Október havi műtárgy rovatunkban rendhagyó módon az 1956-os eseményeket és azzal összefüggésben a melbourne-i olimpia történetét elevenítjük fel.

A második világháborút követő két pólusú világ nemcsak a nemzetközi politikára, hanem a sportéletre is rányomta a bélyegét. 1945 után az ötkarikás játékokon a két tömb versengése kézzel fogható volt, amelyből természetesen a szovjet–amerikai kötélhúzás emelkedett ki. Magyarország a két világháború között sikeresen megvetette a lábát az olimpiai élmezőnyben, hiszen a magyar sportolók Los Angelesben 6, Berlinben 10 aranyérmet szereztek. Az 1948-as londoni játékokon sikerült megismételni a 10-es eredményt, míg négy évvel később Helsinkiben 16 aranyéremmel 10 ezüsttel és 16 bronzzal a nemzetek éremversenyében a két szuperhatalom mögött a magyarok harmadikként végeztek.

A már előzetesen történelminek ígérkező 1956-os játékokra a magyar csapat nagy reményekkel kezdte meg a felkészülést, a hazai sportszakma egy része még a négy évvel korábbi eredmények megugrását sem tartotta lehetetlennek. A rendező várost tíz jelölt közül 1949-ben választották ki és a nyertes Melbourne lett. Az ausztrál város több fordulós szavazással utasította maga mögé a másik kilenc jelöltet, amelyek mindegyike az amerikai kontinenst képviselte. Az Egyesült Államok csak maga 6 várossal „jelentkezett be”, míg Buenos Aires, Mexikóváros és Montreal is ott volt a jelöltek között. Így fordulhatott először, hogy a modern ötkarikás játékok először hagyták el Európát és Észak-Amerikát, és került megrendezésre egy új kontinensen, ezúttal Ausztráliában.

A melbourne-i játékokat a helyi időjáráshoz igazítva az év végén rendezték meg, így naptárilag november 22-e és december 8-a között lebonyolított olimpia a déli féltekén nyári időszakra esett. Az 1956-os ötkarikás esemény nem csak a magyar forradalom miatt maradt történetileg is emlékezetes. Az Ausztráliában rendezett játékok több szempontból is kuriózumnak számítottak az előző olimpiákhoz képest, és a magyar események mellett más politikai történések is nyomot hagytak a tornán. Az ausztráliai olimpia ideje a hidegháború egyik „forró éve volt”: három fronton is akadtak olyan komoly konfliktusok, amelyek miatt különböző országok bojkottálták Melbourne-t. Az 1956-os felkelés leverése után három európai ország, Hollandia, Spanyolország, valamint Svájc fejezte ki így szolidaritását a magyarokkal, mondván nem hajlandóak úgy részt venni az olimpián, ha azon jelen vannak a Szovjetunió versenyzői. Az 1949-től húzódó kínai–tajvani konfliktus miatt egy 1956-ban kezdődő, évtizedekig elnyúló konfliktus volt a két ország között az olimpiákon is. Kína lemondta a szereplést, és legközelebb csak a Los Angeles-i játékokon vett részt 1984-ben. Eközben a hazánkban történtekkel párhuzamosan Egyiptom is komoly kihívásokkal nézett szembe. A Szuezi-csatorna államosításával kapcsolatban kialakult konfliktus miatt végül három arab ország, Egyiptom, Irak, illetve Libanon mondta vissza részvételét a novemberben kezdődő ötkarikás játékokon.

Az 1956 októberében kitört magyar forradalom és a melbourne-i olimpia kapcsán sokaknak legelőször a legendássá váló „melbourne-i vérfürdő” jut eszébe, illetve a vérző arcú Zádor Ervinről készült emlékezetes fotó, amely már akkor bejárta a világsajtót. A vízipóló-mérkőzés eposzba illő szimbólummá vált: az akkor már eltiport forradalom kis országát képviselő sportolók hősies csatában legyőzik a világ nagy részének szemében agresszorként számon tartott óriáshatalom csapatát. Az olimpia és 1956 kapcsolata azonban korántsem merült ki egy felejthetetlen vízilabdameccsben.

A magyarországi eseményekben néhány sportoló aktívan részt vett, míg a labdarúgó válogatott nagy része külföldön túrázott, közülük többen nem is tértek haza, hanem disszidáltak. Ennek hatására az olimpiai címvédő válogatottunk hiába kvalifikálta magát a versenyre, az indulástól mégis visszaléptették. Más sportágakat képviselő sportolóink nagy része viszont úgy döntött, részt vesz az olimpián. Mire olimpikonjaink kiértek, addigra a magyar forradalmat és szabadságharcot leverték, de maga az út Melbourne-ig is hosszadalmas volt. Versenyzőink Budapestről katonai kísérettel buszoztak Komáromba, majd ideiglenesen beköltöztek a Prága melletti nymburki edzőtáborba. Később a csehszlovákok jótállásával Isztambul-Karacsi-Szingapúr-Darwin-Melbourne útvonalon, november 11-én megérkezett delegációnk Melbourne-be – két héttel az indulás után.

Ilyen körülmények között a magyar csapat által elért 9 arany, 10 ezüst és 7 bronz csúcseredménynek számított, és a nemzetek versenyében ezúttal a szovjetek, az amerikaiak és a házigazda ausztrálok mögött a még mindig előkelő 4-ik helyet szerezte meg. Tornában, talajon, Keleti Ágnes már Helsinkiben aranyérmes lett, de Melbourne-ben talajon, felemás korláton, gerendán és a kéziszer csapatban is nyert, így egyedüli magyarként egy olimpián szerzett négy aranyérmet. Férfi pólósaink is feszült helyzet ellenére hozták ki magukból a legjobbat. Az első csoportküzdelem során Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat is könnyedén felülmúlták, majd a végső helyezésekről körmérkőzés döntött, ahol a Szovjetunió együttesével is szembe kerültek. Pár perccel a meccs vége előtt, 4:0-s magyar vezetésnél Zádori Ervin egy hatalmas ütést kapott Valentin Prokopovtól, csapattársuk vérző arcát látva bedühödtek a magyar pólósok, és tömegverekedés robbant ki. Végül a jugoszlávokat is legyőzve 5 győzelemmel zártak a csoport élén így hibátlanul nyerték meg az olimpiai bajnoki címet. K2-es 10 km-es távon Urányi János és Fábián László páros diadalmaskodott, amivel megszerezték a magyar kajak-kenu sport első olimpiai győzelmét. Papp Laci London és Helsinki után Melbourne-ben sem talált legyőzőre, így zsinórban harmadik olimpiai elsőségét szerezte meg. Mellettük Kárpáti Rudolf és kard csapatunk is a dobogó legfelső fokára tudott állni.

Október hónap műtárgya is az 1956-os olimpia történetének lenyomatát mutatja be, két kitűzőn keresztül. Hagyomány volt, hogy minden nemzet nemcsak saját lobogó alatt vonul fel, de saját formaruhában, azon pedig saját jelvényt visel. A csapatjelvények nemzeteként változóak voltak, de adott nemzeten belül egységes arculatot mutattak. Az 1956-os magyar delegáció esetében ez azonban nem érvényesült, hiszen a csapatjelvények Rákosi-címerrel készültek, de volt, aki azt letörte, és címer nélkül viselte, de akadt olyan is, aki később a Kossuth-címert ragasztotta a helyére. A jelvények anyaga zománcozott fémötvözet. Magasságuk 3,3 cm, hosszuk 2,8 cm, súlyuk: 25 g.

Szerző: Nagy Gergely