100 éve született Pecsovszky-Perényi József

Július 2-án lenne száz éves Pecsovszky József, a romániai magyar labdarúgás meghatározó alakja, aki három alkalommal a magyar válogatott színeiben is pályára lépett. Technikai tudására és tehetségére utalva, a kortársai által szőke csodaként emlegetett játékos karrierjének vizsgálata sokoldalú esettanulmányt kínál. A dolgozat célja az életút főbb állomásainak bemutatása mellett, az abban rejlő elemzési lehetőségek felvázolása a jeles évforduló kapcsán.

A temesvári születésű Pecsovszky – sok kortársához hasonlóan – az 1920-as évek végén, 1930-as évek elején, a városban tomboló „fociláz” hatására ismerkedett meg a játékkal. A közepes tanulmányi eredményekkel rendelkező diák, akit Csalának becéztek, először kifutófiú, majd inas lett egy fűszer- és csemegekereskedésben. Visszaemlékezések szerint mindig magánál tartotta teniszlabdáját, amelyet ha elküldték valahova, a házfalaknak rugdosott, az „átadás” szögét úgy kiszámítva, hogy a „visszapattanó labda mindig eléje kerüljön, pont lábra jöjjön”.[1] Ekkor szokta meg, hogy „érezze” a labdát, mivel a hátán lévő hatalmas kosár miatt csak nehezen tudott mozogni.[2] Későbbi, hobbi szintű asztalitenisz szenvedélyét is meghatározó, kiváló labdaérzékének köszönhetően a grundfocit idővel a szervezett keretek közötti labdarúgás váltotta fel, a Temesvári Kinizsi (Chinezul Timișoara) ifjúsági csapatában. 1937-ben mutatkozott be a klub felnőtt együttesében, egy Kinizsi – Ripensia városi rangadón. A mérkőzés során elért 1-1-es végeredmény megmentette a Kinizsit a bajnokságból való kieséstől. Az 1937-38-as szezonban Pecsovszky állandó kerettag lett a Kinizsiben, ahol „egyaránt jól állta meg a helyét összekötőben és a fedezetsorban is[3], így a csapat a 4. helyen végzett a román bajnokságban. A következő idényben azonban nem sikerült megtartani az eredményt, a másodosztályban kellett folytatniuk szereplésüket.

1941-ben Nagyváradra igazolt, ahol nevét – az elterjedt gyakorlat szerint[4] – Perényire magyarosították.[5] Az átigazolás okai között, a játékos személyes ambíciói mellett, magánéleti és köztörténeti vonásokat egyaránt találhatunk. 1940-ben kötött házasságot Koron Herminával, akitől később két fia született, József és László. A Kinizsi tartós másodosztálybeli szereplése sem a szakmai elvárásokat nem elégítette ki, sem a családalapításhoz szükséges anyagi körülményeket nem tudta megteremteni a fiatal pár számára. A költözést motiválhatta továbbá, hogy időközben, a II. bécsi döntés értelmében Nagyvárad ismét magyar fennhatóság alá került.[6] A NAC-ban fedezetként, és belső csatárként nyújtott nemzetközi szintű teljesítményét méltatták, 1942-43-ban három barátságos mérkőzés[7] alkalmával helyet kapott a magyar válogatottban. „Kitűnő labdakezelése kellő taktikai érettséggel, bátor harci szellemmel és nagy munkabírással párosult.”[8] Az 1943-44-es magyar labdarúgó-bajnokságot első vidéki csapatként megnyerő NAC keretében Perényi stabil taggá vált. Csala játékára a következő szezonban sem volt panasz, az 1944. szeptember 17-i Debrecen – NAC mérkőzésen szereplését majdnem tökéletesre osztályozta a korabeli sportsajtó.[9] A háború miatt a nagyváradi csapat szétszóródott, az immáron kétgyermekes család Budapestre költözött. Több, korábbi játékostársához[10] hasonlóan Perényi is a Nemzeti Vasas tagjaként csatlakozott a kényszerűen elindított hadibajnoksághoz.[11] Az angyalföldi csapat összetételét érzékletesen szemlélteti a korabeli „tréfa”, miszerint a csapat nevében szereplő N betű nem a nemzeti, hanem sokkal inkább a nagyváradi jelzőre utal.[12] Decemberre a játék ellehetetlenedett, Perényi, a családjától elszakadva, a lebombázott újpesti téglagyár kéményében vészelte át a főváros ostromát.[13]

A II. világháború után, a kezdetben főként a frontról szökött katonákból, diákokból, menekültekből és hazatértekből verbuválódott Kolozsvári Vasasban (KAC jogutódja) játszott, majd 1946-ban igazolt az akkor alakuló ITA (Întreprinderii Textile Arad) csapatához. Az együttest az aradi textilgyár akkori igazgató-tulajdonosa, Neumann Ferenc báró alapította, akinek célja egy Európa-hírű gárda létrehozása volt, ennek okán igyekezett olyan labdarúgókat szerződtetni, „akik a háború előtt a magyar NB I-ben bizonyítottak.”[14] Egy rövid bukaresti kitérőtől eltekintve, amikor a CCA katonacsapat (a 2017-től FCSB nevet viselő Steaua București jogelődje) keretét erősítette, pályafutása végéig a nevét először Vörös Lobogóra (Flamura Rosu), majd UTA-ra (Uzinele Textile Arad) módosító aradi klub meghatározó egyénisége volt. Több poszton egyaránt színvonalas játékát karrierje vége felé is általános elismerés övezte, korának egyik legtechnikásabb romániai labdarúgója volt, meghatározó egyéniségnek számított.[15] Ő volt az első futballista Romániában, akit „érdemes sportmesteri” címmel tüntettek ki, harminckétszeres román válogatottként, ötszörös román bajnokként és kétszeres kupagyőztesként. Aktív játékos pályafutása után – jóval kevesebb sikerrel – edzőként is kipróbálta magát, végül az UTA ifjúsági csapatának trénere lett. Idejekorán, mindössze 47 évesen hunyt el súlyos betegség következtében, 1968-ban. Az UTA akkori edzője, a korábbi csapattárs, Nicolae Dumitrescu a következő szavakkal emlékezett meg az egykori legendás játékosról: „Egyéniség, akire felnéztek, akinek puszta jelenléte varázserőként hatott a játékostársaira. Nála a tehetség szorgalommal párosult.”[16] Tiszteletére fair play díjat neveztek el[17], szobrot avattak az UTA stadion szomszédságában, valamint Aradon hagyománnyá vált a Pecsovszky-emléktorna megrendezése is.[18]

Pecsovszky József élettörténetét részletesen elemezve számos ponton vizsgálódhatunk. Az egyéni sportteljesítmény, az elért sportsikerek értékelése mellett a korabeli professzionális futball karrier társadalmi megítélése is fontos kérdés. Jóllehet, hogy a futball napjainkig a társadalmi felemelkedés potenciális terepe, „szociológiailag releváns[19] közege lehet, az elemzés során nem tekinthetünk el a mindenkori politikai-társadalmi kontextustól, hiszen az előrelépés mértékét még a kiemelkedően tehetséges sportolók esetében is meghatározza a környezet. Pecsovszky életútját feltérképezve számos olyan esetre lehetünk figyelmesek, amikor szakmai döntését egzisztenciális kérdésekre alapozva hozta meg, a pályán bemutatott teljesítményét erősen befolyásolta a honorárium ígérete, vagy éppen ellenkezőleg, a létbizonytalanságból fakadó elkeseredettség. Bár tehetsége okán figyelme nagyon korán a futballra terelődött, szülei (különösen édesanyja) kiemelkedően fontosnak tartották, hogy a fiú szakmát is tanuljon, ezért kisinas évei alatt először a kereskedelemi “tanulmányok”, később a műszerészi szakma felé terelték. Az így megszerzett ismereteknek élete végéig hasznát vette. Amikor Csala a Temesvári Kinizsihez került, a csapat éveken keresztül az első osztályból való kiesés ellen küzdött. Ennek egyik oka – a klub szűkös költségvetése mellett – az volt, hogy a játékosok nem kizárólag a futballból és a futballnak „éltek”, volt polgári foglalkozásuk is. Pecsovszky a Mechler cégnél dolgozott, mint műszerész.[20] Néhány évvel később lényegre törően foglalja össze a front elől a fővárosba igyekvő család helyzetét, amelyet a Nemzeti Vasashoz igazolása apropóján adott: „Nagyváradról Budapestre menekülésünk közben megfogadtam, hogy aki két gyermekemnek először ad fürdőt és meleg ételt, annak a városában vagy csapatában fogok játszani. Úgy fest a dolog, hogy vitéz Áronffy-Jánky miniszteri biztos úr[21] lesz az első ember, aki rendbe hozza családom lakásviszonyait.”[22]  A családfenntartóként rá nehezedő nyomás teljesítményére gyakorolt hatását mutatja egy későbbi eset, amikor közvetlenül a szűkölködéssel teli háborús hónapok után a Kolozsvári Vasas egyik mecénása, a sétatéri Kioszk kisvendéglő tulajdonosa, a Marosvásárhelyi Dermagant elleni mérkőzés előtt minden egyes gólért cserébe egy bécsi szeletet ígért, célprémiumként. A Vasas 8:1-re (Pecsovszky három góljával) megnyerte az összecsapást.[23] Miután 1948-ban az ITA másodszor végzett az élen a román labdarúgó-bajnokságban, a szakvezetés számára érthetetlennek bizonyult a csapat következő idénybeli visszaesése. Meg kell említenünk, hogy a játékosoknak, textilgyári alkalmazottként[24], napi nyolc órai gyári munkát is el kellett végezniük. A korabeli szóbeszéd szerint a játék színvonalának csökkenése mélyebb, anyagi okokban gyökerezett, amely konfrontációt szült a labdarúgók és a gyár vezetősége között. A probléma kapcsán Csala is határozott hangot adott véleményének, így került összetűzésbe főnökeivel, akik a következő szavakkal tekintették lezártnak a vitát: „a textilgyár alkalmazottainak nem feltétlenül muszáj futballozniuk, elvégre a foci- szórakozás…[25] A helyzet kis híján eltiltásig fajult, mivel a labdarúgót sportszerűtlen magatartással, a központi sportszervek félrevezetésével, a helyi szakvezetés tekintélyének aláásásával vádolták.[26] Minden bizonnyal az erőforrások hiánya, és a gyakran feszültségekkel teli légkör is hozzájárult a bukaresti átigazoláshoz, mint ahogyan néhány évvel később az UTA-hoz való visszatéréskor is motivációt jelenthetett az, hogy a csapatvezetés telket és házépítési lehetőséget ígért az évek óta lakás gondokkal küzdő labdarúgónak és családjának. Bár a lassacskán felépülő ház biztonságot nyújtott a következő évekre, Pecsovszky az aktív pályafutása befejezését követő edzői állása, valamint finommechanikai mestersége mellett autószerelői ismereteket is elsajátított a gyárban.[27]

Az életút vizsgálata során nem tekinthetünk el az etnikai hovatartozás kérdésétől, amelynek csupán egyik jellemzője a névváltoztatás. Vegyes nemzetiségűként, magyar és román színekben egyaránt pályára lépni, sikereket elérni, adaptálódni a multikulturális közeghez, valamint a köztörténeti események által alakított helyzetekhez, szintén meghatározó a szakmai pályafutás kimenetele szempontjából. Érdekes megfigyelnünk, hogy Pecsovszky élsportolói karrierjének soron következő állomásait milyen arányban határozták meg személyes, egzisztenciális, professzionális vagy éppenséggel identitásbeli, esetleg politikatörténeti tényezők. A nemzetiség kérdése Csala gyermekkorától kezdve jelen volt. Annak ellenére, hogy édesapja Gölnicbányáról Temesvárra települt tót kovács, aki szlovák eredete ellenére németnek érezte és vallotta magát, édesanyja pedig sváb származású bánsági asszony volt, Pecsovszky élete végéig magyar identitásúnak tartotta magát.[28] A nagyváradi igazolás során egyértelműen két szempont együttes érvényesülését figyelhetjük meg: a család magyar területen élhetett, valamint Csalának lehetősége adódott ismét a labdarúgás élvonalához csatlakozni a magyar első osztályban. A Budapestre menekülést a háborús helyzet, és az ebből fakadó létbizonytalanság motiválta. A háborút követően a család először Nagyváradra tért haza, mivel azonban lakásukat teljesen kifosztva találták, kényszerűségből ismét Temesvár felé, a másik általuk ismert otthon felé vették az irányt. Fontos kiemelnünk, hogy Pecsovszky a rövid bukaresti állomástól eltekintve mindvégig vegyes (román-magyar-német) lakosságú területen élt és játszott. Aradra való visszatérésében nagy szerepet játszott, hogy a bukaresti átigazolás során családja nem követte a labdarúgót a román fővárosba, ezért a megszokott közeg hiánya erősebbnek bizonyult a szakmai sikereknél, annak ellenére, hogy 1952-ben román kupa győztes és bajnok lett, 1953-ban pedig ismét bajnoki címet nyert a CCA-val, és, hogy „ezekben az esztendőkben érte el játékoskarrierjének a csúcspontját. Erőnléte kifogástalan volt, technikája egy világklasszishoz méltó, taktikai repertoárja pedig rendkívül gazdag.” [29] Pecsovszky azon vegyes etnikumú játékosok közé tartozott, aki mind magyar, mind román színekben élen végzett a klubcsapatok versenyében, valamint pályára léphetett mindkét ország nemzeti tizenegyének tagjaként is.[30] Külön meg kell emlékeznünk harminckétszeres román válogatottságának azon öt alkalmáról[31], amikor a magyar válogatott ellen állt ki.[32] A román válogatottban éppen a magyarok ellen mutatkozott be, az egyik román gól szerzője volt.[33] 1948 júniusában, a Balkán-kupa sorozat keretében megrendezett találkozó alkalmával nem akarta elhinni, hogy csapata 9:0-ra kapott ki a magyar válogatottól, és arról győzködte környezetét, hogy valójában csak hét gólos vereséget szenvedtek.[34] Bár még abban az évben lehetőség adódott revansot venni, az októberi román-magyar összecsapás alkalmával ismét a román válogatott maradt alul, a meccs egyetlen román gólját Csala szerezte. Ki kell emelnünk még a két ország közötti emlékezetes, 1952-es olimpiai selejtező mérkőzést, amikor Pecsovszky csapatkapitányként vezényelte a román együttest. Az egész tornán „talán a románok elleni nyitómérkőzés volt az egyetlen, amelyen a magyar csapat játéka nem elégítette ki a szakembereket[35], végül mégis a román válogatottnak kellett hazautaznia.

Pecsovszky életpályáját vizsgálva érdekes kérdésként vetődik fel, hogy a román labdarúgás miként integrálta rendszerébe a kisebbségi labdarúgókat, a mindenkori politikai berendezkedés hatására hogyan formálódott, változott a soknemzetiségű sportolók megítélése. Vitathatatlan, hogy Románia sportéletében az I. világháborút követő időszaktól kezdődően jelentős szerepet töltöttek be a magyar nemzetiségű sportolók. A 30-as években előfordult, hogy a román labdarúgó-válogatott gerincét erdélyi és bánsági sportolók adták. A román labdarúgó bajnoki tabellát 1921-1927 között a vegyes összeállítású Temesvári Kinizsi vezette, amelynek, gerincét magyar származású játékosok alkották. Szintén sokatmondó információ, hogy még a II. világháború után, az 1946/47-es ITA soraiban is szép számban szerepeltek magyar nemzetiségű labdarúgók, köztük Csala is.[36]  Annak ellenére, hogy a kisebbségi sportolók az ország sportsikereihez sokat hozzátettek, idővel „az ország más területein fokozatosan alkalmazott, majd a diktatúra éveiben hatványozottan felgyorsított, erőszakoltan végrehajtott románosítás a sportra is kiterjedt.”[37] A románosítás gyakran járt együtt névváltoztatással, visszatérő eleme volt a „központba hozás”, a bukaresti klubokhoz igazolás. A sportolókat nemzeti kitüntetetésekkel dotálták, különböző kedvezményekkel, tanulási lehetőséggel, az aktív pályafutást követő biztos egzisztencia ígéretével igyekeztek a fővárosba csábítani, a román „identitás dopping” felfogásnak megfelelően.[38] Bár Pecsovszky professzionális futballkarrierje még a Ceaușescu-diktatúra előtti időszakban befejeződött, az imázs kozmetikázás jelenségének bizonyos szegmenseit esetében is felfedezhetjük. Az államhatalmi homogenizációs törekvés elemeként tekinthetünk a bukaresti CCA-nál Iosif Petschovschi-ként töltött évekre, vagy az „érdemes sportmesteri” cím adományozására. Jól jellemzi a politikai változásokat, hogy a fokozatosan erősödő nacionalizmus hatására a későbbi évtizedekben neve „nem csengett elfogadhatóan” [39], így bár a személyét bemutató életrajzi könyv halálának tizedik évfordulója alkalmából íródott, csak 2000-ben kerülhetett egészben kiadásra.[40] Noha Pecsovszkyt ma a romániai labdarúgás történetének egyik legkiemelkedőbb alakjaként tartják számon, az a tény, hogy élete végéig magyarnak vallotta magát, elfogadhatatlannak minősült a diktatúra évtizedeiben.

 

Csapó-Baranyi Réka

 

[1] Oroszhegyi, 2000. 24-25

[2] Oroszhegyi, 2000. 25.

[3] Oroszhegyi, 2000. 38.

[4] A népszerű szokásnak megfelelően lett Spielmannból Sárvári, Lipovicsból Lóránt, Demetrovitsból Deményi, Simatocból Szegedi, Stiebingerből Barna.

[5] Buchwald, 2012.66.

[6] Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett II. bécsi döntés alapján mintegy 43 000 km2-nyi területet csatoltak vissza Magyarországhoz, beleértve a Székelyföldet és Észak-Erdélyt, hozzávetőlegesen 2,5 millió lakossal.

[7]  1942. november 1. (Budapest): Magyarország-Svájc 3:0; 1943. május 16. (Genf): Svájc-Magyarország 1:3; 1943. június 6. (Szófia): Bulgária-Magyarország 2:4.

[8]Antal-Hoffer, 1969. 125.

[9] Csillag, 2013. 8.

[10] Szintén a NAC-ból érkezett a Nemzeti Vasasba: Szegedi-Simatoc Mikós, Mészáros Ferenc, Lóránt Gyula, Sárvári Ferenc, Bodola Gyula és Tóth III. Mátyás.

[11] Csillag, 2013. 8.

[12] Dénes-Hegyi-Lakat, 2013.61.

[13] Oroszhegyi, 2000. 25.

[14] Oroszhegyi, 1993. 15.

[15] Móra, 2016. 194.

[16]  Dumitrescu, 1968. 2.

[17] Móra, 2016. 193.

[18] Gál, 2015. 48.

[19] Borsi, 2016. 79.

[20] Oroszhegyi, 2000. 25.

[21] Vitéz Áronffy-Jánky Béla százados, a levente-labdarúgás országos kapitánya miniszteri biztosként került a Nemzeti Vasas élére (Dénes-Hegyi-Lakat, 2013.61.)

[22] Dénes-Hegyi-Lakat, 2013.61.

[23] Oroszhegyi, 2000. 53-54.

[24] Pecsovszky az UTA mechanikai műhelyében teljesített műszakot.

[25] Oroszhegyi, 2000. 88.

[26] Oroszhegyi, 2000. 92.

[27] Oroszhegyi, 2000. 140.

[28] Borsi, 2016. 79.

[29] Oroszhegyi, 2000. 97.

[30] Magyar bajnok egy alkalommal: 1944 (NAC), Román bajnok öt alkalommal: 1947 (ITA), 1948 (ITA), 1950 (UTA), 1952 (CCA), 1953 (CCA), Román kupa győztes két alkalommal: 1948 (ITA), 1952 (CCA). (Magyar válogatottbeli szerepléseit ld. A 7. lábjegyzetben)

[31] 1945. szeptember 30. (Budapest): Magyarország-Románia 7:2; 1947. október 12.(Bukarest): Románia-Magyarország 0:3; 1948. június 6. (Budapest): Magyarország-Románia 9:0; 1948. október 24. (Bukarest): Románia-Magyarország 1:5; 1952. július 15. (Turku): Románia-Magyarország 1:2

[32] Áros, 2001. 8.

[33] Gál, 2015. 48.

[34] Andreides, 2013.22.

[35] Andreides, 2013.24.

[36] László, 1992. 50-51.

[37] László, 1992. 51.

[38] Constantin, 2013. 5-13.

[39] Népújság, 2000. 3.

[40] Oroszhegyi, 2000. 164.

 

Felhasznált irodalom:
Andreides
2013 Andreides Gábor: A magyar-román válogatott labdarúgó mérkőzések története. In: Pro Minoritate. Sportolói identitás, sporteredmények etnikai, kisebbségi kontextusban, 22. (2013) 4. sz. 15-41.
Antal-Hoffer
1969 Antal Zoltán – Hoffer József: Alberttől Zsákig. Válogatott labdarúgók könyve. Budapest, Sport, 1969.
Áros
2001 Áros Károly: Egy meccs, mint a többi. In: Háromszék, 13. (2001) 3273. sz. 8.
Borsi
2016 Borsi Kálmán Béla: Kis futballtörténeti családnév-etimológia. In: Napút. A gombfocitól az Everestig, 18. (2016) 7. sz. 78-80.
Buchwald
2012 Buchwald Péter: Greco milyen csapatban játszott? Egy erdélyi amatőr gondolatai. In: Korunk. Sportnemzet – Sportvallás, 23. (2012) 6. sz. 61-70.

Constantin
2013 Constantin, Pompiliu Nicolae: A nemzeti kisebbségekhez tartozó sportolók imázsának kozmetikázása a kommunista Romániában. In: Pro Minoritate. Sportolói identitás, sporteredmények etnikai, kisebbségi kontextusban, 22. (2013) 4. sz. 3-14.
Csillag
2012 Csillag Péter: A gyárkémény foglya. In: Nemzeti Sport, 111. (2013) 305. sz. 8.

Dénes-Hegyi-Lakat
2013 Dénes Tamás – Hegyi Iván – Lakat T. Károly: A zöld otthon zöld füvén. Magyar bajnoki és kupameccsek könyve. Budapest, Sprint, 2013.
Dumitrescu
1968 Dumitrescu, Nicolae: Búcsú Csalától. In: Romániai Magyar Szó – Előre, 22. (1968) 6511. sz. 2.
Gál
2012 Gál László: Az aranycsapat elfeledett legendái. Tóth II. József és Várhidi Pál élete. Budapest, Halmay, 2015.
László
1992 László Ferenc: Adattár egy jövendő kisebbségi sporttörténethez. In: Korunk. Sportvilág és versenyhelyzet, 3. (1992) 5. sz. 50-57.
Móra
2012 Móra László: Kovács István, a futballpápa. Jenei Imre: úriember a pályán. Nagyvárad, Holnap Kulturális Egyesület, 2016.
Oroszhegyi
1992 Oroszhegyi Károly: Aradi sor(s)ok. Újra élvonalban a “magyar csapat”. In: Nemzeti Sport, 4. (1993) 238. sz. 15.
2000 Oroszhegyi Károly: Csala, a “szőke csoda”. Pecsovszky József élettörténete. Arad, Jelen, 2000.

Pecsovszky József

a NAC keretében (Perényi a hátsó álló sor bal szélén)