről a csúcsról már látták a következő elérendő magaslatot, a 3360 méteres jég borította Hochalmspitze-t, amely az első háromezres mászásuk volt. Emil gimnazistaként megmászta a Hohe Tauem-et, a Zillertal-t, az Ötztal-t, az Ortler-csoportot, végül pedig a Sexteni-Dolomitokat. Egyes csúcsokat több oldalról is teljesítve.

1879-ben kitűntetéssel érettségizett, majd közvetlenül utána érte el addigi talán legnagyobb hegymászói sikerét, amikor a Ziller-völgyi Alpokban a Gunggel-völgy felől megmászta bátyjával az addig elérhetetlennek tartott Feldkopf-ot. A 3089 méteres csúcs ugyan nem tartozik a kifejezetten magasak közé, azonban meredek és jeges falai, keskeny párkányai miatt addig nem akadt „legyőzőre”. Emil és Ottó július 23-án ért fel az 1400 méter körül található vadászházhoz, ahonnan másnap hajnali 4 órakor megindították a csúcstámadást. Egy kis vadászösvényt követtek, amelynek végén megkezdték a mászást. Elérve a gleccsert fölvették a kötelet, valamint a cipőre szerelhető hágóvasakat. A sziklafal átlagos lejtési szöge meghaladta a 40 fokot, így sokszor csak a keskeny repedésekbe szúrt jégcsákonyok segítségével tudták felhúzni magukat. Végül tizennégy óra megfeszített munka után délután 6 órakor elértek a csúcsot. A tájban való rövid gyönyörködés után építettek egy kis kőgúlát, ahova egy orvosi üvegcsében elhelyezték a névjegyeiket, igazolva a mászás sikerességét.

A visszaút során nem sikerült lejutniuk a sötétedés előtt, ezért egy keskeny sziklapárkányon éjszakáztak. A hideg mellett komoly veszélyt jelentett rájuk egy kisebb vihar is, ami szerencséjükre elkerülte őket. Napfelkelte után folytatták az utat, amely majdnem tragédiába torkollt. Egy meredek havas lejtőn Ottó kicsúszott, s a kötél magával rántotta Emilt is, de sikerült lefékezni magukat, így 11 óra tájban értek vissza a faházhoz. Szakmai körökben ez a teljesítmény olyan elismerést váltott ki, hogy a Feldkopf-ot később Zsigmondyspitze-vé nevezték át.

Emil tanulmányait 1879 őszétől a bécsi egyetem orvosi karán folytatta. Ezekben az években Ottó mellett ekkor már sokszor vele tartott fiatalabb fivére Richárd is, a későbbi Nobel-díjas vegyész, valamint barátjuk Ludwig Purtscheller, aki 1889-ben a Kilimanjaro csúcsának egyik első ismert meghódítója lett. 1885-ig Zsigmondyék közel 100 háromezres csúcsot másztak meg vezető nélkül, többek között a Mount Rosa-t (4634 m), valamint a Matterhon-t (4478 m). A hegymászás mellett Emil az orvosi pályát is komolyan véve tanulmányutakat tett Prága, Halle. Lipcse, Berlin, Koppenhága. Amszterdam, Párizs és London gyógyintézeteiben, majd visszatérve 1885 júliusától a Sebészeti Klinika tanársegédje lett.

A hegymászással kapcsolatos tapasztalatait már addig is rendszeresen megosztotta a német nyelvű szaklapokban, majd 1885 tavaszán kiadásra került a „Die Gefahren der Alpen” (Az Alpesek veszélyei) című könyve, amely annyira meghatározóvá vált alpinista körökben, hogy az eltelt 135 évben már számtalan kiadást élt meg. Annak ellenére, hogy tapasztalt és körültekintő hegymászó volt, sajnos ez a sportág számtalan megjósolhatatlan veszélyforrást rejt magában. 1885 nyarán a Zsigmondy Emil, Zsigmondy Ottó, Ludwig Purtscheller és Karl Schulz alkotta csapat a 3983 méteres Meije csúcsot próbálta megmászni. Augusztus 6-án a déli oldalon indultak el, de a kísérlet tragédiába torkollt. Máig tisztázatlan körülmények között az elől mászó Emil egy kritikus pillanatban megcsúszott és zuhanni kezdett, majd a kötelének elszakadása miatt belehalt a 700 méteres zuhanásba.

Barátai és a hegymászó társadalom tovább ápolta emlékét, s 1889-ben „Im Hochgebirge” (A magas hegyekben) címmel megjelentették korábbi cikkeit és elbeszéléseit. Zsigmondy Emil ugyan nem volt aktív szereplője a hazai turista- és hegymászóéletnek, azonban nagy tisztelet övezi a magyarországi természetjárók között is. Kultuszát itthon a Magyar Turista Egyesület (MTE) 1926-ban alakult Zsigmondy Társasága ápolta, sajnos a kör az MTE-vel együtt feloszlatásra került a második világháború után.

Zsigmondy Emil sírja a baleset helyszínétől nem messze St. Christophe-en-Oisans temetőjében található, ahol a születési és halálozási adatok mellett egy szó olvasható a sírkövön: EXCELSIOR (Csak felfelé).

Iváncsó Ádám