Tanulmányok

Sport-antikvárium, szerk. Dr. Takács Ferenc
S P O R T  –  A N T I K V Á R I U M

Szerkeszti:
Dr. Takács Ferenc professor emeritus

Az antikvárium közismerten régi könyvek (térképek, metszetek, hírlapok, folyóiratok stb.) gyűjtőhelye, ahol kedvére adhat-vehet és keresgélhet a betérő.

Rovatunkban a testkultúra minden területéről adunk közre archív dokumentumokat, alkalomadtán illusztrációkat. Öt évtized kutatómunkájának felgyülemlett anyagait (cédulák, jegyzetek, idézetek, kivágatok, fotók stb.) szeretnék megmenteni az enyészettől azzal, hogy feltesszük a világhálóra. Azonban nemcsak adunk, hanem „veszünk” is, ugyanis, ha valakinek hasonló értékek lapulnak az archívumában, e helyen szívesen közkinccsé tesszük.

Elsősorban hazai sporttörténészeink hasznosíthatnak a megjelentetett közleményekből, akár forrás-anyagként, akár kutatási ötletként vagy csak úgy szórakozásként.

A Sport-antikvárium ezennel megnyílt.
Tessék belépni és böngészni!
A jó kutatót mindig megtalálják a témák.

* * *

Kemény Ferenc levele dr. Mező Ferenchez

 

         Az 1930-as években Kemény Ferenc fő tevékenysége az volt, hogy szerkesztette a több kötetes Pedagógiai Lexikont. Egyik szakértőnek felkérte barátját, dr. Mező Ferencet, aki szócikkek kidolgozására is vállalkozott. Különösen a latin és a görög vonatkozások pontosításánál segített szellemi olimpiai bajnokunk.

A levél arról árulkodik, hogy Kemény nagy híve volt a tömörítésnek meg a rövidítéseknek. A megszólítás – K. B.! – tulajdonképpen azt jelentette, hogy Kedves Barátom! Az aláírás is csupán ennyi: kf.



Vers a középkori angol footballról
S P O R T  –  A N T I K V Á R I U M

Szerkeszti:
Dr. Takács Ferenc professor emeritus

Az antikvárium közismerten régi könyvek (térképek, metszetek, hírlapok, folyóiratok stb.) gyűjtőhelye, ahol kedvére adhat-vehet és keresgélhet a betérő.

Rovatunkban a testkultúra minden területéről adunk közre archív dokumentumokat, alkalomadtán illusztrációkat. Öt évtized kutatómunkájának felgyülemlett anyagait (cédulák, jegyzetek, idézetek, kivágatok, fotók stb.) szeretnék megmenteni az enyészettől azzal, hogy feltesszük a világhálóra. Azonban nemcsak adunk, hanem „veszünk” is, ugyanis, ha valakinek hasonló értékek lapulnak az archívumában, e helyen szívesen közkinccsé tesszük.

Elsősorban hazai sporttörténészeink hasznosíthatnak a megjelentetett közleményekből, akár forrás-anyagként, akár kutatási ötletként vagy csak úgy szórakozásként.

A Sport-antikvárium ezennel megnyílt.
Tessék belépni és böngészni!
A jó kutatót mindig megtalálják a témák.

* * *

Vers a középkori angol footballról


Ismeretes, hogy az angolok históriai sportja a labdarúgás. Számos utalás található irodalmukban arra, hogy a football űzése a XVI. századtól kezdve rendszeressé vált Albion-szerte. Ezzel kapcsolatban Shakespeare-t szokták emlegetni forrásként. Valóban a Tévedések vígjátéká-ban meg a Lear király-ban több passzus is van a labdarúgásról. A Lear királyból még az is kiderül, hogy a footballt fizetett játékosok, többnyire jobbágyok űzték, ezért nem sokra becsülték őket. A király hű lovagja, Kent gróf például így szidalmazta Oswaldot – az egyik gonosz lány Goneril udvarmesterét – „Thou base football-player!”, vagyis „Te aljas futballjátékos!” Arany János, a mű fordítója nemigen tudott mit kezdeni ezzel a számára ismeretlen kifejezéssel, ezért kihagyta.

Shakespeare után egy másik híres, angol írónál, John Gay-nél is találhatunk utalást a londoni utcákon játszott labdarugdosásra. John Gay (1685-1732) középosztálybeli származású irodalmár, aki versei révén bekerült a londoni Scribleus Clubba, ahol Swift és Pope baráti köréhez tartozott. Gay több hercegnő kegyeltje lett, drámáin ugyan meggazdagodott, de vagyonát elkönnyelműsködte.

Pásztorkölteményeiben a vidéki élet hiteles rajzát nyújtja, melyek nagy hatást gyakoroltak Csokonaira. Anna királynő ódon, pomádés kora tükröződik vissza műveiben, melyekben életre kelnek a parókás ficsúrok meg a felcicomázott dámák.

John Gay fő műve a Koldusopera  (The Beggar’s Opera). A társadalmat útonállók bűnbarlangjává züllesztő pénzhajhászás komédiája ez a mű. A korai kapitalizmusban jelentkező negatív tendenciák szatirikusan előadott diagnózisa. A Koldusoperának igen változatos utóélete lett (színdarab-feldolgozások, táncjáték, filmek stb.). Modern változata – B. Brecht és K. Weill zenéjével – világsikert aratott. Gay a város veszedelmeit bemutató, 1716-ban megjelent Trivia című művében tesz említést a footballról. Az első fejezetben a londoni utcákon való sétálásról ír (Trivia or the Art of Walking the streets of London). Éles szemmel, realisztikusan, de humorral járja körül az egykori London patinás, zsibongó háztömbjeit, mint például: Pall Mall, Ludgate Hill és Drury Lane.

A kötet következő része „The dangers of Football” vagyis a labdarúgás veszélyeit vázolja, bemutatva az ősi, angol „rugósdi” jellegzetességeit. Az enyhén elhízott, joviális költő rosszallólag csóválja rizsporos parókás fejét, és igyekszik elugrani a szeszélyes „shoot”-ok elől. Ez a football akkoriban többnyire utcai játék volt: az alvégtől a felvégig rugdosták a bőrballont a szűk sikátorokban. Gólnak az számított, amikor túlrúgták a „street” valamelyik végén a labdát. A költő felfigyelt arra is, hogy a jó üzletet sejtő üveges mester miként örül minden eltévedt rúgásnak. Az alábbiakban nyers fordításban közöljük a forrásértékű vers egy részletét.

A Covent Gardenen gyakran bekanyarodom,
mikor kémlelem a futballháborúság dühét:
a tanonc elhagyja boltját, hogy a csapatba álljon,
növekvő tömegek kísérik a duhaj játékot,
amint gurítják a labdát a havas földön
egyre nagyobb gömbbé gyarapszik minden fordulónál.
A rugdosók közelítenek, jaj, hova fussak?
A labda hol a házak oldalát súrolja,
hol pedig a magasba röppen fel.
A pénzéhes üveges élvezi a rohamot:
csörömpölő ablaküvegek hangzanak a házakon.

Még egy sporttörténetileg figyelemre méltó helyet találunk Gay munkái között.
Az agráriumot meg a városi életet bemutató művei után Rural Sports címmel feldolgozta a vidéki szórakozásokat. A „sport” szó eredetét máig keresi a szakma. A többféle koncepció közül Gay egyértelműen szórakozásként, „időt múlató” tevékenységként fogja fel a sportot, tovább erősítve ezt az általánosan elfogadott tartalmi megközelítést.

John Gay munkássága eddig nem került a sporttörténészek fókuszába, érdemes lenne pedig alaposabban „rázummolni”.



Sasku Károly testgyakorlati tankönyve 1838-ból
Sasku Károly testgyakorlati tankönyve 1838-ból

Sasku Károly Felsőbányán született 1806-ban és Budapesten halt meg 1869-ben. Jogásznak tanult, ügyvédi gyakorlatot folytatott, közben mérnöki diplomát is szerzett. Természettudományos és műszaki ismereteit a Tisza-szabályozás során kamatoztatta. Az 1848/49-es szabadságharcban guerilla-csapatot szervezve vett részt, ezért az önkényuralom idején üldöztetésben volt része. Több matematikai tanulmányt készített és aktívan bekapcsolódott a hazai tudományos életbe, ennek elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia korrektorává nevezték ki.


1838-ban jelentette meg első pedagógiai művét A tanítás alaptudománya címen. A korszak hasonló munkáinál jóval alaposabb műre csak szűk szakmai körökben figyeltek fel. Népszerű lett viszont az illemtana, amelynek első kiadása 1854-ben látott napvilágot. Az Illendőségtan, vagyis a művelt és jó erkölcsű magaviselet szabályai című munkájából évtizedekig idéztek, alapelvei és példái átmentek a köztudatba anélkül, hogy szerzőjükre fény derült volna.

A bemutatásra kerülő könyv Neveléstan címen, harmadik kiadásban jelent meg Pesten, 1867-ben „Emich Gusztáv akadémiai nyomdásznál”. A kiadvány érdekessége, hogy egy komplett tantervet is mellékel hozzá a szerző. Ez a tanterv az első, amely megpróbálja teljes rendszerbe foglalni a korabeli ismereteket.

Az „Általános világisme” tulajdonképpen a világegyetem filozófiája. A „Földleírás” a földrajzi alapok foglalata. A „Földi lényisme” pedig természetrajz: állattan, növénytan, ásványok, bonctan, vegytan, embertan stb. Az „Alkalmazott természettan” a következőket foglalja magában: géptan (mechanika), visszfénytan (optika), égtan (csillagászat), építészet, hadtan, kézműtan, gazdaságtan, bányászat. A „Mennyiségtan”, vagyis a számtan és a mértan, ezen belül külön szerepel a „parányszámtan” és a „fölsőmennyiségtan”.

Az „Illendőségtan” az alapvető erkölcsi és viselkedési szabályokat jelenti. Szerepel továbbá a tantervben az „Általános és hazai országállapottan”.

Saskunak a nyelvtanra vonatkozó nézetei megjelentek a Tudományos Gyűjtemények 1840. évi második és harmadik kötetében. Alapvetően a tantervében is ez található. Az idegen nyelvek közül a görögöt és a franciát javasolja azzal a megjegyzéssel, hogy egyszerre csak egy nyelvet szabad tanulni. Egyébként is jellemző a szerzőre a tanulók kímélése, ami nála alapelv. Régies fogalmazással ezt így írta le tanterve elején: „Mindent íly renddel kell okítani, de nem szórul-szóra, sem versben, sem leczkét hagyva nem szabad elmenni a kifárasztásig.”

A művészetek közül az irodalmat emeli ki, meg a rajzolást (állatrajz, növényrajz, ásványrajz, géprajz, tájrajz stb.). Az olvasmányokat így kategorizálja a tanterv: igaz történetek, utazás-leírások, életrajzok, tájleírás, hadi jegyzetek, tudományos könyvek.

Sasku Károly az első, aki beemelte tantervébe a testnevelést, és viszonylagos részletességgel kidolgozta azt. Kár, hogy eddig ez a tény elkerülte a neveléstörténészek figyelmét. A „Testgyakorlat” című tantervi részt az alábbiakban teljes egészében közre adjuk.



A 6:3-as angol – magyar visszhangja a Vajdaságból

 

S P O R T  –  A N T I K V Á R I U M

Szerkeszti:
Dr. Takács Ferenc professor emeritus

Az antikvárium közismerten régi könyvek (térképek, metszetek, hírlapok, folyóiratok stb.) gyűjtőhelye, ahol kedvére adhat-vehet és keresgélhet a betérő.

Rovatunkban a testkultúra minden területéről adunk közre archív dokumentumokat, alkalomadtán illusztrációkat. Öt évtized kutatómunkájának felgyülemlett anyagait (cédulák, jegyzetek, idézetek, kivágatok, fotók stb.) szeretnék megmenteni az enyészettől azzal, hogy feltesszük a világhálóra. Azonban nemcsak adunk, hanem „veszünk” is, ugyanis, ha valakinek hasonló értékek lapulnak az archívumában, e helyen szívesen közkinccsé tesszük.

Elsősorban hazai sporttörténészeink hasznosíthatnak a megjelentetett közleményekből, akár forrás-anyagként, akár kutatási ötletként vagy csak úgy szórakozásként.

A Sport-antikvárium ezennel megnyílt.
Tessék belépni és böngészni!
A jó kutatót mindig megtalálják a témák.

* * *

A 6:3-as angol – magyar visszhangja a Vajdaságból

 

Az 1953 őszi Anglia-Magyarország válogatott találkozó – az évszázad mérkőzése – bejárta a világsajtót és ezernyi értékelő írás jelent meg az aranycsapat győzelméről.

Egy sajátos reflexiót ismertetünk, amely Jugoszláviából, Újvidékről (Novi Sad) érkezett 1953. november végén a Magyar Labdarúgó Szövetség címére. Feladója Oltványi Gyula egykori labdarúgó, aki magyar nyelvű újságot kért a nagy mérkőzésről.

Ebben az időben a hidegháború tetőpontján volt. Jugoszláviát a „rothadó kapitalizmus” szekértolójaként tartották számon, Tito elnököt pedig „láncos kutyának” nevezték. A Vajdaságban élő magyarok teljesen elszigetelődtek az anyaországtól, Rákosiék még a sporthíreket is titkosan kezelték. Kész csoda, hogy a totális hírzárlat ellenére ez a levelezőlap eljutott a címzetthez. Az MLSZ azonnal átküldte az „ellenséges területről” jött levelet a főhatóságnak: az OTSB-nek. Itt kiszignálták a külügyi osztály vezetőjének, Titkos János elvtársnak, ezzel a megjegyzéssel: „Jánoskám, ha lehet, küldd el az újságot és írj mellé pár sort”.

Arról nincs tudomásunk, hogy az újság és a pár sor végül eljutott-e a külhoni magyarokhoz.



Testkultúra a régi naptárakban
S P O R T  –  A N T I K V Á R I U M

Szerkeszti:
Dr. Takács Ferenc professor emeritus
Az antikvárium közismerten régi könyvek (térképek, metszetek, hírlapok, folyóiratok stb.) gyűjtőhelye, ahol kedvére adhat-vehet és keresgélhet a betérő.


Rovatunkban a testkultúra minden területéről adunk közre archív dokumentumokat, alkalomadtán illusztrációkat. Öt évtized kutatómunkájának felgyülemlett anyagait (cédulák, jegyzetek, idézetek, kivágatok, fotók stb.) szeretnék megmenteni az enyészettől azzal, hogy feltesszük a világhálóra. Azonban nemcsak adunk, hanem „veszünk” is, ugyanis, ha valakinek hasonló értékek lapulnak az archívumában, e helyen szívesen közkinccsé tesszük.

Elsősorban hazai sporttörténészeink hasznosíthatnak a megjelentetett közleményekből, akár forrás-anyagként, akár kutatási ötletként vagy csak úgy szórakozásként.

A Sport-antikvárium ezennel megnyílt.
Tessék belépni és böngészni!
A jó kutatót mindig megtalálják a témák.

* * *

Testkultúra a régi naptárakban


A kalendáriumok és naptárak amellett, hogy tartalmazták az adott időszakok napjait, hónapjait, tájékoztattak az egyházi (szentek ünnepe, böjt, körmenetek, búcsúk stb.) vagy világi (vásárok, vetés és aratás, rendeletek, csillagok állása stb.) eseményekről, egyben szórakoztató olvasmányok is voltak. De igyekeztek természettudományi valamint históriai ismereteket is terjeszteni. Külön érdemük, hogy a fiatalokat felkészítették az életre különböző praktikus tanácsokkal (divat, házi munkák, testedzés, receptek stb.).

Egyes naptárakban szórványosan találhatunk a korabeli testkultúrára való utalást, ilyeneket, mint: jégen csúszkálás, szánkózás, szabadtéri vizekben úszás, túrázás, társasjátékok stb. Ezek a mozaikok segítenek a sport múltjának megismerésében és értékes ritkaságoknak számítanak.

Legrégebbi ilyen tartalmú naptárunk egy 1434-es kiadású flamand kalendárium, melyet Zsigmond király kapott ajándékba valamelyik burgundi fejedelemtől. A kalandos sorsú, művészien illusztrált könyvben található egy solymászatot ábrázoló miniatúra. Kedvenc „időt múlató” tevékenység (tehát sport) volt a madarászat. Az egyes hónapok képeit körülvevő keretdíszekben látható még két birkózó alak, számszeríjjal lövő vadász és vadakra célzó puskás.

Az általunk bemutatott naptár képeit két német nyelvű könyvecskéből állítottuk össze. Az első kilenc hónap az 1816-ban megjelent Sonntagblatt für die Jugend– ből van. Az utolsó három hónap pedig a magyar származású Glatz Jakab: Die Bilderwelt című kötetéből való. Az illusztrációk az egykori városi élet örömeit, s különböző szórakozásait mutatják be. A decemberi és a januári téli hónapokban természetesen a szánkózást, a „jégen járást” (korcsolyázást) és a hógolyózást jelenítette meg a rajzoló. Februárban a farsangi jégünnepélyek ideje jött el, úgy, ahogy azt Csokonai leírta a Dorottyában:
“Északnak minden szépsége pompáson
Láttatik egynehány szánkóban summáson:
Ilyen pompa volt itt ennek látására,
Ily csodálkozással bámult Kaposvárra.”

Májusban a gyerekek kiszabadulnak a napfényes kertekbe, ahol a lányok babáznak, a fiúk tekéznek és dugós puskával lődöznek. Nyáron a csónakázás meg a fürdés került a központba. Az augusztus hónapi képen egy régi német szokást láthatunk: magas póznára feltett kitömött sast kell eltalálni íjjal.

Komoly haszonnal kecsegtetne, ha gazdag hazai kalendárium-gyűjteményünket ebből a sporttörténeti aspektusból végignéznénk.

      
 

Levél Erdély régi sportjáról
S P O R T  –  A N T I K V Á R I U M

Szerkeszti:
Dr. Takács Ferenc professor emeritus
Az antikvárium közismerten régi könyvek (térképek, metszetek, hírlapok, folyóiratok stb.) gyűjtőhelye, ahol kedvére adhat-vehet és keresgélhet a betérő.


Rovatunkban a testkultúra minden területéről adunk közre archív dokumentumokat, alkalomadtán illusztrációkat. Öt évtized kutatómunkájának felgyülemlett anyagait (cédulák, jegyzetek, idézetek, kivágatok, fotók stb.) szeretnék megmenteni az enyészettől azzal, hogy feltesszük a világhálóra. Azonban nemcsak adunk, hanem „veszünk” is, ugyanis, ha valakinek hasonló értékek lapulnak az archívumában, e helyen szívesen közkinccsé tesszük.

Elsősorban hazai sporttörténészeink hasznosíthatnak a megjelentetett közleményekből, akár forrás-anyagként, akár kutatási ötletként vagy csak úgy szórakozásként.

A Sport-antikvárium ezennel megnyílt.
Tessék belépni és böngészni!
A jó kutatót mindig megtalálják a témák.

* * *
Levél Erdély régi sportjáról

A levél írója Békésy Károly (1850-1938) újságíró, közgazdász, szerkesztője az egykori kolozsvári Kelet című politikai napilapnak. Az egyetemen gazdaságtant tanított, ő írta 1911-ben magyarul az első szociológiai tankönyvet. Kiváló kardvívó volt, több verseny győztese. Gyakran jelentetett meg sporttémájú írásokat és figyelemmel kísérte az erdélyi testkultúra kibontakozását.

Békésyt felkérte dr. Mező Ferenc, hogy a készülő sport-múzeumhoz küldjön relikviákat. Az akkor 83 éves Békésy 1932-ben válaszolt, leveléből idézünk néhány részletet, amely közérdeklődésre tarthat számot.

Nagyon sajnálom, hogy a házi limlomok átkutatása során nem jutottam odáig, hogy a sportmúzeum részére a Sport régi számait megtaláljam. Nem került elő az 1864-ben kapott nemzeti színű zsinóron függő vivodai tagsági jegyem, továbbá a „torna-vivoda” által kiállított „szabadvívói” oklevelem. De talán az élet  juttat még időt.

Juttatott, hiszen az a bizonyos Vivodai-jegy kalandos út után most a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum gyűjteményében található.

Levelében keserűen ír arról, hogy az ősi, magyar kardvívást végleg elolaszosította Santelli mester.

Nem tudom elhallgatni azt a fájdalmas érzést, ami sok más keserűség között lelkemet nyomja. Ez pedig a csuklóból (könyök helyett) küzdő magyar vívás teljes pusztulása. Feltétlenül nemesebbnek, és hasznosabbnak tatom a miénket az olaszokénál. Máig őrzöm a vívó oskola 13 darabból álló leckéjének illusztrált kiadását.

         Sajnálja továbbá, hogy az őshonos játékaink lassan a feledés homályába vesznek.

         A másik, ami bánt, hogy a mai felfogás egy pár rugdosódó lábhoz fűzi a nemzeti dicsőséget. Sajnos, mára kihaltak szép hazai labdajátékaink. Ilyenek voltak Erdélyben: a kis és a nagy bütü, az 1-2-4-es kótya, a rövid vagy hosszú bennforgó, és a kukk. Továbbá a kihegyezett fadarabbal játszott cingle és a pityke, valamint a bárány térdcsontjával űzött úgynevezett kapócsont.

Békésy Károly azt is felpanaszolja – konzervatív szemléletét érzékeltetve – hogy a labdarúgás és a versenysport egyre jobban elburjánzik, háttérbe szorítva a nemzetnevelő tornázást. „A tömegtornázás helyett szerintem vándor-cirkuszi mutatványok törnek előre és a nagy nemzeti erények magaslatára tolakodnak”.

A levél utóiratában ez található:

         Az atlétikai club keletkezésének történetére nézve nincs semmi adatom. Csak azt tudom, hogy csekély számú tag jelentkezett, ezért meg sem kezdhette működését. A torna-vivoda sok anyagi nehézséggel küszködött, de virágzó korszaka is volt. A vivodai rész Kőváry Mihály, Tompa Károly és Chappon tanárok halála után megszűnt. Később, részvétlenség miatt kimúlt a lövész-egylet is.
A levél aláírása: Üdvözlettel öreg kartársa, Békésy Károly, Kolozsvár, május 15. 1932.

 
* * *



 

Az első (két) olimpiai aranyérem története

1896. április 11. (úszás)

Az első aranyérem története 
 
„Nyolc napig folytattam edzést a Zea-öböl vizében. A víz hőmérséklete napról napra csökkent. Az időjárás borongós, szeles volt, s a tenger erősen hullámzó vize sem hívogatott bíztatóan. Komoly elhatározásomtól azonban nem tágítottam. Sokszor mélyen beúsztam a hullámok közé s ilyenkor a parton lévők hangos kiáltással figyelmeztettek arra a veszélyre, amelyet – apály esetén – a szárazföldről elvonuló víz áramlása jelent. Április 9-én úsztam utoljára, addigra a víz már 11 fokra hűlt le.
 
Április 11-én korán keltem, hogy idejében ott lehessek a verseny színhelyén. Társaim valamennyien mélyen aludtak s bár egyenként is költögettem őket, kimerültségükre hivatkozva egyik sem volt hajlandó, hogy a versenyek helyszínére elkísérjen. Egyedül kocsikáztam ki és a verseny előtt senki sem volt mellettem, aki bíztató szavaival erőt öntött volna belém. Mire kiértem a majdnem kör alakú öbölhöz, a parton mintegy 40 000 főnyi tömeg gyűlt össze, amely kíváncsian és türelmetlenül várta a versenyeket. A rövidtávú versenyek az öböl mélyén kerültek lebonyolításra. Az indító- és célvonalat bójákra erősített kötelekkel rögzítették le, a versenypálya tehát elég kezdetleges volt. A parti öltözőkből kis gőzösök szállítottak bennünket a rajthelyhez, ahol – úgy emlékszem – tizenhatan helyezkedtünk el a kötélbe fogódzkodva, egymás mellé. Közvetlenül mellettem balról szállt a vízbe az amerikaiak jelöltje Williams, jobbról a harmadik az osztrák Herschmann volt.
 
Pisztolylövés jelezte az indulást, s vadul nekivágtam a tarajos húsbavágó hideg víznek…
 
Észre sem vettem, hogy a vízben kifeszített kötél horzsolja mellemet, csak úsztam, úsztam… Azt sem tudtam, hányadik helyen vagyok. Még fel sem eszméltem, amikor a mindinkább erősödő moraj és a tömeg zúgása jelezte, hogy a versenyzők célba értek. Egyszerre csak a kiáltásokból „Zito I Hungaria!”, „Éljen Magyarország!” hangjai váltak ki s a versenybíróság hajóján a legmagasabb árbocra lassan felhúzták Stobbe Ferenc bokrétaünnepi zászlaját. A zenekar pedig rázendített az osztrák himnuszra. De egyszerre elhallgatott a zene s a hirtelen beállt csendben néhány ember ajkán megszólaltak a magyar himnusz hangjai. Az volt az érzésem, hogy a kis magyar kolónia tagjai inthették le a zenekart s énekelték el nemzeti himnuszunkat.
 
Győztem!…Győztem!…
 
1 p 22,2 másodperces időt úszva első lettem az olimpiák történetében az első úszóversenyek során. (Az ókori olimpiai játékokon ugyanis nem rendeztek úszóversenyeket.)
 
Hogy mi történt az indulás és beérkezés között eltelt 82 másodperc alatt, erőfeszítésem milyen mértékének köszönhettem győzelmemet, mit éreztem, a küzdelmek folyamán milyen gondolatok kóvályogtak bennem és az olimpiai győzelem milyen lelki élményt váltott ki belőlem… mindezekre még halványan sem emlékszem. Pedig az erőkifejtés nem gépszerű munkája az izmoknak s az eredmény a test és szellem harmonikus együttműködésének kifejezője. Ma már hiába kísérlem meg felidézni emlékezetemben a történteket. Csak néhány elmosódott részlet vonul fel lelki szemem előtt: látom az öböl karéját elfoglaló sűrű embertömeg kendő- és kalaplobogtatását, látom a győzelmi árbocon felkúszni a háromszínű zászlót, amelybe játékosan kapaszkodott bele a kora áprilisi szellő.”
 
Hajós Alfréd: Így lettem olimpiai bajnok. Sport Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1956. 67-69.
 
 
 *************************************************************************************************************

A második aranyérem története
 
“A verseny után ismét kis gőzösre kerültem, ahol elsőnek Iszer Károly fogadott, homlokon csókolt s megsimogatta a hidegtől elkékült arcomat.
 
Nagyon kimerült lehettem s bár a dermesztő hideg víz okozta rossz közérzetemre a meleg frottírköpeny s a mosolygó görög matrózok dörzsölgetése enyhítő hatással volt, még nem tudtam magamat beleélni abba a lélekemelő tudatba, amelyet ma az olimpiai bajnokok érezhetnek. Egyre csak arra gondoltam, vajon mit szólnak a győzelemhez az otthoniak, mit írnak az újságok, nem fogja-e elhallgatni a Sport-Élet – amely bennünket gyászmagyarkáknak nevezett – a sikert, amely a lap szerint csak akkor következhetett volna be, ha valami „isteni csoda” segít hozzá bennünket. Az Anyám! bizonyára könnyekre fakad, ha hírül adják Alfréd fia nagy dicsőségét. No és – de erre gondolni sem merek – Ilosvay professzor sem fogad majd ridegen s a vizsgákon talán megértést tanúsít irányomban…
 
Pisztolylövés dörrent, az 500 méteres verseny rajtját jelezte. – Nagy kár – gondoltam – , hogy ezen nem vehetek részt. De annyi időm sem volt, hogy az induláshoz jelentkezzem, mert a 100 méteres verseny után már indulásra készen álltak a részvevők. Az öböl torkolata körül volt a rajt, de már a bójákra erősített kötélről, hanem a kis gőzös pereméről elugrással rajtoltak. Paul Naumann osztrák bajnok győzött ebben a versenyben. 1200 méteren azután mindketten – már egy olimpiai bajnokság birtokában – indultunk. Barátaim, ha nem is beszéltek le, de szavaikból azt vehettem ki, hogy kár lenne a 100 méteres győzelmemmel megszerzett hírnevemet kockáztatnom, mert az én képességeimnek inkább a rövid távok felelnek meg. Én azonban habozás nélkül, frissen jókedvvel jelentkeztem az indulásra. Ismét gőzős szállított ki bennünket a nyíl tengerre, ahol a rajt mintegy 700 méternyire volt az öböl torkolatától. Ujjnyi vastag faggyúval kentem be a testemet. Így védekeztem a dermesztő hideg víz ellen, az erős hullámokkal viszont számolnom kellett. A gőzösök egy vonalba állottak fel s peremükről pisztolylövésre indultunk el. A görög úszók azonnal 100 méteres iramban kezdtek s az öböl torkolatáig vezettek. Ott beértem őket, de nyomomban volt Paul Neumann, az 500-as olimpiai bajnok. Az öbölben már nem zavartak a kisebb hullámok s érvényesülni kezdett a magyar úszásmód fölénye. A rendezés kezdetlegességére jellemző volt, hogy a kis gőzösök a rajt után sorsunkra hagytak bennünket s csak miután a sikerült rajtot jelentették a versenybíróságnak, hajóztak ismét a versenyzők felé. A legjobbkor, mert egymás után kellett kihalászniok a meggémberedett versenyzőket, köztük Neumannt is, aki – miután akkor már 20-25 méteres előnyt szereztem, s ezt látszólag nem tudta behozni – feladta a küzdelmet. Nem tagadom, hogy magunkra hagyatottságunkban magam is kísértésnek voltam kitéve arra a gondolatra, hogy a dermesztő vízben görcsöt kaphatok. De most már a biztos győzelem tudata a legnagyobb erőkifejtésre sarkallt. A partokat megszálló nézőtömeg moraja mind erősebbé vált s amikor beúsztam a bóják és kötelek által jelzett célba, a halk magyar éljenzést orkánszerűen túlharsogta a „Zito I Hungaria!” kiáltás s elnyelte a kis magyar kolónia himnusz-énekét. A piros-fehér-zöld zászló közben ismét felkúszott és másodszor hirdette a világ előtt a magyar sport sikerét.
 
60, vagy talán még ennél is több méterrel előztem meg ellenfeleimet s a 18 p 22,2 mp-es eredmény akkor világcsúcsot jelentett. A 10 fokos vízben azonban tagjaim annyira megmerevedtek, hogy a magam erejéből képtelen voltam a vízből kiszállni. A görög matrózok gyengéden átnyalábolva emeltek ki a vízből a fedélzetre, ahol melegített frottírköpeny várt rám. Ismét Iszer Károly üdvözölt elsőnek és utána Szokolyi Alajos borult a nyakamba.”
 
Hajós Alfréd: Így lettem olimpiai bajnok. Sport Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1956. 69-71.

A Sportmúzeumnak adományozta diplomáit Máj István, a marokerősítés magyar rekordere

Legyőzhetetlen akaraterő, önbizalom és küzdeni akarás jellemzi Máj Istvánt, akinek máig nincs ellenfele abban az erősportban, amelynek az eszköz-szükségletét a sportoló maga fejlesztette ki.
 

Ahogy Máj István szűkebb hazájának, Pilisszentivánnak nyomtatott hírmondója is beszámol róla, az idén 62 éves rekorder egész életében fizikai erejéből élt, hiszen fiatalkorától kezdve egészen a 6-7 évvel ezelőtt bekövetkezett leszázalékolásáig a legkülönfélébb kemény, fizikai erőkifejtést igénylő munkákból tartotta fenn magát. Miután megváltozott munkaképességű személlyé nyilvánították, Máj István szó szerint a saját kezébe vette rehabilitációjának kulcsát, s a folyamatos tréningnek köszönhetően feltehetően nemzetközi szinten is egyedülálló teljesítményt ért el a marokerősítésben.
 

A marokerősítő gyakorlatok terén a 30 perces, két kézzel tetszés szerint felváltva bemutatott gyorsasági marokerősítő gyakorlat új magyar rekordját 7622 összenyomással állította fel Máj István, megdöntve ezzel saját, 2014-ben regisztrált rekordját. A korábbi félórás rekordja mellett most a fél óra alatt a jobb és bal kezével felváltva érte el ezt az eredményt.
 

„A kísérlet első percében Máj István 253 gyakorlatot mutatott be, 10 perc alatt 2722-t, negyedóra alatt 4118-at, 20 perc alatt 5459-et. 18 óra 59 perckor, a pontosan 30 perc után Máj István befejezte a kísérletét. Az 1800 másodperc alatt a számlálószerkezet kijelzője szerint 7622 összenyomást végzett el a két kezével felváltva.” (www.magyarrekord.hu)
 

A felépülést segítő és a magyar rekorder cím kivívásához használt sporteszköz egy kétnyelű rugós marokerősítő volt, melyet Máj István maga látott el egy impulzus-számlálóval. A Magyar Rekord Egyesület által is hitelesítetten 80 Newton (8 kg) erő kell ennek az eszköznek az egyszeri összenyomásához, így Máj István tempójában félórányi marokerősítés körülbelül 40-50 tonna rakodásának megfelelő erőkifejtéssel ér fel.
 

Máj István szeretné, miután eredményét immár hivatalosan is elismerték, ha az erősportok valamely képviselője is felfigyelne rá, és szívesen vállalkozna versenyre is, ha adott esetben valaki kihívná egy erőpróbára.
 

A Magyar Rekord Egyesület előtt bemutatott marokerősítő gyakorlatot megtekintheti    I T T   !

 

Máj Istvánnak további szép eredményeket és jó egészséget kívánnak
a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum munkatársai
 

Források:
Szentiváni Újság
www.magyarrekord.hu
 
A fotók a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum tulajdona
 

Harminc éve született az egyetlen magyar tornagyőzelem Wimbledonban

Harminc éve született az egyetlen magyar tornagyőzelem Wimbledonban
 
Babos Tímea tavaly majdnem megváltoztatta a harminc éve fennálló történelmi helyzetet, de francia partnerével, Kristina Mladenovic-csal nem sikerült legyőzniük a – sokkal esélyesebb – olasz Roberta Vinci, Sara Errani kettőst. Így még mindig Taróczy Balázs páros győzelme az egyetlen magyar siker a világ legjelentősebb teniszversenyének históriájában.
Taróczy és a svájci Heinz Günthardt párosa a nyolcvanas évek egyik legsikeresebb duója volt. 1981-től játszottak együtt, és összesen tizenöt tornát nyertek, köztük két Grand Slamet: 1981-ben Párizsban a Roland Garroson, 1985-ben Wimbledonban diadalmaskodtak. Ezek mellett 1982-ben a Roland Garroson, 1984-ben a US Openen elődöntőt játszhattak; 1982-ben és 1986-ban Londonban, 1983-ban Birminghamben megnyerték a páros világbajnokságot (Masters Doubles WCT), és 1985-ben Londonban is bejutottak a döntőbe.
Amellett, hogy Taróczy Balázs az első és egyetlen magyar wimbledoni győztes, ő az egyedüli magyar teniszező, aki két Grand Slam-tornán is diadalmaskodott. A világranglistán egyesben 1974-től 1985-ig a legjobb ötven között tartották számon, 1982-ben tizenkettedik volt; párosban 1979-től 1986 nyaráig mindössze egyszer került a legjobb harmincon kívülre, 1985-ben harmadik volt.
A magyar tenisz jelentős eredményei megtekinthetők itt:
https://sportszertar.wordpress.com/tenisz_eredmenyek/
 
Mellesleg Günthardt is az első volt a hazájában, aki döntőt nyert Wimbledonban, de Roger Federernek és Martina Hingisnek köszönhetően már „csak” férfi párosban az egyetlen.
1985. július hetedikén került sor a két ausztrál, Pat Cash és John Fitzgerald elleni döntőre a centerpályán. Azon a napon, amelynek reggelén még a félbeszakadt elődöntőket is be kellett fejezniük az érdekelt feleknek. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a magyar-svájci kettős negyeddöntője több mint öt órán át tartott (ez 2006-ig wimbledoni csúcs volt férfi párosban), akkor talán meglepőnek tűnhet, mennyire összeszedetten, a fáradtság jeleit nem mutatva játszottak a döntőben. Az angol kommentátorok nem győzik dicsérni összeszokottságukat, egymást kiegészítő erényeiket.
A döntőt két részletben itt lehet megnézni:
https://www.youtube.com/watch?v=A_vdIv_ZLhU
https://www.youtube.com/watch?v=OxCsuThtlmg
 
Nemrég, mikor a rendelkezésemre álló forrásokból nem tudtam egyértelműen kideríteni, eső vagy sötétedés miatt szakadt-e félbe az a bizonyos 1985-ös elődöntő, felhívtam Taróczy Balázst, hogy segítsen. Készségesen azt felelte, mindjárt utánanéz. Elgondolkodtam, miért nem tudja kapásból a választ. Nekem, aki felidézem a sikerét ezen az évfordulón, minden részlet egyaránt fontos, mivel nem éreztem az ottlét teljességét; számomra ez egy mozaikkép (bár, bevallom, végigizgultam a döntőt felvételről, ami teljesen irracionális). De a számára a pályafutása organikus egész, és azóta ment tovább az élet, ő pedig nem ragadt bele abba az egy eseménybe, bármekkora is volt a fontossága. Ahogy Günthardt, ő is kipróbálta magát edzőként, méghozzá a legmagasabb szinten, majd versenyszervezőként, szakkommentátorként és sportági vezetőként is dolgozott, dolgozik. De ez nem jelenti azt, hogy nem foglalkoztatják a tanulságok, az emlékek. Ehhez ajánlom az alábbi videót:
https://www.youtube.com/watch?v=_9P7M5aolqA
 
Egyébként, íme, a válasz: előbb eleredt az eső, aztán, mire elállt, besötétedett. De a döntő idején már sütött a nap.
 
Tétényi Csaba



100 éve született Csák Ibolya, első olimpiai aranyérmes női atlétánk


“Mindent a sportnak, a zenének, a táncnak, a természet szeretetének köszönhetek, vagyis mindannak, amiért érdemes élni.”

A Rugóláb kisasszonyként is emlegetett sportolónő 1915. január 6-án született Budapesten. 17 éves koráig tornász volt a Nemzeti Torna Egyletben, majd amikor az egyesület megalapította atlétika szakosztályát, távolugrásra és magasugrásra váltott. Az utóbbiban az elsők között alkalmazta a fékező kitámasztást és az ugrás síkjára merőleges ollót.

1935-ben 156 centiméteres ugrásával felkerült a világranglista ötödik helyére, ám nem sokkal ezután férjhez ment, és hónapokra eltűnt a sportpályák környékéről. Átmeneti visszavonulásában az is közrejátszhatott, hogy 1934-ben nem vitték ki az Európa-bajnokságra, pedig a berlini olimpia előtt már a világranglista 5. helyén állt. Mindenki azt gondolta, hogy végleg szakított a sporttal. Eközben saját kertjében edzett, a férje (Kádár Lajos) által gereblyézett homokgödörbe ugorva gyakorolt, hogy formában tartsa magát. Akkoriban még nem volt szivacs, a magasugrók és a rúdugrók is homokba érkeztek, mint a távolugrók.

A rákövetkező év elején – a berlini olimpia éve – újra versenyre jelentkezett. A szezon első felében háromszor is javított a magyar rekordon, és – először a világon – 161 centiméterig jutott, amivel biztosította helyét a Berlinbe utazó csapatban.

Az 1936-os olimpián kiélezett versenyben 19 versenyzőből végül a német Kaun, az angol Odam és Csák Ibolya harcolt a végső győzelemért. A 160 cm-t mindhárman átugrották, a 162 cm-rel viszont mindannyian kudarcot vallottak. Ekkor már másfél órája tartott a verseny, így 10 perc szünetet rendeltek el a szervezők, hiszen már meg kellett kezdeni az előkészületeket az olimpiai záróünnepélyre is. Az akkori szabályok szerint a versenyzők kaptak egy negyedik lehetőséget is, s az említett kis pihenő elegendő volt arra, hogy – versenytársaival ellentétben – Csák Ibolyának sikerüljön átugrania a 162 cm-t, s ezzel elnyernie az aranyérmet. Az olimpiai szállón nemzeti zászlóval díszített asztal és torta fogadta, akárcsak a berlini ötkarikás játékok másik 9 magyar bajnokát is.

Hazaérkezéséről így mesélt:
„Éppen az első házassági évfordulónk napján jöttünk haza Berlinből. Fölvirágzott mozdonnyal futottunk be Hegyeshalomra, ahol cigányzenekar fogadott és népviseletbe öltözött kislányok. Azt követően valóságos diadalmenet volt az út a Keleti pályaudvarig. Ami aztán ott fogadott, minden képzeletet felülmúlt. Feketéllett a tömeg. Mi, a magyar olimpiai csapat tagjai onnan már gyalog vonultunk a Hősök terére, a hivatalos fogadás helyszínére. Rendőrkordon tartotta távol a tömeget, amelynek szeretete talán össze is lapított volna bennünket. Ennek a fantasztikus örömünnepnek a közepén ott álltam meghatottan, amikor megláttam a férjemet a kordonon kívül. Akkor ismét eszembe jutott a házassági évfordulónk, és bizony pityeregni kezdtem. Sohasem felejtem el annak a rendőrnek az arcát, aki meglátva a könnyeimet, odalépett és megkérdezte, ilyen szép napon hogyan sírhat egy olimpiai bajnok, majd egy percre beengedte a kordonon belülre a férjemet. Hát akkor ölelhette meg az immár olimpiai bajnok feleségét élőben!”

1933 és 1939 között összesen kilencszer avatták magyar bajnokká – hétszer magasugrásban, az utolsó két évben távolugrásban – és nyolcszor javította meg a magyar magasugrás rekordját. Pályafutása során egyszer sem tudták legyőzni magasugrásban, ezért volt különösen meglepő, hogy az 1938-as Európa-bajnokságon hiába ugrott 164 cm-t – ami nem mellesleg 24 éven át megdönthetetlen magyar rekord maradt -, a német Dora Ratjen elképesztő teljesítménnyel, 170 cm-rel nyert. Az őt követő három versenyző egyikének sem sikerült a lécet 164 cm-nél feljebb tornáznia. Közülük Csák Ibolya lett az ezüstérmes, mert neki kevesebb próbálkozása volt. Egyébként is pechesen kezdődött ez a verseny a számára, ugyanis soha nem melegített be ugrásokkal, ekkor azonban kivételt tett és egy rossz érkezés után megfájdult a bokája. 20 percnyi masszírozással végül sikerült megszabadulnia a fájdalomtól, és eredményesen fejezhette be a versenyt.

A váratlan fordulat két hét múlva következett be. A Német Olimpiai Bizottság postán elküldte a magyaroknak az Európa-bajnoki aranyérmet, a hozzá csatolt levél tanúsága szerint pedig Dora Ratjen nem volt jogosult versenyeken indulni. A német szövetség hónapokkal később tudatta a világsajtóval, hogy Ratjen már nem Dora, hanem Heinrich, ráadásul meg is nősült. Sosem bizonyosodott be, hogy csalási szándék állt-e az eset mögött.

Csák Ibolya gyermekei születésekor vonult vissza az aktív sportolástól, a háborút követően már az edzésekkel is felhagyott, ráadásul nevelőegyesületét 1945 után felszámolták. Utolsó versenyére 1948-ban került sor, amikor egy felkérésnek tett eleget és részt vett a Pénzjegynyomda és a Posta dolgozóinak atlétikai találkozóján. A versenyt végül 145 cm-es ugrással meg is nyerte.

1936-tól 1970-ig a Pénzjegynyomda telefonközpontjában, 1970-től 1993-ig a vállalat orvosi rendelőjében dolgozott, 1994-ben vonult nyugdíjba. 1989-90 fordulóján újraalapították a Nemzeti Torna Egyletet, melynek tiszteletbeli elnökévé választották. Élete során számos díjban részesült, melyek közül a legnagyobb elismerést a 2006 januárjában átvett Nemzetközi Fair Play-díj jelentette, melyet az életmű kategóriában érdemelt ki. 2006. február 10-én hunyt el Budapesten.

 
Csák Ibolya győzelme az 1936-os berlini olimpián:
https://www.youtube.com/watch?v=DX9mc1MC0YY
 
Források: 
Jocha Károly: Ötkarikás beszélgetések aranyérmeseinkkel
Rózsaligeti László: Magyar olimpiai lexikon 1896-2012
Interjú Csák Ibolyával (Filmmúzeum – Sportmúzeum c. műsora)
https://www.youtube.com/watch?v=xqSnP8KaBvI

Szerző: Tóth Viktória

78 éves az első magyar női olimpiai aranyérem

Ahogy mindenki ismerte: Csibi 1907. május 27.-én született Budapesten. Tanulmányait is itt végezte testvérével, Margittal együtt.            

Zongoraművész szeretett volna lenni családja nagy örömére. Álmát a sport miatt kellett feladnia, a Zeneakadémia igazgatója választás elé állította: a sport vagy a zene. Édesapja az utóbbit támogatta, azt hangoztatta, hogy a vívás nagyon igénybe veszi és megmerevíti a csuklót, ami egy zongorista számára nem hasznos, abba kell hagyni. Mivel ekkor már látszott tehetsége a sportban is, a vívó szövetség is ,,harcba szállt” érte Krenchey Géza személyében, aki később úgy nyilatkozott róla, hogy: ,,Ilyen vívó 100 évben, ha egyszer születik.”
Ilona végül a sport mellett döntött hazánk nagy szerencséjére, hisz két olimpiai aranyat és hat világbajnoki első helyezést szerzett egyéniben és csapatban. A zongorázást tehát abbahagyta, ám a zenétől teljesen sosem távolodott el. Sok táncdalt jegyez szerzőként, illetve ő írta az 1959-es budapesti vívó világbajnokság indulóját is.

A vívást Fodor István vívóegyesületénél kezdte. Ekkor még nem volt megszokott, hogy egy nő ezt a sportot űzze, Ilona és Margit sokszor titokban járt edzésre. A szükséges tagdíjat másra kapott pénzből, Ilona esetében a zeneórára kapottból csípték le. Az edzésekről az iskolában sem beszéltek, ha mégis fény derült a titokra, akár kizárás is járhatott érte.

A balkezes Ilona a véletlennek köszönhette első versenyét. A női tőrcsapat egyik tagja beteg lett és őt kérték meg, hogy helyettesítse. A versenyen sokkal jobban teljesített, mint az edzésen és a harmadik helyet érte el csapattársaival. A szép eredmény után a szakvezetők felkeresték édesapját és javasolták neki, hogy írassa be lányát a híres mesterhez, Santellihez. A neves edző haláláig foglalkozott Ilonával.

1929-ben már Európa-bajnokságon indult a fiatal vívónő. Ekkor még nem volt annyira ismert, így édesapja a saját költségén utaztatta ki lányát a nápolyi versenyre. Ilona ötödik lett. A nagy kiugrás az 1933-as budapesti világbajnokságon következett be. A magyar női tőrvívás aranycsapata (Bogáthy Erna – Dany Marigt – Elek Margit – Elek Ilona) megnyerte a nemzetek közti versenyt.

A versenyek nem jelentettek folyamatos elfoglaltságot, a sportolóknak dolgozniuk is kellett. Ilona és Margit az Ibusznál dolgozott. Szükség is volt a pénzre, hiszen a felszerelés sok pénzbe került, a versenyre való kiutazás és a kinti költségek is a versenyzőket terhelték. A versenyre szánt idő pedig a rendes évi szabadságból került levonásra.

A korábbi sikerek ellenére az 1934-es világbajnokságra nem akarták kiküldeni a női tőrözőket. A helyzetet a vívó szövetség akkori elnöke, Filótás Frigyes oldotta meg. Barátai segítségével megteremtette a kiutazáshoz szükséges anyagi feltételeket. A csapat aranyéremmel hálálta meg tettét. Ilona ezen kívül az egyéni versenyt is megnyerte. Mögötte testvére állt a dobogó második fokára. A világbajnokság után nagy megtiszteltetés érte őket, ugyanis meghívást kaptak a világ egyik leggazdagabb emberétől, A haidarabadi nizam-tól (ez megfelelt a maharadzsa címnek) egy vívóbemutatóra. Az úr azzal indokolta az invitálást, hogy ő még sosem látott nőket vívni. A következő, 1935-ös évben, megismétlődött a korábbi világbajnoksági eredmény, Ilona csapatban és egyéniben is első lett.

Elérkezett az olimpia éve. Zsidó származása miatt kizárták a Honvéd Tiszti Vívó Klubból és MAC-ból, ő azonban ennek ellenére is, a DAC tagjaként indult a berlini világversenyen. A verseny nagy esélyese a német tőröző, Helene Mayer volt. Ilonának azonban sikerült legyőznie a németek reménységét és ezzel 1936. augusztus 5-én megszerezte a magyarok első női olimpiai aranyérmét. (A verseny különlegessége, hogy a dobogón három Ilona keresztnevű zsidó származású olimpiai bajnoknő állt egyszerre.) A döntőtől sokáig hangos volt a sajtó, különkiadások jelentek meg róla. A szép siker után még egyszer sikerült megszereznie az olimpiai aranyat, 1948-ban Londonban.

1937-ben nem is akart indulni a világbajnokságon, de végül mégis részt vett a versenyen csapatával. A francia közönség végig a magyarok ellen szurkolt, de ez sem zavarta meg kiváló vívónőinket, így is győzni tudtak. A dobogón, a visszaemlékezések szerint, a következő párbeszéd zajlott le a magyarok és a németek között: ,,Kibéreltétek?”- kérdezte a németek egyik versenyzője. A válasz: ,,Nem. Csak már úgy megszoktuk. Hiányozna…”. 1938 és 1951 között a politikai helyzet miatt magyar csapat nem indult világbajnokságon.

1939-ben kitört a II. világháború. Az egyesületek szüneteltették munkájukat, a versenyek elmaradtak, Ilona zsidó származása miatt is hátrányba került. A háború vége után egy nap dr. Gombos Sándor jelent meg Ilonáék ajtajában. Vívni hívta őket. A rossz körülmények ellenére (hely, felszerelés és edzőhiány) ismét elindult a vívó élet Magyarországon. Ilona mestere, Italo Santelli 1945-ben elhunyt, helyét Balogh Béla töltötte be.  A vívók tehát újra fegyvert ragadtak, versenyekre készültek. Versenyekre, melyekre még pár évet várniuk kellett.

            A Béke-kupa jó felkészülés volt az olimpiára. Ilona 12 év után megvédte címét. A verseny azonban nem csak emiatt maradt emlékezetes számára. Testvérével megláttak egy számukra addig idegen kutyafajtát, mint később kiderült a dalmatát, így a versenyek után folyamatosan tenyészőt kerestek, mert mindenképpen venni szerettek volna egy ilyen kisállatot. Végül sikerrel jártak és megvásárolták Ririt.

            Az 1949-es és 1950-es világbajnokság Ilona és a tőrcsapat nélkül zajlott le. 1951-ben azonban újra pástra léphettek a nemzetközi versenyen. Ennek egyik oka az volt, hogy kezdtek elmaradni a magyar sportsikerek és a vezetés úgy gondolta, hogy hátha a vívók majd újra szállítják az érmeket az országnak. A világbajnokságokról a többi ország is nagyon hiányolta a magyarokat, ennek egyik bizonyítéka, hogy 1950-ben az olasz vívó szövetség elnöke kifejtette, hogy nem is lehet valaki ténylegesen világbajnok, ha a címét egy olyan mezőnyben szerezte, ahol a magyarok nem indultak.  Az 1951-es versenyen a vívók beváltották a hozzájuk fűzött reményeket a női tőrcsapat ezüstérmes lett, Ilona egyéniben megszerezte az aranyat.

            Ez az év más szempontból is nagyon jól alakult Ilonának. A Nemzetközi Vívó Szövetség neki ítélte a Feyerick-díjat. Előtte női vívó még nem részesült ebben a megtiszteltetésben. A díjat egy több tagból álló bizottság ítéli oda, Ilona esetében a következő indoklással: ,,1951: Madame Ilona Elek: a díj őt illeti meg. Nemcsak az egész világot bámulatba ejtő eredményei miatt, hanem a mindig tiszta sportra törekvés szelleméért is. Szelleméért, ami egyesíti magában a versenyzőét, a kitűnő szervezőét…”

            1952 újra olimpiai év volt. Ilona utolsó olimpiájának éve. Előtte részt vett csapatával a világbajnokságon, amit ismét megnyertek. Az olimpiáról azonban már csalódottan tért haza. A döntőt Irene Camber ellen vívta, aki egyben jó barátnője is volt. Irene támadott, de a találat lecsúszott Ilonáról. A döntőbírók azonban nem így látták, így megadták a pontot. Irene nyert annak ellenére, hogy ő is és a döntőről készült filmfelvétel is egyértelműen alátámasztja, hogy a találat érvénytelen volt. Az eset után Ilona a visszavonulást fontolgatta, de végül úgy döntött győzelemmel szeretné befejezni pályafutását, bár mindennapjait betegség keserítette meg.
Teniszkönyöke lett, de fájdalmai ellenére részt vett az 1953-as világbajnokságon, ahol a francia csapat ellen 9:3-ra győztek a magyar vívónők, köztük Ilona is.

Az 1954-es Felszabadulási emlékversenyen nem is tudott indulni, keze gipszben volt. A versenyt testvére Margit nyerte meg Irene Cambert legyőzve.
Az 1954-es világbajnokságon a magyar csapat csodát tett, nagy hátrányból indulva nyerte meg a viadalt az olaszok ellen. A győzelemben Ilonának oroszlánrésze volt, ő volt ugyanis a csapat záró embere. Sok esetben rajta állt vagy bukott a verseny kimenetele. Ez volt az utolsó olyan világverseny, amin még nem gépesített tőröket használtak. Ekkor mutatták be a közönségnek a találatjelzőt, ami nagy sikert aratott.
A gépesítés azonban több problémát is magával hozott. Egyrészt tovább drágult az egyébként sem olcsó felszerelés, másrészt a fegyver nehezebb lett. Minden vívónak kötelező volt a fémmellény viselése, emellett testvezetéket is kellett vásárolniuk.  Szintén szükség volt egy jó vívókesztyűre a régi helyett, ugyanis ha nem volt megfelelő, akkor a vívót áramütés is érhette. Ilona számára a fegyver megváltozott súlya is problémát jelentett. Régóta fájós karja már nem bírta el. Az operációt nem lehetett tovább halogatni.

1956 sportkarrierje legfájdalmasabb éve lett. Az olimpián kiemelt sportolóként indult, tehát mentesült a válogatók alól. Így minden erejét a közelgő eseményre tudta fordítani. Az olimpia előtt azonban nem várt esemény történt. Visszavonták a válogatók alóli mentességét és mivel év közben nem szerzett pontokat, így nem mehetett a versenyre. Álma a harmadik olimpiai aranyról szertefoszlott…

Nem sokkal később befejezte pályafutását. Az Óra és Ékszer Kereskedelmi Vállalat igazgatóhelyetteseként dolgozott. 1968-ban megjelent Margittal közösen írt önéletrajzi könyve, Így vívtunk mi címmel.

1988. július 24-én hunyt el Budapesten. Még életében több díjjal is kitüntették (Horthy Miklós emlékérem 1938, Nemzetközi Olimpiai Bizottság Olimpiai Érdemrend ezüst fokozat 1983), emléktábláját 2011-ben leplezték le az V. kerületben. A táblát a MOB Nők a sportban bizottsága készíttette.

Elek Ilona egy rendkívüli tehetséggel megáldott vívónő volt, aki a történelem nehéz korszakában is kiemelkedő sikereket tudott elérni. Neve örökre megmarad a magyar sporttörténelemben.
 
 
Forrás: Elek Ilona – Elek Margit: Így vívtunk mi. Budapest, 1968.
Szerző: Varga-Cserjési Zsófia

Magyar versenyzők az Ifjúsági Olimpiai Játékokon

Magyar versenyzők az Ifjúsági Olimpiai Játékokon

Ahogy korábbi cikkünkben ígértük, a nanjingi nyári ifjúsági olimpiai játékokig hátralévő napokban honlaponkon bemutatjuk a versenyen induló magyar fiatalokat.

Elsőként a kajak-kenusokkal, majd a judosokkal ismertetjük meg kedves olvasóinkat. Kísérje figyelemmel oldalunkat, mert e lista napról-napra bővül.

Kajak-kenu

Homonnai Luca

„Már az életem része lett a kajakozás és egyszerűen úgy érzem, hogy kötelességem edzeni. A lelkiismeretem sem engedi, hogy ne edzek, mert akkor nem tudok odaállni úgy egy rajthoz, hogy 100%-osan felkészültem. Versenyek előtt másfél napot pihenek, és akkor tudok valóban pihenni, ha nem keletkezik bennem hiányérzet.” Tapasztalt trénere, Fazekas Tibor titkos vágya az olimpiai győzelem: „Ismerve a nemzetközi mezőnyt és Luca jelenlegi formáját, nagy szerencsétlenségnek kell történnie, hogy ne nyerjen. Nagyon komoly, kemény versenyző is lehet még belőle.”

Koleszár Zoltán

Edzője, Bedecs Ferenc szerint annyira ügyes, hogy ha kivágnánk egy fát és vízre tennénk, azzal is tudna közlekedni. Technikailag nagyon képzett, úgy tud fordulni, hogy a bóják gurulnak a hajó oldalán. Zoli nem egy nagy tömegű versenyző, így gyorsan meg tudja indítani a hajót, és ez a fordulókban különösen jól jön, amikor a kenu veszít a sebességéből.  A mozgást nagyon érzi, az állóképessége is rendkívüli, kiválóan fut hosszú távon, a sprinthez pedig még várják, hogy igazán megjöjjön az ereje. A mostani nyolcas alakú pálya a sok fordulóval rendkívül kedvező a technikás fiatal kenusnak. „Azt ígérhetem, hogy mindent kiadok majd magamból és köszönöm annak, aki szurkol nekem. Szükség lesz rá!”

Mozgi Milán

A tokaji fiú igazán aktív sportember, szívesen próbál ki a kajakon kívül más sportágakat is: hobbi szinten motorozik és thai bokszol, utóbbi esetén nagy fölénynek számít a kiváló erőnléte és állóképessége. Milánnak sikerült felélénkítenie a sportéletet a Bodrog-parti városban – elmondása szerint a kajak-kenu feljövő félben van, az eredményei pedig inspirálják a fiatalabbakat is. „Bízok benne, hogy példaként szolgálhatok a kisebbeknek.” Ha összeállíthatná álmai kajak négyesét, akkor Tótka Sándor ifjúsági olimpiai bajnokkal és Dudás Miklós ifjúsági világbajnokkal lapátolna szívesen együtt, de persze példaképe, Kammerer Zoltán is bőven beférne még abba a hajóba.

Judo

Gercsák Szabina

A miskolci Gercsák Szabina 14 éve foglalkozik a cselgáncssal, ami szerinte fegyelemre és tiszteletre nevel: „megtanítja hogyan kell tisztelni az ellenfelet, megtanít minket emelt fővel veszíteni.” Kis plüss kabaláját minden versenyére magával viszi és más praktikákkal is készül egy-egy versenyre. Célja, hogy az olimpián maximálisan ki tudja hozni magából a felkészülésre szánt rengeteg energiát.

Sárecz Márton

A szekszárdi fiatal az óvodában ismerkedett meg a cselgánccsal, azóta kitartóan űzi. Noha voltak nehéz pillanatai, de mindig átlendült a holtponton. Ennek eredményeként nagyszerű sikereket ért el. Legbüszkébb a Portugáliában, az Európa-Kupán megszerzett bronzérmére. Az olimpián célja az első 7 közé bejutni, de akkor lenne a legelégedettebb magával, ha éremmel térhetne haza.

Kerékpár

Hegyikerékpár

Erdélyi Attila

A fiatal kerékpáros 2007 óta ül a nyeregben, a Cube Csömör keretein belül versenyez. A nagy meleg nem tántorítja el a tekeréstől, ellenben a hideg, fagyos időszakot nem nagyon kedveli. Legbüszkébb két éve a grazi Európa-bajnokságon elért negyedik helyezésére. Kis kabaláját minden versenyére magával viszi.

Megyaszai Lilla

2009-ben választotta az ifjú hölgy a hegyikerékpárt, mert ebben igazi kihívást látott. Télen a síelésnek is hódol. A versenyeken nem tart a sérülésveszélytől, hiszen az mindig benne van a pakliban szerinte. Az olimpián szeretne pontszerző helyet elérni.

Országúti kerékpár

Móricz Dániel

Az ifjú tehetség a triatlon után váltott át a kerékpározásra és került a Központi Sportiskolához. A sportolás mellett művészeti iskolába jár, nagyon szeret rajzolni. Kabalája egy plüsskutya, amiből erőt meríthet. A tavalyi osztrák körversenyen magyarként a 14. helyen végzett. Az olimpián szeretne bekerülni az első tíz közé.

Tolnai Zsanett

Az országúti kerekes első sportja a triatlon volt, de mivel a kerékpározás volt a kedvenc része, ezért átpártolt annak kizárólagos űzésére. A kerékpározást azért is tartja jónak, mert „kihozza az emberekből azt a küzdést, ami egy sportolónak úgymond elvárás”. Az olimpián mindenképp szeretne pontszerző helyen végezni.

Vitorlázás

Érdi Mária

Mári még csak pár éve ismerkedett meg ezzel a sporttal, máris hatalmas sikereket ért el benne. Legutóbb az ifjúsági világbajnokságon korosztályában az első, összetettben a második helyet szerezte meg.  Korábban tájékozódási lovaglással is próbálkozott (ebben is országos bajnok lett), de mióta megismerte a vitorlázást, csak ennek a sportnak hódol. Nanjingban az első hat hely valamelyikét szeretné megcsípni.

Vadnai Jonatán

Jonatán családjában előtte sem volt ismeretlen sport a vitorlázás, édesapja és bátyja is ezt a sportot űzi.  A tehetséges fiú zenehallgatással hangolódik rá a koránt sem izgalommentes versenyekre. Mint mondta, nagyon szereti, hogy ez a sport  nem monoton, mindig akadhat egy váratlan helyzet, amit gyorsan kell megoldani.  Az olimpián a dobogót célozza meg.

Ökölvívás

Könnyű Richárd

Ötévesen kezdte az ökölvívást, a Vasas, majd az Újpest sportolója volt; mint mondta, épp úgy csépelték egymást a társaival, mint ahogy a felnőttektől látták. Miután családjával elköltözött, az Egri Városi Sportiskolánál folytatta a bokszolást, a mai napig a testvérével együtt járnak az edzésekre. Az elmúlt években sokat fejlődött, a klubja büszke lehet rá, hogy a 60 kilogrammos súlycsoportban ő képviseli hazánkat Nanjingban. A távolabbi cél pedig a felnőtt olimpia a számára.

Tóth Richárd

Nem lehet véletlen, ha egy 64 kilogrammos ökölvívó a társastáncban is otthon érzi magát – a táncot szűkebb hazájában máig műveli, bár felfelé ívelő sportolói karrierje egyre kevesebb időt hagy a hobbijára. Kilencévesen fedezték fel Kaposvárott egy toborzón, ma már a Ring Sport Klub versenyzője. Korosztályában világbajnoki ötödik helyezett lett az idén, nem kétséges, hogy ott a helye az ifjúsági olimpián. Két év múlva már Rióban szeretné viselni a címeres mezt.

Komor László

A Debreceni Vasutas Sport Club +91 kilogrammban versenyző ökölvívója a meccsek előtti kézfogás után hármat üt a sarok felé, ezzel hangolja magát a küzdelemre az utolsó pillanatban. Tavalyi sérülése, a kéthónapos kihagyás sem törte meg. A korosztályos világbajnokságon szerzett bronzérmével egyúttal elsőként kvalifikálta magát az ifjúsági olimpiára. Legközelebb talán már felnőtt olimpián láthatjuk úgy örülni.

Súlyemelés

Molnár Boglárka

Az életteli, jókedvet sugárzó lány a kisbéri súlyemelő műhely hírnevét öregbíti nanjingi szereplésével. Már eddig sem tétlenkedett, tavaly az ifjúsági Európa-bajnokságról bronzéremmel tért haza. Az ifi olimpián a pontszerzés a célja.
„Három hete járt le edzésre – meséli mestere, Imrő Dezső –, amikor közölte velem, hogy olimpiai bajnok akar lenni. Boglárka sok szempontból más, mint a többiek.”
Nos, ha valaki látja őt emelni, jobb, ha észnél van, mert végzetesen kedvet kaphat a sportághoz.

Torna

Dévai Boglárka

A 16 éves szombathelyi tehetség az óvodában találkozott először a tornával. Ugyan más sportágakat is kipróbált, de a torna ejtette rabul szívét leginkább. Legkedvesebb számára az ugrás, ahol reményei szerint Nanjing-ban is a legjobbat tudja kihozni magából. Az idei Európa-bajnokságon összetett egyéniben a 23. helyen végzett, ezzel kiharcolta magának a Kínában való indulás jogát.

Kardos Botond

Budapesti tornászunk a VASAS SC-nél készül a megmérettetésre, nevelőedzője Reszeli Péter, aki a versenysport mellett a taiji gyakorlását is bevetette tornászainál. Ifjú tehetségünk a szerenkénti országos bajnokság minden számában dobogós helyet ért el, így Kínában is nagy eséllyel indul. Példaképe nem más, mint a lólengés olimpiai bajnoka, Berki Krisztián.
Forrás: http://www.utanpotlassport.hu/2014/05/02/tajcsival-nandzsingba/

Lövészet

Péni István

A tehetséges lövész szülei példáját követve választotta a sportlövészetet. A sport és a fegyverek mára mindennapjai részesei lettek. Azt mondja, érdemes belekezdeni ebbe a sportágba, hisz lőni mindenki szeret, ráadásul a versenyeken 60 lövést kell leadni, ami jó esetben 60 sikerélményt is jelent. A versenyek előtt zenehallgatással kapcsolódik ki. Nanjingban célul a dobogót tűzte ki magának.

Asztalitenisz

Szudi Ádám

Egy franciakártya-lap (pikk ász) és egy dobókocka – a párosban kétszeres ifjúsági Európa-bajnok asztaliteniszező poggyászába ez a két szerencsehozó tárgy került, mikor útra kelt Nanjing felé. De Ádám nem csak a szerencsében bízhat. Az ifjúsági olimpián az elődöntőbe jutást sem tartja elképzelhetetlennek a kreatív, támadó stílusú játékos. Aztán jöhet az újabb fejezet a pályafutásában: ősztől már Németországban szerepelhet a felnőttek között. Elődei közül Klampár Tibort tiszteli a legjobban; a világbajnok mai napig tartó alázata a sportág iránt példamutató a számára.

Imre Leila

A kecskeméti pingpongozó egy orosz versenyző visszalépése révén kapta meg a – magyar csapat időben utolsó – kvótáját Nanjingba. A sokszoros korosztályos bajnok, párosban serdülő Európa-bajnoki bronzérmes lány nem bánta, hogy egy hétre olvadt a nyári pihenőideje, megpróbálja a lehető legjobban kihasználni a lehetőséget, hogy versenyezhet az ifjúsági olimpián. Bár még nagyon messze van a pályafutása vége, úgy gondolja, hogy – édesanyjához hasonlóan – fodrászként fog dolgozni, ha egyszer leteszi a szoftütőt.

Atlétika

Kálmán Alexandra

A veszprémi lány a bakui válogatón egyéni csúcsot dobott, de úgy tűnt, hogy ez sem lesz elég az olimpiára való kijutáshoz.  Az egyik vetélytársa azonban visszalépett, diszkoszvetés helyett a kalapácsvetést választotta, így Alexandra 10. magyar atlétaként csatlakozhatott a Nanjingban indulókhoz. Filigrán alkatát látva aligha gondolná az ember, hogy Alexandra diszkoszvetőként eredményes sportoló. Serdülőként csupán kéthónapnyi atletizálás után lett országos második. A labdarúgással a sérülésveszély miatt mára teljesen felhagyott, furcsa is volt csapatsportról egy magányosabb sportágra váltania, de mint ahogyan az olimpiai kvalifikáció is mutatja, megérte. „A sport önkontrollra tanít. Sokat segített nekem is, hogy nyugodtabb legyek. Meg kell komolyodni, nem lehet félvárról venni! A diszkoszvetés egy igazán szép sport, nagyon felszabadít, és meg tudjuk csinálni azt a technikát, ami sok embernek nem megy.”

Halász Bence

Az ifjúsági olimpia egyik éremesélyese: jelenleg vezeti a világranglistát kalapácsvetésben, a bakui válogatót pedig korosztályos világcsúccsal nyerte meg. Diszkoszvetésben is jeleskedik, Bakuban ezüstérmes volt, a tavalyi EYOF-ot pedig mindkét számában megnyerte. Versenyek előtt szeret kalapácsvetéses videókat nézni, nagy versenyzők sikereit látva még inkább felpörgeti magát a versenyszituációra. „Úgy gondolom, hogy nagyon sokat tudok dolgozni és másnap kevésbé fáradtan tudok nekiállni az edzésnek. A felkészülést eléggé kihegyeztük az olimpiára, most vagyok szerintem a csúcson. Az erőnlétem megvan, amit pedig még nagyon szeretnék fejleszteni, az a technika. Szerintem, ha valaki csak a felét tudja kamatoztatni annak, amit megtanult a sportpályán, akkor már megérte elkezdeni.”

Schmölcz Márk Xavér

Röplabda, foci és birkózás után végül az atlétika fogta meg igazán, ebben bizonyult a legeredményesebbnek. Németh Miklós, olimpiai bajnok gerelyhajító pályafutása ösztönzi a fiatal tatabányai dobóatlétát. Apróbb technikai hibákat még javítania kell, de fizikai állapotát megfelelőnek érzi a versenyre. Szabadidejét szívesen tölti vízparton, hogy horgászszenvedélyének hódolhasson. „Nagyon nagy öröm számomra, hogy kijutottam, sokat dolgoztam érte.”

Kiss Réka

Korábban úszott, tornázott, öttusázott, teniszezett, végül az atlétikánál, azon belül is a rúdugrásnál kötött ki. Példaképe édesapja, aki válogatott hármasugró volt, de az egész család rendkívül aktív sportok terén: édesanyja hétpróbázott és 800-as futó volt és a testvérek között is akad rúdugró. Réka nagy vágya, hogy egyszer megdönthesse a magyar csúcsot. Edzője, Szabó Dezső szerint fizikálisan teljesen jó állapotban van, technikailag stabil, Nanjingban pedig minden azon fog múlni, hogy mennyire lesz önbizalma, mennyire hiszi el magáról, hogy sikerülhet megugrania a magasságokat. Ha felszabadult lesz és nem görcsös, akkor akár 3,90-et is ugorhat, amivel megdöntené az egyéni csúcsát. „Nagyon-nagyon tudok koncentrálni, és ki tudom hozni magamból a maximumot abban a pillanatban, amikor kell. Az akaratomat át tudom vinni abba a bizonyos ugrásba, ami a legfontosabb egy versenyen. Nekem fizikailag sokkal nehezebb felkészülni, szellemileg könnyebben oda tudom magam tenni.”

Luterán Petra

„Apukám szerettette meg vele az atlétikát, az ő hatására kezdtem el sportolni, és jelenleg is ő az edzőm. Úgy láttuk, hogy így lesz a legjobb mindkettőnknek… és bejött! Kipróbáltam a gátfutást, a távolugrást és a hétpróbát is, de végül a magasugrásnál maradtam, ez ment a legjobban. Hobbiként szeretek még kosárlabdázni és biciklizni is. Másoknak is szívesen ajánlom az atlétikát, mert nagyon sokszínű. Sok mindent ki lehet próbálni: dobni, futni, ugrani. Mások is biztos találnának benne kedvükre valót. Mindenki mozogjon, minél többet!” Emberileg és a sportban is a szülei a példaképei, illetve Stefan Holm, svéd magasugró teljesítménye inspirálja, aki alacsonysága ellenére is olimpiai bajnok tudott lenni. „Nem vagyok épp egy magasugró alkat, elég alacsony vagyok hozzá, de jók a rugóim. Szellemileg nehezebb felkészülni a versenyre, főleg, mert sokat leszünk távol.”

Ferenczi Melinda

Az atletizálás mellett focizni és kosarazni szokott, korábban úszott is. Édesanyja kosárlabdázott, édesapja és testvérei pedig triatlonoznak, Melinda azonban a futásban bizonyult a legeredményesebbnek, azon belül is a sprint az erőssége. Elmondása szerint fokozottan oda kell figyelnie a nyújtásokra, magasságával általában kitűnik a mezőnyből. „Rajtkor és az első 10-20 méteren vagyok jó, az utolsó 20 méteren viszont javítanom kell még, mert ott nagyon be tudok görcsölni, főleg, ha tudom, hogy jobbak nálam az ellenfelek. Lelkileg nehezebb felkészülni egy olyan nagy versenyre, mint az olimpia, ezért jót tesz, ha kisebb eseményeken jól tudok szerepelni. Próbálok arra koncentrálni, hogy kizárjam a többieket, mintha csak edzésen lennék.” Szeretne Amerikában továbbtanulni, és focistaként folytatni sportpályafutását, a későbbikben pedig szívesen lenne személyi edző. Kabalája egy delfin, édesapja után a család nagy kedvence, versenyek előtt pedig mindig elsorolja példaképei neveit: Alex Morgan, Angelina Jolie, Britney Spears, Lolo Jones és Hope Solo.

Bajnok Eszter

Általános iskolában kézilabdázással kezdte a sportolást, majd áttért az atlétikára, végül 2009-ben igazolta le a kaposvári Favorit AC. Elmondása szerint távolugráshoz jók az adottságai, először ezzel próbálkozott, aztán kipróbálta a hármasugrást is. A kísérletezés olyannyira jól sikerült, hogy egészen az olimpiáig menetelt ebben a versenyszámban.  „A gyorsaságomon és a technikámon van még mit csiszolni, de elég jónak érzem a formám, az olimpiára pedig szerintem teljes lesz. A sport fegyelemre tanít meg és egy kis magabiztosságot is ad. Mindenképpen ajánlom az atlétikát, vagy bármilyen más sportot, mert az embert jobbá teszi. ”

Tóth Lili Anna

A tavalyi EYOF-ot megnyerte akadályfutásban, az idei bakui válogatón pedig ezüstérmet szerzett, így a versenyszám érem várományosa az olimpián. Korábban lovagolt és ugrókötelezett, utóbbi sportágban országos bajnoki címe is van. Azért váltott inkább az atlétikára, mert a térdének egyre megterhelőbbé vált az ugrókötelezés és a futás egyébként is nagy szenvedélye. „Az ugrókötelezés segített a futásban is, nagyon kilazultam tőle, sokat nyújtottunk, valamint nagyobb koncentrációkészséget és versenyképességet adott. Hiszek abban, hogy sikerülni fog, kitartó vagyok és mindent megteszek. A sport alázatra, kitartásra tanít, és arra, hogy soha nem szabad feladni. Mindent megteszek és köszönöm, hogy szurkolnak. Döntőt ígérek, ott pedig majd nagyon kemény leszek.”

Sorok Klaudia

Rendkívül eltökélt, magabiztos, örök mosolygós lányt ismerhetünk meg személyében. Hat évig hip-hop táncolt, de edzőjének, Farkas Rolandnak – aki nemcsak testnevelő tanára, hanem osztályfőnöke is – sikerült elcsalnia az atlétika pályára. Szükség volt még egy főre a váltóban, Klaudiát pedig meggyőzte, hogy csatlakkozzon, aminek az lett az eredménye, hogy a táncot lassan teljesen felváltotta a sprint és a gátazás. Természetesen egyáltalán nem bánta meg a váltást, éremesélyesként indul az olimpián. „Sosem akarom feladni! Szeretnék már most, itt Kínában is nyerni, aztán jövőre jön az ifjúsági világbajnokság, utána a junior világbajnokság, és már Rióba is szeretnék kijutni. Bárkinek bármilyen álma van, sose adja fel, és mindig küzdeni kell érte, bármit meg lehet valósítani, csak találni kell biztos hátteret, mint nekem az edzőm, a szüleim, a barátaim. Mindenki tartson ki!”

Vívás

Esztergályos Patrik

Patrik több sportot is kipróbált a vívás előtt, de mivel könnyen megfázik, valami teremsportot keresett. Így esett a választása a vívásra, hazánk nagy szerencséjére.  Kadet világbajnok érmet szeretne szerezni az olimpián, de mint mondja, nem fog elkeseredni akkor sem, ha ez nem sikerül. A cél, hogy a legtöbbet hozza ki magából.

Nagy Kinga

A tehetséges miskolci lány testnevelő tanára javaslatára kezdett el vívni. Nagyon megtetszett neki ez a sport, a versenyek hangulatát kiemelten kedveli. Kabalát nem visz magával versenyeire, a bemelegítést tekinti egyfajta rituálénak. Nanjingban dobogós helyezést szeretne elérni.

Záhonyi Petra

Fiatal kardvívónk nanjingi célja az éremszerzés. Szabadideje a sport mellett nem sok akad, de azt szívesen tölti festéssel, olvasással, filmnézéssel. A vívást egy nagyon összetett sportágnak tartja, nem elég jó formában lenni, mentálisan is fel kell készülni a versenyekre.

Pásztor Flóra

Flóra a szertornáról pártolt át a víváshoz, pontosabban a tőrvíváshoz. Elmondása szerint ez a sport nagy fegyelmet, kitartást és sok befektetett munkát követel a sportolóktól. Az olimpiának nagy reményekkel vág neki, a versenyzésben kabalái is segítik.

Triatlon

Lehmann Bence

,,Ami a legjobb a triatlonban, hogy három sportágban kell megfelelni, három sportágat kell versenyszerűen űzni, valamint, hogy a versenyek nagyon izgalmasak, hiszen tele vannak fordulatokkal. Ez egy érdekes világ és ha nem tudod eldönteni melyik sportág tetszik triatlonozz!”- vélekedik ifjúsági olimpikonunk, aki Nanjingban be szeretne kerülni az első hét helyezett közé.
Kép forrása: http://www.mob.hu/tiszaujvarosbol-nanjingba

Bicsák Flóra

,,Az számít, hogy kihozzam magamból, amit tudok”- nyilatkozott Flóra. A sportot családi indíttatásra kezdte el, de ő is nagyon megszerette. Legerősebbnek futásban tartja magát, az úszástól tart egy kicsit, de mindent megtesz a siker érdekében. Az olimpián elvárásai nincsenek, megpróbálja minél jobban teljesíteni.

Forrás: http://www.mob.hu/nanjing-2014-bicsak-flora-a-futasban-bizik-az-uszasban-kevesbe-video
Kép forrása: http://www.mob.hu/nanjing-2014-bicsak-flora-a-futasban-bizik-az-uszasban-kevesbe-video

Kosárlabda

Aho Nina, Nagy Dorottya, Simon Cintia, Tóth Tímea

Összeszokott csapat a lány kosarasoké: a nemrégiben a B-divíziós Európa-bajnokságot megnyerő magyar U18-as válogatottnak hárman is tagjai voltak. Majd a negyedik csapattag, Simon Cintia is belejön, mondják a többiek; már kezdik megismerni a cseleit, a passzait. Szükség is lesz az összhangra: az ifjúsági olimpián, a 3-3-as felállásban gyorsabb, szűkebb lesz a játék.
Mindannyian szeretnék sokra vinni felnőtt játékosként is, de a tanulást sem hanyagolják el, mert tudják, hogy a pályafutásuk után is lesz dolguk az életben.
Kép forrása: http://www.mob.hu

Horváth Kristóf, Kis Raul, Major Gergely, Mike János

A fiú kosárlabda-csapat tagjai jórészt a családjukból hozzák a sportág szeretetét: Horváth Kristóf és Kis Raul az édesapja, Major Gergely pedig az édesanyja nyomdokaiba lépett. Mindannyian az utánpótlás válogatott keretéhez tartoznak. Nanjingban némileg szokatlan feladat hárul rájuk: a 3-3-as játékformában kell helytállniuk. Valamennyien belekóstoltak már ebbe a feltörekvő „szakágba”, és az összeszokottság is meglesz, ha úgy játszanak, ahogy az edzéseken. Az ifjúsági olimpián való szereplést nagy megtiszteltetésnek tartják; talán nemsokára felnőttként is a magyar válogatott gerincét alkotják majd.

Öttusa

Zs. Tóth Anna

A 17 éves öttusázó gyermekként először a lovaglással ismerkedett meg, csak sokkal később kezdett el úszni és vált belőle öttusázó. Nagy sajnálatára korosztályának versenyéből (négytusa) még kimarad a lovaglás, de bizakodik abban, hogy nemsokára a felnőttek mezőnyében is megmérettetheti magát. Példaképei Kőbán Rita és a legendás öttusázó, Balczó András.
Forrás: http://www.bomalapitvany.hu/sportolo-adatlap/zs-toth-anna/21
Kép forrása: Magyar Öttusa Szövetség

Regős Gergely

A 18 éves KSI-s öttusázónk tíz évvel ezelőtt ismerkedett meg a sportággal szülei révén. Tavaly kezdett láthatóan kibontakozni tehetsége, olyannyira, hogy a szezon végére a második legjobb ifjúsági versenyző vált belőle. Az idei Magyarországi kvalifikációs versenysorozatban kiharcolta magának az Ifjúsági Olimpián való részvételt. Kitűnő versenyzőként jellemzik, célja az első ötben végezni.
Forrás és kép: Magyar Öttusa Szövetség

Úszás

Grátz Benjámin

„Gyerekkoromban elsődleges cél az volt, hogy megtanuljak úszni, de a közeg megragadott és ottmaradtam. Nagy példaképem Ryan Lochte, és szeretnék annyi aranyérmet nyerni, mint Egerszegi Krisztina. Minden nap új kihívás, minden nap egyre nehezebb. Pszichésen mindenképpen nehéz egy nagy versenyre felkészülni, hiszen nem ismerem minden ellenfelemet, nem ismerem az edzésmódszereiket, úgyhogy sötétben tapogatózva készülünk. Sosem vagyok elégedett magammal, de folyamatosan alakul a formám. Fejben már próbálok felkészülni az előttem álló versenyre, elsődlegesen a családommal és az edzőmmel beszélgetünk, illetve amikor egyedül vagyok, akkor átgondolom magamban, hogy mit szeretnék elérni a versenyen, hogyan szeretném azt elérni. Arra gondolok, hogy mit értem el eddig és azt hogyan lehetne fejleszteni. Nagyon szeretnék győzni!”

Sebestyén Dalma

„A bátyám úszott előttem, aztán mikor anyáék levittek engem is az uszodába, egyből megszerettem. Buzgómócsing gyerek voltam, szerettem mozogni. Egerszegi Krisztina a nagy példaképem, de a bátyám is nagyon motivál.” Kétszeres EYOF és kétszeres ifjúsági Európa-bajnok, és jelenlegi formája alapján úgy érzi, egészen jó eredményekre lesz majd képes az olimpián is. „Nagyon nagy motiváció, hogy otthon, Fehérváron is sokan drukkolnak nekem. Nagyon sokat segítettek az úszótársaim is, akikkel végigszenvedtük az edzéseket. Szerintem az úszás is egyfajta csapatsport, mert a társaimmal együtt csináljuk végig az egész évet.” Edzője, Sárdi Ákos szerint Dalma kifejezetten tehetséges úszó, „nagyon jó örökölt genetikai állománnyal, nagyon jó fizikummal, és olyan mentalitással, hozzáállással rendelkezik, ami rendkívül jó alapot szolgál egy edző számára.”

Novoszáth Melinda

„Anyukám evezősnek szeretett volna, és ehhez mindenképpen meg kellett tanulnom biztonsággal úszni. Végül lent ragadtunk az uszodában és anyu sem bánja, hogy nem teljesült a vágya. Nagyon örülök, hogy kijutottam Kínába, ez azért eléggé nagy verseny és mondhatni a főpróbája az igazi olimpiának. Kíváncsian várjuk, és remélem, hogy az edzőtáborban végrehajtott kemény munka eredménye meg fog majd látszódni. A technikára kell majd nagyon figyelni, hogy ne essen szét akkor sem, amikor már fáradok. ” Korábban a ritmikus sportgimnasztikát és a lovaglást is kipróbálta, 6 éves kora óta úszik versenyszerűen. Érdemes róla megemlíteni, hogy Risztov Éva 2002 óta fennálló korosztályos csúcsát döntötte meg 400 méteres gyorsúszásban. „Köszönetet szeretnék mondani mindazoknak, akik segítettek: az iskolámnak, a családomnak, a barátaimnak és minden olyan embernek, aki szeretné, hogy minél jobb eredményt érjek el.

Sztankovics Anna

Korábban a ritmikus sportgimnasztikát és az úszást egyszerre űzte, edzője javaslatára azonban előbbit abbahagyta, hogy komolyabban foglalkozzon az úszással. Anna azóta eredményes versenyzővé ért, már 13 évesen országos bajnokságot nyert. Az idei OB-n négy aranyérmet zsebelt be, ami jó előjel az olimpiára nézve, kiváltképpen azért is, mert az igazi csúcsformát Nanjingra tartogatja. „2012-ben Londonba tapasztalatszerzés céljából utaztam, de most komolyabb eredményt akarok elérni, a távlati cél pedig Rió. Mellúszásban Kovács Ági a példaképem, de klubtársaim, a Gyurta testvérekre is ösztönöznek. Nagyon szeretek olvasni, és amit minden nagy verseny előtt a kezembe veszek, az Székely Éva „Sírni csak a győzteseknek szabad” könyve. Már olvastam vagy tízszer, de idén nyáron is biztos előveszem még egyszer az olimpia előtt, pedig már szinte kívülről tudom.”

Szabó Norbert

Kortársaihoz hasonlóan focival kezdte a sportolást, az iskolában azonban kötelező volt az úszás, és mivel ebben sokkal eredményesebbnek is bizonyult, ezért az uszodában ragadt. Szerencsés helyzetben van, hiszen példaképével, Cseh Lászlóval egy egyesületben úsznak, együtt edzenek. „A versenydrukk már megvan, szoktam az úszással álmodni. Néha forgolódok, töprengek, hogy mi hogy legyen. Megpróbálom egyre többször átélni a versenyszituációt, és szerintem mentálisan egyre jobban ráhangolódok az olimpiára. Bízok benne, hogy jól fog sikerülni és hiszek magamban. Az egész életem egy rendszer, mindenre oda kell figyelni, hogy tökéletes legyen, hiszen minden kis hibának megvan az ára. Megpróbálok tanulni a hibáimból. Ha az emberek elég kitartóak, akkor bármit el tudnak érni, csak hinniük kell magukban… és persze edzeni ezerrel! ”

Szilágyi Liliána

Gyarmati Dezső unokája már kiskorában elkezdett úszni, de egy fülgyulladás miatt kénytelen volt egy időre felhagyni a vízi sporttal. Ritmikus sportgimnasztikára váltott, 10 évesen azonban visszatalált az úszáshoz, hiszen mindig is vonzotta a víz. „Egyszerűen fenomenális érzés az úszás! A vízszeretet szerintem pótolhatatlan egy kisgyerek számára, az élsport pedig olyan élményeket tud adni, amely egy átlagember számára nem biztos, hogy megadatik. Nagyon érdemes küzdeni az álmainkért, mert azok mindig visszaadják azt, amit esetleg az ember úgy gondol alkalmakkor, hogy nem kapott meg. A sporton keresztül jobban megismerhetek embereket, szituációkat. Erősségem, hogy nagyon tudok koncentrálni és szeretem is azt csinálni, amit adandó alkalommal feladatul kapok. Nagyon szeretem a kihívásokat is. A fő célom az, hogy mind technikailag, mind taktikailag meg tudjam azt csinálni, amit az edzőmmel megálmodtunk. A londoni nagy olimpián még nem igazán tudtam azonosulni a helyzettel, eléggé álomszerű volt, viszont most nagyobb tapasztalattal indulok neki a versenynek, így ilyen szempontból talán kicsit könnyebb is a helyzetem.”

Horváth Dávid

„Amikor még nem születtem meg, anya azt szerette volna, hogy legyen egy lánya, aki úgy fog úszni, mint Egerszegi Krisztina. Aztán ugye fiú lettem, de amikor 14 évvel ezelőtt lementünk az uszodába és kipróbáltam, aztán mondták, hogy jó vagyok és érdemes folytatnom. Régen anyukám kosarazott és focizott, de az úszás az kimaradt az egész családban. Az úszás mellett én is focizok, de könnyen meg lehet sérülni, ezért ritkán fér bele, akkor is csak óvatosan. Gyurta Dániel a példaképem, ő is ugye 200 melles, és én is. Szeretném azokat az eredményeket elérni, amiket ő már elért. A sport megtanított küzdeni, a fájdalmat elviselni, és arra, hogy miként érhetem el a céljaimat. Nanjingban szeretném megúszni életem legjobb idejét, és szerintem sikerülhet is, úgy érzem meg tudom csinálni! Erősségem a jó rajt és a fordulók. Az kérem a rajongóktól, hogy szurkoljanak a magyar csapatnak, mi pedig bebizonyítjuk, hogy meg tudjuk csinálni!

Kenderesi Tamás

„Papíron van rá esélyem, hogy megnyerjem a 200 pillangót, mivel a világranglistát most vezetem. Az edzőtáborban nagyon jól sikerült, jól mentek a gyorsítások, így talán 100-on is lesz esélyem. Figyelni szoktam verseny előtt az ellenfelek taktikáját, azt kielemzem, majd az ellen próbálom kitalálni a magam taktikáját. Szellemileg általában jól tudok felkészülni, szoktam meditálni, a szám előtt pedig magamba zárkózok, hogy ki tudjak zárni minden zavaró tényezőt. Kicsit szerénynek kell lenni, nem szabad elszállni! A tavalyi évem nem sikerült jól, de akkor elhatároztam, hogy meg kell csinálnom és most látom azt, hogy megérte. Az úszást csak annak ajánlom, aki elég elkötelezett, mert ha valaki nyűgösen áll neki, akkor nincs értelme.” Tamásnak az idei országos bajnokságon, 200 pillangón sikerült megvernie Biczó Bencét, 2010 ifjúsági olimpiai bajnokát és Cseh Lászlót is; erről így nyilatkozott: „Ú, hát az óriási volt! Életem legszebb pontja. Valóra vált álom és remélem nem ez volt az egyetlen. A cél a győzelem és hogy megdöntsem Bence idejét, ami ifjúsági világcsúcs és Európa-csúcs is egyben. Jó lenne ezáltal beleírnom magam a történelembe!”

Tenisz

Stollár Fanny

Már háromévesen belekóstolt a teniszbe a még mindig csak tizenöt esztendős budapesti lány, és a korai kezdésnek, valamint tehetségének köszönhetően korán meg is jöttek a sikerek: 2012-ben ő lett az eddigi legfiatalabb felnőtt magyar bajnok, 2014-ben a junior korosztályban páros elődöntőt játszott Wimbledonban, majd U16-os egyéni, páros és csapat Európa-bajnok lett. Alaposan ki is fáradt augusztusra, de azt mondta, az olimpia előtti napokban regenerálódik. A szülei is teniszeztek, támogatják, édesapja ma is edzőként segíti, egyébként Fanny többnyire egy hollandiai teniszakadémián edz. A szintén ifjúsági olimpikon Bondár Annával párosban is eredményes; az a szokás, hogy a pihenőnél mindig ő ül a jobb oldalon.

Bondár Anna

Szülei hatására ötévesen kezdte pályafutását szülővárosában, Szeghalmon, ma már az MTK játékosa. A korosztályos hazai bajnoki címek mellett eredményesen szerepelt az U16-os világversenyeken, 2014-ben juniorként játszott az első Grand Slam tornáján, a Roland Garroson, majd U18-as Európa-bajnoki bronzérmes lett párosban. Sűrű versenyidénye volt eddig, de az ifjúsági olimpia kiemelkedik a programból. A szintén nanjingi induló Stollár Fannyval párosban kiválóan megértik egymást; szokássá vált, ha együtt játszanak, hogy a pihenőnél Anna mindig a bal oldalon ül.

Bíró André

Már hatévesen, szülei ösztönzésére elkezdte a teniszezést Szegeden, és hamar kiderült, hogy sokra viheti. Kipróbálta magát a labdarúgásban és az ökölvívásban is, az utóbbit a fizikailag leginkább igénybe vevő sportágnak tartja. Végül maradt a tenisznél; mint elmondta, a fociban csatárként sok rúgást, az ökölvívásban sok ütést kapott, és ezeket nem tudta összeegyeztetni a tenisszel. Tizenháromszoros korosztályos magyar bajnok, kétszer nyert 2. kategóriás ITF-tornát, idén a negyvenedik volt az U18-as ITF-világranglistán. Mikor azt kérdeztük tőle, bekerül-e majd a legjobb százba a felnőttek között, mosolyogva azt felelte, világelső lesz. Szülei a mai napig segítik, édesapja a menedzsere, az edzője pedig hamarosan ismét első mestere, a szegedi Hajnal István lesz. André szerint az ifjúsági olimpia a pályafutása eddigi legrangosabb tornája.

Szerzők:
Kiemelt Sportágak Projekt Csapat
Manhercz Erika (judo, kerékpár, torna, öttusa)
Tétényi Csaba (ökölvívás, súlyemelés, asztalitenisz, tenisz, kosárlabda)
Tóth Viktória (kajak-kenu, atlétika, úszás)
Varga-Cserjési Zsófia (vitorla, lövészet, vívás, triatlon)

Fotók: Budai Béla



A 2014. évi nyári ifjúsági olimpiai játékokról

A YOG kezdeteiről

Az ifjúsági olimpiai játékok (Youth Olympic Games – YOG) ötletét már 2001-ben felvetette Jacques Rogge, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság akkori elnöke. A javaslatnak azonban évekig nem lett foganatja, viszont ez nem jelentette azt, hogy a felvetés a feledés homályába veszett; a NOB 2007. július 6-án a Guatemalavárosban megtartott 119. ülésén egyhangúan döntött az ifjúsági olimpia létrehozásáról és négyévenkénti megrendezéséről.

Az új versenysorozat célja, hogy a fiatalok körében felkeltse az egyre lanyhuló érdeklődést a testmozgás iránt. Az ifjú sportolók körében nem csak az olimpizmus eszméjét kívánja elültetni, hanem oktató és nevelő célzattal hasznos elfoglaltságot, egészséges életmódot és pozitív jövőképet próbál adni, továbbá igyekszik segíteni a gyerekek társadalmi integrációját és más nemzetek gyermekeivel szembeni nagyobb empátiakészség kialakulását.

Az első nyári ifjúsági olimpiának 2010-ben Szingapúr adhatott otthont, míg az első ifjúsági téli olimpiára 2012-ben az ausztriai Innsbruckban került sor. A 2014. évi, soron következő, második nyári ifjúsági olimpia rendezési jogára Nanjingon kívül a lengyel Poznan és a mexikói Guadalajara pályázott még. Utóbbi pénzügyi okok miatt visszalépett, végül a lengyel nagyváros 47:42-es arányban alulmaradt a szavazáson. Lássuk, mit érdemes tudni a győztes Nanjingról!

Kína egykori fővárosa

Nanjing (népszerű magyar átírás Nancsing) jelenleg Jiangsu tartomány fővárosa, amely Peking és Sanghaj között helyezkedik el a Jangce-folyótól északra. Kína négy nagy ősi városának egyikeként az i.e. 3. századtól hat dinasztián keresztül volt az ország fővárosa, kulturális és történelmi szerepe így rendkívül meghatározó. A Kék-folyó deltája olyan ipari területen fekszik, amely Kína gazdaságilag egyik legfejlettebb területe, kiépült infrastruktúrával, fejlett autó-, elektronikai, petrolkémiai, vas- és acéliparral; ezáltal Nanjing korunk legfejlettebb ipari városainak egyike. A Kínai Olimpiai Bizottság szerint, ha augusztusban sikeresen meg tudják rendezni a nanjingi ifjúsági olimpiai játékokat, az kedvező hatással lehet egy újabb pályázatra is, hiszen Kína eltökélt szándéka, hogy Peking és Csangcsiaku elnyerje a 2022-es téli olimpia rendezési jogát.

Visszafogott költségvetés a zöld városban

A játékok szervezői rendkívül sok tapasztalatot meríthettek a 2008-as pekingi olimpia eseménysorából, s ezt igyekeznek is kamatoztatni, de jóval visszafogottabb költségvetéssel. A hat évvel ezelőtti, 4 órás megnyitó helyett ezúttal csak 90 percesre számíthatunk, és a korábbi 14 ezer fő helyett csupán harmadannyi előadóval. Az ünnepséggel kapcsolatban egyébiránt fiatalos életerőt ígérnek, illetve sor kerül majd a metropolisz történelmi múltjának és jellegzetes kultúrájának bemutatására is.
Ugyanakkor nemcsak a megnyitó szerényebb kivitelezésében mutatkozik meg az anyagi források bölcs beosztása, hanem az építkezésekben is. Mindössze egy létesítmény épült újonnan – az Ifjúsági Olimpia Sportpark – ezen felül a közlekedés modernizálására és a levegő tisztaságára helyeztek nagy hangsúlyt. A szervezők a tömegközlekedés használatát igyekeznek népszerűsíteni, ennek érdekében három új metróvonalat adtak át, illetve érvényes belépővel ingyenesen használhatják majd a nézők a buszjáratokat. A tisztább levegő érdekében 30 környezetszennyező gyárat zártak be, ezen felül a szervezőbizottság 300 környezetkímélő járművet kapott szponzorától, a SAIC Motortól, Kína legnagyobb autógyártójától. Ezekkel az autókkal szállítják majd a versenyzőket, az esemény után pedig mind a 300 járművet bevonják a helyi tömegközlekedésbe.

Számolgassunk!

2014. augusztus 16. és 28. között, 204 ország 15 és 18 év közötti sportolója indul a versenyeken; minden olimpiai bizottságnak legalább 4 indulót kell delegálnia. A nyári játékok rendezési költségeit a NOB mintegy 30 millió dollárra határozta meg – költségkímélő megoldásként a versenyekre nem kell új sportlétesítményeket építeni. A költségvetés mellett a NOB korlátozza a sportolók létszámát is, így maximum 3500 sportoló és 875 tisztviselő részvételét engedélyezi a nyári játékokon, szemben a felnőtt mezőny tízezres létszámával. A YOG időtartama is rövidebb, mint a „nagy” olimpiáké, ugyanis a verseny csak 12 napig tart.

Nincs korlátozás viszont a sportágak számában! A londoni ötkarikás játékok 26 sportága a riói szabályok értelmében kiegészült további kettővel, így az alábbi 28 számban indulnak a versenyzők: asztalitenisz, atlétika, birkózás, cselgáncs, evezés, golf, gyeplabda, hétfős rögbi, íjászat, kajak-kenu, kerékpározás, kézilabda, kosárlabda, labdarúgás, lovaglás, ökölvívás, öttusa, röplabda, sportlövészet, súlyemelés, taekwondo, tenisz, tollaslabda, torna (szertorna, ritmikus gimnasztika, trambulin), triatlon, uszodai sportok (úszás, műugrás), vívás, vitorlázás.

Közönségkapcsolat

A szervezők a kezdetektől fogva törekedtek arra, hogy bevonják a sportkedvelőket, akár az előkészületekbe is. Képzőművészeti verseny keretén belül került kiválasztásra például az ifjúsági olimpia érmeinek dizájnja is. A mintegy 300 pályamű közül a 23 éves Matej Čička alkotása nyerte el a bírák tetszését. A fiatal szlovák sportrajongó „A győztesek nyoma” (Track of Winners) címet adta munkájának, a felhasznált formák pedig a dobogón álló győztes sportolókra utalnak.

2014. április 30-án indult útjára az olimpiai láng Athénból Nanjingba, ezzel egy időben a fiatal korosztályt célzó kezdeményezés is elindult: a virtuális fáklya! Magyarországon május 11-én reggel 8 és délután 4 óra között haladt át az ifjúsági olimpia lángja, azonban aki lemaradt volna az eseményről, az egy egyszerű applikáció révén még részese lehet augusztus 16-ig a menetnek. Az alkalmazás letöltésével magunk is megtehetünk egy tetszőleges távot a virtuális fáklyával, a profilunkon keresztül pedig regisztrálhatjuk magunkat a láng hordozói között.

A II. ifjúsági olimpia kabalájáról, Lele-ről már olvashattak korábbi cikkünkben – a szivárványszínű kavics Fulecohoz, a 2014-es futball világbajnokság kabalaállatához hasonlóan saját online csatornával rendelkezik, így a NanjingLeLe Fun TV-n keresztül betekintést nyerhetünk az előkészületekbe is.

Az eddig ifjúsági olimpiákon szerzett 6 arany-, 6 ezüst- és 5 bronzérem alapján az összesített éremtáblázat 13. helyén áll Magyarország – bízunk benne, hogy ezt a szép listát tovább fogják gyarapítani ifjú olimpikonjaink. Augusztus 10-én utazik ki a 81 fős magyar küldöttség, köztük az 57 versenyzővel, akiket az utazás napjáig egyenként is megismerhetnek olvasóink a következő napokban közreadott cikksorozatunkban.

Szerző: Tóth Viktória
Kiemelt Sportágak Projekt

Források:
http://mob.hu
http://hvg.hu/vilag/20070706_olimpia_sport_ifjusag
http://www.olympic.org/nanjing-2014-youth-olympics

Képek forrása:
http://www.freelogovectors.net/nanjing-2014-summer-youth-olympics-logo/
http://www.expo-china.com/pages/hall/201202/1312/hall_tupian.shtml
http://www.medaldesigncompetition.com/en/winners/374#winnersAncre
http://en.wikipedia.org/wiki/Nanjing#mediaviewer/File:%E5%8D%97%E4%BA%AC%E5%85%A8%E6%99%AF.jpg

Olimpiai láng applikáció : http://torchrelay.nanjing2014.org/
Lele TV: https://www.youtube.com/user/nanjing2014yog



A foci vb-k mellőzött sztárjai: a labdák

A foci vb-k mellőzött sztárjai: a labdák

Az elmúlt hetekben a futball világbajnokság tartotta lázban a világot. Mindenki találgatott, vajon ki lesz a végső győztes. Ez vasárnap este kiderült; Németország nyerte a megmérettetést. A focisták nevét világszerte ismerik, sztárként ünneplik őket. Van azonban egy sporteszköz, ami nélkül nem lenne foci a foci. Ez a focilabda. 

Az első futball világbajnokságot 1930-ban rendezték. Ekkor, és még hosszú évtizedeken át, a meccslabda barna színű volt, bőrből készült, száját fűzővel kötötték össze és ezt a játékszert mindig a versenyt rendező ország kézműipara biztosította.  Az első világbajnoki döntőt nem is egy, hanem két labdával játszották. Mindkét csapat választott egyet-egyet és a félidőben labdát váltottak. Ezek az első focilabdák hasonlóak voltak, mint a mai vízi- vagy röplabdák, tehát hosszúkás szeletekből álltak, nem hasonlítottak a ma használatosokra. Súlyukat tekintve viszonylag nehezek voltak, így rúgásuk nagyobb erőbefektetést igényelt, mint a maiaké.

Az öt, illetve hatszögekből álló felület kialakítása egy magyar mérnök, Lévay József nevéhez köthető. Ő fejlesztette ki 1960-ban azt a módszert, miként lehet ezeket az elemeket megfelelően összeilleszteni. Újításához tartozik továbbá, hogy a bőrt alábélelte. Fejlesztései által a labda formája kerekebb lett, az alábélelés miatt pedig nem deformálódott annyira víz hatására, mint elődei. Az új típusú labdák gyártását Simontornyán, a bőrgyárban kezdték meg, innen szállították őket tovább szerte a világban.

A meccslabdáknak igen sok feltételnek kell megfelelniük, a FIFA csak ezek után ad engedélyt használatukra. Fejlesztésük során számos teszten mennek keresztül. Először laboratóriumi körülmények között vizsgálják őket, és ha megfelelnek a követelményeknek, akkor kerülhetnek ki a gyepre. A laborban többek között robotokat alkalmaznak tesztelésükhöz. Ezek a gépek egyforma rúgásokat tudnak adni, tehát azonos sebességgel, erővel és ugyanabban a szögben többször is meg tudják rúgni a tesztelt labdákat. Ezen kívül többek között kerülettesztnek, alakmegtartási-tesztnek, súlytesztnek, vízfelvételi-tesztnek, nyomásveszteség-tesztnek is meg kell felelniük. Nagyon fontos, hogy a vizsgált labdák megtartsák az eredeti külsejüket, valamint a dizájnjuk is tartós legyen.

A mai labdák elődje az 1970-es mexikói világbajnokságon jelent meg. Ekkortól működött együtt a FIFA az Adidas sportszergyártó céggel (a vállalat azóta is folyamatosan jelen van és jelen is lesz, hisz egészen 2030-ig szerződést hosszabbítottak). Szintén ebben az évben használtak először központilag biztosított labdákat. Erre az alkalomra készítették a Telstar nevű labdát, mely elődjeihez hasonlóan bőrből készült, színe azonban már változott. A megszokott barna helyett fehér lett, fekete betétekkel. Ezzel az újítással a világ első fehér, világbajnokságon használt, futball labdájává vált. A szín változását nagy örömmel fogadták a szurkolók, hiszen a világos színű labda mozgását könnyebben tudták szemmel tartani. Erre nagy szükség volt, hisz ezt a vb-t már széles körben közvetítették a televízió társaságok és ennek köszönhetően sokan a képernyők előtt ülve izgulták végig a történéseket.
A labdát kézzel készítették, 32 panelből állt. Ezek a panelek 12 db fekete ötszög alakú és 20 db fehér hatszög formájú részekből tevődtek össze. Ezzel kora legkerekebb labdájává vált. A Telstar nevének eredetére több variáció maradt fent. Az egyik szerint az 1962-ben fellőtt amerikai műholdról, a Telstarról kapta elnevezését. A másik elképzelés szerint a név a televízióra utal és a „Star of Television” kifejezésből ered.

A Telstar sikere után az 1974-es németországi világbajnokságon újra megjelent a labda, de mellette volt egy másik hivatalos meccslabda is, a Chile. Utóbbi neve az 1962-es chilei világbajnokságon használt labdának állít emléket. A Telstar kinézetén nem változtattak csak annyit, hogy a márkajelzés fekete színű lett. A Chile fehér borítást kapott. Színüktől és nevüktől eltekintve a két labda ugyanabból az anyagból, ugyanazzal a technikával készült, mint négy évvel korábbi elődjük.

 
1978-ban Argentínában debütált a Tango, melyet az argentin emberek szenvedélyessége ihletett. A Tango-t mérföldkőnek kell tekinteni a focilabdák történetében, hisz ez lett a későbbi labdák dizájnjának klasszikus darabja. 20 panelből állt, melyek optikailag 12 db kört alkotnak. Ezek nem a megszokott fekete ötszögekből tevődnek össze, hanem háromágú sötét rajzolatokból. A Tango hatalmas siker lett, a játékosok szerették, hiszen kiválóan reagált a különböző időjárási viszonyokra.
A Tango által megalkotott dizájn köszönt vissza az 1982-es spanyolországi labdán, a Tango Espana-n. Elődjéhez képest nagyon keveset változtattak rajta, csupán annyit, hogy vízálló, megerősített varrást kapott. Az újításnak köszönhetően minimálisra csökkent az esőben fellépő súlyváltozás.

  

Az 1986-os év újabb forradalmi változást hozott a meccslabdák történetében. Ekkor mutatták be az első szintetikus anyagból készült sportszert. Az Azteca tartósabbnak és vízhatlanabbnak bizonyult, mint elődei. Jól igazodott a rendező ország, Mexikó, természeti adottságaihoz, egyaránt jól lehetett vele játszani magaslati terepen, kemény talajon, illetve esőben is. Neve és díszítése az ország őslakosaira, az aztékok kultúrájára utal.
A történelmi témájú díszítést folytatta a következő labda, az Etrusco Unico is. Dizájnja az etruszk képzőművészethez kötődik. A 20 db panelen található háromágú foltokon egy-egy háromfejű etruszk oroszlán figyelhető meg. Az olaszországi labda elődjéhez hasonlóan szintetikus anyagból készült, belsejét egy réteg poliuretán habbal töltötték meg. Ez volt az első meccslabda, melynél ezt az anyagot alkalmazták. A habnak köszönhetően a labda tökéletesen vízálló lett. 

1994-ben a focisták a Questra-val játszották a mérkőzéseket a világbajnokságon. A labda dizájnja az űrtechnikára és a rakétákra utal. Nevét a „quest for the stars” (a csillagok meghódítása) kifejezésből kapta. Az Amerikai Egyesült Államokban használt labdát polietilén habréteggel töltötték fel, mely puhábbá és gyorsabbá tette.

1998-ban ismét egy újításra figyelhettek fel a játékosok és a szurkolók a labdák tekintetében. A Tricolorral beköszöntött a színes meccslabdák korszaka. A színek a rendező ország, Franciaország színei voltak (kék-fehér-piros). Megjelenésén kívül neve is a francia nemzet zászlajára utal. A labdában továbbfejlesztett szintetikus hab volt, mely növelte tartósságát, rugalmasságát, energiahasznosító képességét. 

A 2002-es Dél-Korea és Japán által közösen rendezett világbajnokság labdája szakított a 24 éves hagyománnyal, ugyanis dizájnja eltért a Tango-étól. A Fevernova kinézete az ázsiai kultúrából építkezik. Belsejébe többrétegű vázat helyeztek, melynek hála röppályája kiszámíthatóbb, pontosabb lett, a játékosok nem kis örömére.

A következő, németországi, vb-n a Teimgeist volt a sztár. A 6 propeller alakú és 8 keretdarabból álló labdát hőillesztéssel rakták össze. Ezáltal pontosabbá váltak a lövések. 2005-ös megjelenése előtt három éven át tesztelték. A tesztekben részt vett többek között a Real Madrid és az AC Milan csapata is.

A 2010-es Dél-Afrikai vb-n színre lépett az ellentmondásos Jabulani. Neve zulu nyelven azt jelenti: „ünnepelni”. A labda 8 panelből és 11 színből áll, ami a csapatokat alkotó játékosok számára, Dél-Afrika 11 megyéjére és Dél-Afrika 11 hivatalos nyelvére utal. A Jabulani minden idők leggömbölyűbb labdája lett, nem kis bosszúságot okozva ezzel a kapusoknak, hisz alakja miatt nehezen kiszámítható íven szállt.

A Jabulani sikertelensége után az egész világ kíváncsian várta mivel rukkol elő az Adidas a következő világbajnokságra. Az új labdát 2013. december 3-án mutatták be egy 3D-s vetítés keretében Rio de Janiero-ban, a híres Parque Lage-ben. A Brazuca Brazília színeiben pompázik, kinézetét a brazil életérzés, a szenvedély ihlette. A színek és a panelek formája a tradicionális brazil karkötőre, illetve a brazil foci vidámságára utal. 

Neve 2012. szeptember 2-án dőlt el, egy nyilvános szavazás után, melyet az Adidas és a helyi szervezők hirdettek meg, és amelyen több mint 1 millió szurkoló voksolt. A Brazuca a szavazatok 77,8%-át kapta meg, megelőzve ezzel a többi indulót, a Bossa Nova-t (14,6%) és a Carnavalesca-t (7,6%). Maga a Brazuca szó egy szleng, nincs konkrét jelentése.
A labda 437 gramm, kerülete 69 cm. 6 db poliuretán panelből áll, melyeket hőillesztés tart össze. A varrásnélküliség még jobb tapadást, labdakezelhetőséget és stabilitást eredményez. Többek között ezért is szeretik ennyire a focisták világszerte. Dani Alves, az FC Barcelona játékosa így nyilatkozott a labdáról: ,,Az első benyomásom a Brazucáról, hogy egy fantasztikus labda, öröm lesz vele játszani. Az Adidas egy hihetetlen külsejű labdát alkotott, amely méltó egy olyan nagy tornához, mint a FIFA világbajnokság. (…) Biztos, hogy minden játékos szeretni fogja.”

A labda sikere több mint kétévnyi kísérletezésnek köszönhető. 10 ország 600 játékosa, köztük 30 profi és válogatott focista próbálhatta ki. A laboratóriumi tesztek után olyan csapatok véleményezhették, mint az AC Milan, a Bayern München, a Palmeiras és a Fluminense. A nagy nevek közül Messi, Iker Casillas, Bastian Schweinsteiger és Zinedine Zidane próbálta ki az elsők közt. Álcázva több nemzetközi mérkőzésen is megjelent. Kereskedelmi forgalomba is került (elődjeihez hasonlóan), több mint 42 milliót gyártottak belőle Pakisztánban. A gyártási folyamatban az Adidas mellett részt vett a Forward Sports nevű vállalat is.

A labda, hasonlóan a világbajnokság kabalájához (KATT IDE!) , önálló életet „él”: saját twitter oldala van, ahol rendszeresen posztolja mindennapjait. Az oldalon bemutatja a szurkolóknak a nagy futball nemzeteket, mielőtt visszatér hazájába, Brazíliába.

A következő, oroszországi futball világbajnokság labdáját egyelőre még homály fedi. Kíváncsian várjuk milyen újítások jelennek meg majd a külsején és a belsejében!
 
Szerző: Varga-Cserjési Zsófia
 

A képek forrása: http://www.nemzetisport.hu/sportszelep/a-bazuca-szuletese-a-futball-vb-tortenetenek-osszes-labdaja-2319755

 

BRAZÍLIA, 2014 - AVAGY: VB-RE HANGOLVA…

BRAZÍLIA, 2014 – AVAGY: VB-RE HANGOLVA…
 
A brazíliai labdarúgó világbajnokság vitathatatlanul a beköszöntő nyár legnagyobb sporteseménye Európában.
Közép- és Dél-Amerika együttesen immár hatodszor készül a legnagyobb futballesemény fogadására, az ötszörös világbajnok Brazília másodszor helyszíne a nagyszabású foci fiestának, nemzeti válogatottja pedig újra esélyese a sportág legrangosabb tornájának, amelyet 12 helyszínen rendez a házigazda.
 
Szenteljünk most figyelmet a kezdeteknek; kalandozzunk vissza az időben 1930-ig, az első hivatalos vb időpontjáig, amelyet Uruguay rendezett.
Az uruk felkészítésében, sőt: nemzeti stadionjuk megépítésében megbecsült magyar szakemberek is közreműködtek, s így, bár a magyar válogatott nem vett részt az első vb-n elmondható, hogy volt közünk a sporttörténeti eseményhez.
 
Közismert, hogy az első vb-t a házigazda: Uruguay nyerte, s a La Celeste (az uruguayi válogatott elnevezése) 1950-ben is elhódította a trófeát.
A kétszeres világbajnok ezúttal is olyan kipróbált játékosokkal sorában áll föl, mint pl. a nemzeti intézménynek számító, immár 35 éves támadó: Diego Forlán, a Liverpool sztárja: Luis Suárez, akinek szereplése – sérülése miatt – egyelőre kérdéses, a spanyol bajnok Atletico Madrid védője: Godín, a PSG-s Cavani vagy épp a Galatasaray kapusa: Fernando Muslera. A válogatott magját rendkívül tapasztalt világklasszisok alkotják.
 

Az Estadio Centenario, az első világbajnoki döntő színhelye (Uruguay)
(Kép forrása: Wikipédia)

A továbbiakban egy valaha élt, különleges uruguayi labdarúgót mutatunk be, majd szorosabbra fonjuk a szálakat az első vb előkészületei, uruguayi klasszisunk, valamint a Fradi körül… mert kicsi a világ, a glóbusz pedig mostanság futball labdára hasonlít leginkább… 
 

URUGUAY, 1930 – AVAGY: HECTOR CASTRO, A FÉLKEZŰ VILÁGBAJNOK
 
A világ egyik legsikeresebb végtaghiányos sportolója abban a korszakban alkotott maradandót a sportpályán, amikor esélyegyenlőségről, parasportról még szó sem esett. Az uruguayi Hector Castro mindvégig az épek között versenyzett.

1904.  november 29-én született Montevideóban.
Tagja volt az első világbajnokság győztes csapatának. 
Egy tragikus gyermekkori balesetben vesztette el jobb kézfejét, amikor elektromos fűrésszel fát darabolt. Innen ered beceneve: “El /Divino/ Manco”, “a félkezű /Isten/”.
Testi fogyatékosságát természetesen fogta fel; imádta az élet nyújtotta örömöket, a pályán viszont meg tudott halni a győzelemért; soha nem adta fel a küzdelmet.
A támadó klasszis a Nacional csapatával háromszoros bajnok volt. 1923-ban szerepelt először a nemzeti csapatban, amelynek 12 éven át volt tagja. 25 válogatott mérkőzésen összesen 18 gólt szerzett. Olimpiai és világbajnok, kétszer is tagja volt a dél-amerikai bajnokságot (Copa America) megnyerő uruguayi csapatnak (1926, 1935).
1936-ban befejezte aktív pályafutását, de nem tudott elszakadni a labdarúgástól: egykori csapatát, a Nacionalt négy egymást követő idényben segítette a bajnoki címhez, mint edző (1940 – 1943), s vezetésével ötödször is bajnok lett a csapat 1952-ben.
Szívrohamban halt meg 1960. szeptember 15-én. 55 éves volt…
Hazájában múlhatatlan szeretet és tisztelet övezi személyét és emlékét.
 

(Kép forrása: Wikipédia)

A  FRADI ESETE A LEENDŐ VILÁGBAJNOKKAL, VALAMINT NÉHÁNY SZÓ AZ ELSŐ VB-RŐL

Hector Castro tagja volt az 1928-as olimpiai bajnok uruguayi válogatottnak, amely a megelőző, párizsi olimpián is győzött. Nem véletlenül tekintették Uruguay nemzeti tizenegyét a világ legjobb válogatottjának, a dél-amerikait pedig a világ legjobb focijának a húszas évek második felében.
Fentiek tükrében valóságos csodának számított, hogy 1929. július 21-én a Ferencváros csapata, amelyik dél-amerikai túrájának hatodik mérkőzését játszotta Montevideóban, legyőzte az addig otthon veretlen uruguayi válogatottat,  3:2-re. A győztes magyar csapat összeállítása: Amsell – Hungler, Papp – Fuhrmann, Bukovay, Obitz – Rázsó, Takács II, Turay, Toldi, Kohut.

Miután a labdarúgás nem szerepelt a soron következő, los angelesi olimpia műsorán, Jules Rimet, a FIFA elnöke mindent megtett azért, hogy  Uruguay – a tervezett nemzetközi torna helyett – 1930-ban világbajnokságot  rendezhessen.
A vb rendezése évében ünnepelte az ország a függetlenség kivívásának centenáriumát. A foci amúgy is nagy népszerűségnek örvendett. Nem maradhatott hatástalan a szövetség nagyvonalú ajánlata sem a vb finanszírozását illetően, a kormány pedig stadiont építtetett a nagy eseményre.
Az Estadio Centenario tervezésében magyar szakemberek is részt vettek, s a nyitómeccsen, július 18-án, amelyen a köztársasági elnök végezte a kezdőrúgást, a házigazda éppen Hector Castro góljával győzött Peru válogatottjával szemben.

“El Manco” befejeli a győztes gólt az 1930-as vb döntőjében
(Kép forrása: theguardian.com)

Uruguay csapata Peru ellen játszotta első világbajnoki csoportmérkőzését is, amelynek egyetlen, győztes gólját Castro szerezte. A meccsen ugyanaz a belga játékvezető fújta a sípot, aki a világbajnoki döntőt vezette. A világbajnoki címért pedig Argentína és Uruguay küzdött, akárcsak két évvel korábban az amszterdami olimpia döntőjében. Mindkét csapatban öt olyan játékos szerepelt, aki az olimpiai torna fináléjában is játszott.
A döntőben Uruguay ismét felülkerekedett, s 4:2-re nyerte a mérkőzést azok után, hogy a félidőben még az argentínok vezettek. A házigazdák negyedik gólját “El Manco” szerezte pazar fejessel, a 89. percben.

Írta: Farkas Ágnes

Manno Miltiadesz különös pályafutása

2014. június 5-7. között rendezték a XI. Országos Sporttudományi Kongresszust a Debreceni Egyetem Agrár- és Gazdálkodástudományok Centrumában. A következő előadás-kivonat és dia a fent nevezett konferenciára készült.

ABSZTRAKT
 
Manno Miltiadesz különös pályafutása

Szerző/k: Farkas Ágnes
Intézmény/ek, város: Budapest
E-mail: farkasfa11@gmail.com
 
 
Bevezetés
Mindig érdekelt az olyan – mai ésszel már felfoghatatlan – sportolói attitűd, amely a XIX. század fordulóján és a XX. sz. elején az ún. all round sportolókra volt jellemző, akik több sportágban is élversenyzők voltak, lehettek.
Képességek, lehetőségek, adottság, önmegvalósítás, a társadalmi kötöttségektől való elszakadás vágya motiválta ezeket a kiváló sportolókat? (A sorra alakuló sportegyesületek korszakáról, az amatőr sport hőskoráról beszélünk.)
Manno Miltiadesz esetében ráadásul ennél sokkal többről van szó; ő nem pusztán sokoldalú sportoló volt, aki kimagasló eredményességgel versenyzett számos sportágban, hanem képzett művész is, aki sajátos látásmódját és stílusát sport témájú alkotások megvalósításával fejezte ki, nem mellesleg: létrehozta a sportplakátot, mint műfajt.
 
Anyag és módszerek
Kutatásaimat könyvtárakban, illetve közgyűjteményekben (OSZK, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteménye, Kiscelli Múzeum, Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kara, Magyar Sportmúzeum Könyvgyűjteménye), illetve levéltárban (pl.: Magyar Piarista Rendtartomány Központi Levéltára) folytattam egyesületi kiadványok, évkönyvek, különböző periodikák (szaklapok és általános sportlapok), plakátok és kisnyomtatványok, valamint egyéb (pl.: levéltári) dokumentumok, kéziratok vizsgálatával.
Célom volt a különböző források által hivatkozott, sokszor eltérő tartalmú adatok ellenőrzése is a pontos, sporttörténetileg hiteles portré felvázolása érdekében.
 
Eredmények
Civil – és katona. Tanár – és diák, versenyző – és tréner. Sportoló – és művész. Mint sportoló: evező, de korcsolyázó is. Mint művész: festő – és szobrász. Amatőr klasszis a sportban, iskolateremtő profi a művészetben. Társasági ember és magányos művész. Az olümposzi istenekhez hasonlóan: elpusztíthatatlan fizikumú, mégis: törékeny egészségű halandó. Neve görög – ő magyar. 
Manno Miltiadesz élete – részletesebben: sportolói karrierje – főbb állomásainak vizsgálata során arra az eredményre jutottam, hogy a fentebb említett, látszólagos ellentétek valójában párhuzamok. – A címben megfogalmazott „különös” jelzőn pedig nem a pusztán a szokatlan jelentéstartományát értem, inkább a különlegesnek és a páratlannak azt az értékelvű, egyedi megvalósulását, amely Manno Miltiadesz alakját nemcsak a sporttörténet iránt érdeklődő utókor, hanem már kortársai szemében is rendkívülivé tette.
 
Következtetés
Egy, a történelem viharaiban is mindvégig szuverén szellemiségről tanúskodó, az alkotói tevékenység iránt elkötelezett sportember és művész életútját láthatjuk a XX. század első felének Magyarországán, amely összességében erőt és harmóniát, s – ami csak a legnagyobbak esetében mondható el -: folyamatot, befejezettséget sugároz.

Kulcsszavak: Manno, Miltiadesz, evező, korcsolyázó, labdarúgó, kerékpározó, sporttörténet, sportplakát

Szabó II. László, az első magyar világbajnoki pontszerző motorversenyző

2014. június 5-7. között rendezték a XI. Országos Sporttudományi Kongresszust a Debreceni Egyetem Agrár- és Gazdálkodástudományok Centrumában. A következő előadás-kivonat és dia a fent nevezett konferenciára készült.

ABSZTRAKT

Szabó II. László,
az első magyar világbajnoki pontszerző motorversenyző
 
Szerző: Csóti Gergely Ákos
Intézmény, város: Magyar Olimpiai és Sportmúzeum, Budapest
E-mail: gcsoti@sportmuzeum.hu
 
 
Bevezetés:
A szerző a poszterrel a magyar motorsport hőskorába invitálja a nézőt és egyik legendás alakja, Szabó II. László előtt tiszteleg.
 
Anyag és módszerek:
A poszter szakirodalmi források mellett a Magyar Olimpia és Sportmúzeum fotóanyagára támaszkodik. Szabó II. László 75. születésnapja alkalmából a múzeum gondozásában fotókiállítás nyílt 2009 novemberében. A kiállításon Schwanner Endre Balogh Rudolf-díjas fotóművész képeiből volt látható egy válogatás. A művész úr a fotó archívumot nagylelkűen a múzeumnak adományozta. Ebből a szerző most egy poszterre valót tár a nagyérdemű elé magyarázó szövegekkel ellátva, ezáltal felidézve Szabó II. László káprázatos pályafutásának néhány kiemelt szeletét.
 
Eredmények:
Szabó II. Lászlót motorversenyzői pályafutását a végtelen kitartás és nyerni akarás jellemezte. A világ legjobbjaival szemben állta a sarat, nem törődve a technikai hátrányokkal. 1956 és 1973 között huszonkét alkalommal volt magyar bajnok és 203 világbajnoki pontot gyűjtött. 1956-ban gyorsasági-, terep-, és túra motorsport kategóriákban állt pályához a 125 kcm-es géposztályban és mindhárom kategóriában bajnok lett. 1961-ben a kelet-németország Sachsenring-en elért 5. helyezésének köszönhetően Magyarország felkerült a világbajnoki ponttáblára. Pályafutása egyik legemlékezetesebb versenye szintén ehhez a pályához kötődik, az 1962-es világbajnoki futam. Saját MZ-jével ment ki a pályára, de a gyár a futamra felajánlott neki egy versenymotort. A verseny során ellenfelei Hondáit megelőzve az élre tört, a közönség őrjöngött. Mindenki a magyar férfi győzelmét várta a hazai motorkerékpáron. A győzelem karnyújtásnyira volt, azonban az utolsó 500 méteren a léghűtéses motor blokk feladta a szolgálatot. Szabó II. László lábon tolta be gépét a célba, és még így is hetedik lett. 1967-ben és 1970-ben ötödik helyen állt a világbajnoki ranglétrán. Az 1971-es Brno-i nagydíjon Drapál János mellett a második helyen állt a dobogón. 1973-ban súlyos közúti balesetet szenvedett Nancy-ban. Felépülése után nem versenyzett tovább, edzőként folytatta.
 
Következtetés:
A rendelkezésre álló adatok alapján kijelenthető, hogy Szabó II. László a szerényebb technikai háttér ellenére is képes volt felvenni a versenyt a világ legjobb motorversenyzőivel. Az erős, megbízható gép önmagában még nem elég, szükséges a versenyző tehetsége és kitartása is.

Kulcsszavak: sporttörténelem, motorsport, technika, Szabó II. László

Az olimpiai tölgyek sorsa (nemzetközi kitekintés) - 2. rész

2014. június 5-7. között rendezték a XI. Országos Sporttudományi Kongresszust a Debreceni Egyetem Agrár- és Gazdálkodástudományok Centrumában. A következő előadás-kivonat és dia a fent nevezett konferenciára készült.

ABSZTRAKT
 
Az olimpiai tölgyek sorsa (nemzetközi kitekintés)
2. RÉSZ
 
Szerző/k: Miháczy Zsuzsanna
Intézmény/ek, város: Magyar Olimpiai és Sportmúzeum, Budapest
E-mail: zsmihaczy@sportmuzeum.hu
 
 
Bevezetés
            2013 folyamán kezdtem el felkutatni a híres berlini tölgyeket. Részeredményeimről beszámoltam a Fiatal Sporttudósok I. Országos Konferenciáján, Szombathelyen.  Debrecenben további eredményeimet szeretném ismertetni.
Az 1936-os berlini olimpián a szervezőbizottság döntése alapján minden olimpiai bajnok – az aranyérme mellé – egy tölgyfacsemetét kapott ajándékba, hogy azt szülővárosában elültesse, ezzel is ápolva az olimpiai eszmét. A történeti források tanúsága szerint a facsemeték ajándékozásának ideológiai célja is volt: a bolygó flórájának átformálása – német eredetű növényvilággal.
            A berlini olimpiai játékokról 130 tölgyfacsemetét vihettek haza az aranyérmes sportolók. A magyar versenyzők rendkívül sikeresen szerepeltek a bajnokságon, hiszen tíz alkalommal állhattak a dobogó tetejére. A magyar győztesek által hazahozott tölgyfák gyakran kalandos életútjáról nagyrészt tudunk, ezzel szemben szórványosak ismereteink a világ más pontjain elültetett és felnevelkedett olimpiai tölgyekről.
           
Anyag és módszerek
            Eredeti forrásdokumentumok (fényképek, levelek, személyes emlékiratok, hivatalos iratok) felhasználásával dolgozom fel az olimpiai mozgalom sajátos, az emlékezést és a hagyományőrzést elősegítő termékének, a berlini tölgynek múltját és jelenét, minden esetben igyekezve összegyűjteni a hozzá kapcsolódó történeteket. Mivel az idevágó nemzetközi szakirodalom bőségesnek nem mondható, elsősorban külföldi sporttörténészek bevonásával végzem az adatgyűjtést; írásbeli interjúk segítségével szerzek információkat a Berlinben győztes országokra vonatkozóan. 2013 nyara óta elsősorban a németországi győztesek, illetve néhány más európai ország olimpiai bajnoka fájának történetét derítettem ki.
Célom megvizsgálni, miben, hogyan változott az elmúlt, kevesebb, mint 80 évben az olimpiai emlékfák presztízse; mit szimbolizálnak, és milyen emléket őriznek ma, világszerte.
 
Eredmények
Az emlékfák gyakran a történelem áldozataivá váltak; több olyan tölgyfa ismert, amely a világháború során pusztult el, s néhány olyan is, amit később tudatosan ültettek újra, mondhatni „rehabilitáltak”. Néhány olyan esetről is tudunk, amikor az emlékfák szimbólumaivá váltak egyes társadalmi eszméknek, majd kvázi zarándokhellyé alakultak, ezáltal az uralkodó hatalmi rend érdekeivel – adott esetben – ellentétbe kerültek.
 
Következtetés
            Az esettanulmány rávilágít arra, hogy az egyes lokális vagy nemzeti hagyományok átörökítésében nagyon hasonló gyakorlatot követnek az eredményesebbnek mondható nemzetek (így az emlékfák esetében is), valamint arra is figyelmeztet, hogy a jó példát átvenni érdemes.
 
Kulcsszavak: sporttörténet, hagyományőrzés, olimpiai mozgalom, olimpia és nevelés, olimpiai emlékhelyek, helytörténet

Kerékpár és egészség a századforduló sajtójának tükrében

2014. június 5-7. között rendezték a XI. Országos Sporttudományi Kongresszust a Debreceni Egyetem Agrár- és Gazdálkodástudományok Centrumában. A következő előadás-kivonat és dia a fent nevezett konferenciára készült.

ABSZTRAKT
 
Kerékpár és egészség a századforduló sajtójának tükrében
 
Szerző: Manhercz Erika
Intézmény, város: Magyar Olimpiai és Sportmúzeum, Budapest
E-mail: erika.manhercz@gmail.com
 
 
Bevezetés
Vizsgálatom célja, hogy kiderítsem mit gondolt a századfordulós sajtó és közvélemény a kerékpározás egészségügyi hatásairól. A korabeli szakirodalomban mind pozitív, mind negatív vélemények jelentek meg a témában. Továbbá rövid kitekintést tennék arra, hogy a nők számára mennyire tartották egészségesnek és illendőnek a kerékpározást.
 
Anyag és módszerek
A vizsgálat elsősorban a korabeli sajtótermékekben megjelent véleményekre korlátozódik. Így ki kell emelni a Kerékpár-sportban, valamint mellékletében a Kerékpáros Hölgyek Lapjában, továbbá a Sportéletben megjelent írásokat. Az itt megjelent vélemények egy része magyar sportemberektől származik, másik részük pedig főleg az osztrák sajtóban megjelent véleményeket adja hírül a magyar olvasóknak. A sajtótermékeken túl vizsgálatom célja a korabeli kerékpáros kézikönyvek vonatkozó írásaira is kiterjed. A női kerékpárosok megjelenése többféle reakciót váltott ki az emberekből, így szükségesnek tartom rövid áttekintését annak, hogy a gyengébbik nem számára mennyire tartották egészségesnek és ajánlható sportnak a kerékpározást.
 
Eredmények

  1. A kezdeti berzenkedés ellenére pozitívan értékelték a kerékpározást. A széleskörű elterjedés előtt olyan híresztelések kaptak szárnyra, hogy a kerékpározás végzetes tüdőbajt és torokproblémákat okoz, valamint nehéz megtanulni, sok az esés és végtagtörés.
  2. A cikkek többsége kiemeli, hogy milyen jó hatással van a tüdőre, a vérnyomásra és az emésztésre, továbbá növeli az emberek ellenálló képességét és az izomerőt és jó hatással van a reumára. Ezen felül nem csak a testre hat üdítően, hanem a lélekre is, mert egy kerékpáros mindig jókedvű, ezért kifejezetten ajánlják a depresszióban szenvedőknek, valamint a hisztériás nőknek is.
  3. A kerékpározó nők esetében számos ellenlábas szólalt fel. Főként azt emelték ki, hogy a nők fizikuma gyengébb, a kerékpározás pedig fárasztó, izzasztó sport, ami nemhogy nem áll jól a nőknek, de egyenesen tönkreteszi a női bájt. Sokan azt is felrótták a hölgyeknek, hogy csak parádéznak a kerékpárral és kizárólag a lenge, a korban szokatlan öltözet miatt tekerik a pedálokat. Mások azt hangsúlyozták, hogy a nők számára mennyire egészségtelen a kerékpározás az eltérő testi adottságokból kifolyólag, ellenben egyes vélemények kiemelték, hogy a kerekezésnek ugyanúgy része kell lennie a nők testi nevelésének, mint például a tornának, amely jó tartást ad a hölgyeknek. Kitértek arra is, hogy a nők a kerékpározással megszüntethetik a férfiak körében nem túl népszerű álszemérmet.

 
Következtetés
A korabeli orvostudomány a kezdeti ellenkezés után arra jutott, hogy a kerékpározás rendkívül egészséges sport, így rengeteg kórra és az egészség megőrzésére is ajánlható.

Kulcsszavak:
sporttörténet, egészség, kerékpározás, sportlapok

Szalai Margit – a para kajak úttörője

2014. június 5-7. között rendezték a XI. Országos Sporttudományi Kongresszust a Debreceni Egyetem Agrár- és Gazdálkodástudományok Centrumában. A következő előadás-kivonat és dia a fent nevezett konferenciára készült.

ABSZTRAKT MINTA
 
Szalai Margit – a para kajak úttörője
 
Szerző: Tóth Viktória
Intézmény, város: Magyar Olimpiai és Sportmúzeum, Budapest
E-mail: n.toth.viktoria@gmail.com
 
 
Bevezetés
Napjainkban – eredményesség tekintetében – a kajak-kenu az egyik legsikeresebb magyar sportág. Amikor olyan kiemelkedő egyéniségeket ismerünk, mint Kovács Katalin (aki háromszoros olimpiai bajnok, harmincegyszeres világbajnok, s a nemzetközi mezőny élén áll), hajlamosak vagyunk megfeledkezni a kis hősökről, akik ugyan nem rendelkeznek olyan sikerlistával, mint méltán nagynevű társaik, mégis rendkívüliek.
Szalai Margitnak nincs sem olimpiai, sem világbajnoki, sem pedig Európa-bajnoki érme – bár kevésen múlott, hogy nem jutott ki az 1964-es tokiói olimpiára, a magyar bajnokságot pedig többször is megnyerte. Miért több mégis ő, mint a társai?
Margitka 3 éves korában, egy balesetben combközéptől elveszítette jobb lábát, mégis teljes értékű életet tudott élni. Eleven, mozgékony gyermek volt, korán megismerkedett több sportággal is. Már fiatalon munkába állt, amellett aktív sportéletet élt; az épekkel versengve kajakozott. Rosszkor született: az 1960-as években ugyanis még nem létezett para kajak-kenu. Csodabogárnak tekintették, úttörővé kellett válnia, szorgalmával pedig felérhetett a többiek teljesítményéhez. Emberi és sportolói kvalitásai elismeréseképpen 2006-ban elnyerte a MOB Fair play életmű-díját.
 
Anyag és módszerek
Szalai Margit életével kevesen foglalkoztak, egyetlen életrajzi leírás sem született még róla. Mivel élő személyről van szó, elsődleges forrásként ő maga szolgál. Az interjú során kedves történeteket osztott meg velem, illetve a kajak-kenu és a parasport sajátosságágairól adott különleges információkat. Forrásul szolgál továbbá Csőke József 1964-es: „Margitka” című díjnyertes riportfilmje, amely a sportolónőt mutatja be vízparti tevékenységei és kajakozás közben. E film hatására kezdett megélénkülni az érdeklődés a kajak-kenu iránt a paralízises gyerekek körében. Ezen túlmenően csupán egy rövid tanulmány készült róla, amely Réti Anna „Sportoló hölgyek – női sportolók” című kötetében jelent meg.
 
Eredmények
A kutatás célja, hogy az elfeledett sportolónőt megismertesse, méltó emléket állítson sportteljesítményének, pályafutása bemutatása pedig ösztönzőleg hasson épekre és sérültekre egyaránt.
 
Következtetés
Szalai Margitnak olyan világban kellett felnőnie, amelyben a sérült gyerekeket intézetbe zárták. Olyan utat kellett végigjárnia, hogy sportolhasson, amelyet előtte még senki sem taposott ki. Rendkívül szegény sorból származik, a sport mégis célt adott neki, nem hagyta, hogy elkallódjon. Bár egész életében a létminimumon élt, jó kedélye és sportszenvedélye sosem hagyott alább. Ma is derűs és aktívan sportoló idős hölgy, aki elismerésre vágyik. Helytállása példaértékű.
 
Kulcsszavak: sporttörténet, parasport, kajak

Szemere Miklós, a lövészet prófétája

2014. június 5-7. között rendezték a XI. Országos Sporttudományi Kongresszust a Debreceni Egyetem Agrár- és Gazdálkodástudományok Centrumában. A következő előadás-kivonat és dia a fent nevezett konferenciára készült.

ABSZTRAKT
 
Szemere Miklós, a lövészet prófétája
 
Szerző: Varga-Cserjési Zsófia
Intézmény, város: Magyar Olimpiai és Sportmúzeum, Budapest
E-mail: zsofia.cserjesi@gmail.com
 
 
Bevezetés
Szemere Miklós neve nem idegen a magyar társadalomnak, ám leginkább politikusként ismerik. Kutatásom során arra kerestem a választ, hogy Szemere Miklós (1856-1919), országgyűlési képviselő milyen szerepet töltött be a magyar sport történetében, különös tekintettel a sportlövészetre és a cselgáncsra. Kiemelten az előbbi sportág szempontjából vizsgáltam alakját. Előadásomban részletesen bemutatom, hogyan támogatta a hazai lövészélet kifejlődését, milyen intézkedéseket tett annak érdekében, hogy minél többen értsenek e honvédelmi szempontból sem elhanyagolható sporthoz.
 
Anyag és módszerek
Vizsgálódásom során különböző források segítségét használtam fel. Megvizsgáltam a levéltári anyagokat (lövész egyesületi iratok), a korabeli sajtót, a különböző lövészversenyek kiírásait, az ezekről készült beszámolókat. Külön figyelmet fordítottam Szemere Miklós országgyűlési beszédeire, amelyekben több alkalommal érintette a sportlövészet témáját. Továbbá nélkülözhetetlen forrással szolgált kutatásom során a Tomory Lajos Pedagógiai és Helytörténeti Gyűjtemény.
 
Eredmények
Kutatásom során kiderült, hogy Szemere Miklós nagy hangsúlyt fektetett az ifjúság honvédelmi szempontú nevelésére, lövésztanfolyamokat tartott, illetve szorgalmazta, hogy minden 10 év feletti fiú sajátítsa el a lövészet tudományát. Utóbbit a katonai előképzés részeként képzelte el. Szemere a leventemozgalom első szószólójának is tekinthető, hiszen már 1902-ben amellett érvelt egyik országgyűlési beszédében, hogy az ifjúság honvédelmi nevelése nagyon fontos feladat. A lövészet gyakorlására Puszta Szent Lőrincen (Pestszentlőrinc)  évő birtokán egy 300 méter lőtávolságú, a korban nagyon modernnek számító lövöldét épített. A sok gyakorlás meghozta gyümölcsét, a magyar versenyzők egyre jobb eredményeket értek el a versenyeken. Szemere a lövészet első mecénásának is tekinthető, hiszen rendszeresen nagy összegeket ajánlott fel a sportolóknak. A lövészeten kívül a cselgáncs magyarországi meghonosításában is kiemelendő szerepet játszott: meghívta a judo megalapítóját, Kano Jigoro-t. A japán mester nem tudott eleget tenni a meghívásnak, de – maga helyett – elküldte Sasaki Kichisaburo-t. Az edzéseket a lövölde területén tartották.
 
Következtetés
Kutatásom során egyértelműen kiderült, hogy Szemere Miklósnak, a BEAC elnökének úttörő szerepe volt a céllövés magyarországi történetében. Tevékenysége nélkül nem fektettek volna akkora hangsúlyt a sportra a XX. század elején. Lövöldéjében sorra tartották a versenyeket (nemzetközi és országos egyaránt), melyek színvonala időről-időre nőtt.

Kulcsszavak: Szemere Miklós, sportlövészet, lövölde, sporttörténet, honvédelem

Ma 50 éve hunyt el első kajakos olimpikonunk, Urányi János

Ma 50 éve hunyt el első kajakos olimpikonunk, Urányi János

Urányi János /Janász, „Öreg”/
(Balatonboglár, 1924. június 24. – Budapest, 1964. május 23.)

A jó kézügyességgel megáldott Urányi egy nyári táborozás során találkozott először a kajak-kenu sportággal. A Balatonon tanult meg kajakozni Kocsis Mihály testnevelő tanártól, majd 12 éves korától kezdett el rendszeresen sportolni. A szerszámlakatos szakmunkás vizsgáját követően a Csepeli Vas- és Fémműveknél kezdett el dolgozni, és szakmájában is kivívta az elismerést. Szabadidejében szívesen foglalkozott modellezéssel és vitorlázórepüléssel.

1939-től a Weiss Manfréd Vállalatok Testedző Körének (Csepeli MTK) kajakozója. 1944-ben megkapta az első osztályú minősítést, 1946-ban pedig már meg is nyerte az országos bajnokságot egyesben 1000 és 10.000 méteren, illetve Erdei Lászlóval kettes hajóban szintén 1000 méteren. Pályafutása során összesen huszonhatszor hódította el a magyar bajnoki címet, ebből hatszor egyéni számban.

1948-tól a magyar kajak-kenu válogatott tagja, ebben az évben indult először olimpián Andrási Gyulával 10.000 méteren kajak kettesben – pontszerző, ötödik helyen végeztek. 1952-ben a helsinki olimpián egyéniben indult 1000 méteren, de már a selejtezők során kiesett. Ezt követően elérkezett a nagy fordulat az életében, hiszen nemcsak klubot, de szakmát is váltott: átigazolt a Dózsához és ekkoriban nevezték ki tűzoltótisztté is.

Új klubjában ismerkedett össze az akkor még csak szárnyait bontogató Fábián Lászlóval és az 1952-es olimpia bronzérmes kajakozójával, Varga Ferenccel. Utóbbival indult párosban 10.000 méteren az 1954-es manconi világbajnokságon. A versenynek nem csak nagy esélyesei voltak, de elsőként is értek be a célba. Azonban a zsűri úgy vélte, hogy Urányiék a svéd egységet akadályozták a verseny során, ezért diszkvalifikálták a magyar párost. A döntés azóta is vita tárgyát képezi, végül be kellett érniük a négyesben szerzett bronzéremmel.

Edzője, Gelle Sándor javaslatára 1955 őszétől a nála tizenkét esztendővel fiatalabb Fábián Lászlóval kezdett el gyakorolni. A közös edzés olyannyira eredményesnek bizonyult, hogy végül az ő párosuk indulhatott a 1956-os melbourne-i olimpián a 10.000 méteres kajak kettesben.

Nagy várakozás előzte meg a magyar kajak-kenusok olimpiai szereplését, hat-hét aranyérmet is reméltek tőlük, de a megfontoltabbak is úgy vélték, hogy legjobbjaink négy-öt bajnoki címnél nem adják alább. Urányi már 32 esztendős is elmúlt, amikor rajthoz álltak, ezzel szemben az újonc Fábián csak a 20. évét töltötte be. Melbourne az utolsó lehetőséget jelentette Urányi számára, amit fiatal társával sikerrel használt ki. A négykörös verseny elején a svédek és a németek mögött haladtak, ám kihasználva jobb erőnlétüket, gyorsaságukat, a hajrában gond nélkül hagyták faképnél az addigi éllovasokat, akiket két és fél hosszal, több mint három másodperccel utasítottak maguk mögé. A magyar kajak-kenu delegáció összesen hét dobogós helyezést gyűjtött ezen az olimpián, de aranyérmet csak Urányi János és Fábián László nyert.

 


Az 1956-os melbourne-i olimpia díjátadója

Párosuk azonban nem elégedett meg ennyivel: 1957-ben, a Gentben rendezett Európa-bajnokságon az 500 méteres kajak kettesben aranyérmet, míg 10.000 méteren ezüstérmet nyertek, 1000 méteren pedig negyedikek lettek. Egy évvel később, az 1958-as prágai világbajnokságon bár 1000 méteren csak hetedik helyen végeztek, 10.000 méteren már megszerezték a világbajnoki címet is. Urányi utolsó nemzetközi versenyén, az 1959-es duisburgi Európa-bajnokságon Fábiánnal párosban 10.000 méteren bronzérmesek lettek, négyesben pedig negyedikek.
 
1960-ban már csak tartalékként utazott a római olimpiára, tízezres számokat ugyanis nem indítottak az olaszok arra hivatkozva, hogy a fővároshoz közeli Albano-tavon nem lehet ilyen hosszú pályát kialakítani. Így aztán nemcsak a sportág első magyar ötkarikás bajnokainak tekinthetjük az Urányi-Fábián párost, hanem a kajakozás utolsó tízezres páros győztesének is, hiszen a szám később sem került vissza az olimpiák programjába.
 
Bár hosszútávon még mindig fölényesen verték a magyar mezőnyt, 1961-ben Urányi abbahagyta a versenyzést. Klubjánál, az Újpesti Dózsánál kezdett dolgozni, annak hajóépítő műhelyének vezetője lett. Tragikus váratlansággal szinte hetek alatt elvitte egy súlyos tüdőbetegség; 1964. május 23-án távozott az élők sorából. 40. születésnapját sem érhette meg.
 
Volt szerencsém vele szinte naponta találkozni a Dózsások finom, gyalult fa- és ragasztó illatú hajóépítő- és javító műhelyében, amikor elmaradhatatlan, lila-fehér, pomponos kötött sapkájában ott tevékenykedett.” – mesélte Balogh Anikó, Magyar Kajak-kenu Szövetség Hagyományőrző Bizottságának vezetője a csepeli temetőben tartott mai megemlékezés során. „Tisztelettel hallgattuk dörmögő hangját, amint éppen elmagyarázta és megmutatta, hogy kell tisztességesen elmosni az akkoriban használt fa kajakjainkat. Szorgalmával példaként állt előttünk. Mindenkihez volt kedves, munkára serkentő szava, tanácsa. Nagyon jó lelkű, segítőkész EMBER volt.
 

Egyesületei:
Weiss Manfréd Vállalatok Testedző Köre (Csepeli Munkás Testedző Kör) 1939-1952
Budapesti Dózsa Sport Egyesület (Újpesti Dózsa Sport Club) 1952-1961
 
Edzői:
Kocsis Mihály, Gelle Sándor, Granek István
 
Legjobb eredményei:
Olimpiai bajnok (1956, K-2 10 000 m)
Világbajnok (1958, K-2 10 000 m)
Világbajnoki 3. (1954, K-4 10 000 m)
Európa-bajnok (1957, K-2 500 m)
Európa-bajnoki 2. (1957, K-2 10 000 m)
Európa-bajnoki 3. (1959, K-2 10 000 m)
 
Nevét fölvette – és relikviáit őrzi – a balatonboglári Sport- és Szabadidő Központ, továbbá a budapesti Csanádi Árpád Általános Iskola egyik tanterme.
 
 
Írta: Tóth Viktória
Magyar Olimpiai és Sportmúzeum
Kiemelten támogatott sportágak projekt munkatársa

A magyar asztalitenisz legnagyobb sikere

Napra pontosan harmincöt évvel ezelőtt történt, hogy a magyar férfi asztalitenisz csapat világbajnoki címet nyert Phenjanban.

A sikereket, főleg a különböző időkben, különböző dolgokban elért sikereket nem szerencsés (és nem is mindig méltó) összehasonlítani. Mégis lépten-nyomon megtesszük, mert szeretjük a rangsorokat, a legeket. Azt azonban be kell látni: ezek a szubjektív kiemelések többnyire a csúcsokat, a véglegesen, eltörölhetetlenül létrejött tökéletességeket szándékoznak elismerni.
Ami tény: harmincöt évvel ezelőtt, 1979. április 30-án a magyar férfi asztalitenisz csapat világbajnoki címet nyert. Ez már önmagában rendkívül jól hangzik, fel is tehetnénk a polcra az egyébként is tekintélyes mennyiségű és minőségű magyar sportsiker mellé. De ha egy kicsit tovább időzünk ennél a győzelemnél, egyre több különleges elemet fedezhetünk fel benne.

Phenjanban, Észak-Koreában született, a döntőben a sportág (akkor és az óta is) vezető nagyhatalma, Kína 5:1 arányú legyőzésével. Nem mellesleg a csoportmérkőzések során is megvertük a kínaiakat, valamint a házigazdákat is. Utóbbiak eredetileg közös edzőtáborozásra hívták a magyar csapatot, de amikor kiderült, hogy egy csoportba sorsolták a két válogatottat, még az edzőterembe sem akarták beengedni Jónyeréket. Azért ők „beszivárogtak”; sporttáska nélkül, melegítő alá rejtett ütőkkel lézengtek a sportcsarnok környékén, a kapuőrök nem fogtak gyanút. A cselre már csak akkor derült fény, amikor javában ütögettek odabent.
Az 5 és az 1 nemcsak a Kína elleni eredményben van jelen; ennyire páholtuk el az észak-koreai válogatottat is. Ami pedig még fontosabb: öt játékos (Gergely Gábor, Jónyer István, Klampár Tibor, Kreisz Tibor, Takács János) és egy edző (Berczik Zoltán) alkotta a magyar csapat magját. Nemcsak három világklasszisunk volt, de csapatunk is, kiváló kiegészítő emberekkel és egy konok, a végsőkig elhatározott szövetségi kapitánnyal, aki addigra már majdnem egy évtizede azon dolgozott, hogy a játékosok egy irányba húzzanak, és megértsék, mi kell a végső sikerhez.
A hetvenes években a legjobb válogatottaknak – Kínát leszámítva – általában két-két kiemelkedő tudású játékosa volt. Magyarországnak összejött három. De ez még nem lett volna garancia a világelsőségre. A sportbeli – és lényegében bármilyen – siker nem tervezhető, akárhogy is szeretnénk (legfeljebb egyre jobban tökéletesíthető a felkészülés, ahogy Berczik is gondolta). Ezért különleges, ha valaki képes megragadni az esélyt. Ha egy csapatra való ember képes rá egy helyen és időben, olyasvalami születik, ami szinte megismételhetetlen.
Ha valaki megnézi a világbajnoki döntő összefoglalóját, azt láthatja, hogy a kínai játékosok kissé elfogódottan álltak az asztalhoz, a magyarok viszont alig tudtak uralkodni a lendületükön. Eszükbe sem jutott, hogy esetleg nem győznek. Három teljesen eltérő karakter, három különös figura egy lelkiállapotban. Szinte sietnek: legyünk már túl rajta, vigyük haza a kupát. Magabiztosak, erősek, ahogy mondani szokás, csúcsra vannak járatva. Ha azt hallanánk valakitől, hogy a magyar sportolók többnyire izgalomtól bénultan állnak ki a döntőkre, és még esélyesként is drámai bukás az osztályrészük, akkor egyrészt nézzük meg az 1979-es phenjani döntőt, másrészt próbáljuk (hangsúlyozom, próbáljuk) megszámolni, hány értékesebbnél értékesebb győzelmet arattak eddig a világversenyeken a magyarok.
Egyszerű kis történetekből lesz legenda egy ilyen győzelem hatására. Például abból, miszerint Jónyer a döntő reggelén a tartalék játékos, Takács ütőjét alakította egy lombfűrésszel (Jónyer mániákus ütőfarigcsáló volt, a versenyekre rendszerint sporttáskányi szerszámmal utazott). Vagy abból, hogy az ünneplés végeztével a csapattagok visszavonultak az egyik szobába, és pezsgőztek és römiztek hajnalig.

De a történet egésze igazából bonyolult, ahogy az élet. Egyikük sem volt mindjárt kész világbajnok. Jónyer először kosárlabdázott, a pingpongot későn kezdte, aztán naponta vonatozott Miskolcról Pestre, hogy a Spartacusban is edzhessen. Klampárt kirúgták a Meteorból azzal, hogy ügyetlen, ráadásul állandó viszályt szült, hogy a bátyja, aki az edzője is volt, szinte kisajátította a vele kapcsolatos szakmai munkát. Emellett ott voltak a fegyelmi ügyei is: 1975-ben eltiltották a világbajnokság előtt, hetvenkilencben a kapitány csak Jónyer és Gergely kitartó unszolására tett le arról, hogy hazazavarja őt a tatai edzőtáborból. Gergelyt, aki kezdetben labdarúgóként ígéretesebbnek tűnt, és felnőtt pályafutása küszöbén majdnem hátat fordított a pingpongnak, Bercziken kívül senki sem hívta volna be a válogatottba, amikor még az első harmincban sem volt benne a magyar ranglistán. A „mi lett volna, ha” kezdetű kérdések halvány gondolata is nevetséges. Viszont azt is elfogadom, ha valaki úgy véli, hogy semmi sem történhetett volna másként. Tökéletes ez a sok apró elem együtt.

A siker nem tervezhető, akárhogy is szeretnénk – de néha érezhető, hogy csak a miénk lehet. Az 1979-es magyar férfi válogatott tagjainak, amellett, hogy nagyon akarták a győzelmet, és hittek benne, mindenük megvolt ahhoz, hogy az övék legyen. Az egyik legfontosabb az egymás iránti elkötelezettségük volt. Kivételesek voltak együtt.

A címben állított elsőség persze vitatható, hiszen a magyar asztalitenisz első öt-hat évtizede bővelkedett győzelmekben és klasszisokban. Vitassa, aki akarja, csak beszéljenek róla. A magyar pingpongnak nagy szüksége van a legendás játékosaira – rég nem voltak olyanok, akiket példaként lehetett állítani a pingpongozó gyerekek elé.
Elgondolkodhatunk, melyik nagy siker és miért válik hosszú időre meghatározóvá a számunkra, vagy, hogy melyik nem, és miért nem. Érdemes elgondolkodni, mit és hogyan tesz hozzá egy nagy sportsiker az életünkhöz. Az 1979-es phenjani diadal remek válaszokkal szolgál nekünk.

Írta: Tétényi Csaba

A képek forrása:
http://hvg.hu/sport.hirek/20110111_berczik_zoltan
(Berczik Zoltán)
http://klampar.hu/fotok.htm
(Hungarian Golden Team)
http://nol.hu/sport/20111110-most_meg_pang_a_pingpong-1269171
(Jónyer István)

100 éves lenne idén „a Népstadion hangja” – Molnár István emlékezete avagy fényképek és sportrelikviák mesélnek

100 éves lenne idén „a Népstadion hangja” – Molnár István emlékezete avagy fényképek és sportrelikviák mesélnek

Rövid megemlékezés Molnár István olimpiai bajnokról annak apropóján, hogy a Magyar Sportmúzeum őrizheti hagyatékát.

A nagyérdemű leginkább az 1936-os berlini olimpián való részvétele révén ismerheti nevét, holott Molnár István a hazai sportélet egyik kiemelkedően tevékeny alakja volt. A nevezetes, Berlinben rendezett sporteseményen Molnár a magyar vízipólócsapat tagjaként nyerte el az olimpiai aranyérmet. Két évvel később a Londonban rendezett Európa-bajnokságon is a válogatott keret tagja volt, ahonnan pólósaink szintén a legfényesebb érmet hozták el.

 

A verhetetlenek. Az 1936-os berlini olimpiát nyerő bajnokcsapat. Balról jobbra: Halassy, Molnár, Brandy, Tarics, Németh, Homonnai, Bródy, Bozsi.

 
 

 
Az 1938-ban rendezett Európa-bajnokságon szerzett aranyérem mellé ilyen “diploma” is járt a győzteseknek

 
Molnár István vízilabdázó 1913. jan. 5.-én született Galántán. Sportpályafutását 1932-ben kezdte a – vízipólót tekintve az „útkeresés fázisában lévő” – Ferencvárosban, ahonnan egyedüli fradistaként került be az 1936-os olimpiai válogatottba. Az FTC-be való felvételét követően néhány héttel már felfigyeltek rá és érdeklődéssel mondogatták: „Ki ez a gyerek?”„Nagyon jól mozog”. Ezt a megjegyzést Komjádi Béla, a magyar vízilabdasport felejthetetlen mestere tette. Ettől kezdve állandóan figyelemmel is kísérte a fiatal Molnárt, és mikor szervezni kezdte a válogatott-jelöltek utánpótláskeretét, ebbe bekerült az ifjú tehetség is.
Komjádi halála után Homonnai Márton vette át a fiatal tehetségek gondozását. Molnár bekerült az utánpótlás első túracsapatába, akikkel nagyszerű eredményeket ért el 1933-ban Németországban, Belgiumban, Hollandiában és Franciaországban, majd 1935-ben Svédországban.
A nemzetközi sikereken túl fontos eredményeket ért el a hazai sportéletben is. 1944-ben magyar bajnokságot nyert azzal a Ferencvárossal, amely csapat akkor már 17 éve nem tudta megnyerni az országos bajnokságot. A II. világháború után a Vasasba tért vissza pólózni, és mielőtt visszavonult az aktív sportolástól, velük is megnyerte a magyar bajnokságot 1947-ben.
 


Korabeli képeslapként előhívott fénykép, rajta az FTC vízipólósai. Molnár a jobb szélen álló játékos
 
Az emlékplakett felirata: “Tanácsos a Moli! Fradi bajt elintézi, a cső bejáratnál mindig ő áll, s mindenkit lepipál. 1938. A Fradi babák”

 

Az FTC úszó- és vízipólócsapata 6:2 arányban legyőzte a Gamma úszócsapatát idegenben 1943. októberében. Molnár a kép bal szélén áll.

Az aktív sportolás mellett évtizedeken keresztül sportfunkcionáriusi feladatokat is ellátott. 1933-tól 1944-ig a Nemzeti Sportuszoda titkára volt, majd 1945-től az Országos Testnevelési Sporthivatal munkatársa. Ugyanebben az évben hagyott fel az aktív sportolással, ám ez nem jelentette a sportélettel való szakítását. 1961-től vízilabda szakoktatóként tevékenykedett az MTK-ban, személyét a tanítványok és szakemberek részéről egyaránt nagy tisztelet övezte. A hazai és a korabeli sportsajtó tanúsága szerint nemzetközi viszonylatban is az egyik legjobban passzoló vízilabda játékosként tartották számon.


Molnár István oktat a Margit-szigeten

Közben 1962-től vezető diszpécserként dolgozott az Elektromos Műveknél, majd a Népstadion felavatásától kezdve (1953) ő a stadionban rendezett különféle sportesemények műsorközlője. Legtöbbet labdarúgó mérkőzéseket konferált, de nem kizárólag. Szerepelt konferálásai között atlétikai és kerékpárverseny, szpartakiád és tornabemutató is. Hangját nemcsak Budapest, de az egész sporttársadalom ismerte. Évekig tevékenykedett az FTC stadion műsorközlőjeként is.
Bemondással először játékos korában foglalkozott, amikor a Csasziban néha-néha közölte a csapatok összeállítását. „Egész életemnek a sport volt az egyik fontos eleme, futballoztam, úsztam, vízilabdáztam, bíráskodtam és edzősködtem, s hosszú éveken át dolgoztam a sporthivatalban. Készültünk a Népstadion megnyitására, amikor meghallottam, hogy a labdarúgó-mérkőzésekre bemondót keresnek. Jelentkeztem, megpróbáltam, sikerült. 1953. augusztus 20-a, a megnyitás napja óta – egyetlen labdarúgó-találkozóról sem hiányoztam – az én hangomat hallja a közönség.”[1]
 

Molnár István munka közben a Népstadionban

1977-ben megkapta a Magyar Népköztársaság Sport érdemérmének arany fokozatát. 1974-ben az FTC 75 éves jubileuma alkalmából az FTC örökös bajnoka címet kapta, 1982-ben pedig a MÚSZ – a szövetség 75 éves jubileuma alkalmából – tüntette ki örökös bajnoki címmel.
 


Az emlékplaketthez járó oklevél szövege a következő: “Kedves Molnár elvtárs! A Népstadion 25 éves fennállásának alkalmából megemlékezésül fogadja szeretettel az Intézmény Igazgatóságától valamint Pártszervezetétől Emlékplakettünket. Köszönjük 25 éves munkáját, tevékenységét és kérjük hogy ugyanolyan lelkesedéssel mint eddig végezze munkáját. Elvtársi, baráti üdvözlettel Nickelsz Pál párttitkár”

A Népstadionban dolgozott egészen 1983. júl. 1-jén bekövetkezett haláláig. Síremléke az Új köztemetőben található. Az FTC népligeti sportcentrumának területén van felállítva Molnár István mellszobra, amelyet Marton László, a Ferencváros 100 éves jubileumának (1999) alkalmából készített.

A hagyaték részét képezi többek között a sportoló által elnyert számos érem és plakett, oklevél és kitüntetés. A hagyaték tetemes részét Molnár István többszáz darabos fényképgyűjteménye teszi ki, amelyek – nem túlzás állítani – nagy sporttörténeti jelentőséggel bírnak. Értékesek a hagyatékban található magyar, illetve idegennyelvű sajtótermékek Molnár és felesége által tudatosan gyűjtött fragmentumai is, amelyek főként az 1930-50 közötti  hazai úszó- és vízipólósportról mesélnek. Mindezek mellett néhány személyesebb vonatkozású emlék is található a hagyatékban, amely Molnár Istvánt egy jó kedélyű, és nem utolsó sorban, tiszteletreméltó férfiúként mutatja be az utókor számára.
 


Magyar olimpikonok maskarában az 1936-os olimpiai játékokon


Molnár nevére szóló ültetőkártya. Emlék az 1936-os berlini olimpiáról

Írta: Miháczy Zsuzsanna
[1] Idézet Molnár Istvántól egy 1983-ban vele készült interjúból. (Kozák Mihály: A Stadion hangja. In: Új Tükör XX. évf. 7. sz. 34.)
Gillemot Ferenc (1875 – 1916)

2016. november 9-én, halálának 100. évfordulóján családja emlék-konferenciát rendezett Gillemot Ferenc, a sokoldalú sportoló, sportújságíró és sportvezető tiszteletére a MÚOSZ székházában.
A konferencia kiállítás is volt egyben, amelyen – egyebek mellett – megtekinthető volt öt becses relikvia is, amelyek Gillemot Ferenc életének fontos részei voltak. Köztük a sportember híres stopperórája, amelynek mintájára a rendezők emléktárgyat készíttettek és adtak át mindazoknak, akiknek szerepe volt a centenáriumi megemlékezés létrejöttében.
A Magyar Olimpiai és Sportmúzeum Sportemberek a fronton – sport a hátországban című, az első világháború évei centenáriumára készült sporttörténeti kiállításának Gillemot Ferencet bemutató tablóját kölcsönözte az eseményre.
A megemlékezésen részt vett és beszédet mondott Tóth Károly, a MÚOSZ ügyvezető elnöke, Dr. Fehérvizi Judit, a Xántus János Gimnázium (az egykori főreál) igazgatója, a MAFC és az MLSZ képviselői, valamint Kiss Balázs főhadnagy.

 
A megemlékezés és ünnepség a Fiumei úti Sírkertben, Gillemot Ferenc sírjánál folytatódott, ahol katonai tiszteletadás mellett helyezte el koszorúit a család, valamint a résztvevő intézmények és egyesületek képviselői.


 
Gillemot Ferenc a magyar sport hőskorának kiemelkedő egyénisége volt, aki több sportágban – pl. kerékpározás, labdarúgás, atlétika, evezés – is kiemelkedő eredményeket ért el. Olyan legendákkal futballozott az első magyar futballcsapat: a BTC tagjaként, mint Hajós Alfréd (akivel együtt járt a Markó utcai főreálba, s később a Műegyetemre is) vagy éppen Manno Miltiadesz, aki maga is számos sportágban jeleskedett.


 
Gillemot személyében ugyanakkor a Magyarországon rohamosan népszerűvé váló futball első magyar edzőjét, egyben az edzői szakma és hivatás megteremtőjét, az MLSZ alapító tagját, első alelnökét és az első szövetségi kapitányt is tisztelhetjük. Több egyesülethez kötődött (pl.: MAC, BTC, BEAC), némelyiknek alapító tagja is volt (Műegyetemi FC; „33” FC).
 
Számos lapban (pl. Az Est, Sport-Világ, Pesti Hírlap, Tribün) publikált. Iszer Károly, Hajós Alfréd, Stobbe Ferenc, Kiss Gyula és Földessy János mellett neki köszönhető a modern magyar sportújságírás megteremtése. Stílusa színes, írásmódja plasztikus volt, teljesen eltért az addig megszokott tárgyszerű, gyakran száraz fogalmazásoktól. Sorai a sport szeretetéről, magas fokú ismeretéről: a bennfentességről árulkodtak.


 
Az első világháborúban önként jelentkezett frontszolgálatra. Mint népfelkelő hadnagy Petrozsény közelében esett el, a román betörés alkalmával.
 
41 évet élt…
 
 
Farkas Ágnes
 

Magyar olimpiai témájú levél 1836-ból

Magyar olimpiai témájú levél 1836-ból

Eddigi ismereteink szerint a legrégebbi olimpiai témájú magyar futott levél az a dokumentum, melyből most részleteket közlünk. Világviszonylatban is a legkorábbiak közé tartozik, ha nem a legelső.

A Duna Múzeum Levéltárában őrzik Széchenyi István gróf fennmaradt levelezésének egy részét. A levelezés nyomtatott katalógusának számunkra legérdekesebb darabja az 1836. december 12-én, a Zaránd megyei Brádon keltezett Széchenyihez írott levél, melyben Nemes Kerekes Mihály “Nemzeti Magyar Olimpiai Játék” megrendezésére szólítja fel Széchenyit.

Az ismeretlen kisnemes halála előtt a hosszú, a kor stílusában írt, kissé terjengős levelében görög és római mintára a nemzet ifjúságának eltunyúlása és elkorcsosulása megállítására javasolja az alábbiakat:

“… Vagyon egy intézetem, s a módra meggondoltam, sokat hánytam s vetettem. sírba vinni nem akarom, kár volna elenyészni. Méltóságodnak átírom: csak úgy, ha ezt megkedveli, kérem valósítását. Maga tudja, hol és hogy kell kivívni az ilyeket – mi pulyák és szegény hívek nem bírunk nagy terheket. Közmondás ea: ki nem próbál, az se nem nyer, se nem veszt. Én is most egy próbát teszek. (…)

Készíttsünk jól meg alapítva, minden 4ik vagy szökő esztendőben Nemzeti Magyar Olimpiai Játékokat, ugy, mint voltak a régi Görögöknél. Szerezzünk meg minden odavaló készületeket, tégyünk meg lelkes erővel minden igyekezeteket, mert Nemzetünk javára ennél felségesebb Áldozatot, hasznosabb intézetet nem tehetünk, de előre a Nemzetünk Felséges Királyától, a Haza Attyátol szabadságot s módosító rendszabályokat nyerjünk, s osztán, a jutalmakról gondoskodjunk.

Virágzó Magyar Hazánk közepében áll a Magyar Athenás, azaz Buda-Pest várossa, ennek kies vidékén van a Campus Martius, azaz a ditsősséges Rákos mezeje, a hol Hőseink oly sok nevezetes Országos Gyűléseket tartottak, oly sok véres hartzokat folytattak, hogy vérpatakok között is megtartották Hazánkat, koronánkat. Gyűljünk mi is oda, ismét üssük fel nemzeti sátorunkat, tartsuk kezünkben a békesség olajágait. Gyűljünk oda innepi modon, nagy számmal, nagyok és kicsinyek, öregek, ifjak, aszszonyok és léányok. Gyűljünk össze nyáron 10 vagy 20 napokig, légyünk szemlélői, bizonyságai, biztatói, el rendelői és megjutalmazói ifjaink nemzeti pályafutásaiknak, bajvívásaiknak. Így lészen Honnjunk – így lésznek minden megyék, minden kissebb Magyar Társaságok az igaz Árpád unokáival teljesek és eszesek. (…)

Ezek szerént éppen nem kell kételkedni a Magy. Olimpiai Játékok fel álithatásárol is. Tsak egyesülő erő kell, a Magyarok Istene meg Szenteli e munkát. (…) ”

A történetnek jelenleg itt a vége, mivel Széchenyi válaszát nem ismerjük. Reménykedhetünk, hogy később esetleg még előkerül, hiszen a Legnagyobb Magyar minden levelet megválaszolt, még ha időnként csak évek múltával is. A levél eljutott hozzá, hiszen hagyatékában maradt fenn, de valószínűleg nem ragadta meg képzeletét, így naplójában sincs nyoma, amit azzal magyarázhatunk, hogy a sportkedvelő és művelő gróf inkább az angol mintájú sportokat részesítette előnyben, így a görög példa ez esetben talán nem volt elég vonzó számára.

A filatéliai vagy a postatörténeti gyűjtők számára a boríték legalább olyan érdekes, mint maga a levél.

A boríték előlapján a címzés mellett (“Pesten vagy ott – ahol van”) látható a Dévai pecsét, hátlapján pedig a feladó viszpecsétje mellett a Pesti érkeztető pecsét.

Megjelent: Olimpiafila, 1998. 1.

Stadiontörténeti séták

Stadiontörténeti séták

Adalékok a Népstadion történetéhez

A mai stadion területe már nagyon régóta sportcélokat szolgált, ez volt a régi lóversenytér. 1919-ig ez volt Budapest legrégebbi sporttere, a Kommün idején szántották fel. Később itt volt pl. a Postás Egyesület és a BESZKART pályája. A Stadion melletti területen egyébként korábban egy patak folyt át, a mai épület helyén pedig egy tó volt.

Valódi Sportstadion megépítésének ötlete először 1895-ben merült fel, amikor Kemény Ferenc, Budapestet ajánlotta az első újkori olimpia színhelyéül. Egy évvel később a főváros a Csömöri (ma: Thököly) út mellett fölépítette az első, nemzetközi versenyek megrendezésére alkalmas magyar versenypályát, a még ma is álló, védett és nyáron főként kerékpárosok, télen pedig jégkorongozók által használt Millenárist. Hosszú éveken át ez az épülettömb töltötte be a nagystadion szerepét, 15 éven keresztül ez volt lényegében Budapest egyetlen valódi futballpályája. Volt itt atlétikai és kerékpárpálya, uszoda és teniszpálya, és itt rendezték az első válogatott futball-mérkőzéseket is. A pályát többször is újjáépítették, mai formáját Hajós Alfréd, Mattyók Aladár és Lauber Dezső közreműködésével az 1928. évi átépítés során nyerte el.

Az Ifjúság úti bejárattól nem messze áll a Papp László Sportaréna és mellette az Aréna szálló, a kettő között pedig a SportAgorán a múzeum kiállítóterme, nem messze a metrómegállótól. A stadion építéséhez egyéb beruházások is kapcsolódtak, a legnagyobb ezek közül a földalatti vasút volt. A minisztertanács még 1950 szeptemberében döntött a földalatti gyorsvasút építéséről, amit három lépcsőben kívánt megvalósítani. Ennek legelső fázisaként a Déli pályaudvart és a Népstadiont összekötő kelet-nyugati vonalnak a stadion és a Sztálin tér (ma Deák tér és Erzsébet tér) közötti szakaszát kellett volna átadni 1954-ben. A gyorsvasút megállójában a kor divatjának megfelelően nagyméretű sportábrázolások, mozaikok voltak. Az átépítések során mindezt elszállították, nagy részük megsemmisült.

A Dromosz, szoborpark a tervek szerint a stadion felvonulási illetve díszbejárataként épült volna, mely lenyűgözheti a protokollvendégeket. Ma helyi védettségű terület. Általában 3-3 figura alkotja a szoborcsoportokat, melyek a magyar ifjúságot és nem csak a sportot jelképezik, van itt földműves, munkás, diák, katona. A hely adottságaiból adódóan főként sportágakat mutatnak be, így megörökítették a kor sikersportágait is, pl. focit, atlétikát, ökölvívást, birkózást, vagy a női tornát is, melyben a magyar csapat 1956-ban a szertorna szalaggyakorlatával olimpiai bajnokságot ért el. Az alkotók a korszak legnevesebb fiatal szobrászai voltak, sokak első köztéri munkája látható itt. A szobrok alumíniumötvözetből készültek és itt-ott fényesebbek. Egy babona szerint, ha valaki megérinti a földmunkás lány mutatóujját, szerencsés lesz. A kubusok, kockák csak a szobrok optikai elhatárolását szolgálják. Régen medencében álltak, víz volt a szobrok körül és autók parkoltak a közelben. Később alakították ki a 600 m-es salakos pályát, és itt edzettek a focisták is. A területet nagyon sok dologra használták, volt már itt öttusaverseny, de kutyakiállítás is.

A „toronyépület” bejáratánál áll 2001 óta Mihály Gábor Labdarúgó emlékműve, melyet az MLSZ centenáriumára emeltek, a lábazatán körben az addigi válogatott focisták neveit olvashatjuk és megtudjuk róla ki hányszor volt az.

A kerítést azért emelték, hogy a meccsek idején védve legyen a toronyépület, a jegyeket már a Thököly úton, sőt a Keleti Pályaudvarnál is ellenőrizték az ’50-es években.
A múlt század elején dinamikusan fejlődő Budapest és a hazai sportbarátok – mint ahogy az a jelentkezés időszakában négyévente most is felmerül –, szerették volna, hogy a főváros olimpiát rendezzen, de a méltó körülmények megteremtését hol a telek, hol a pénz hiánya mindig meggátolta. Majd a háború lerombolta a várost.

Amikor 1945. február közepén véget ért Budapest ostroma, a romos városban nem a Nemzeti Stadion megalkotása volt az elsődleges feladat, ennek ellenére Hajós Alfréd már 1946 februárjától számos tervváltozatot készített az Istvánmezei út – Vorosilov út (később Népstadion út ma ismét Stefánia út) – Dózsa György út (korábban Verseny utca és Aréna út) határolta területre. Egy idő után a hivatalnokok is foglalkozni kezdtek a stadion ügyével, így a Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1947. július végén úgy döntött, hogy a területet a hatvanezres „Népi Stadion” elhelyezésére „városfejlesztési és városrendezési szempontból alkalmasnak találja és erre a célra kijelöli”. Egy hónap sem telt el, amikor az éppen önálló pálya nélkül működő Vasas bejelentette igényét a területre. 1948 márciusában biztosnak tűnt, hogy a Vasas-stadiont – amelyet később Népstadionná bővítenek – a Szovjetunióból nemrégiben hazatért Limbek Gyula tervei alapján építik fel. Áprilisban azonban három, addig alig ismert tervező neve merült fel: ifj. Dávid Károlyé, Juhász Jenőé és Kiss Ferencé.

1948 tavaszán-nyarán a döntő belpolitikai változások kapcsán meghirdetett nagyszabású gazdasági és társadalmi átalakulási program része lett a Népstadion ügye. A félelmetes gyorsasággal kiépülő diktatúra számára fontos volt a nép stadionja, mint a béke, a monumentalitás és a társadalmi egyenlőség szimbóluma, és felépítését kiemelt beruházásként kezelték.

Az öt éven át tartó építkezés tervezői feladatait a fiatal építészek látták el, ifj. Dávid Károly irányításával. Az ünnepélyes kapavágásra 1948. július 12-én került sor. Az aréna külső megjelenése azonban az eredeti tervekhez képest az építkezés első három esztendejében többször is jelentős mértékben módosult.

A főépületet még ma is mindenki toronynak nevezi, noha 3 emeletnyi magasságával nem magas épület. Eredetileg 11 emeletesre tervezték. Az egész épületegyüttest nagyjából két stílus összefonódása határozta meg, az egyik a modernizmus és funkcionalizmus, a másik pedig a szocreál, vagy más néven Sztálin-barokk.

Az előbbi a stadiont, az utóbbi a dromoszt, díszpáholyt és torony épületet jellemzi. Ezt a kettőt 13-szor kellett újratervezni, mire kellően megfelelt a szocreál stílusnak.

A bejáratnál álló két oszlop tetején 10—12 cm-es rés látható a timpanon alatt. Ez statikai megfontolásból készült, mivel az épületet 11 emeletesre tervezték. Ha az egész épületet megépítették volna, pont ráfeküdne a ránehezedő teher miatt.

A bejárat feletti ötkarika is mutatja, hogy eredetileg olimpiai stadionnak készült, az 1960-as olimpiai pályázat is ehhez kapcsolódik. A stadion lassan és nehezen épült meg. Az első kapavágást a londoni (1948) olimpia előtt tették meg, a londoni és helsinki (1952) olimpiai eredmények pedig hozzájárultak az építési kedvhez.

Rendkívül sok vita előzte meg az építkezést, mert a környéken volt például a TAURUS, sokan attól tartottak, hogy a gyárnegyed és a vasút füstje megtölti a stadiont. Ez aztán később nem okozott problémát. Közel egy évvel a munka megkezdése után még mindig nem volt jóváhagyott terv, miközben a lelátók alatti földsáncok már javában emelkedtek. Az 1950. februári tervben a földsánctribün fölé nyugati oldalon kétszintes, 16 pilonos nagylelátó került. A lelátók eredetileg egy hattyúnyakkal csatlakoztak volna a toronyépülethez, és nem értek körbe.

Az építkezés alatt folyamatosak voltak az eszköz és anyagproblémák. A mai statikai gondok nagy része is ebből ered mivel különböző minőségű vasat, cementet építettek be. Most a felső karéj le van zárva, de az itteni probléma nem azt jelenti, hogy pl. leszakadna a tribün, csak néhol porlik a beton, kisebb darabok esnek le. Ezért van behálózva a lelátók hátsó oldala a pilonok között.

Az önkéntes műszakok megszervezése 1952-ben a helyi testnevelési és sportbizottságok feladata volt, amelyek májusban utasítást kaptak arra, hogy megyénként 15-20 sportolót vagy más érdeklődőt vezényeljenek az építkezésre rendes fizetés ellenében. Így kerültek az aranycsapat futballistái és más hírneves sportolók, olimpikonok is a munkálatok helyszínére. A kor szokásainak megfelelően az építkezést a munkaverseny sem kerülte el: 1952 februárjában hetvenöt stadionépítőt avattak sztahanovistává.

Eleinte volt, hogy csillékkel szállították az anyagot és rengeteg kéziszerszámot használtak, majd a Szovjetunióból kértek kölcsön a kivitelezéshez nagyobb eszközöket. Mindenesetre akkoriban világszenzáció volt, hogy a pilonok közötti részt előre gyártott vasbetonelemekből készítették. 1952 végére már látszott, hogy nem tudják teljesíteni a terveket. A lelátókat kétoldalt levágták, a toronyépület is jóval alacsonyabb lett.

A toronyépület aulája eredeti formájában őrződött meg. A márványmozaikok különböző sportágakat ábrázolnak. A neonvilágítás tartói, a mennyezeti lámpák és az ajtók feletti díszek mind az eredeti ide tervezett, egyedi darabok. A világítótestek rézarmatúrái az alsó félemeleten és az első emeleten jól láthatóak. A földszinti ajtók feletti díszek pontosan ugyanolyanok, mint azok, amelyek a Rákosi-páholyon lévő címert vették körül. Az egész stadion, és a toronyépület belső díszítésére is jellemző a nagyon igényes, iparművészeti munka, a kiváló kivitelezés. Több helyen még a korabeli bútorok is megvannak kiváló állapotban.

Az aulában lévő pénztárt valóban használták, de a sporteseményekre a jegyeket a kerítésbe épített fülkékben lehetett volna megvenni, bár a legjelentősebb eseményekre valójában kevés volt a forgalmazott belépő, azokat a gyárakban, üzemekben a legjobb dolgozók kaphatták meg.

Az alsó félemeleten találhatók az öltözők. Jobb oldalon a hazai csapaté, melyben annak idején az aranycsapat is öltözött. Ez akkoriban annyira különlegesnek számított, hogy a 7:1-es vereségkor itt játszó angolok is ámultan nézték. Az öltözőben az eredeti faburkolat látható, míg belőle nyílik a fehércsempével burkolt fürdő, lazító terem. Az itteni medence azért volt akkoriban különleges, mert egyszerre akár 10 sportoló is lazíthatott a meleg vízben, majd a fürdő után még meg is gyúrhatták. Ez akkor rendkívüli dolog volt, ma már mindennaposnak számít, akkoriban még a Wembley Stadionban sem volt ilyen felszerelés.

A lépcsőn lefelé lehet megközelíteni a játékos kijárót, a lépcsőről nyílik a légópince, melynek építése az 50-es években kötelező volt, ennek befogadóképessége nem túl nagy, csak az épületben dolgozók befogadására képes, ma raktárnak használják.

Tovább lefelé haladva lehetne látni egy rendkívül különleges építészeti emléket. Amikor a díszpáholy és sajtóközpont átkerült a játékos kijáró felőli oldalra, megbontották az eredeti földsáncot, ami ezeknek a munkáknak a hatására megmozdult, elindult lefelé, ezért meg kellett erősíteni az egész rendszert és ehhez a mai fúrt cölöp alapozáshoz hasonlóan készítették el a tartószerkezetet. Cementet injektáltak be, mely megkötve szilárd tartóoszlopot képezett a laza feltöltésben, ezeket egy üvegfalon keresztül – néhány metrómegállónál is látható módon – lehet megtekinteni.

Maga a játékos kijáró sem eredeti, az Atlétikai VB alkalmából építették át. Ezen keresztül lehet kijutni az atlétikai pályaként és futballstadionként működő küzdőtérre. Itt a fűre csak a karbantartók és a játékosok léphetnek. Különleges dolog, de a stadion füve már a felépítmény elkészülte előtt két évvel is nőtt, sőt az átadás előtt már edzőmeccseket is játszottak rajta

A kijárat fölött van a mai sajtó és díszpáholy, középen látható egy hatalmas fotó, mely 1954 májusában készült. A magyar foci legnagyobb sikere volt, amikor a 6:3-as angliai győzelem visszavágóján, a Népstadionban az aranycsapat 7:1-re verte az angolokat. Jól látható rajta a „villanyújság” nevű kijelző az eredménnyel és a csapat. Grosics Gyula nem szerepel a képen. Ez egész életében nagy fájdalmat okozott neki. A meccseken nem sokkal a küzdelem vége előtt rendszeresen lecseréltette magát, a jobbnyelvek szerint önzetlenségből a rosszabb nyelvek szerint azért, mert így, amikor levonult a pályáról külön ünneplést kapott. A korabeli humort reprezentálja egy remek szóvicc. „Az angolok egy hétre jöttek és 7:1-re mentek.”

Amikor efölött a terület fölött elkészült a fedés, megtervezték az egész stadionét is, de aztán ez elmaradt, mert a tér nem felel meg a FIFA előírásainak. Ennek oka a nézőtér és a pálya közötti nagy távolság, ugyanis az atlétikai pálya miatt túl messze van, valamint a lelátó nem elég meredek, a felső karéj túl távol van így nem élvezhető a játék.

A lelátó felső teraszához és innen az álló- és ülőhelyekhez rámpák vezettek fel, a 31 méter magas óriástribün ülőhelyeit pedig a pilonokba épített lépcsőházakon keresztül lehetett megközelíteni. A hetvenezer nézőt befogadó lelátók feltöltése mindig fentről lefelé, kiürítése pedig lentről felfelé történt, a Colosseumhoz hasonlóan, ami a távozó tömeg mozgását és elosztását segített egyenletesebbé tenni. Nagyjából 30 perc elég az egész kiürítésére. Volt, amikor a stadionban 100.000 embert is el tudtak helyezni, a befogadóképesség mindig az épp érvényben lévő szabványon múlt, amikor még volt állóhely és padszerűek voltak az ülések, jóval több hely volt, mint mikor meccset már csak úgy lehetett rendezni, hogy pontosan sorszámozott egyszemélyes helyeken ültek a nézők. A díszpáholy a földlelátó nyugati oldalának közepén, a futballpálya felezővonalánál állt, míg a tudósítói állások e fölött kaptak helyet.

1953. augusztus 20-án teltek meg először a Népstadion lelátói. A reggel kilenckor kezdődő megnyitó ünnepségre nyolcvanezer néző kapott jegyet. Megjelent az ünnepségen többek között Avery Brundage, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke. Budapest az 1960-as olimpiára a Népstadionnal pályázott, siker esetén tovább építették volna a stadiont. A rossznyelvek szerint a negatív döntéshez az is hozzájárult, hogy Brundage urat nem a díszpáholyban, hanem az afölötti lelátórészen helyezték el a megnyitón, ahol az augusztusi kánikula kellemetlen élményével nézte végig az eseményeket. Bár a sajtótájékoztatón azt nyilatkozta, hogy Budapest felkészült és alkalmas az olimpia megrendezésére az mégsem valósulhatott meg. A szavazáskor egyébként nem sok esélyünk lett volna, hiszen a szavazó 61-ből mindössze 8 keleti ország képviseltette magát a NOB döntő ülésén. És az első szavazás utáni szünetben a szovjet delegáció vezetője dr. Mező Ferenc távollétében kijelentette, hogy a szocialista blokkból először Moszkvának kell olimpiát rendeznie, így a következő szavazáson csak egy – Mező Ferenc – szavazó voksolt Budapestre.

Végül Moszkvában valóban rendeztek olimpiát, és az imént említett úr volt a szervezőbizottság elnöke.

Amikor a stadion – ötéves fennállása alkalmából – a kor színvonalának megfelelő világítóberendezést kapott, lehetővé vált az esti programok megrendezése is. A mai világítás tartószerkezetét zsiráfoknak nevezik, jóval később a KK döntőre készült el.

Az atlétikai pálya először salakos volt és a világ egyik leggyorsabbjának tartották. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a korszak magyar középtávfutói világszínvonalú eredményeket értek el. Az ötvenes évek közepén háromszor is világcsúcsot futó 4X1500m-es váltó, az Iharos, Tábori, Mikes, Rózsavölgyi négyes sokáig verhetetlennek bizonyult, és fanatikus szurkolók buzdításától övezve, telt ház előtt futhatott a Népstadionban. Az 1955—59 közötti időszakban 13 világcsúcs született ezen a pályán. 1966-ban az atlétikai pályát rekortánnal vonták be, amit 1992-ben felújítottak. A világszínvonalú nyolcsávos pálya híre messze földre elért a hozzáértők osztatlan elismerését váltotta ki.

A díszpáholy, Rákosi-páholy, vagy kormánypáholy az állami és sportvezetők kiszolgálására épült. Mellette két géppuskafészek látható, tehát nemcsak a tűző naptól védték az itt ülőket. A vastag beton egyszerre 2 köteg kézigránát robbanását is kibírta volna. Ma már teljesen természetes, hogy a VIP vendégeket végig gépjárművel szállítják, akkoriban viszont szokatlannak számított, hogy hátulról az úgynevezett alagúton keresztül, az Istvánmezei út felől gépkocsival is be lehetett hajtani az előteréig, ahol ma is a korabeli állapotot lehet látni, még a bútorok is azonosak. Ott még megvan a Rákosi-címer is és a másik oldalon látható az ötkarika. A díszpáholy a legnagyobb kánikulában is kellemesen hűvös volt, hiszen természetes légkondicionálóként a két réteg beton között idevezették ki az alagút hűvös levegőjét. Innen, mivel labdarúgó stadionnak épült elsősorban, főként a meccseket lehetett látni, viszont az atlétikai számok nem voltak élvezhetők. A későbbiekben ezért és a mindenhol bevált gyakorlat miatt – a VIP vendégek a játékos kijáró fölött foglalnak helyet – került át a túlsó oldalra, akkor az atlétikai befutó helyét is megfordították. A területet nemcsak a géppuskások védték, hanem az is, hogy a páholy melletti két szektorban csak OTSH belépősök, az ÁVH-sok, katonák, vagy politikai munkatársak ülhettek.

A díszpáholy elején a régi Rákosi-címer nyoma még mindig látható. Ezt egy ideig az úgynevezett Kádár-címer váltotta fel, majd a ’90-es években egy gipszcímer került ide, mely elkopott.

A díszpáholy fölött voltak az újságíróknak fenntartott területek és bent a lelátó alatti részen a sajtó és telefonközpont. A lépcsőházban látható molinón a magyar sportolók által elért világcsúcsokat lehet látni. Efölött van a 65-66-os világversenyekre (Universiade, vagy EB) megépült és eredeti formájában megmaradt telefonközpont. A korabeli állapotok itt is lényegében érintetlenül fennmaradtak, jól láthatóak a telefonfülkék, ahová hagyományos központon keresztül kapcsolták a hívott felet és a hívót hangosbemondóval szólították oda. A fülkék fölött még mindig láthatóak a korabeli reklámok. A ma biliárdszalonként működő pressterem területén voltak a sajtótájékoztatók, emellett volt az MTI fotóelőhívó része. A rendezvényen készült képeket itt azonnal előhívták és az újságírók azonnal megvásárolhatták és eltelexezhették a kiadóknak. Innen lehetett feljutni a rádió és televízió közvetítő fülkékbe.

A Népstadion teljes területe: 192.916 m2; beépített területe: 129.969 m2; küzdőtere: 17.513 m2; és maximum 78.000 néző befogadására alkalmas.

A Népstadionban rendkívül népszerű sportesemények zajlottak – főként válogatott labdarúgó-mérkőzések és atlétikai viadalok. Az ötvenes években egymást érték azok az atlétikai világcsúcsok, amelyeket magyar sportolók értek el pl.: Iharos Sándor, Rozsnyói Sándor, Kazi Aranka.

Emlékezetes labdarúgó mérkőzéseket játszottak. Itt zajlott a legendás 6:3 visszavágója, amikor az angol labdarúgó-válogatott a mai napig legnagyobb fiaskóját szenvedte el – az Aranycsapattól 1954. május 23-án Magyarország-Anglia 7:1. Azoknak a világversenyeknek, amelyeket Budapesten rendeztek, minden esetben a Népstadion volt a központi helyszíne. Nagypályás kézilabda válogatott meccseket is játszottak itt az 1950-as években. 1955-ben a férfi kosárlabda Eb-t és az 1969-es öttusa vb-t tartottak a stadionban. A legjelentősebb sportrendezvények között tartjuk számon az 1966. évi Atlétikai Európa-bajnokságot. 1954-ben főiskolai világbajnokságot, 1965-ben Universiadét rendeztek a stadionban, rendkívül sikeresen. A Budapest Nagydíj nemzetközi atlétikai viadal 1978-tól vált rendszeressé. Ezekre a versenyekre minden alkalommal meghívtak néhány világsztárt. Így láthatta „testközelből” a magyar közönség – többek között – az amerikai Edwin Mosest, a kubai Alberto Juantorenát, a két nagyszerű brit futót: Coe-t és Ovett-et, a bolgár Kosztadinovát, Michael Johnsont, az akkor még NDK-s Heike Drechslert, s nem utolsósorban a csodálatos, jamaicai születésű Merlene Otteyt. Később a stadion túl nagynak bizonyult, s a rendezvény nem vonzott teltházat, így a versenyek abbamaradtak.

Az első évtizedben jobbára sporteseményeket és sportünnepélyeket rendeztek a Népstadionban. Áttörést jelentett az első SzÚR (színész – újságíró rangadó), 1963-ban.

A hatvanas évektől megsokasodtak a kulturális programok. Neves hazai és külföldi előadók szerepeltek a stadionban, telt házas koncertet adott például Louis Armstrong vagy Dean Reed. A nyolcvanas évek középétől népszerűvé váltak – főként a fiatalok körében – a könnyűzenei koncertek. A Queen együttes Kelet-Európában először a Népstadionban lépett föl, s a mai napig számos világhírű művész vonzott teltházat a nagyszabású komoly- és könnyűzenei koncertekre.

Nevezetes, „több mint teltházas” esemény volt az 1991-es pápalátogatás. II. János Pál fiatalokkal és persze idősekkel is találkozott a helyszínen. Akkoriban sajnos már rég nem sportesemények eredményezték a telt házakat.

32 év után, 1998-ban ismét atlétikai Eb színtere lett a Népstadion, amely részben megújult a kontinensviadalra. A legeredményesebb magyar sportoló a kalapácsvetés győztese: Gécsek Tibor lett. És sok év után ismét megteltek a lelátók.

2002-től a legendás focista: Puskás Ferenc nevét viseli a stadion. 2007-ben rajongói itt vehettek végső búcsút Öcsi bácsitól.

Immár hatvanéves, és számos szakmai vitát is megélt már a létesítmény. A teljes rekonstrukciójának, illetve lebontásának gondolata is felmerült, jelenleg világszínvonalú olimpiai központ létrehozását tervezik a helyszínen.

Tarics Sándor köszöntésének apropóján

Tarics Sándor köszöntésének apropóján

Isten éltesse születésnapján Magyarország és a világ legidősebb olimpiai bajnokát:

a 100 éves Tarics Sándort!

 

*          *          *

I.

Tarics Sándor (Budapest, 1913. szeptember 23.-)

Vízilabdázó.

Óbudán született, az Árpád Gimnáziumba járt. 16 éves korában helyezést ért el a középiskolai bajnokság (KISOK) úszóversenyében.
A fiatal tehetséget Komjádi Béla karolta föl. 1931-ben már a Magyar Athletikai Club (MAC) ifjúsági vízilabdacsapatának csatára (ma úgy mondjuk: centere) volt.
A következő évben iskolája vízilabda-csapatával megnyerte a KISOK bajnokságát.
1933-ban a torinói főiskolai világbajnokságon a győztes magyar csapat tagja. További három főiskolai vb-győzelem részese: 1935-ben Budapesten, 1937-ben Párizsban és 1939-ben Bécsben.
1935-ben már tagja volt a nagyválogatott utazókeretének, 1936 és 1940 között pedig hat alkalommal szerepelt a nemzeti csapatban.
Legnagyobb sikerét a berlini olimpián érte el, a címvédő magyar válogatott tagjaként.

Az olimpia évében, 1936-ban szerezte meg diplomáját Budapesten, a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. 1943-ban doktorált, a negyvenes évek végén egyetemi magántanárként működött.
1949-ben az Egyesült Államokba települt. Előbb az indianai (Fort Wayne Univ.), később a kaliforniai műszaki egyetem professzora.
San Francisco-i irodájában 1951-től földrengésbiztos épületek tervezésében végzett úttörő jelentőségű munkát. Munkásságát rangos kitüntetésekkel ismerték el az Egyesült Államokban. Az ENSZ földrengéseket kutató szakbizottságának is volt tagja. Mint szakértő, idős korában is aktívan dolgozott.

Gyakran látogat Magyarországra. Egykori gimnáziumában a mai napig szeretettel fogadják, és tisztelettel emlékeznek meg róla. 2002 óta a Budapesti Műszaki Egyetem tanácsának tiszteletbeli tagja, gyémántdiplomás, valamint az egyetem díszdoktora.

Magyarországi kitüntetések, elismerések: Toldi aranyérem (1936); Toldi Miklós érdemérem bronz fokozat (1940); MOB-díj (2003), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2011).

“Kánásy és Tarics, aki most ért haza amerikai tanulmányútjáról”

 

 “A vizipóló utánpótlás tagja tornatermi tréningen: Hazai, Michó, Takács, Laki, Mezei, Kánásy, Tarics, Zólyomi, Rajki II., Gyulai, Elmer.”

 

II.

A Klebelsberg Kupa  

Megalakulásához az 1928-as amszterdami olimpiai döntőben a németektől elszenvedett elkeserítő vereség adta a kiindulást.
Az olimpiáról hazatérő magyar válogatottat egyébként győztesnek kijáró tisztelettel és szeretettel üdvözölték.
Már akkor megfogalmazódott a visszavágó gondolata. Homonnay Tivadar, a Magyar Úszó Szövetség elnöke három mérkőzésre hívta ki a német válogatottat.
A felhívás nyomán a szövetség, valamint a Nemzeti Sport – amelynek főszerkesztője dr. Vadas Gyula volt – értékes vándordíjat alapított, amelyet a hivatalban lévő kultuszminiszterről, a sportot különösen kedvelő gróf Klebelsberg Kunóról nevezett el.
A hazai úszószövetség részéről dr. Donáth Leó (egykori kiváló úszó, sportújságíró, páratlan tehetségű sportdiplomata, a magyar úszó- és vízilabdasport egyik legnagyobb hatású alakja), a nemzetközi szövetség főtitkára a világon elsőként dolgozta ki egy olyan hatos vízilabdatorna forgatókönyvét, amely körmérkőzéses rendszerben, folyik, ezáltal egyenlő feltételeket garantál a résztvevő nemzeti válogatottak számára. Kezdeményezése sporttörténeti jelentőségű volt a sportág későbbi fejlődése szempontjából.
A meccseket pontozzák, a kupagyőztes az a csapat lehet, amelyik a legtöbb pontot szerzi, vagyis: a legjobban teljesít. A játékvezetők is a meghívott nemzeteket képviselték.
Az első hatos tornán Európa, vagyis a világ akkori legjobb hat pólónemzete: az olimpiai bajnok Németország, az olimpiai bronzérmes Franciaország, Belgium, Anglia, Svédország és a házigazda Magyarország vett részt Budapesten 1929 augusztusában a Császárfürdőben.
A nyitó mérkőzésen a kormányzó is megjelent. Horthy Miklós németül, angolul és franciául, végül magyarul köszöntötte a résztvevőket, méltatva a hazai kezdeményezésű nemzetközi tornát.
A hétnapos versenyben – ahogy az várható volt – a magyar és a német csapat között dőlt el a kupa sorsa, s a több mint presztízs meccs kiütéses magyar győzelmet hozott (7:1). Ezzel a magyar válogatott elegáns revansot vett az olimpiai bajnokon, s – noha másnap még volt egy mérkőzése a belgákkal – elsőként megnyerte a Klebelsberg Kupát, amelyet a következő évben sem engedett ki a kezéből.

III.

Az 1935. évi Klebelsberg Kupa-mérkőzések viharos előzményeiről, valamint a fiatal tartalék: Tarics „nászágyáról”

Az 1932. évi los angelesi olimpiai játékokon győztes magyar válogatott akkor már hosszú évek óta a világ legerősebb vízilabda-csapatának számított. Hol volt már az egykor vágyott visszavágás a németeknek! A magyarok egyszerűen verhetetlenek voltak.
Az 1935. évi Klebelsberg Kupa versenyeit Brüsszelben rendezték, július 25. és 31. között.
A kiemelkedő jelentőségű nemzetközi hatos tornán részt vevő nemzetek – egy kivételével – megegyeztek az 1929-ben szereplőkkel: Anglia helyett ezúttal a jugoszláv válogatott kapott meghívást.
A Nemzeti Sport 1935. július 23-i (keddi) száma címoldalán így számol be az előzményekről:

 

A folytatásban – természetesen nagyrészt a fáradhatatlan Donáth Leó közreműködésének köszönhetően – sikerült jobb belátásra téríteni a belgákat.
A bonyodalmakról ezúttal a Sporthírlap július 24-i száma tudósít:

A tornát ismét (harmadszor is) Magyarország nyerte meg öt győzelemmel, vagyis vereség nélkül. Ezzel végleg elhódította a Klebelsberg Kupát, összesítésben is fölényesen megelőzve (30 pont; 111:37-es gólarány) a németeket.

A kupagyőztes magyar válogatott tagjai: Bródy György, Homonnai Márton, Sárkány Miklós, Halassy Olivér, Bozsi Mihály, Németh János, Brandi Jenő.

Írta: Farkas Ágnes

Olimpiai fáklyafutás Magyarországon (1936. július 28 – 29.)

Olimpiai fáklyafutás Magyarországon (1936. július 28 – 29.)
 
 

  1. Az első fáklyafutás előzményei, előkészületei

 
A láng az olimpiai versenyek kezdete óta a játékok legfontosabb szimbóluma. Mint jelkép és ethosz – alapvetően – évezredek óta változatlan, ám a történelem során a szimbólum jelentésköre újabb árnyalatokkal gazdagodott.
 
Pierre de Coubertin, az újkori olimpiák megálmodója, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyik megalapítója szerint a láng tökéletes jelkép, amely az olimpia eszméjét úgy közvetíti, hogy – egyedülálló módon – annak négy alappillérét jeleníti meg: a történelmi értelmet (eredet, tradíció), a nevelési tartalmat (pl. az egymás iránti tisztelet, a kitartás vagy épp a nemes versengés, mai kifejezéssel: fair play szellemisége), az esztétikai megjelenést (artisztikum és ünnepélyesség) és a vallási tradíciót (ceremónia, áldozat, megtisztulás).
 
A láng – az antik tradíció előtt tisztelegve – először az amszterdami olimpiai stadionban lobbant fel az újkori olimpiákon, 1928-ban, majd a sorrendben következő, Los Angeles-i olimpián, 1932-ben.
 
Carl Diem, a német olimpiai bizottság főtitkára, az 1936. évi berlini játékok fő szervezője ennél is tovább lépett, amikor kezdeményezte, hogy az Olümpiában, a hagyományok szerint fellobbanó szent láng országokon átívelő fáklyás stafétafutás formájában érkezzen meg a rendező város olimpiai megnyitójára, mint a béke, a sport és a szépség hírnöke. A sport és az ünnepélyesség csak az olimpiákra jellemző egymásra hatását így fogalmazta meg:
 
„Az olimpiai játékok nem egyszerűen sportversenyek összessége, nem is pusztán az emberi teljesítmény-határok próbaköve. Ellenkezőleg: színtere az esztétika térhódításának és az alkalomból kiáradó szépségnek.”
 
Ezt a tartalmat látta beteljesedni a fáklyafutással. Ennek megvalósítására benyújtott előterjesztését a NOB 1934. május 18-i ülésén elfogadta. Diem a részleteket is rendkívül precízen kidolgozta. Átlagosan öt, legfeljebb tíz percben határozta meg az egyes futások időtartamát egy kilométeres távra (annyi ideig biztosan égett a fáklya), és kitért a kiemelkedő jelentőségű helyszíneken történő, legfeljebb kétórás ünnepségekre, pihenőkre, melyek során a láng – méltó módon elhelyezve – a szó legszorosabb értelmében az ünnepség fénypontjává válik. A futóknak pontosan kellett ismerni az útvonalat, és – adott esetben – két résztávot is futottak, ha a következő futó valamilyen okból nem tudott részt venni a stafétában. E megfontolásból tartalék futókat is neveztek.
 
A fáklyafutás liturgiájához hozzátartozott az is, hogy a futók, akiket tömegek köszöntöttek és éljeneztek útjuk során, éjszakára megállhattak, legtöbbször kiemelkedő történelmi-spirituális jelentőségű középületek, emlékhelyek mellett. Magyarországon azonban éjjel is zajlott a fáklyafutás, hiszen a Budapestről este tíz órakor induló staféta reggel nyolcra Győrbe érkezett, és a közbeeső úton is éljenző sokaság üdvözölte a lángot.
 

Diem feltétlen érdeme, hogy néhány, a lebonyolítás szempontjából elengedhetetlen követelmény rögzítését leszámítva nem szabályozta túl az eseményt, hanem számolt az előre nem kalkulálható körülményekkel is, tekintettel a nagy távolságra és a helyi viszonyokra. Az egyes országoknak szabadságában állt az egyes szakaszok távolságát, ezáltal az útvonalat is célszerűen megváltoztatni.
 
Ugyancsak Diem volt az, aki a fáklyák kidolgozására javaslatot tett. Az eredeti berlini fáklyát görög vázarajz alapján tervezték, fémből és fából készült, s a Krupp fegyvercég ingyen gyártotta le. A 27 cm magasságú, kb. 1 kg súlyú tárgy tervezője Walter E. Lemcke és Peter Wolf. A nyél fölső részén a berlini olimpia egyik jelképe, a stilizált birodalmi sas látható, karmai az olimpiai karikákban végződnek. Alatta a német szöveg: fáklyás stafétafutás, Berlin 1936, valamint köszönetnyilvánítás. A július 20-án, az olümpiai láng fellobbanásával kezdődő, augusztus 1-jéig tartó, mintegy 3700 km-es futás főbb állomásait indaszerűen, függőlegesen vésték be: „Olympia, Athen, Delphi, Saloniki, Sofia, Belgrad, Budapest, Wien, Prag, Dresden, Berlin”.
 
A fáklyákat – a szükséges számban – a berlini szervezőbizottság bocsátotta a helyi olimpiai bizottságok rendelkezésére, amelyek azok szétküldéséről és elosztásáról gondoskodtak. Az égőt körülvevő részt pirosra lakkozták, a kúp alakú farészen részletes használati utasítás volt olvasható. A farész csavarmenet segítségével illeszkedett a művészi kidolgozású nyélhez.
 
A staféta útvonala: Olümpia, Athén, Szaloniki, Szófia, Caribrod, Nis, Belgrád, Novi Sad, Szeged, Budapest, Oroszvár, Karlburg, Bécs, Waidhofen, Tábor, Prága, Teplic, Drezda, Liebenwerda, Berlin.
Magyarországon a kiemelt városok, települések a következőek voltak: Horgos, Szeged, Kiskunfélegyháza, Kecskemét, Sári, Soroksár, Budapest, Tát, Szőny, Győr, Mosonmagyaróvár, Oroszvár.
 
Minden futó megkapta a fáklyatartót, valamint egy díszoklevelet. A Magyar Atlétikai Szövetség pedig a magyar futóknak külön emlékplakettet adományozott. A kijelölt futók indulását az adott ország olimpiai bizottsága hagyta jóvá. Az első futó a görög Konstantin Kondillis, az utolsó a német Fritz Schilgen volt.
 
Az első fáklya azonban nem görög, hanem német kézben lobbant föl Olümpiában: Jürgen Ascherfeld volt az, aki tovább adta azt az első görög futónak, Konstantin Kondillisnak. (A görögök eleinte tiltakoztak az évezredes szertartás „megszentségtelenítése” ellen.) Jürgen Ascherfeld személyére történetesen egy magyar lány, Asbóth Magda tett javaslatot Carl Diemnek. Asbóth Berlinben végezte a testnevelési főiskolát és tagja volt az olimpia szervezőbizottságának. Így emlékezett az eseményre:
 
“Amikor egyik este meghívott minket /Diem – a szerk./ – alapító tagokat -, hogy hallgassuk meg az olimpián előadandó zeneműveket, megkérdezte tőlem, mondanék-e neki egy jóképű germán fiút, aki meggyújthatná a lángot. ………. Egyik évfolyamtársamat, Jürgen Ascherfeldet ajánlottam. Ő egy szőke, magas, jó alakú fiú volt, a célnak megfelelt. Az tény, hogy az első futó görög volt, de miután Németországban volt az olimpia, egy németnek is kellett a láng meggyújtásának ceremóniáján szerepelni. Miután szűz lányok a napfény tüzét egy lencsével összegyűjtötték, és az olimpiai lángot így meggyújtották, Jürgen Ascherfeld lobbantotta fel az első fáklyát, és adta tovább a görög futónak.”
 
A fáklyás futás – alapvetően Diem elképzelése szerint – a mai napig létezik, az olimpiai tradíció fontos eleme, az olimpizmus egyik legkifejezőbb jelképe, a hozzá kapcsolódó legfontosabb  szabályokat az Olimpiai Charta 63. pontja rögzíti. A bekezdés kitér az érintett nemzetek olimpiai bizottságainak jogaira és felelősségére, és a fáklyás futással kapcsolatosan kizár minden reklámtevékenységet.

 
A 73 éves Coubertin (aki ez után még egy évet élt) zseniálisnak tartotta Diem ötletét, ezért üzenetet intézett a fáklyás staféta minden tagjához. Üzenetét az indulásakor felolvasták:
 
„Atléták, akik most útnak indultok, hogy ezt a jelképes lángot lelkesülten vigyétek Olympiából Berlinbe, hozzátok intézem szavamat! Én, aki az újkori olimpiai játékoknak megalapítója és tiszteletbeli elnöke vagyok, elmondom nektek, milyen szellemben leszek gondolatban veletek, és futástoknak milyen jelentőséget tulajdonítok.
Ünnepi órákat élünk. Körülöttünk mindenfelé ünnepi események élednek. És mialatt a reggeli ködből új Európa és új Ázsia arca rajzolódik ki, úgy érzem, az emberiség végre megérti, hogy a válság, melyben vergődik, mindenekelőtt nevelésügyi válság. Ötven esztendőt éltem azóta, hogy 1886 egyik napján minden egyéni ügyemet félretéve, életem minden munkáját a nevelési újjáéledés előkészítésére fordítottam, mert meg voltam győződve, hogy megfelelő nevelésügyi újítások nélkül semmiféle politikai vagy társadalmi megerősödés be nem következhetik.
Lelkiismeretem szerint küldetésemnek megfeleltem, de nem az utolsó pontig.
A földteke megszámlálhatatlan stadionjából az izmok vidám lármája hallik, ahogy valamikor a hellén gimnáziumokból hallatszott. Egyetlen nemzet, egyetlen társadalmi osztály, egyetlen foglalkozási ág sem kivétel többé. Az újra megelevenedett atlétika nemcsak a közegészségügyet erősítette meg. Ez a sportkedv mosolygó sztoicizmust áraszt, mely az egyént a versenyek erőfeszítései közt és a mindennapi élet súlya alatt egyaránt segíti.
Örvendezzünk ezek felett az eredmények felett; de munkánkat még nem fejeztük be. Kell, hogy a szellem felszabaduljon kötelékei alól és a kiváltságosok szűk öleléséből kibontakozzék. A cselekvő élet küszöbén mindenkinek meg kell látnia, hogy a jövő azoké a népeké, akik a serdülő ifjúság nevelésének átalakítását elsőként merészelik végrehajtani. Mert a jövő a serdülő ifjú és nem a gyermek kezében van.
Így fog megszületni az élő és tartós béke, mely lelkes sportkorszakhoz vezet.
Én reátok bízom ezt az üzenetet, mely valószínűleg az utolsó üzenetem… Legyen szerencsés az utatok! Ez az út nagyszerű környezetben indul, annak az örök hellénizmusnak a jegyében, amely a századok országútját szüntelenül megvilágította és amelynek eredményeit mai, ezer problémánk megoldásánál is használhatjuk.
Kérjétek nevemben a Berlinben összegyűlt ifjúságot, hogy ő vegye át munkám örökségét és fejezze be azt, amit én megkezdtem. Azt, – aminek a befejezését az engem környező kicsinyesség számomra lehetetlenné tette – fejezzétek be az utolsó pontig, hogy véglegesen megpecsételtessék a test és a lélek egyesülése az emberi haladás és az emberi méltóság érdekében.”
 
 

  1. A magyarországi szakasz

 
A láng Horgos felől érkezett a magyar határra. A Csongrád megyei Horgost a trianoni döntés következményeképpen a Szerb-Horvát-Szlovén királysághoz csatolták, ma Szerbia része.
A fáklyavivők egy csoportját, akik neves szegedi sportolók voltak, autóbusz szállította a határra, ahová hajnali 6 órára várták az utolsó jugoszláviai futó érkezését. Csaknem ötezres tömeg várta az eseményt a korai óra ellenére. Mivel a buszról a meghatározott szakaszoknak megfelelően szálltak le a futók, utolsónak dr. Hernádi Mihály maradt, aki első magyarországi futóként a határon készült átvenni a lángot az erre a célra emelt olimpiai díszkapu alatt. A jugoszláv staféta utolsó tagja, Peter Vranics, horgosi jegyzőgyakornok volt, aki először a jugoszláv atlétikai szövetség megbízottjának adta át a tüzet, aki – üdvözlő szavak kíséretében – továbbította azt Tóth Béla polgármester helyettesnek, aki köszöntő beszédet tartott, majd útjára bocsátotta dr. Hernádi Mihályt.
 
Dr. Hernádi Mihály 1904-ben született Babócsán,
ifjú korában a KEAC (Kitartás Egyetemi Atlétikai Club
– Szeged) színeiben atletizált, maratoni futásban jelentős
eredményeket ért el; aranyjelvényt is szerzett. Később
városi orvos lett Szegeden, ahol nagy megbecsülésre
tett szert. 1938-ban, mint tisztiorvost, Debrecenbe helyezték.
A sporttól sem szakadt el, a Magyar Atlétikai Szövetség,
valamint a Magyar Birkózó Szövetség déli kerületének
alelnöke volt éveken át. Később Kassa sportéletének
egyik legfontosabb szervezője és irányítója, a
Kassai Atlétikai Club ügyvezető elnöke lett.
 
A békediktátum miatt érzett fájdalom még a felemelő, és örömteli olimpiai fáklyafutás alkalmával is megmutatkozott, ám nem tette az eseményt lehangolóvá, inkább egyfajta bús méltóságot kölcsönzött neki. Rendkívül érdekesek a helyi lapok, elsősorban a Délmagyarország, valamint a Szegedi Napló és a Szegedi Friss Újság híradásai e tárgyban.
 
Idézet az alpolgármester beszédéből:
„A trianoni magyar határ küszöbén /…/ a mosolygós magyar nap tettekre hevítő melegénél, megindult érzéssel veszem át nemzeti erényekben gazdag szomszédunktól a fáklyát és gyújtom meg azzal a kéréssel, hogy itt az áldott magyar rónán egy pillanatra torpanjon meg a boldog és szabadországok földjén keresztül száguldó olimpiai lángcsokor. Hirdesse ez a fáklya, hogy nincsen más fegyverünk, csak a lelki és testi kulturánk, hirdesse ez a drága láng a mostoha nemzet drága fiainak sportdicsőségét.” (Délmagyarország, 1936. július 28.; 3. oldal)
 
Az első futók útját számos kisebb-nagyobb baleset kísérte, mint ahogy ez – feltételezhetően – a futás útvonalán a későbbiekben is előadódott. A lelkes tömeg, köztük elővigyázatlan kerékpárosok számtalanszor kerültek járművek útjába, szerencsére tragédia nem történt. A szántóföldeken dolgozók is felfüggesztették a munkát, amíg a staféta elvonult előttük. Volt eset, hogy a futó időelőnnyel adta volna át a stafétát, de a szegedi rendezők kivárták a váltás idejét.
A városháza előtti oltár egy hatalmas fatörzs volt, tetején a Móra Ferenc vezette szegedi ásatások során előkerült Árpád-kori aranyserleg tökéletes mását helyezték el. Óriási tömeg várta a Vasutas maratonistáját, Gyetvayt, aki negyed nyolckor adta át a tüzet vitéz Imecs György főispánnak. Akárcsak a határon, Szegeden is ünnepség fogadta a lángot, amelyet bevezetésként a magyar, zárásként pedig az olimpiai himnusz, valamint a Hiszekegy elmondása kísért. A piros szőnyegre emelt szegedi olimpiai oltárt jelképes tárgyak vették körül: dárda, balta, háló és fűrész, a városháza fellobogózott erkélye alatt pedig egy búza asztag hevert.
 
Idézet a szegedi főispán szavaiból:
„Ez a tűz gyújt, de nem éget, hanem összeforraszt: eltünteti a fajokat és a társadalmakat elválasztó korlátokat. Vértelen, nemes vetélkedésre hívja fel a világ ifjúságát.”
 
A déli kerület futói Alsónémediig vitték a fáklyát, ahol átadták a tüzet a pestvidéki kerület futóinak. A staféta délelőtt 11 órakor érkezett Kiskunfélegyházára, ahol az országzászló alatt elhelyezett emelvényen hasonló ünnepség várta a lángot, amely fél kettőkor már a zászlódíszben pompázó Kecskeméten világított, ahol a rekkenő hőség ellenére szintén tömeg, valamint a Nagytemplom előtti hófehér, díszes oltár fogadta az érkező futót, az egykori kecskeméti diák: Szendrői Józsefet, aki pontosan az előírt időpontban érkezett.
 

Az ünnepségeken a várost vagy települést annak vezetése a legmagasabb szinten képviselte, illetve törekedtek a helyi jellegzetességeket felhasználva színesíteni az eseményt. Kecskeméten rózsabarackokból „fontak” ötkarikát, az emelvényen pedig eredeti, görög edénybe öntött, magas fokú barackpálinka táplálta a tüzet. A kecskemétiek arra is büszkék voltak, hogy – más magyar küldők mellett – ők is delegáltak postagalambokat a berlini megnyitóra. (A későbbi híradások szerint a galambok vissza is érkeztek.)
A kecskemétiek és a szegediek között némi perpatvar is adódott; a Kecskeméti Lapok egykorú híradása szerint az örkényi váltó is nagyrészt – regisztrált – szegediekből állt. „Ha lehetett volna, Berlinig ők vitték volna a tüzet” – zsörtölődtek a kecskemétiek. Egy magát szegedi rendezőnek tituláló férfi és egy titokzatos, vörös trikós kerékpáros pedig számos fáklyatartót kobozott el a kecskeméti futóktól.
 
A fentiekből persze jól látható az is, hogy a láng útját gondosan eltervezték. A Magyar Atlétikai Szövetség (és kerületei) által delegált futók utaztatását kiválóan megszervezték, s az ünnepi eseményt méltó módon előkészítették a legtöbb helyszínen. Az ünnepi ceremónia általános forgatókönyve a következő volt: az olimpiai tűz meggyújtása az oltáron, Himnusz, a polgármester beszéde, közös ének, torna- vagy/és sportbemutató, olimpiai himnusz, ünnepi beszéd, népi táncok, népdalok, záróbeszéd, himnusz, indulás, harangszó. Az ünnepség lebonyolítása és időtartama nagyban függött a fáklyafutók rendelkezésére álló időtől, az esetleges csúszásoktól – idő túllépés vagy időelőny esetén egyaránt -, valamint a kiemelt helyszínekre történő pontos érkezések megtartásától.
 
A Szövetség az elöljárók részére hivatalos meghívókat postázott, a nagyközönséget pedig tisztelettel invitálta a ceremóniára, továbbá emlékérmet bocsátott ki a fáklyafutás tiszteletére. A berlini szervezőbizottsággal a nemzeti olimpiai bizottságok álltak kapcsolatban, utóbbiak állták a rendezvény költségeit – országhatáraikon belül.
 
Nagy kár, hogy a Magyar Atlétikai Szövetség nem adott ki semmit a fáklyafutásról a későbbiekben, ezért a futók nevét és az eseményeket többnyire a helyi sajtó híradásaiból, elvétve néhány levéltári dokumentumból, illetve személyes emlékek révén gyűjthetjük össze (abban a reményben, hogy listánkat a későbbiekben bővíteni tudjuk).
 
Helyzetünket nehezíti, hogy – ellentétben a vidéki sajtóorgánumokkal – a budapesti lapok nem közlik a futók névsorát. A vezető sportnapilap, a Nemzeti Sport kifejezetten röviden számol be a fáklyafutás eseményeiről. Ennek okai sokfélék lehetnek, de az valószínű, hogy a városok és a kisebb települések életét valóban felpezsdítette a fáklyás futás, ami az adott helyszíneken jóval hangsúlyosabb eseménynek számíthatott. Budapesten, noha a Hősök terén mintegy 200 000 ember gyűlt össze az esti órákban a láng fogadására, a beszámolók mindössze a nagyszabású ünnepség és a fennkölt ünnepélyesség leírására hagyatkoztak, a hivatalos protokoll elvárásoknak megfelelően.
 
Ezek után nem lepődhetünk meg azon, hogy a korabeli Nemzeti Sport július 31-i számában megjelent egy olvasói levél Turányi Géza alezredestől, a Magyar Királyi Hadimúzeum titkárától, amelyben arra kéri az újság szerkesztőségét, hogy állítson örök emléket a fáklyafutásnak, annak minden részletével. Beleértve a futók nevét és fényképét, az ünnepségről készült fotókat, az útvonal térképét a futók aláírásával, s mindezt egy díszes albumban jelentesse meg, amelyet a sport múzeumában helyeznének el. – Az indítvány az esemény jelentősége folytán igazán aktuális, indokolt és megalapozott volt. A szerkesztőség válasza viszont elég szarkasztikusra sikeredett; lényegében nem állt másból, mint hogy a „feladott labdát” cseppet sem elegáns módon továbbította a Szövetség felé, amely már addig is hatalmas munkát végzett a fáklyás futás magyarországi szervezése és lebonyolítása dolgában. A szerkesztőség mentsége csak az lehetett, hogy – vezető sportnapilap lévén – a küszöbön álló olimpiai versenyek miatti fokozott készültség esetében is nagy erőket emésztett fel, és feszültséggel terhes időszakot jelentett, hiszen a lap már hetekkel a Játékok előtt rendszeresen hírt adott a hazai előkészületekről és tudósított az aktuális berlini eseményekről is. Ráadásul az olimpia időtartama alatt naponta kétszer jelent meg. Ebben a helyzetben a muzeológus alezredes úr jóhiszemű, precíz levele alkalmas lehetett arra, hogy – pestiesen szólva – kiverje a biztosítékot. (Maradandó emléket a fáklya-futásnak. Nemzeti Sport, 1936. július 31.; 8. oldal.)
 
A fővárosi ünnepségen a hazai és külföldről érkezett fotósok hada szünet nélkül dolgozott. A másfél órás ceremóniát magyar, német és 87 amerikai rádióállomás közvetítette. A Villamos Hang Budapest hangszóró vállalat kizárólag erre az ünnepre óriáshangszórót szerelt fel a téren, ami soha addig nem tapasztalt élményt jelenthetett a jelenlévő sokaság számára. A fáklya a Mester utcán, Rákóczi úton és az Aréna úton (ma: Dózsa György út) át jutott el a Hősök terére, ahol Takáts-Tolvay József gróf, nyugalmazott altábornagy, a frontharcos szövetség országos elnöke, a MASZ társelnöke gyújtotta meg az oltár tüzét. Az ünnep befejeztével az Andrássy úton, a Lánchídon, a Fő utcán és a Bécsi úton haladt tovább a staféta.
 

Virradatkor ért Komáromba a láng, amelyet Alapy Gáspár polgármester várt, csakúgy, mint az előzőleg Szőnyben rendezett fogadáson.
 
Nem túlzás állítani, hogy ezen az éjszakán nem csak a láng útjába eső települések lakói és elöljárói virrasztottak, hanem messzebb fekvő városokból, falvakból is sokan érkeztek, hogy lássák az éjszaka sötétjében haladó olimpiai lángot. Sokan nyilván ismerőseiket is üdvözölhették a futók között. De nemcsak a nézők utaztak a kora hajnali órákban, hanem pl. a futók is, így pl. a tatabányai és a pápai sportolók.
 
Győrben pedig páratlan esemény történt. A staféta ugyanis addig kizárólag férfiakból állt, de Győr városában három hölgy is részt vett a futásban: Dukesz Márta teniszező, Jungi Istvánné korcsolyázó, valamint Kiss Károlyné tánctanár.
 
Az utolsó magyarországi futó Bernát Pál, kerületi bajnok atléta volt, aki az oroszvári határon adta át a lángot Köhler Jenőnek, a MASZ észak-nyugati kerületi elnökének, aki továbbította azt Theodor Schmidt, osztrák sportvezetőnek, az alábbi szavakkal:
 
„Vigyázzatok reá olyan szeretettel, mint ahogy magyar földön a magyar atléták vigyáztak rá eddig.”(Nemzeti Sport, 1936. július 30.; 4. oldal)
 
A Mosonvármegye című lap augusztus 1-jei számában beszámol a fáklyafutás magyarországi szakaszának befejezéséről, majd egy kissé célzatos, ám fölöttébb érdekes észrevételt tesz közzé:
 
„Az Új Nemzedék című fővárosi lap azt írta, hogy Győrből Sopronba, majd onnan Oroszvárra futott a tűzstaféta. Lapunk egyik barátja azt kérdezte tőlünk telefonon, hogy honnan veszik budapesti kartársaink magyar földrajzi ismereteiket. Szégyeltük magunkat helyettük is és nem tudtunk más feleletet adni, mint azt, hogy a felületesség kimeríthetetlen tárházából. Viszont a kérdezősködő azt üzente, hogy az illető tegye le a magyar újságírótollat, a szerkesztőség pedig csapja el az ilyen újságírókat.”
 
A lap ugyane számában sérelmezi azt, ami egyébként – feltételezhetően – a magyarországi szakasz több állomásán is többek elégedetlenségét kiválthatta, s talán joggal. Ti. hogy a helység egyes neves sportolói miért nem vettek részt a futásban, miért nem kaptak felkérést, miért nem keresték meg őket? Néhány nevet sorolnak, valóban eredményes sportolók neveit. Végezetül azonban a görög bölcset idézik, amit az akkor mondott, amikor megkérdezték tőle, miért nincs szobra az agorán? A bölcs így válaszolt: „Barátaim, sokkal dicsőbb rám nézve, hogy azt kérditek: miért nincs ott a szobrom, mintha azt kérdeznétek: miért van ott?”
 
A fáklyafutás Magyarországon összességében rendkívül sikeres volt és nagy elismerést váltott ki itthon és külföldön egyaránt. Egybehangzó vélemények szerint a magyarországi volt az egyik legjobban szervezett és legméltóbb szakasza a hét országon áthaladó stafétának.
 

 

  1.  Az 1936-os olimpiai fáklyafutás résztvevői Magyarország területén

 
Íme, amit eredetileg terveztünk: a névsor. Ismert aktív és egykori sportolók, sportvezetők, leventeoktatók és más, megbecsült helyi polgárok nevei, akik az első olimpiai fáklyás futás résztvevői voltak. Az előzetes felmérés 386 magyarországi futóval kalkulált – a kilométerek számát figyelembe véve. Természetesen a futók száma ennél több, de kevesebb is lehetett.
Jelen állapot szerint az alábbi neveket tudjuk közzétenni, ám reméljük, a névsor a jövőben bővül majd.
 
A felsorolásban csak a fáklyával futók neve szerepel, a helyi protokoll résztvevőié nem.
 
(További történeti kutatás témája lehet az egyes résztvevők teljes nevének, illetve sporttörténeti szerepének bemutatása, értékelése.)
 
 

  1. A horgosi határtól Szegedig

 
Szalma János, Csonka Balázs, Annabrig Sándor, Sipos József, Világos Lajos, Sonkovics Zoltán, Juhász István, Gyöngyösi János, Seller István, Kucsera László, Györfi Zoltán, Hoffmann Pál, Angelmayer (Almási) Károly, Janicsek István, Váradi Imre, Magyari Nándor, Angelmayer (Almási) Gyula, Szekszárdi Boldizsár, Ottovai Károly, dr. Hernádi Mihály, Boldizsár Gyula, Gyetvay József
 

  1. Szeged és Kistelek között

 
Gönczi Pál, dr. Lázár László, Sólyom György, Prágai Ferenc, Deák Ferenc, dr. Soóki András, Frankel Mihály, Békési Béla, Gálfy Imre, Szakály Lajos, dr. Széll János, Török Lajos, dr. Dávid Dénes, dr. Parassin István, Aigner József, Csikós Jenő, Vargyas Lajos, Góbi Ferenc, Ketter Ferenc, Pleplár Lajos, Surgent József, Tóth László, Bukoveczki Mihály, dr. Altorday Sándor, Dr. Kosztolányi T., Vida Tibor, békéscsabai MÁV gárdája: Halmai András, Tibori János, Bereczki Sándor, Kozák Lajos, Kozák László, Marosi Károly, Marosi László, Virág Gábor, Griecs György, Bogdány László, Stefanik Pál, Skaliczky Gergely, Boldizsár Gyula, Pucsai Lajos, Tiborci Árpád, Dávid Gábor, Czeman Ferenc, Mári Sándor, Szalai Dezső, Kocsis Sándor
 

  1. Kistelek és Kiskunfélegyháza között

 
Vass Pál, Nyalka Imre, Farkas Vince, Farkas Ernő, Csipak Ferenc, Polyák Gyula, Szabados József, Papp Béla, Nyéki Gyula, Snittel Jenő, Stumpf Ferenc, Zsombor Pál, Kozma Imre, Jochan Frigyes, Rosemberg László, Farkas Pál, Dvoracsko Ferenc, Fráter József, Sulyok Ferenc, Barna Dezső, Tassy István, Csamangó József, Szűcs István, Szendrényi Zoltán, Nagy Gyula, Durszt Jakab, Kállai Gyula, Rózsa Ferenc, Apró Mátyás, Karácsonyi Jenő, Hammer Fidél, Vidos Gerő, Berényi Miklós, Horváth István
 

  1. A déli kerület további szakaszain

 
Lengyel Nándor, Pollán István, Domonkos Árpád, Kertész János, Zoltán Ferenc, Korek József, Pál István, Tessin Csedomir, Buczkó Ferenc, Ottruba Antal, Csikós Ferenc, Zubek Ferenc, Koczka László, Bakacsi Béla, Ruzicska Antal, Reiter Pál, Baranyi Zoltán, Hevesi János, Seller Mihály, Szél József, Kovács Péter, Finta Jenő, Kotok Mihály, Vass József, Deák Mihály, Szávai István, Ábrahám Mátyás, Szalma János, Tóth Ferenc, Tihanyi István 
 

  1. Kiskunfélegyháza és Kecskemét között

 
Meskó György, Tóth Sándor, Fráter György, Kiss Endre, Gyarmathy János, Szeghalmy János, Rima István, Koós István, Pomázi István, Tary Béla, Miskolczy István, Tóth György, Tóth István, Petz Ferenc, Kovács Rudolf, Nagy Sándor, Ormos György, Rizsányi István, Ormos Emil, Károly Béla, Keserű Károly, Farkas József, Farkas László, Fekete László, Dancsházy Lajos, Csitári István, Sallai Imre, Földi Lőrinc, Halmai Béla, Baksay Jenő, Szendrői József
 

  1. Kecskeméttől Sáriig (érintve Örkényt)

 
Ifj. Acsay Vilmos, Adrovitz Győző, Balla Sándor, Baltás Zoltán, Baranyi Pál (Lajosmizse), vitéz Dombrády Dezső, Fajszi Zoltán, Faragó János, Fehér Mihály, Feller György, Garzó Zoltán, Hajdu István, Halász Jenő, Horváth József, Karazsia János, Kákonyi József, vitéz Kerekes Károly, Kiss Mihály, Kozma István, Lehóczky Pongrác, Méhes József, Náday Géza, Oláh Ferenc (Lajosmizse), Oláh György, Oláh Kálmán, Piros István (Cegléd), Polgár Antal, Rimóczy János, Rozsnyay József, Rozsnyay Simon, Sólyom András, Szabó László, dr. Szakáts Ödön, Szomorú István, Técsy Géza, Tóth József, Tóth Sándor, Vándor László, Varga Imre
 

  1. Sári és Tát között (érintve Soroksárt, Budapestet és Dorogot)

 
Barsi László, Kékesi László, Kultsár István, Alpár Gyula, Boksay István, ifj. Csanády László, Eggenhoffer Jenő, Eggenhoffer László, Eichardt Rudolf, Ei(c)har(d)t Ernő, Kmety István, Hollósi Gyula, Kapuvári Kálmán, Kara József, Kovács Jenő, Kővári Lajos, Molnár Ferenc, Mohos Antal, Nádai János, Papp Károly, Paulai János, Rogrün (Roblin?) Jenő, Rónai Ferenc, Schlitz Jenő, Sprinc László, Szigeti István, Újvári Mihály, Vértes István, Vojtek István, Serényi István, Kárpáti Frigyes
 

  1. Táttól Komáromig (érintve Dunaalmást és Szőnyt)

 
Pap István (táti harangozó), Herczig János, Izing Ferenc, Czeglédi György, Rózsa Péter, Lángos Ottó, Ötvös György, Veér Géza, Hornyák Ignác, Somogyi Lajos, Majos Gyula, Szlivka Rezső, Kranczl Ferenc, Kiss Lajos, Ivancsics Ernő, Forisek József, Binner József, Hetzmann Gáspár, Panesch Károly, Szlivka József, Kakula József, Csordás Antal, Molnár Lajos, Bíró János, Szewald Béla, Láng János, Boda István, Mellen János, Deli András, Varga Ferenc, Haller Imre, Játékos Pál (a Tatabányai Sport Club atlétái), György János, Ruzsás Sándor, Dienstmann Miklós, Pethő Lajos, Gál László, Bárdossy János, Széptóth Ferenc, Hollósi László, Nagy Tibor, Koncz Sándor, Hunyadvári László, Ruip (Koltai) Jenő, Szabó Károly (pápai atléták)
 

  1. Komárom és Moson között (érintve Győrt)

 
Trogmayer Jenő, dr. Szabó Andor, Szabó Lajos, Schiffbeck Béla, Prutkay János, vitéz Pataky Gyula, Csörgő Mátyás, dr. Varga Ernő, Lengyel István, Peredi Alajos, továbbá a következő győri atléták: Baaden Benedek, Finyák Sándor, Szapáry Károly, Pesthy Károly, Nagy Béla Zsöle, Dukesz Márta, Pfannl Jenő, Jungi Istvánné, vitéz Kiss Károlyné, Mángyik Nándor, Jungi István, Dobos Vilmos, Czopf Ferenc, Kutsera István, Fejes Lajos, Kutassy Lajos, Most Gyula, Most Jenő, dr. Tar János, Felker Károly, Földesi Ferenc, Reich Rudolf, Streibel Frigyes, Karsay Kucsera Ödön, Borsa Schulzbach Antal, Németh Kálmán, Tihanyi Ignác, dr. Horváth Antal, Horváth György, Kovács Károly, Tóth József, Liszi Jenő, Szalai Ferenc, Schmuck Ferenc, Tanai Antal, Horváth József, Fazekas Lajos, Fazekas Ferenc, Opitz Endre, Novák Jenő, Roll János, Pandur Lajos, Temesi Jenő, Medgyesi Ernő, Váczi György, Hegedűs Gyula, Koncz Gyula, Remete Géza, Cserhalmi József, Kántor Endre, Némedi István, vitéz dr. Szűcs Elemér
 

  1. Mosontól Oroszvárig

 
Kőrösi István, dr. Schmack Leó, dr. Osztovich László, Salamon Géza, dr. Székely Jenő, Csereznyák Ignác, Eichinger Mihály, Schmitzhofer István,  dr. Lipthay Lajos, dr. Fábián Lajos, dr. Szalay Sándor, vitéz Zacskó Zoltán, Erdős János, Főrévy Kristóf, dr. Széll László, dr. Matusiczky Sándor, Szabó Gusztáv, Dobó Miklós, Csillag István, Vágvölgyi József, Kőhalmi Richárd, Erdős István, Thener Ernő, Mayer Ferenc, Vucskó Kálmán, Kovacsics Simon, Leszkovits István, Takács István, Nádas Pál, Zechmeister András, Kővári Jenő, Hammerl Vilmos, Rokobauer Frigyes, Preszeller Ernő, Krafft Valter, Thaly Kálmán, Gampl Nándor, Bajtai Dénes, Berger István, Hanser János, Schrimpf Károly, Magyar Ferenc, dr. Vutskits György, Bernát Pál
 
 

  1. Köszönetnyilvánítás

 
Ezúton mondok köszönetet minden lelkes kollégának Szegedtől Mosonmagyaróvárig, akik adatokkal segítették a munkámat, valamint azoknak, akik – körlevelünkre válaszolva – értékes információkat osztottak meg velünk. Külön köszönet:
 
dr. Bodóczky Lászlónak, Hámos Lászlónak, Horváth Mihálynak, Iványiné Földi Ágnesnek, Kimlei Péternek, Koncz Sándornak, Láng Tamásnak, Moldoványi Gézának, Molnárné Kovács Mártának, Paulovics Milánnak, Polczer Adélnak, Virág Tibornak
 
valamint dr. Gelencsér Józsefnek, a téma egyik legjobb hazai ismerőjének, aki az országos felhívás közzétételére buzdított, valamint dr. Bali Mihálynak, aki sajnos már nincs köztünk.
 
Farkas Ágnes