Magyarország első olimpiája 2024 szeptemberében zajlik, s ez nem más, mint a sakkolimpia: a 45. nyílt (és egyben a 30. női) sakkolimpia házigazdája a budapesti BOK Csarnok. Ebből a jeles alkalomból választottuk az aktuális hónap kiemelt műtárgyát: Szepes Béla Időzavar című sakk-karikatúráját.

De mit jelent, hogy „időzavar”? A kifejezés leegyszerűsítve azokra a helyzetekre vonatkozik a sakkban, amikor egy játékosnak fogytán van a gondolkodási ideje, vagyis egy adott időintervallumon belül túl sok lépésre van szüksége a játszma végig viteléhez. A sakk mint szabadidős tevékenység tulajdonképpen a sakkóra bevezetésével léphetett a mérhetőség és egyúttal a versenysportok porondjára, hiszen a döntéseket így már megadott idő alatt szükséges meghozni. A technika fejlődése természetesen ezt a szegmenst sem hagyta érintetlenül, hiszen az analóg típusokat felváltó digitális órák még cizelláltabb időmérésre képesek az egyre modernebb játékfelfogást és gyorsabb stílust is lekövetve. A budapesti sakkolimpián, ahol a világ topsakkozói szinte kivétel nélkül megjelentek magukat és nemzetüket képviselve, például a jelenleg szokványos klasszikus időbeosztás van érvényben, ami az első 40 lépésre 90 percet engedélyez, s ha a 40 lépés megtörtént, további 30 percet ad a játszma befejezésére – mindeközben minden lépésnél 30 másodperc bónuszidő jár a lépések akkurátus lejegyzéséhez. Láthatjuk tehát, hogy komplex szabályok vonatkoznak a tempóra, a lassabb versenyzők hamar kerülhetnek időzavarba, így a játék egyik leglényegesebb eleme a jó időbeosztás lett. Szepes Béla tehát lényeges mozzanatra érzett rá, amikor sakktematikájú alkotása kulcsfogalmának az időt tette meg.

Szepes Béla (1903–1986) azon kevés művész közé tartozik, aki azonban nem csak elméletben, de a gyakorlatban is otthonosan mozgott a sport, és azon belül is a versenysport területén. Munkásságát áttekintve nem túlzás azt állítani, hogy a magyar sportélet egyik legnagyobb polihisztoráról van szó. Szepes olimpiai ezüstérmes és sokszoros magyar bajnok gerelyhajító volt, aki emellett síugrásban is átütő eredményeket ért el, majd pedig képzőművészként és tudósítóként is maradandót alkotott. Strauch Béla néven született 1903. szeptember 5-én a Szepes megyei Igló városában, a Hernád partján. A Toldi Reálgimnáziumban, majd művészi hajlamát is kibontakoztatva később a királyi Iparművészeti Iskola általános rajz szakán tanult. A jó felépítésű ifjú emellett sportolási szenvedélyének is hódolt már egészen kisgyermekkora óta, kezdetben csak édesapját kísérte el vadászatokra, ami máris beléoltotta a természetjárás örömét. Syposs Zoltán Ez a szép játék című könyvében személyes hangú visszaemlékezés olvasható Szepes Bélával való beszélgetéséből, innen a következő idézet:

„Hamarosan így kapott rá a sísportra is. »Előbb úgy próbálkoztam, hogy apám nagy bakancsába beleraktam a cipőmet, de nemsokára a sajátomban és a magam lécén csúszkáltam a Tátrában és környékén.« Az iglói nagy kertben volt egy terebélyes, magas almafa. Azon igyekezett, hogy átdobálgassa fölötte a követ. Minél magasabban és egyre messzebb. Ez volt a kezdet, Szepes Béla – gerelyvető »kőkorszaka«, a roham, a lendületi technika ösztönös gyakorlása; az alap, amire épített. Sí és gerely… Robbanékonysága, hirtelen lendületre, gyorsaságra képes alkata és természete erre a kettőre kiválóan alkalmassá tette.” (Syposs Zoltán: Ez a szép játék. Budapest, Sport Lap- és Könyvkiadó, 1976. 58. o.)

Igló után Budapest volt a család következő állomáshelye, ahol tovább folytatta kedvelt sporttevékenységeit – Szepes korcsolyázhatott és síelhetett a budai hegyekben, valamint az atlétikához is hű maradhatott a Margitszigeten, hiszen a MAC atlétája lett. Síugrásban 1923-ban lett magyar bajnok – az országban elsőként –, gerelyhajításban pedig 1925 és 1931 között hétszer hódította el ezt a címet, nemzeti szinten öt rekordjavítás fűződik a nevéhez és tíz alkalommal lehetett a magyar válogatott tagja. Bauer Rudolf után Szepes Béla volt a következő magyar atléta, aki dobogóra állhatott olimpián: élete legjobb eredményét az 1928-as amszterdami nyári olimpián érte el, ahol is 65,26 méteres hajítással szerzett ezüstérmet. Legnagyobb „dobása” ugyanakkor 66,7 méter volt, amely 1929-ben angol nemzetközi bajnoki címet ért neki – ezzel a címmel három ízben is büszkélkedhetett. 1933 után aztán síoktatóként kereste kenyerét, 1937-től 1940-ig a Magyar Atlétikai Szövetség szövetségi kapitányaként működött, később, egészen az ötvenes évek végéig edzősködött.

Kuriózum, hogy Szepes nemcsak sportolóként, hanem a Nemzeti Sport tudósítójaként és grafikusaként, pontosabban karikaturistaként is utazhatott az 1928-as olimpiára. Szepes a következőképpen emlékezik a megmérettetés előtti időszakra:

„Kondíció, kondíció, kondíció!… Nyugodtan járok strandolni még négy héttel az olimpia előtt is, csak nem a meleg medencében úszom, nem napozok sokat. Élek, dolgozom, ahogy megszoktam. Már kevesebbet tréningelek, de mindig stílusra. Az állóképességet a nagy séták és a mindennapi céltornák adják. Elérkezik a július, s augusztus 2-án van Amsterdamban a gerelyvetés.[…] Kimegyek tehát két héttel a számom előtt. Odakint Amsterdamban tovább dolgozom, mint újságíró és rajzoló. Pontos napi beosztásom van a tréninget illetőleg. Annyit dobok, amennyi jól esik. De már néha erőből. Tip-top a kondíció, tehát már lehet. Megfigyelem a finneket, svédeket. Látom, hogy simábban dobnak, nem annyira rohamból, lendületből. Viszont sokkal erősebbek.” (Szepes Béla: „Felkészültem az olimpiára”. In Pluhár István: Sportok könyve, Budapest, Káldor, 1935. 156. o.)

Érdekesség, hogy Szepes Béla versenyszáma előtt nem sokkal éppen a magyar himnuszt játszották – ezen az olimpián először –, hiszen Mező Ferencet, igaz távollétében, de ekkor hirdették ki szellemi olimpiai bajnoknak irodalom-kategóriában.

De térjünk rá most a művészi karrierre is. Szepes, elmondása szerint, született karikaturista volt, amit nem lehet tanulni: ez vagy benne van a zsigerekben, ahogyan nála, vagy pedig nem. S mivel sportolók társaságában mozgott, a téma is adta magát: a mozgás megörökítése lett a célja. Rendszeresen küldte „vizuális karcolatait” a Nemzeti Sportnak, 1926-tól 1933-ig újságíróként és karikaturistaként Berlinből tudósította a hazai sportlapot. Magyarországra visszatérve aztán a Képes Sport, a Ludas Matyi, a Füles, vagy éppen a Népsport számára készített frappáns és lendületes grafikákat. Így győztök ti, valamint Gólkirályok, labdaművészek című albumai gyűjtik egybe karikatúrái színe-javát, amelyek nagy részét a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum őrzi eredetiben. A Magyar Testnevelési és Sporthivatal, majd a múzeumunk elődjei által kezelt „Ezüstgerely” képzőművészeti pályázatát többször megnyerte.

Az Időzavar című tusrajz centrumában, ahogy a cím is sejtetheti, a sakkóra áll. Ha „sakkszakmai” szemmel néznénk a műalkotásra, ami nyilván tévedés lenne, mondhatnánk, hogy az ábrázolt analóg sakkóra hibás, mivel kettő helyett csak egy lapja van. „Művészi” szemmel azonban tűpontosnak nevezhető a megjelenítés, hiszen azon az egyetlen lapon az időzavarban lévő, sötét figurákat vezető játékos felé áll a mutató, méghozzá igencsak fenyegetően. A feszültség „tapintható”, a bajban lévő sakkozó idegei már-már szétpattannak, szinte villámokat szórnak. Testhelyzete a rémületé, kezét verejtékező homlokára szorítja, idegesen előredől, miközben másik kezével a térdét markolja. A hadállás pedig beigazolja a félelmeket, jól kivehető ugyanis, hogy sötétnek kevesebb figurája van. A legmarkánsabban és legkontrasztosabban a sötét király látszik, fején a baljós keresztes koronával, ami nem lehet véletlen: eklatáns művészi kifejezése annak, hogy a játszmára a vereség árnyéka vetül, arra tulajdonképpen „keresztet lehet vetni”. Arról nem tudni, hogy Szepes valaha a versenysakkban is kipróbálta volna magát, mindenesetre a játékosok lelkiállapotát, az objektív változatszámolások mellett is feltétlenül jelenlévő pszichológiai hadviselést rendkívüli empátiával közvetíti – beleértve az ellenpólust megjelenítő, a győztes állást kialakító, pöffeszkedő és magabiztosan szivarozó ellenfelet is. S bár ezek az elnagyolások a karikatúra műfajából is adódnak, amely a lényeget néhány meghatározó, szélsőséges és leegyszerűsítő vonással igyekszik átadni, azonban egy vesztes helyzetben lévő játékos valóban így érezheti magát és így érzékelheti ellenfelét is: ő maga pszichésen „összezsugorodik”, riválisát pedig nagyobbnak látja, olyannak, aki egész egyszerűen túlnő rajta.

Vessünk egy pillantást a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum gyűjteményében megtalálható alkotás adataira is:

• tárgytípus: rajz
• műfaj: karikatúra
• technika: tus, ceruza
• méret: 35 × 30 cm-es paszpartuba illesztett rajzlap
• jelzet: bal alsó sarokban „Szepes”-szignó
• leltári szám: 2014.356.1.

Szepes Bélát a magyar sportkarikatúra legnagyobb hatású alkotójaként tartja számon a szakma. Rajzait bátran nevezhetjük korrajzoknak is, hiszen munkáival egy teljes érát jelenített meg, s szinte minden jelentős magyar sportolóról „megfestette” a maga élethű portréját. De nem maradt meg a síknál: alakjai háromdimenzióba kívánkoztak, s 1965-től a kisplasztika műfajában is remekműveket alkotott, emellett sportdíjak sokaságát is tervezte, kivitelezte. Szepes rendkívüli sokoldalúságát jelzi, hogy a filmes világban is otthonosan mozgott, forgatókönyvíróként és rendező-asszisztensként is megállta a helyét – ebben a szférában felesége családja is segítette – a később a Pöttyös Panni-könyvsorozattal népszerűvé váló írónőt, Szepes (Scherbách) Magdolnát vette el 1930 decemberében. Szepes Béla 1986. június 26-án hunyt el.

Szerző: László Laura