Az első világháborút követően a területileg megcsonkított Magyarországnak komoly gazdasági nehézségekkel kellett szembenéznie. Az emberek számára a mindennapi megélhetés biztosítása egyre nehezebb feladattá vált, így az 1920-as évek kezdetétől elindult egy kivándorlási hullám a jobb élet reményében. A századforduló időszakához képest azonban a célországok köre ekkor már sokkal szűkebb volt. Az Egyesült Államok 1921-ben kvótarendszert vezetett be, amelyet 1924-ben és 1927-ben tovább szigorítottak, míg az európai országok java szintén gazdasági problémákkal küzdött. Szinte az egyetlen alternatíva Franciaország volt, amely az Általános Bevándorlási Társaság (Société Générale de d’Immigration) nevű cég révén több százezer munkást toborzott külföldről, kezdetben a nehézipar, később más gazdasági ágazatok számára. A toborzók Magyarországon is eredményes munkát végeztek. Hevesy Pál követségi tanácsos 1923. szeptember 21-i jelentésében leírta, hogy naponta 80-100 magyar érkezett a párizsi Gare de l’Est pályaudvarra.

A munkavállalók között számos olyan fiatal volt, akik itthon komoly sportolói múlttal bírtak. Közülük többen kint is folytatni akarták a versenyzést, és a legaktívabb közösséget a birkózók alakították ki. A csoport 1924-ben kezdett szerveződni a Szegedi Atlétikai Klub két korábbi versenyzője, Márton Pál és Csanády Lajos, valamint egy korábbi UTE birkózó, Elek Bertalan révén. Eleinte egy alkalmanként összeálló, szervezeti háttér nélküli társaságként mérkőztek meg francia, belga és luxemburgi egyesületekkel. A sikerek hatására azonban a helyi birkózótársadalom részéről egyre nagyobb igény támadt a magyarokkal való mérkőzésekre. 1925 februárjában a párizsi válogatottat győzték le, míg a következő hónapban olyan impozáns rendezvényhelyszínre szerveztek számukra meccseket, mint a Salle Wagram.

A népszerűségük olyan szintre emelkedett, hogy 1925 áprilisában már a belga válogatott hívta őket Antwerpenbe. Az 5 mérkőzéses eseményen végül a belgák összetettben 3:2-re legyőzték Mártonékat, de a szeptemberben tartott visszavágón a magyarok revánsot véve 3:2-re diadalmaskodtak. A fokozódó érdeklődés következtében a megnövekedett sportszakmai és adminisztrációs igények miatt a szervezetlen háttér már nem volt tovább tartható. Szükségessé vált egy saját egyesület létrehozása. Ebben végül a helyi kulturális és társadalmi feladatokat ellátó Párizsi Magyar Egyesület és annak alelnöke, Dvorcsák Győző nyújtott nekik segítséget. Dvorcsák egy szlovák nemzetiségű, de magyar érzelmű politikus–újságíró volt, aki a világháború előtt az Eperjesi Torna és Vívó Egylet színeiben versenyzett, valamint annak titkári posztját is betöltötte. Jómódú francia felesége révén 1920-ban költözött Párizsba, ahol a magyar kormány megbízásából folytatott irredenta propagandát és közben a helyi társasági élet egyik aktív szereplőjévé vált. Lelkesedett a sportok iránt, amelyet egyik lánya, Blanche Sára is örökölt tőle, aki a ’20-as és ’30-as években versenyszerűen teniszezett. Végül a Párizsi Magyar Birkózók Clubjának (Club des Lutteurs Hongrois de Paris, továbbiakban CLHP) megalakulására 1925 decemberében került sor. Az egyesület elnöki posztját Dvorcsák Győző töltötte be.

A Párizsi Magyar Egyesület és Dvorcsák anyagi támogatása révén saját edzőtermet tudtak bérelni, amelybe új birkózószőnyeget szereztek be. A club nyitott volt a csatlakozni szándékozók előtt. Számos újonc kezdte meg a sportággal való ismerkedését a CLHP-nak köszönhetően, de csatlakoztak rutinos versenyzők, (pl. a magyar-bajnok Szelky Ottó), valamint olyan klasszisok is, mint a korábbi Európa-bajnok, világbajnoki bronzérmes Breznotics Miklós. A francia–magyar kapcsolatok a világháborús évek propagandája és a trianoni békeszerződés miatt meglehetősen terhelt volt. Ennek a fagyos viszonynak az enyhítésében a CLHP egyfajta kultúrdiplomáciai küldetést is teljesített. 1926 januárjában a Voltaire gimnázium tornacsarnokában mintegy 2 ezer néző előtt mérkőztek meg a francia válogatottal. Az esemény felvezetéseként egy helyi magyar munkásokból álló dalárda szórakoztatta a közönséget, majd a mérkőzéseket több prominens személyiség is megtekintette, mint báró Apor Gábor nagykövet, Albert Perroud, a francia birkózó szövetség elnöke, valamint a francia hadügyminisztérium néhány delegáltja. Az este folyamán megrendezett hat mérkőzésből a magyarok csupán egyet vesztettek el, így végeredményben 5:1-re, pontarányban 14:4-re múlták felül a franciák legjobbjait.

Az év hátralévő részében ismét győzelmet arattak a belga válogatott felett, a párizsi bajnokságon három egyéni bajnoki címet gyűjtöttek be, valamint több vidéki versenyen végeztek az élen. Az 1927-es év során elhódították a párizsi bajnokság csapatbajnoki címét, és a Párizsi Magyar Egyesülettel közösen egy örökös vándordíjat alapítottak, Challenge-Coupe hongrois néven, amelynek a magyar címerrel díszített impozáns serlegét egy ötvösművésszel készítették el. Mind a helyi magyar közösség, mind a birkózók számára fontos esemény volt, hogy 1927 végén döntés született a Párizsi Magyar Egyesület székházának, a párizsi Magyar Háznak az építéséről. Ez nem pusztán a szervezet irodáit foglalta magában, hanem kulturális programok megrendezésére alkalmas tereket alakítottak ki benne, valamint a szuterén szintet kifejezetten sportolási célokra rendezték be. Az építkezés 1928 júniusában kezdődött és 1929 januárjában adták át a székházat a Rue Vaugirard 279. szám alatt.

A Magyar Ház alapkőletételének filmhíradója 1928-ból: https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=8938

Az átadás után a CLHP az alagsort a szintén aktív sporttevékenységet kifejtő magyar ökölvívókkal és az asztalitenisszel foglalkozó Hungária Sportklubbal közösen szerelte fel. A saját edzőterem újabb lökést adott a club fejlődésének. Egyre több francia birkózó járt a magyarok tréningjeire, és olyan fiatal magyar tehetségek is csatlakoztak hozzájuk, mint Károlyi László (UTE), vagy Zombori Ödön (MAC). Utóbbi az 1930-as évek egyik legjobb magyar birkózójává fejlődött. 1931-ben és 1933-ban Európa-bajnokságot nyert, míg 1932-ben olimpiai ezüstérmes, az 1936-os nyári játékokon olimpiai bajnok lett. A CLHP a továbbiakban is gyakran mérkőzött a francia válogatottal, amelyek változó eredményeket hoztak. 1929 decembere folyamán kétszer is találkoztak. Az első alkalomnál a franciák győztek 5:1-re, a visszavágón 2:2-es döntetlen született.

Az egyesület következő évét egy tragédia árnyékolta be. A Montmartre-bajnokságon Petrovics István az ellenfelének szerencsétlen eldobása során súlyos koponyasérülést szenvedett. Az adrenalin tovább hajtotta a magyar sportolót, aki a mérkőzést ugyan győzelemmel fejezte be, de a komplikációk következtében pár nappal később elhunyt. Az eset ellenére a birkózás egyre népszerűbbé vált. A CLHP taglétszáma az 1930-as évek elején mintegy 65 fő volt. A versenyzők névsorában pedig egyre több francia név is előfordult, például Lucien Muths, vagy a válogatott Emilé Rivollier. Ez kétségtelenül azt mutatta, hogy a magyarok elfogadott és kedvelt tagjai lettek a francia birkózótársadalomnak, azonban a profi birkózás nagyobb népszerűségének és bővebb anyagi lehetőségeinek következtében a club számos versenyzője hagyta ott az amatőr szakágat. Ha az 1930-as évek végének híradásait nézzük, akkor látható, hogy az egyesület húzóemberei továbbra is Márton Pál, Csanády Lajos és Elek Bertalan voltak. Egyikük se volt már ekkor fiatal, de az utánpótlásnak nem sikerült őket felülmúlnia. A tehetségesebbek profinak álltak, a többiek pedig nem érték el a kívánt szintet.

A club hanyatlásában közrejátszott, hogy 1938-ban a Párizsi Magyar Egyesület akkori vezetőjével, Dobai Székely Andorral olyannyira elmérgesedett a kapcsolatuk, hogy kilakoltatták őket a Magyar Ház edzőterméből. A következő évben kitört második világháború és Franciaország megszállása komoly csapást jelentett a helyi sportéletre. A Club des Lutteurs Hongrois de Paris az ottmaradt magyar és az Emilé Rivollier vezette francia tagokkal megpróbálta életben tartani az egyesületet, de az 1940-es évek elején a CLHP működése végleg lezárult.

Iváncsó Ádám

A cikk a Visegrádi Alap által támogatott kutatás révén valósult meg.

„Magyar ifjak hozzátok volna egy szavunk! Fiatal athleták és régi mesterek: nem érzitek, hogy szívetek feldobban a nagy küzdelem hírére? Ti, kik e nemes versengések ősi és örökre maradó részében annyiszor álltatok ki győztesen a viadalra, most midőn minden verseny díja egy bajnokság, midőn az első: koronát és a világ bajnoka czímét nyerheti – ti magyarok akkor kibírnátok, hogy ott ne legyetek a küzdelem mezején? Kardvívók és lovasok, birkózók és futók, a súlyok és tornaszerek bajnokai, ajkunkon van a nevetek, ti egyet sem találnátok közületek méltónak arra, hogy a magyar névért ott viaskodjék, a hol a nemzetek bajnokai együtt állnak a küzdtéren? – nem hihetjük, nem szabad hinnünk! Tizenhárom hónap választ el a nagy küzdelem napjaitól. Nem mulhatik el ez az idő, hogy az az igazi magyar fegyver: a bátorság és az erős izom, tétlen pihenjen azalatt.”

A fenti lelkesítő sorok szerzője a Sport-Világ című folyóirat 1895-ös lapszámában fogalmazta meg „kiáltványát” az első újkori olimpiai játékokra készülvén. A cikk annak apropóján látott napvilágot, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nyilvánosságra hozta a világ sportembereit lázban tartó, következő évi világverseny részletes programját. A testület egy évvel korábban, 1894. június 23-án alakult meg Párizsban, Pierre de Coubertin báró kezdeményezésére, a modernkori olimpiai mozgalom nyitó akkordjaként. 1948 óta ezen a napon ünnepeljük az Olimpia Világnapját, amelyen arra emlékezünk, hogy a párizsi kongresszuson elhatározták az ókori olimpiai eszme és az olimpiai játékok újjáélesztését, a NOB ugyanis ekkor hagyta jóvá a világnappal kapcsolatos korábbi kezdeményezéseket. 1978 óta a „születésnap” az Olimpiai Chartába is bekerült, 1987 óta pedig olimpiai napi futást is tartanak a NOB-tagországok, amelynek a megemlékezésen túl az olimpiai sportágak és rendezvények népszerűsítése a célja. A jeles napon világszerte igen kreatív gyakorlatok léteznek, hogy korra, nemre és társadalmi háttérre való tekintet nélkül minél többeket bevonzzanak a sport világába, néhány országban például az iskolai programban is megjelenik a mozgás ünnepeként. A futás mint a világnap jellemző tevékenysége továbbá szimbolikus szerepet is betölthet, hiszen összehozza az embereket, s olyan sportág, amely speciális eszközök nélkül, voltaképpen bárki számára elérhető.
Az 1894-es párizsi kongresszus hazai vonatkozása, hogy az alapító tagok közé meghívást kapott Kemény Ferenc, a hazai olimpiai mozgalom atyja is. Hazánk számára a következő mérföldkövet a Magyar Olimpiai Bizottság 1895. december 19-ei megalapítása jelentette, amelynek Kemény Ferenc alapító titkára lett.
2022-ben a Nemzetközi Olimpiai Nap a sport erejét és közösségépítő szerepét kívánja közvetíteni a világbéke jegyében.
Magyarország az Olimpiai Játékok történetében 184 arany-, 158 ezüst-, és 183 bronzérmet szerzett. Két olimpiai bajnok vízilabdázónk, dr. Kárpáti György (1935) és Kenéz György (1956) is június 23-án született.

Források:
Sport-Világ 1895. 2. évf. 4. sz., 5. o.
Manhercz Erika: „Az olimpia világnapja” URL: https://sportmuzeum.hu/2021/06/23/az_olimpia_vilagnapja/
URL: https://olympics.com/ioc/olympic-day
URL: https://olimpia.hu

Képek forrása:
A Magyar Olimpiai és Sportmúzeum Archívuma