A magyar válogatott első nemzetközi túrája (1911. január)

Magyarország a századforduló idején, az Osztrák–Magyar Monarchia részeként belső önállósággal rendelkezett, ami a hazai sportélet fejlődésére pozitív hatással bírt. Az osztrák–magyar kiegyezés után sorra alakultak az atlétikával és tornával foglalkozó sportklubok, mint a Magyar Atlétikai Club (MAC) vagy a Budapesti Torna Club (BTC).

A labdarúgósport népszerűsége hazánkban is futótűzként terjedt, így a 19–20. század fordulójához érve több atlétikai vagy torna egyesület, mint a Magyar Testgyakorlók Köre (MTK) vagy az Újpesti Torna Egylet (UTE) is labdarúgó szakosztályt alakított. A századfordulón azonban sorra alakultak olyan klubok is, amelyek elsősorban labdarúgó egyesületként jöttek létre, mint az 1899-ban alapított Ferencvárosi Torna Club (FTC), vagy a 33 FC, s szinte azonnal a korszak magyar bajnokságának meghatározó szereplőivé váltak.

A hazai labdarúgás rohamos fejlődése 1901-ben a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) megalakulásához vezetett, ami a magyar labdarúgó válogatott megszervezéséhez is keretet nyújtott. Az „MLSZ csapata” már abban az esztendőben több barátságos mérkőzést játszott, de a válogatott első, hivatalos megmérettetésére 1902. október 12-én került sor. A „Bécs–Budapest” mérkőzésnek is becézett összecsapáson a sógorok 5:0-ra nyertek, de a következő év június 11-én, a magyar fővárosban rendezett visszavágón 3:2 arányban már a hazai csapat diadalmaskodott. (Előzőleg – április 5-én – a magyarok a prágai csapatot is vendégül látták, és 2:1-re le is győzték.) Ezt követően az osztrák-magyar mérkőzések rendszeressé váltak. Időközben az 1904-ben alakított osztrák labdarúgó szövetség, az Österreichischer Fußball-Bund (ÖFB) és az MLSZ között feszültté vált a viszony, aminek következtében a magyarok cseh futball partnerükkel is felvették a kapcsolatot. Így borsot törhettek a sógorok orra alá, míg a csehek a magyar sportkapcsolattal a Monarchián belüli politikai önállóságuk hiányát enyhítették. Érdekesség, hogy míg az MLSZ-hez képest három évvel később alakított ÖFB-t a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) már 1905-ben bejegyezte, addig a magyar és cseh szövetséget csak 1907-ben vette fel hivatalos tagjai sorába.

Az ezt követő években a magyar labdarúgó válogatott otthon és idegenben rendszeresen játszott osztrák és cseh ellenfelével, majd 1908. június 10-én, hazai pályán fogadta Anglia legjobbjait. A mérkőzés azért sporttörténeti jelentőségű, mert a magyar válogatott az MLSZ fennállása óta először játszott Monarchián kívüli nemzeti tizenegy ellen. A meccs a szigetországiak 7:0-ás diadalával végződött, ám ettől kezdve a magyar válogatott az osztrák és cseh csapatok mellett más nemzeti válogatottakat is rendszeresen vendégül látott. 1908 és 1911 között – az angol mellett – a német és az olasz nemzeti tizenegy is tiszteletét tette a magyar fővárosban, majd annak igénye is felvetődött, hogy a honi labdarúgás legjobbjai idegenben is megmérettessék magukat. Ennek jegyében a Magyar Labdarúgó Szövetség 1911 januárjában megszervezte a válogatott első nemzetközi túráját.

Az út során a magyar csapat nyolc nap leforgása alatt, három különböző országban, három meccset játszott. A program szerint január 1-jén Párizsban, 6-án Milánóban, 8-án pedig Zürichben csapott össze a francia, az olasz és a svájci labdarúgás legjobbjaival. A honi válogatott utazó kerete tizennégy játékosból, a magyar szövetség és a sportsajtó képviselőiből állt. Természetesen fővárosi klubok adták a játékosokat: öten az FTC, ketten az MTK és a MAC csapatát, míg egy-egy fő a Nemzeti SC, a Budapesti AK, a BTC, a 33FC és a Törekvés egyesületét képviselte. Az összesen 26 főt számláló küldöttség 1910. december 29-én indult útnak Budapestről, és 31-én este érkezett meg a francia fővárosba. A Sport-Világ így foglalta össze az utazást: „Csütörtökön délután 2 óra 40 perckor elutazott a magyar csapat és péntek éjjel már első állomására: Párisba megérkezett. […] Pozsonyban az ottani sport körök a PTE vezetése alatt meleg fogadtatásban részesítették a társaságot s a pályaudvaron egy szép selyem zászlót adtak át a csapatnak. Bécsben az osztrák szövetség emberei várták őket és velük együtt vacsoráztak. Az ut odafelé tehát eléggé dicsőséges volt.”

Válogatottunk szilveszter napján pihenőt tarthatott, mivel a franciák elleni mérkőzésre újév első napján került sor. A „pihenőnap” azonban nem telt eseménytelenül, hiszen a magyar küldöttség több fogadáson is részt vett, valamint meglátogatta a francia főváros szórakozóhelyeit. A Sport-Világ erről így emlékezett meg: „Megérkezés után éjjeli séta az utcákon. Szombat reggel újra séta a városban. Szilveszter éj a moziban. Vacsora után a társaság egy része az éjjeli mulatóhelyeket kereste fel, mig a csapat a Johnson—Jeffries box-matchet nézte másfél órán át a moziban. […] Mozi után egy szembe levő bárba tért a társaság, ahol egy-egy pohár sör után a B. U. É. K. következett egypár tószttal. Ezután hazatért a csapat.

A vasárnapi mérkőzést a magyar csapat könnyen, 3:0-ra nyerte: a vendégek két, első félidei gól után a második játékrész elején egy harmadik találattal tették biztossá győzelmüket. A franciák kapuját mindhárom esetben Schlosser Imre vette be, aki az összeállításban magyarosított nevén, Lakatosként szerepelt.
„10. perc. Első gól! Weisz szépen felnyomul, végül Károlyhoz, aki meg a baloldalra passzol, hol a résen levő Schlosser (Lakatos) fogja el a labdát és védhetlen gólt lő. […] 31. perc. Második gól! Korody szökteti Schlossert, aki a francia védelmen remekül áttörve, ismét védhetlen gólt helyez a francia kapuba 2:0! […] Második félidő […] 4. perc. Harmadik gól! Borbás lerohan, centerez: Korody Schlosserhez passzol, aki éles, váratlan lövéssel gólt lő.” A mérkőzésen a francia csapat derekasan küzdött, de a jobban szervezett, egységesebben játszó és fizikálisan erősebb magyarokkal szemben alulmaradt. A magyar labdarúgók első külföldi megmérettetését és győzelmét – a hazai mellett – a nemzetközi sportsajtó is figyelte. A francia Le Matin mellett olasz lapok is olyan szalagcímekkel közöltek tudósításokat, mint „Lakatos (Schlosser) három gólja.” vagy „A magyarok fölénye”.

(A magyar válogatott játékosai a francia mérkőzés előtt, 1911. január 1-én)

A magyar küldöttség nem hagyta el azonnal a francia fővárost: a következő napokban fogadáson és banketten vett részt. A mérkőzés után a Francia Labdarúgó Szövetség (Comité Français Interfédéral) vacsorát adott a magyarok tiszteletére, majd 2-án és 3-án újra városnézés volt a program. A Sport-Világ így foglalta össze: „Hétfőn este a Maison Marguery előkelő helyiségeiben volt a bankett. […] Simon, a Comité elnöke, üdvözölte a magyar szövetséget, mely alkalommal francia zászlót nyújtott át. […] Viszontlátást igért Budapesten. Kárpáti Béla viszonozta a felköszöntést és átnyújtotta a magyar lobogót. […] a franciák a Marseillaist, a magyarok meg a Hymnust énekelték el. Ezután a társaság szétoszlott a melléktermekbe és fekete kávé, cognac és likőr mellett felváltva magyar és francia dalokat énekeltek. Nagy hatást keltett a Marseillaise magyar szövegű dala és a Kossuth- nóta.”

A válogatott 4-én, szerda reggel utazott tovább következő állomására, Milánóba.

A hazai sajtóban időközben heves vita robbant ki a nemzeti tizenegy szerepléséről és összeállításáról. A csapat külföldi túráját több napilap is feleslegesnek tartotta. A Sport-Világ a küldöttség védelmére kelt, míg Az Est vagy a Nemzeti Sport a kritikus hangokat erősítette. A magyar újságírók között kirobbant szakmai és személyes vita viszont elvonta a figyelmet a lényegről, így az olaszországi és svájci tartózkodásról már nem maradt fent olyan részletes leírás, mint a Franciaországban töltött időről. Szerencsére fennmaradt azonban a túrára készített programfüzet, és mind a mai napig a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum gyűjteményében őrzik, így a magyar válogatott útját ez alapján követhetjük tovább.

A magyar küldöttség január 4-én, késő este érkezett Milánóba, majd a másnapi városnézés után, 6-án délután megmérkőzött az olaszok nemzeti tizenegyével. A „gall kakasokkal” szemben az „azzurri” már sokkal nehezebb ellenfélnek bizonyult, de a vendégcsapat Schlosser Imre 22-ik percben szerzett góljával 1:0-ra nyerni tudott. Este az Olasz Labdarúgó Szövetség látta vendégül a magyarokat, majd 7-én, délben Zürich-be utazott tovább csapatunk, ahol másnap a svájci válogatottal csapott össze. A hazai csapat 2:0-ra győzött, amit a magyar sajtó kritikus tábora katasztrofális vereségnek élt meg, míg a hazai publikum „támogatóbb” fele összességében pozitívan értékelte honi labdarúgásunk első „külföldi portyáját”. A túra tanulságait a Sport-Világ így foglalta össze: „[…] az egész körút ideáját nem a közvélemény dobta felszinre; megszületett az csendben, szinte titokban, […] szerencsés idea volt, mely a magyar footballsportnak, de különösen a magyar névnek kiszámíthatatlan erkölcsi hasznot hozott.”

(A magyar csapat csoportképe az olasz mérkőzés előtt, 1911. január 4-én)

A kortárs sportlap a zürichi vereség okait is górcső alá vette: „A vereség okai világosak. A harmadik és pedig a legerősebb match 7 napon belül. A sok uj benyomástól szellemileg is, de az utazás és kóborgás fáradalmaitól testileg is kifáradt magyarok ellen egy pihent, erős ellenfél annak otthonában. Már ez is elég ok. […] Aztán a 98 m.-es rövid pálya, melyen a szívós és lelkes svájci védelemtől a mieink megszökni nemcsak azért nem tudtak, mert nem volt elég tér ehhez, de azért sem, mert a síkos havon startolni se tudtak. Hisz Károly is egyre bukdácsolt s amig újra lábrakapott, a legveszedelmesebb támadásokat intézhették a svájciak, kiket backjeink se tudtak biztosan fogni, mert ők is csúszkáltak. A csatárok képtelenek voltak lőni, mert egy lábon állva még inkább csúsztak. […]”

A vereség okait a hazai sajtó egyik fele a „válogatók” hibáiban, másik fele a csapat fáradtságában és a zord körülményekben látta. A magyar nemzeti tizenegy első külföldi túrája a kortárs publikumot megosztotta ugyan, de ez történelmi jelentőségéből semmit sem vesz el. Az 1911-es túra ugyanis a mindenkori magyar labdarúgó válogatottat elindította nemzetközi útján.

                                                                                                                                                                                                                               Nagy Gergely