Beálltak a fagyok, deresednek a fák – hónap műtárgya-rovatunk idei utolsó cikkének főszereplőjeként a jelenleg is látogatható korcsolyatörténeti kiállításunk egyik illusztris darabját, egy korcsolyázót – a korcsolyázót – ábrázoló bronzszobrot, az úgynevezett Benke-vándordíjat választottuk, és a történetet, amit 70.324.1.1. leltári száma rejt.
A különleges szobor 1970-ben került múzeumunk nyilvántartásba. A kecses táncmozdulatot bemutató bronzfigura, mely két drótkampó révén illeszkedik a fából készült talapzathoz, magyar zsinóros mentében ábrázolja Földváry Tibort, aki 1895-ben az első magyar műkorcsolyázó Európa-bajnok lett. A vándordíj Benke Gyula, a Budapesti Korcsolyázó Egylet (BKE) egyik alapítója után kapta elnevezését, a mű alkotója pedig Lukácsy Lajos, a neves hadi- és köztéri szobrász.

A Budapesti Korcsolyázó Egyletet –  Pesti Korcsolyázó Egyletként – 1869-ben alapították meg a korcsolyázás hazai népszerűsítése céljából budapesti orvostanhallgatók, s különösen dr. Kresz Géza kezdeményezésére. Elnöke gróf Andrássy Manó, alelnöke Keve József lett. A tizenkét alapítótag: dr. Kresz Géza, dr. Maurer Artúr, dr. Vajda Adolf, Hoffmann Sándor, Hoffmann Viktor, Jezovics Kornél, Stuller László, Benke Gyula, Szentkirályi Albert, Vavrik Antal, Ilnger Leó és Keve József a városligeti tó jegén kezdték meg a korcsolyázást, kezdetben igen szerény infrastruktúrával. Történetünk egyik főszereplője, Benke Gyula is sokat tett az egyesület felemelkedéséért, aki nemcsak alapítótag volt, de az egyesület pénztárnokaként is eredményesen tevékenykedett hosszú évtizedeken át, olyannyira, hogy 1901-ben Magyarország „legnagyobb és leggazdagabb sportegyleteként” hivatkoztak rá.  A szóban forgó vándordíjat Benke Gyula működésének huszonöt éves jubileuma alkalmából alapították 1899-ben, amelyet „Magyarország műkorcsolyázó bajnoka” nyerhetett el – ettől az évtől kezdve indult tehát útjára a magyar bajnokság a gyorskorcsolyázók versenye mellett ebben a műfajban is. A Benke-díjat első alkalommal Wein Árpád műkorcsolyázó nyerte el 1900-ban.

Az egyébként nemesi családba született BKE-pénztárnok Benke Gyulát (sz.: Budapest, 1852. március 7.) alapvetően bankigazgatóként és országgyűlési képviselőként ismerik. Tanulmányait kereskedelmi irányban folytatta Pesten és Bécsben. Első munkahelye az Első Magyar Általános Biztosító Társaság lett, majd nagyszabású körutazást tett 1869-ben, érintve Olaszországot, Görögországot, Törökországot, Kis-Ázsiát és Egyiptomot. Magyarországra visszatérve aztán a Magyar Földhitelintézet munkatársa lett, ahol húsz éven át szolgált a jelzálog osztály vezetőjeként, ezt követően pedig a Budapest Terézvárosi Takarékpénztár Részvénytársaság igazgatója lett, amely 1895-től Budapesti Takarékpénztár és Országos Zálogkölcsön Részvénytársaság néven működött tovább, vezérigazgatójaként Benke Gyulával. Ebben a minőségében a milleniumi ünnepségek támogatásaként egymillió forintot különített el és fizetett be az állampénztárnak – pénzügyi tevékenységéért 1899-ben a király a III. osztályú Vaskorona-renddel tüntette ki. 1913. június 3-án halt meg Budapesten.

De ki pontosan Földváry Tibor, akit a díj ábrázol?
A bevezetőben már olvashattuk, Földváry Tibor már azzal sporttörténelmet írt, hogy a világon első magyarként nyert egyéni Európa-bajnoki címet 1895-ben, de mivel a szervező Nemzetközi Korcsolyázó Szövetséget (ISU) 1892-ben alapították – benne egyébként magyarok közreműködésével, hiszen éppen Földváry Tibor és Szent Györgyi Imre készítették el a műkorcsolyázás első, jelenleg is érvényes nemzetközi szabályzatát –, magának a műkorcsolyasportnak is az elsők között lett kontinensbajnoka. Ugyanakkor azt már kevesebben tudják, hogy tulajdonképpen „handicap” sportolóként is ő tekinthető az első bajnoknak: Földváry Tibor ugyanis siket volt, ami egy olyan, ritmikus és művészi sportágban, mint a műkorcsolyázás, csak még fényesebbé, még elképesztőbbé teszi sikerét. Persze maguk a körülmények is hozzátehettek mindehhez: Földváry – az 1892-es és 1894-es bécsi EB-ken szerzett második és harmadik díj után – harminckét évesen az 1895-ös V. Műkorcsolya Európa-bajnokságon már Magyarországon állhatott jégre, a kor szokásai szerint prémsapkában és hosszú szőrmebundában, a Városligeti-tavon. A legendához hozzátartozik, hogy barátai a jégen túlról is segítették Földváry előadását, jelezték felé az ütemet, a zene ritmusát, hogy diadalával tíz versenyzőt – köztük egy magyar ellenfelet is – maga mögé utasítson a pontozóbírók egyhangú döntése alapján. Az egy évvel később első magyarként olimpiai bajnoki címet nyerő legendánk, Hajós Alfréd a helyszínen nézte végig az elegánsan végrehajtott történelmi kűrt, melynek részben talán Hajós világraszóló sikereit is köszönhetjük, ahogyan erre rendkívül plasztikus visszaemlékezésében maga is tett utalást:

„Csikorgó hideg volt, de anyám tilalma ellenére elszöktem otthonról. Jóval a verseny kezdete előtt, az épülő híd pillérein a legjobb helyet biztosítottam magamnak. Dideregve vártam a versenyt, de azután földöntúli boldogságot éreztem akkor, amikor Földváry diadalmaskodott. S amikor győzelme tiszteletére felcsendült a Himnusz, szemeim könnyeztek, s szívemben egy ellenállhatatlan vágy vert gyökeret: elérni azt a csúcsot, amelyre Földváry feljutott. Ideálom lett ő! Később sportkarrieremre ez a nagy siker döntő hatással volt…” (Pannon Enciklopédia, 2010).

Földváry Tibor egyébként földbirtokos volt Győr-Moson-Sopron megyében, Öttevényben született 1863. július 5-én. A győri korcsolyázás az 1870-es években elején indult el igazán: 1870 novemberében a Győri Korcsolyázó Egylet is megalakult, amely decemberre már több mint kétszáz tagot számlált. A Rába és a Rábca jege korcsolyázóünnepélynek, férfi és női versenyeknek, esti, lampionos korcsolyázásoknak is tanúja lett, s nevezetes esemény volt, amikor 1899-ben, az „öttevényi jégkirálynak” tekintett Földváry Tibor „bravurkorcsolyázó” bemutatót tartott a közönség legnagyobb ámulatára. Földváry negyvenkilenc évesen, 1912. március 27-én halt meg Budapesten.
Művészet ugyanakkor csak művészettel párosulhat: a Földváry-jelenséget, vagyis az elegáns és kimért mozdulatait zsinóros prémkabátban bemutató műkorcsolyafenomént Lukácsy Lajos mintázta meg bronzból, hogy aztán évről évre a magyar műkorcsolyabajnokok vándordíjává lehessen, emlékeztetve az új generációkat is a magyar korcsolyázás első nagy alakjára, győzőjére.

Lukácsy Lajos egy bognármester gyermekeként 1876. május 1-jén született Gartán, Sopron vármegyében. Első iskoláit itt, majd Kismartonban végezte, mígnem Budapesten az Iparművészeti Iskolában Keleti Gusztáv és Mátrai Lajos növendéke lett az úgynevezett díszítő szobrászati osztályon. Később elvégezte az Országos Mintarajz Iskolát és Tanárképzőt is, művészetére Stróbl Alajos és Fadrusz János munkássága gyakorolt óriási hatást.
Első nagyobb sikere a Nemzeti Szalonban kiállított Éva című szobrához fűződik, majd 1897-ben a keszthelyi Georgikon alapításának századik évfordulóján a Festetics György gróf életművét láttató szoborkompozícióját is felavatták. Az áttörést tulajdonképpen ez a nagyívű munka jelentette: meghozta számára az országos hírnevet és a fontos megbízásokat, köztük például a Benke-vándordíj elkészítését is 1899-ben.
A kormány révén a Várkert-bazárban jutott műteremhez, elsősorban emléktáblákat és köztéri szobrokat alkotott, s különféle tanulmányutakat tett Európa-szerte. Rajztanárként helyezkedett el a budapesti Iparostanonciskolában, az ötvös-szakirányú tanulókat oktatta. Élete újabb nagy fordulópontját az I. világháború jelentette: hadiszolgálatra ugyan nem volt alkalmas, de a keleti frontra így is kivezényelték mint hadiszobrászt 1916-tól 1918-ig – művészete ezáltal újabb irányokat vett, alkotásaival főtiszteknek, parancsnokoknak állított emléket (plakettek, egészalakos szobrok, mellszobrok, féldomborművek például Edelsheim grófról vagy Bohm-Ermollit hadseregparancsnokról). Lukácsy a háborút követően jelentős munkásságot fejtett ki egyfelől a világháborús emlékművek terén (Újpest, Mezőkereszt, Szil község), másfelől síremlék-alkotóként: nevét a budapesti, temesvári, kismartoni, vagy éppen a kapuvári és a gartai temetők szobrai, reliefjei által véste be ebben a műfajban is. Lukácsy mindössze 51 évesen, váratlanul hunyt el 1927. június 24-én gartai szülőházában, ahol a nyarakat töltötte.

A Benke-vándordíj a még ifjú, de sikerei teljében lévő huszonhárom éves művész alkotása, klasszicizáló stílusban, s ihletett pillanatában ábrázolva a szintén pályája csúcsán járó Földváry Tibor műkorcsolyázót. Elegáns és kimért mozdulatában kapja el az alakot, légiessé téve a bronz súlyosságát. A barna fa talpazat is „jéggé” változik Lukácsy keze nyomán, ami biztosan nem „reped be” e figura alatt. E díjat büszkén vehették át a magyar műkorcsolyabajnokok évről évre, s méltán lehetett a magyar korcsolyasport egyik első hazai elismerése.

Forrás:
„A Budapesti Korcsolyázó Egylet”: http://www.huszadikszazad.hu/sport/a-budapesti-korcsolyazo-egylet
„Jégsport”. Az Ujság, 1909. november. 3. szerda, 16. o.
„Budapesti Korcsolyázó Egylet”. Herkules, 1891. november 10. 3. o.
Benke Tamás: A Benke-család története. http://benkecsalad.hu/documents/summary2/Benke-csaladtortenet_2.1_WEB.pdf
Lovas Dániel: „Itt a korcsolyaszezon 2. rész”. https://ligetbudapest.reblog.hu/itt-a-korcsolyaszezon-2-resz
Lovas Dániel: „Nem csak a hobbikorcsolyázók örültek a városligeti műjégpályának”. https://mult-kor.hu/nem-csak-a-hobbikorcsolyazok-rultek-a-varosligeti-mujegpalyanak-20210204
Markó Miklós: „Képek a jégről”. Vasárnapi Újság, 1904. január 31. 73–74. o.
„Lukácsy Lajos meghalt”. Képzőművészet 1927/2. 30. o.
„145 évvel ezelőtt született Lukácsy Lajos”. https://www.szivk.hu/145-evvel-ezelott-szuletett-lukacsy-lajos/
Pamlényi Klára: „Híres kapuváriak: Lukácsy Lajos”. http://www.kapuvar.hu/varos/hires/?catalog3_id=36&Mzoom=catalog32612
Cs. Kovács Attila: „Rábaközi hadiszobrász az első nagyháborúban”. https://www.kisalfold.hu/rabakoz/2016/01/rabakozi-hadiszobrasz-az-elso-nagy-haboruban 1/13
„Büszkeségeink: Földváry Tibor”. http://hunskate.hu/hirek/mukorcsolya/buszkesegeink-foldvary-tibor
„A korcsolyapályáról”. http://www.huszadikszazad.hu/1906-januar/sport/a-korcsolyapalyarol

Faragó Sándor: „Lukácsy Lajos élete és művészi munkássága (1876-1927)”. Soproni Szemle, 1982. 36.1. 73–90. o.
Képek:
1. Benke-vándordíj
2. A Benke-vándordíj a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum korcsolyatörténeti kiállításában (2022)
3. Földváry Tibor: http://hunskate.hu/hirek/mukorcsolya/buszkesegeink-foldvary-tibor
4. A Benke-vándordíj a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum korcsolyatörténeti kiállításában (2022)
5. Lukácsy Lajos: http://www.kapuvar.hu/_site/img/catalog32612/lukacsy_mesternov.jpg
6. Lukácsy Lajos emléktáblája szülőházán, Kapuváron (Rákóczi Ferenc utca 14.): Wikimedia

Készítette: László Laura