A májust Dr. Gyarmati Andrea úszódresszével köszöntjük hónap műtárgya rovatunkban, az olimpiai ezüst- és bronzérmes úszónagyság, Székely Éva olimpiai bajnok mellúszó és Gyarmati Dezső háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó lánya ugyanis május 15-én ünnepli születésnapját.

A Magyar Olimpiai és Sportmúzeum textilgyűjteményének egyik kiemelkedő darabja Gyarmati Andrea extravagáns mintázatú, Speedo márkájú 34-es (L-es) nylon dressze (2022.60.1.), amely sötétkék alapon fehér csillagokat ábrázol, fehér szegélyű, piros hosszanti csíkozással tarkítva.

A méret egyértelműen arra utal, hogy az ominózus „fürdőruha” versenydresszként került a mélyvízbe, Gyarmati Andrea aktív pályafutása pedig az 1960-as évektől az 1970-es évek közepéig tehető – a használat ideje tehát adottnak tűnik. A minta és a kialakítás ugyanakkor felettébb izgalmas kérdéseket vet fel, hiszen ezek minden bizonnyal az Egyesült Államok nemzeti színeit és szimbólumrendszerét hozzák játékba, a világhírű Speedo márka pedig ausztrál gyökerű. Tehát egy ízig-vérig nemzetközi ruhadarabról van szó – az 1960-as, ’70-es évek Magyarországán. Habár a versenysportolók, s köztük is főleg az élsportolók megannyi kiváltságban részesültek még az államszocializmus időszaka alatt is, talán mégis érdemes lehet elgondolkodni azon, hogy Gyarmati Andrea vajon miként juthatott hozzá a különleges dresszhez. Ahhoz ugyanis nem fér kétség, hogy Gyarmati valóban viselte is ezt, több helyen is lehet találkozni olyan bizonyító erejű archív fényképpel, amelyre maga az úszónő is gyakran hivatkozik, vagy adott esetben közösségi médiafelületein is használ.

A tárgy ekként már önmagában is sporttörténeti jelentőségű, de a kontextus még ennél is jóval messzebbre, egészen izgalmas és prominens eseményekhez vezet, ami ráadásul nagyon is foglalkoztatta a sportkedvelő magyarokat és a közvéleményt az 1970-es évek elején.

Az 1972-es müncheni nyári olimpia „vizeiről” van ugyanis szó, amelyre Gyarmati Andrea – a 100 méteres pillangóúszás aranyesélyese – óriási reményekkel, számtalan sikerrel és még több munkával a háta mögött utazott ki edző-édesanyjával, Székely Évával. Ez már szintén kuriózum, miként az is, hogy Andrea döntőjét a szülők, Gyarmati Dezső és Székely Éva közösen izgulhatták végig. A legszemélyesebb hangú visszaemlékezést talán Székely Éva Sírni csak a győztesnek szabad! című korszakos könyvében lehet olvasni a különleges anya-lánya és edző-tanítványi viszonyról, Gyarmati Andrea legelső karcsapásairól (négyévesen már a 10 méteres toronyból ugrándozott a medencébe), valamint a rendkívüli edzői innovációkról, ötletekről, amelyek a jobb és jobb eredményekhez elvezethettek – ezekből az is kiderül, hogy Andrea tökéletes versenyző- és „tanítványanyag” volt. Egy részlet Székely művéből az 1972-es müncheni olimpiára való felkészülési tervekről:

„Heteken át dolgoztam az 1968-72 közötti időszak tervén, hiszen úgy gondoltuk, hogy a müncheni olimpiára érhet be munkánk. Mindent mindig elolvastam, magamban feldolgoztam és értékeltem, de sosem bíztam magam egyedül a józan észre. Mindig ösztöneim mozgósításával készítettem el és végeztettem a feladatokat. Meggyőződésem, hogy a jó edző legfontosabb képessége nem a tárgyi tudása, hanem az ösztöne. Nem biztos, hogy a legképzettebb orvos a legjobb diagnoszta is. Az edzésterveket tehát tudásomra és ösztönömre alapítva összeállítottam, majd Andrea visszajelzéseire hagyatkozva, az adott körülményeknek megfelelően módosítottam. Ennyi év távlatából nyugodtan állíthatom, hogy amikor nem hallgattam a belső hangra, mindig hibáztam.

[…]

Az 1968-as mexikói olimpia után éjjel-nappal azon törtem a fejem, milyen módszert lehetne kitalálni arra, hogy Andrea a 100 méter utolsó tíz méterét jobban bírja, mint a világ többi versenyzője. Úszóberkekben köztudott, hogy levegő nélkül, tehát vízben tartott fejjel az ember gyorsabban úszik. De hogy ússzon valaki az utolsó tíz méteren levegő nélkül vagy egész kevés levegővel, amikor kilencven méterhez érve már szinte fuldoklik? […] A kérdés az volt, hogyan lehet erre tudatosan felkészülni. Nem tudtam elfogadni, hogy erre ne lehessen módszert találni.”

A módszer azonban nem rögtön éreztette hatását, azonban a külvilág számára ez észrevétlen maradt, hiszen Gyarmati sorra nyerte a magyar bajnokságokat és a 100 méteres pillangó világranglistájának vezetőjévé is vált. Székely aztán finomhangolta a terveket és végül 1970-ben beérett a munka gyümölcse, Gyarmati ugyanis úgy nyerte meg az újabb magyar bajnokságot, hogy társnőivel ellentétben az utolsó tíz méteren már nem vett levegőt, ami aztán rekorderedményekhez vezetett, valamint titkos, világverő fegyvernek ígérkezett a müncheni olimpiára is. A felkészülést ugyanakkor megzavarta egy betegség: a Pfeiffer-féle mirigyláz (mononukleózis), aminek következtében sok hétre teljesen fel kellett függeszteni, majd később is csak fokozatosan lehetett növelni az edzések intenzitását, ráadásul mindezt az olimpia évében – a müncheni világverseny szóban forgó úszószámait augusztus végén, szeptember elején rendezték meg. Az akár hollywoodi forgatókönyvekbe is beillő izgalmakat csak fokozta, hogy Gyarmati még müncheni bemelegítő úszásai alkalmával is formán kívüli időeredményeket produkált: azaz megközelítőleg tíz nappal a döntő események előtt.

Aztán a 4×100 méteres gyorsváltóra már jelentősen feljavult, s a döntőben, ahol a csapat végül negyedik helyen csapott célba, Gyarmati a saját százasát már élete legjobb idejével abszolválta a jó hangulatú versenyen, ami önbizalmát is visszaadhatta. A mérések alapján csúcsformában várta fő száma, a 100 méteres pillangó, illetve a 100 méteres hátúszás futamait. A pillangóúszás előfutama nem okozott számára problémát, a középfutamban pedig élete legjobbját, s nem mellesleg országos, olimpiai, Európa- és világcsúcsot úszott, s ezzel megszerezte a legjobb, azaz a 4-es pályát. Ekkor a döntő előtt járunk tehát egy nappal. Hogy a döntőben aztán mi történt, maga Gyarmati meséli el egy blogbejegyzésében:

„az 5-ös volt a kedvenc pályám. Ennek alkalmasint semmi jelentősége nincs, hacsak az nem, mindig ott úsztam, amikor győztem. Babona persze, de azért nem igazán komoly. Miképpen a kabalababák és egyéb segítségek sem nagyon, csupán egy kicsit. Épp amennyire szükséges. A sorsolás úgy hozta, hogy a 100 hát és a 100 pillangó, éppen a két főszámom, ütköztek. Nem teljesen, csak majdnem. Vagyis a 100 hát középdöntője megelőzte egy órával a 100 pillangó döntőjét. Mindez nem jelentett gondot annyi munka és edzés után, de annyit mégis, hogy míg a többiek bemelegítettek és várták a döntőt, én leúsztam egy középdöntőt.

[…]

Tele az uszoda, zúg a lelátó. Fantasztikus érzés. Megyek, és tudom, minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Bemutatás, felállok a rajtkőre. 4-es pálya. Mellettem, a jobb és bal oldalamon felállnak a többiek is. Auf die Plätze! – mondja az indító, előrelépünk és lehajolok. A jobb oldalon a japán lány elkezd bedőlni. Én elindulok hátrafelé, mindez egy reflex, hogy ne essek a vízbe, hiszen ez a kislány ki fog ugrani, és a rajtot újraindítják. Amikor a leghátsó ponton vagyok, épp a legmélyebben van a súlypontom, eldördül a pisztoly. Bő másfél másodperccel később indulok, mint a többiek. Hogy én ragadtam-e bent, vagy a másik ugrott ki, sose derül ki”.

A 100 méteres pillangóúszásnak, a rosszul elkapott rajt okán, nem Gyarmati Andrea, hanem a japán Mayumi Aoki lett az olimpiai bajnoka, második helyen a keletnémet Roswitha Beier ért célba, Gyarmati pedig élete első olimpiai érmét megszerezve – egyéni és Európa-csúcsot is úszva – a harmadik helyen zárt, ami, tekintve több mint egy másodperces indulási hátrányát, fizikálisan és mentálisan is elképesztő eredmény. Székely Éva ugyanakkor megrendítően számol be az eseményről már említett könyvében:

„Minden idegemet megfeszítve szuggerálom Andreát, hogy bírja a finist. Minden porcikám görcsösen erőlködik, hogy erőt sugározzon felé. Az édesapja fuldokolva kapkodja a levegőt mellettem. Vele úszunk. […] Hatalmas tapsvihar. Tudom, vége. A tábla ítéletet hirdet. […] Egy olimpiai bronzérem nagy dolog, de csak annak, aki nem aranyért úszik, nem aranyat veszít el. A gratulálók ezt pontosan tudták, gratulációjuk beillett volna részvétnyilvánításnak is. Személytelenné váltam. Aki ott állt, nem én voltam.”

Gyarmati kifogástalanul viselkedett és bár nagy volt a lelki megrázkódtatás, a másnapi kihívásokra kellett koncentrálnia, hiszen a 100 méteres hátúszás döntőjében volt érdekelt és szintén esélyes – ezúttal a 6-os pályán ugorhatott újra vízbe az aranyért. A rajtja pedig a Nemzeti Sport tudósítása szerint is remekül sikerült:

„Ezután jöttek női úszóink. Először Gyarmati Andrea! Kissé idegesen készülődött, lazított a rajt előtt. A medencében néhány tempót tett. Azután odakapaszkodett a rajthoz. Ezúttal kitűnően sikerült az indulás! Az első métereken teljesen egyvonalban haladt a mezőny, talán a négyes pályán úszó Belote néhány centivel megelőzte társnőit. Ötvennél ő vezetett (31.18), de Andrea szorosan ott volt a nyomában (31.42). Nem rossz kezdés! A forduló is jó volt, fokozódott a tempó… Hetvenötnél szinte teljesen egyvonalban úszott Andrea és az amerikai bajnoknő… Következett a hajrá. Egyszerre erősített bele mindkét bajnokaspiráns (nyolcvannál már csak kettőjük harcát figyeltük), s a végén megmaradt Melissa Belote egy karcsapásnyi előnnyel – győzött! Andu második lett, Európa-csúccsal!”

A müncheni olimpia 100 méteres női hátúszásának döntője 36:24-től:

https://www.youtube.com/watch?v=E3E7Wj21haE

A szóban forgó úszódressz pedig itt tér vissza a történetünkbe. A Nemzeti Sport e helyen nem részletezi, de Gyarmati Andrea két amerikai úszólány, a győztes Melissa Belote és a nagy esélyesként végül harmadik helyen záró Susie Atwood közé „ékelődött” be – Belote a 4-es, Atwood az 5-ös pályán úszott – ők hárman hallgatták meg a dobogón az amerikai himnuszt.

Álljon itt egy kép az olimpiai bajnok Melissa Belote-ról is, aki az Amerikai Egyesült Államok úszóválogatottjának dresszében feszít, immár 1974-ben:

Forrás: http://www.connectionnewspapers.com/photos/2015/apr/08/72144/

Az amerikaiak az 1972-es müncheni nyári olimpián ilyen formaruhában versenyeztek, ahogyan arról a fenti videó is tanúskodik – a Münchenben hét aranyérmet nyerő Mark Spitz legendás fotóin pedig ennek férfi változata is visszakereshető –, így hát több mint valószínű, hogy Gyarmati Andrea a hátúszó számot követően, talán éppen Belote vagy Atwood révén, dresszcsere útján juthatott hozzá a legendás darabhoz. Csodálatos ezüstérme mellé – melyre ma már fehéraranyként emlékezik vissza – egy szelet extra sporttörténelmet is hazahozva.

A müncheni olimpiáról szóló 1972-es magyar filmhíradó (Gyarmati versenye 13.09-től):

https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=24986

Gyarmati Andrea a müncheni olimpia idején mindössze tizennyolc éves volt. Túl volt ekkor már az érettségiken, az év folyamán hozzáment Hesz Mihály olimpiai bajnok kajakozóhoz, valamint felvételt nyert az orvosi egyetemre is. Egy ország bízott abban, hogy 1976-ban Montrealban újra harcba száll az olimpiai aranyéremért – maga a versenyző is ilyen tervekkel kezdte meg a felkészülését, de végül erre nem került sor. 1975-ben visszavonult a versenysporttól. Szerencsénkre Gyarmati Andrea ugyanakkor tollforgatásban is maradandót alkot és alkotott: számos önéletrajzi jellegű könyvében ennek okaira is rálátást kaphat az érdeklődő olvasó.

László Laura