Schlosser Imre első válogatott meccse

Schlosser Imre 115 évvel ezelőtt lépett először pályára a magyar nemzeti tizenegy tagjaként, és ezzel kezdetét vette első nemzetközi klasszisunk válogatott pályafutása.

Schlosser Imre, aki a magyar futballtörténelembe a Ferencváros legendájaként vonult be, a zöld–fehér klub megalapítása előtt 10 évvel, 1889. október 11-én, Budapesten született. Slózit – ahogy labdarúgó pályafutása során becézték – az FTC figyelmébe két bátyja ajánlotta, és az akkor 15 éves Imrét a zöld–fehérek Malkay Mihály közbenjárásával, 1905-ben szerződtették. A ballábas játékosnak egy meccs elég volt ahhoz, hogy Malaky a lefújás után hivatalosan is leigazolja. Schlosser pályafutása innentől töretlenül ívelt felfelé, és tehetségére egy év leforgása alatt a korabeli magyar válogatott is felfigyelt. 1906 őszén, a csehek ellen Prágában rendezett barátságos válogatott meccsen, már a nemzeti tizenegy tagja volt.

Az első világháború előtt Magyarország és Csehország is az Osztrák–Magyar Monarchia részét képezte, előbbi birodalmon belüli jogállása révén az 1867-es kiegyezés hatására belügyeiben, így sportéletében is sokkal nagyobb autonómiát tudhatott magáénak, mint utóbbi, amely továbbra is az összbirodalmi parlament (Reichstag) döntéseire volt utalva, és ott is csak területi alapon képviseltethette magát. Labdarúgó szövetségét az 1901-es esztendő során mindkét ország megszervezte. A magyar válogatott első hivatalos meccsét 1902. október 12-én Ausztriával játszotta, ami megalapozta az osztrák–magyar mérkőzések örökrangadóinak történelmi hátterét. Az első világháború kitörése előtt Csehország válogatottja hivatalosan nyolc mérkőzést játszott, hetet – köztük az elsőt – Magyarország, egyet pedig Anglia nemzeti tizenegye ellen. Az osztrák atlétikai körök azonban a tartományi szinten autonomikusan szerveződő sportéletet nem tartották kívánatosnak, és javaslatot fogalmaztak meg arra, hogy a nemzetközi versenyeken a birodalom különböző tartományi sportszervezetei közös színekben induljanak. A központosítási törekvések kisebb viszályt okoztak az osztrák és magyar sportszervezetek között, így a magyar és az osztrák labdarúgó szövetségek között kitört konfliktus az első világháború előtt a cseh–magyar sportbarátság felélénkülését eredményezte. E sportbarátságnak a magyar labdarúgásra is kedvező hatása volt, mivel a M. L. Sz. és a Cseh Labdarúgó Szövetség (C. S. F.) a cseh és magyar válogatott csapatok mérkőzéseinek állandósítására szerződést kötött.

Ennek keretében került sor 1906 tavaszán Budapesten, majd 1906 októberében Prágában a két nemzeti tizenegy barátságos mérkőzésére. Bár a korban a magyar válogatott is jelentős erőt képviselt, de hazánkban a fiatal sportág jelentős elmaradásban volt a cseh féllel szemben. Ezért nem meglepő, hogy a korabeli sajtó és „szakma” az összecsapások esélyesének „Bohémia” legjobbjait tartotta. Ehhez képest a csehek a tavaszi budapesti mérkőzésre csak tartalékcsapatot küldtek, és a meccs 1:1-es végeredménnyel zárult. Az őszi visszavágóra azonban mindkét fél a lehető legerősebb kezdőjét küldte gyepre, így Prágában a közönség igazi rangadót tekintethetett meg. Erről a korabeli a Sport-Világ így emlékezett: „a cseh csapat nem hiába viselte az oroszlános jelvényű inget, mert tényleg oly összeállításban állt ki, a mely a legkiválóbb angol csapatoknak is méltó ellenfele lett volna. A Slaviát 9 játékos képviselte és Sparta középfedezete Rezek, s a Meteor jobbfedezete, Kopecky, sem azért kerültek az összeállításba, hogy egyesületük is szerepeljen, hanem mert tényleg a maguk nemében Prága legjobb játékosai.”  A magyar csapat ezzel szemben így állt fel: Domonkos (MTK) – Manglitz (FTC), Molnár I. (UTE) – Szamos (BTC), Szednicsek (Törekvés), Biró (MTK) – Sebestyén (MTK), Károly (MTK), Horváth (BTC), Molnár II. (UTE), Schlosser (FTC).

A csapatok összeállításából is kitűnik, hogy a két válogatott gerincét azok a klubok adták, amelyek a magyar és cseh klubfutballnak napjainkban is meghatározó egyesületei. A csehek tizenegy játékosából tíz a Slavia és a Sparta Praha játékosa volt, míg a magyar fél kezdőjének nyolc játékosát az MTK, FTC, UTE trió adta, mellettük piros sapkában és „aranygombokban” a Budapesti Torna Club (BTC) kettő, a Törekvés egy játékosa lépett pályára. A magyarok kezdő tizenegyéből kitűnik, hogy 17-ik születésnapja előtt pár nappal az a Schlosser Imre is pályára lépett, aki később a honi labdarúgás legendája lett. A korabeli beszámolók alapján a mérkőzés nagy iramban folyt, és az esélyesebb cseh csapat szerezte meg a vezetést. A Nemzeti Sport ezt így foglalta össze: „A csehek biztos győzelem tudatában állanak ki. Csak mikor a mieink rendkivül szivós ellentállását a csatársor részéről mindgyakrabban megújuló támadásokat tapasztalják, kezdenek ők is teljes iramú játékba. Ezen időtől kezdve a mérkőzés befejeztéig a legváltozatosabb és élvezetes játék folyik. Egy összeütközésnél Macsun úgy megsérül, hogy kénytelen a pályát elhagyni, s igy a cseh csapat csak 10 emberrel játszik. Mindkét részről kornerek esnek, mig végre a 22-ik percben sikerül Stary-nak gólt lőni […]” A korabeli játékszabályok még nem tették lehetővé, hogy egy csapat cserélhessen, így a csehek szinte az egész mérkőzést emberhátrányban játszották le. Ennek ellenére megszerezték a vezetést, de a magyarok már a gól utáni váltani tudtak, és az egyénieskedő játék helyett a csapatmunkára helyezték a hangsúlyt, így még a félidőben egyenlítettek: „A magyar csatársor látja, hogy a kitűnő védelem ellen egyéni játékkal nem boldogul, […] teljesen szokatlan összjátékba kezd. A jobb oldal lerohanása meghozza a kiegyenlítést. Sebestyén által levitt labdát Károly a kornervonalról ügyesen adja hátra a centerben előrohanó Horváthnak, ki ezt kapásból lövi és lövését Jenik fogni nem tudja (33. perc) 1:1.”

A második félidőben a magyarok két góllal is elhúztak, de a csehek egyenlíteni tudtak. A mérkőzés vége előtt a vendégcsapat megint vezetést szerezett, ami az addig jó hangulatú hazai közönséget elkeserítette. A prágai szurkolók, akik az esélytelenebbnek tartott vendégek hősies játékának végig sportszerűen tapsoltak, ekkor kezdték felfogni, hogy csapatuk akár vereséget is szenvedhet. A csehek azonban gyors góllal tudtak válaszolni, így végül kialakult a 4:4-es végső eredmény. „Felállás után a magyarok ismét fölénybe kerülnek és gyakori támadásaik eredménynyel járnak. […] A 14-ik percben a szép összjáték eredményeképpen Károly lövi a vezető gólt. Felállás után pár percre egy az egész csatársoron keresztüljátszott labdát Molnár II. befejeli a csehek kapujába. Az eredmény ekkor 3:1 a mi javunkra. […] Domonkos a legveszélyesebb helyzetekben kitűnően véd. A cseheknek mégis sikerül Koschek és Stary védhetetlen lövései által kiegyenlíteni. Közben a kiegyenlítés után a magyar csatársor összeszedve a még meglévő erejét, újból rendiívül hevesen támad. A félidő 41-ik percében a vezetés ismét a miénk. Károlynak […] sikerül a csehek fedezeteit kijátszani és az egyik hátvédet is elkerülve, a labdát az őt nyomon követő Horváthnak leadni, ki a 16-os vonalról egy süvítő lövéssel védhetetlen gólt lő. – 4:3. – E negyedik gól volt különben a legszebb a nyolc közül. Azonban a csehek kitűnő játéka már két perc múlva újabb eredményt jelent […] 4:4. Az ezután következő pár perc alatt az iram nem lankad, de eredményt elérni már nem lehet.”

Az 1906. október 7-én játszott cseh–magyar rangadó szép játékot, fordulatos és nagy iramú mérkőzést, valamint nyolc gólt és a fiatal Schlosser Imre első válogatottságát hozta. Az összecsapáson Slózi nem szerzett gólt és nem adott gólpasszt, de a magyar csatársorba tökéletesen beilleszkedett, így támadósorunk olyan összeszokottság érzetét keltette, mintha már évek óta együtt játszanának. A Sport-Világ erről így elmélkedett: „Az öt csatárról nem tudunk elég hü képet adni. De annyit előrebocsáthatunk, hogy ennél jobb összeállítást s ennél jobb játékot el sem képzelhető.” A közel 17 éves Imrét négy rutinosabb csatártársa mellett külön dicsérettel is illették: „A korára fiatal Schlosser valósággal feltűnést keltett játékával. […] Schlosser és Sebestyén a bal- illetve jobb szélen óriási tempót diktáltak s gyakran ivezték egymásnak a labdát […]”

Schlosser Imre egy év leforgása alatt az FTC mellett a magyar válogatott ígéretes csatárává nőtte ki magát, és a hozzá fűzött reményeket be is váltotta. Minden helyzetből, közelről és távolról, lábbal és fejjel egyaránt nagy pontossággal vette célba a kaput. Sikereinek és népszerűségének csúcsán klubcsapatának és a válogatott tizenegynek is egyszerű, mindig becsületesen, odaadóan küzdő tagja maradt. Az élvonalban – 1905 és 1928 között – több mint két évtizeden át játszott, és a válogatottban is 21 évig szerepelt, 1906 és 1927 között. Nyolc szezonon át (1906–1915) az ő góljai kellettek a Ferencváros sikerkorszakához: hat bajnoki elsőség mellett zsinórban hatszor lett a bajnokság gólkirálya. Tizenhét alkalommal mesterhármast rúgott, kilencszer négy, kétszer öt, egyszer hat és egyszer, egyedüli Ferencváros játékosként, egy mérkőzésen nyolc gólt is lőtt.

1916-ban, a sportszakma nagy meglepetésére, az MTK-ba igazolt, ami előfutára volt a magyar klubfutball átalakulásának. Az első világháború utáni trianoni Magyarországon ugyanis a labdarúgás sportja az amatőrizmus felől a profizmus felé mozdult el. Klasszisát a kék–fehéreknél is megcsillogtatta Schlosser, és csapatával az aktuális bajnokság élén ugyancsak hatszor végzett. Egy éves bécsi kitérő után, 1927-ban újra zöld-fehér mezben lett bajnok, így abszolút csúcstartónak számít a maga 13 elsőségével, és a hét gólkirályi cím (hatszor a Ferencvárossal, egyszer az MTK-val) szintén a legjobb magyar mutató. A 38. életévében járt, amikor címeres mezben utoljára pályára lépett. Legnagyobb sikerét 1911. október 29-én, a Svájc elleni mérkőzésen (9:0) aratta. Ekkor a vendégek hálóját hat góllal „zörgette meg”. 1912-ben, a cári Oroszország csapata ellen (12:0) öt gólt ért el. Az ellenfelek kapuit további három mérkőzésen (1909. Ausztria 4:3, 1911. Franciaország 3:0 és 1912. Németország 3:1) három-három góllal vette be. Schlosser Imre kiugró klub- és válogatott karrierje nemcsak a magyar labdarúgás korai korszakában volt meghatározó, személyéről a kortárs nemzetközi szakma is elismerően nyilatkozott, így Slózi lett a honi futball első, Európa-szerte „jegyzett” klasszisa.

A labdarúgást az aktív játékosi karrierje után sem hagyta el, és edzői pályafutásba kezdett. Magyarországon és külföldön is dolgozott, de sikereket már nem ért el. Kis ideig bíráskodott is, így a sportágat játékosként és bíróként a pályán, edzőként pedig a gyep mellől is irányította. Még megérte a nagy vetélytárs Ausztria elleni 100. találkozót. Az 1955. október 16-ai mérkőzésen Kocsis és Puskás között állva, százezres tömeg elismerő ünneplése közben, „Slózi” végezte el a kezdőrúgást. Ez volt a búcsúfellépte. 1959. július 18-án, 69 éves korában hunyt el.

Nagy Gergely