Az áprilisi „A hónap műtárgya” rovat középpontjába ezúttal Székelykeresztúri Horváth Árpád, Ambrus Pál birkózóról készült gipsz szobra kerül. Az alkotás különleges jelentőséggel bír, hiszen ez szolgált mintául annak a köztéri bronzszobornak, amelyet 2026. március 13-án avattak fel Szentegyházán.

Ambrus Pál birkózó

A magyar birkózósport két világháború közötti időszaka számos kiváló versenyzőt adott a nemzetközi mezőnynek. Közéjük tartozott dr. Ambrus Pál is, akinek neve ma már kevésbé ismert, pályafutása és életútja azonban jól példázza a korszak sportolóinak sokszor összetett, nem ritkán sorsfordító történetét.

Ambrus Pál 1901-ben született a székelyföldi Szentegyházasfaluban. Édesapja kántor-tanító volt, így a családi háttér a tanulás és a közösségi szerepvállalás irányába terelte. Tanulmányait a székelyudvarhelyi római katolikus főgimnáziumban végezte, ahol olyan későbbi ismert személyiségekkel került kapcsolatba, mint Tamási Áron író. Az érettségi megszerzése után Budapestre költözött, ahol jogi egyetemet végzett, és később ügyvédként dolgozott.

Sportpályafutása a Magyar Atlétikai Club színeiben bontakozott ki. Kötöttfogású birkózóként, pehelysúlyban versenyzett, és a korszak egyik ismert székely származású sportolójaként tartották számon. Neve gyakran együtt szerepelt a kor neves birkózóival, akik meghatározó alakjai voltak a magyar birkózás nemzetközi sikereinek.

Eredményei közül kiemelkedik az 1926-os rigai Európa-bajnokságon elért negyedik helyezése, amely nemzetközi szinten is figyelemre méltó teljesítménynek számított. Hazai versenyeken is sikeresen szerepelt: magyar bajnoki címet szerzett pehelysúlyban, emellett több jelentős tornát megnyert, köztük egy nemzetközi MAC-versenyt és az 1927-es kaposvári bajnokságot. Klubjával csapatbajnoki sikereket is elért, 1929-ben és 1931-ben kötöttfogású csapatbajnoki címet ünnepelhettek.

Sportkarrierje viszonylag rövid ideig tartott, mivel jogi pályájára koncentrálva visszavonult az aktív versenyzéstől. Ugyanakkor továbbra is kapcsolatban maradt a birkózással: az 1936-os berlini olimpián a magyar csapat kísérőjeként vett részt, és a visszaemlékezések szerint támogatta a későbbi olimpiai bajnokok felkészülését.

A második világháború és az azt követő politikai változások jelentős törést hoztak életében. Ügyvédi hivatását nem gyakorolhatta tovább, így fizikai munkát vállalt: részt vett a háború utáni romeltakarításban Budapesten, majd később főgépészként dolgozott. Életének ez a szakasza jól tükrözi azt a sorsfordulót, amely sok, korábban megbecsült értelmiségit és sportolót érintett.

A bécsi döntést követően visszatért szülőföldjére, ahol aktívan részt vett a helyi közösségi életben. Nevéhez fűződik a szentegyházi művelődési központ létrehozásának támogatása is, amelynek megvalósításához saját anyagi forrásaival is hozzájárult.

Magánéletében feleségével, Albert Erzsébettel élt, házasságukból nem született gyermek. Élete utolsó éveiben is megőrizte kapcsolatait, és bár pályafutása már háttérbe szorult a köztudatban, személyes története továbbra is tiszteletet ébresztett ismerősei körében.

1979-ben hunyt el, egy külföldi látogatás során bekövetkezett szívroham következtében. Temetésére Budapesten került sor.

Ambrus Pál alakja ma már kevésbé ismert a szélesebb közönség számára, azonban a fennmaradt adatok alapján egyértelműen a két világháború közötti magyar birkózósport jelentős, nemzetközi szinten is jegyzett képviselője volt. Rövid, de eredményes sportpályafutása, valamint későbbi életének fordulatai egyaránt hozzájárulnak ahhoz, hogy személyét a korszak „elfelejtett bajnokai” között tartsuk számon.

Székelykeresztúri Horváth Árpád Pillangó utcai szobra (Háború után valószínűleg eltávolították.)

A szobor alkotója, Székelykeresztúri Horváth Árpád 1898-ban született Székelykeresztúron, amely későbbi művésznevét is ihlette. Tanulmányait a székelyudvarhelyi kő- és agyagipari iskolában kezdte, majd kőfaragó segédként dolgozott. Később az Iparművészeti Főiskolán folytatta képzését, ahol Orbán Antal és Stróbl Alajos tanítványaként sajátította el a szobrászat mesterségét.

Diplomája megszerzése után négy évet töltött Olaszországban, ahol több városban is élt és alkotott. Művészi ismertségét a carrarai kiállításra készített Játszadozó gyermekek című kompozíciója hozta meg. Hazatérését követően a Műcsarnok és a Nemzeti Szalon rendszeres kiállítója lett.

Alkotásai elsősorban székelyföldi kötődésűek, és gyakran reflektálnak a trianoni trauma, valamint a történelmi és kulturális emlékezet kérdéseire. Szobraira jellemző az allegorikus kifejezésmód és az erőteljes érzelmi töltet. Legismertebb művei közé tartozik az 1937-ben felavatott, hét méter magas, Pillangó utcai Trianon-emlékmű.

A restaurált gipsz szobor

A 86 centiméter magas, impozáns gipszszobor keletkezésének körülményei máig nem teljesen tisztázottak. Egyes források szerint Székelykeresztúri Horváth Árpád 1927-ben, Ambrus Pál bajnoki győzelmének emlékére készítette az alkotást. Ezzel szemben a talapzaton olvasható dátum – 1926. április 2., Nagypéntek – korábbi keletkezést jelez, ami ellentmondásra ad okot. Az sem egyértelmű, hogy a művész eredetileg bronzba kívánta-e önteni a szobrot, vagy eleve gipszalkotásként tekintett rá.

Az Új Nemzedék 1928. december 25-i számának beszámolója szerint a szobor Ambrus Pál tulajdonába került, és otthonában kapott helyet. A cikk külön érdekessége, hogy említést tesz a bajnoki érem ábrázolásáról is, amely inkább az 1927-es keletkezést valószínűsíti. Az eltérő adatok ugyanakkor nem feltétlenül zárják ki egymást: elképzelhető, hogy a művész a bajnoki győzelem után módosította vagy kiegészítette a már elkészült szobrot – bár ez egyelőre csak feltételezés.

Az alkotó szignója és a talapzat

Az viszont bizonyos, hogy az alkotás 1993-ban került a múzeum gyűjteményébe, amikor Ambrus Pálné adományozta azt. A szobor újabb fejezete 2026-ban kezdődött: Laczik Csaba szobrászművész restaurálta a gipszváltozatot, és ennek alapján elkészítette a mű bronzba öntött változatát is.

A szobor különböző perspektívából.

A szentegyházai szoboravatásról itt olvashat bővebben: https://sportmuzeum.hu/2026/03/17/ambrus-pal-szoboravatasa/ 

A szentegyházai bronz szobor

Kormány Ákos

Idén ünnepli fennállásának 115 éves évfordulóját a Vasas SC. A jeles évforduló alkalmából fogadják rövid összefoglalónkat az egyesületről, néhány jeles Vasas relikvia társaságában. Az elmúlt több mint 100 év során a klub számos hagyományos és kuriózumnak számító sportágnak adott otthont. Volt és jelen szakosztályai között megtalálható a labdarúgás, atlétika, birkózás, kézilabda, vízilabda, ökölvívás, röplabda, vívás, sakk, tenisz, sí, műkorcsolya, de olyan különlegességek is, mint például a gyeplabda, motorcsónak, motorkerékpár-autósport vagy a természetjárás.

Az 1900-as évek elején a sportmozgalom Magyarországon, és egyben világszerte is, kirobbanóan gyors fejlődésnek indult. Ennek fő okát természetesen a társadalmi változásokban kell keresnünk. A korszakot a nagypolgárság gazdasági is politikai befolyásának megerősödése, valamint a városokban élő ipari munkásság létszámának kiugró növekedése jellemezte. A sportmozgalmon belül fokozatosan előtérbe kerültek a tömeg- és csapatsportok, elsősorban a különféle labdajátékok. A labdarúgás hamarosan fiatalok tömegeit hódította meg, nem törődve a társadalmi hovatartozásukkal, és elindult világhódító körútjára.

Vasas SC sportérem 1949-ből

A Vasas első szakosztálya is a labdarúgás volt. Az egyesület 1911. március 16-án alakult meg a Thököly úti Vasas székházban. Hivatalosan a Vas- és Fémmunkások Sport Clubja nevet viselte. A sportklub megalakítására már 1908-ban felmerült az igény, azonban sok szakszervezeti vezető sporttal szembeni maradi felfogásának, illetve a szükséges anyagi alap előteremtése körüli nehézségeknek köszönhetően a folyamat elhúzódott. Ha hinni lehet a korabeli sajtónak és statisztikai adatoknak, akkor a Vasas SC volt Magyarország 168-ik sportklubja. Az egyesület első elnöke Rohonczy Gusztáv volt, jegyzője Csapó Sámuel, pénztárosa Boócz Kálmán, intézője pedig Braun István. Néhány név az alapító tagok közül: Adler Dezső, Drohovszky Antal, Éder Sándor, Grünfeld Ignác, Goldberger Jakab, Kruppa Károly, Lőwh Sándor, Reiner Sándor, Schwarcz Dezső, Tilli János, Wágner Imre, Disandi Géza, Deutsch Ferenc, Novák Béla, Novák Frigyes, Novák Gyula, Pongrácz Viktor és még sokan mások.

Vasas sportzászló

Kezdetben a csapat a BEAC pályáján játszott. Innen költözött az egyesület Angyalföldre, ahol valamikor az 1920-as évek előtt kibéreltek egy üres telket a mai Thököly út és Nagy Lajos király útja sarkán. Ez a pálya volt a Vasas első otthona. Az 1930-as években a Forgách utcában volt a csapat pályája. Az 1940-es években a Magyar Kommunista Párt a sportot is fel kívánta használni hatalmának kiépítésére és konszolidálásra. Ezen tervük része volt egy munkásklub kiemelt támogatása. Választásuk a Vasasra esett, és ennek köszönhetően 1946-ban az egyesülethez került a Pasaréti úti hatalmas kiterjedésű sporttelep. 1961-ben pedig a Fáy utcában kapott újabb telket a Vasas, ahol felépíthették stadionjukat, mely 2002 óta Illovszky Rudolf nevét viselte. 2016. október 29-én játszották az utolsó mérkőzést a régi stadionban (Vasas-Videoton 1:1). 2017 és 2019 között teljesen új stadion épült a területen, melyet 2019. július 5-én avattak fel egy barátságos mérkőzéssel (Vasas-Dunaszerdahelyi AC 2:0).

Csapatfotó 1917-ből

Az 1915. év őszi, II. osztályú hadi bajnokságot a Vasas labdarúgó csapata 100%-os eredménnyel nyerte meg, így esélyt kapott az I. osztályba kerülésre. Az 1916. július 27-én játszott osztályozó mérkőzésen az I. osztályú bajnokság utolsó helyezettje, a KAOE volt a Vasas ellenfele. A mérkőzésre a világhírű angol edző, Jimmy Hogan készítette fel a csapatot. A mérkőzés a Vasas 5:0 arányú győzelmével zárult. A góllövők Plesch Gyula, Jelinek Tivadar és Katzer Károly voltak, Jelinek ráadásul mesterhármast ért el. A Magyar Labdarúgó Szövetség 1925 őszén bevezette a profizmust Magyarországon, mely az élvonalba került Vasas csapatát is érintette. A klub több tagja azon a véleményen volt, hogy a magát a munkásosztály csapatának valló Vasashoz nem illik a játékosok adás-vétele. Sok szenvedélyes vitát követően végül 1926. július 3-án az a döntés született, hogy a Vasas csapata vegyen részt a profi bajnokságban, de működtesse tovább amatőr csapatát is. A profi csapat neve Vasas FC lett.

A Vasas labdarúgás aranykorának az 1950-es és 1960-as éveket tekinthetjük. Míg az 1940-es évek időszaka Gallowich Tibor vezetőedző és szövetségi kapitány nevéhez köthető, addig az aranykor sikerei nagyrészt Baróti Lajos és Illovszky Rudolf mesteredzői és vezetői tevékenységének eredménye volt. A klub 1955-ben megnyerte a magyar labdarúgókupát, így a címvédő Vörös Lobogó mellett a Vasas csapata képviselhette Magyarországot 1956-ban a Közép-európai Kupán. Az 1956-os sorozatban olasz klubcsapatok nem indultak, így a magyarok, osztrákok, a csehszlovákok és a jugoszlávok két-két klubot indítottak. A döntőben a Vasas ellenfele a Vörös Lobogót búcsúztató a Rapid Wien lett. A mindent eldöntő végső mérkőzésre 1956. augusztus 4-én került sor a Népstadionban, közel 100.000-es nézősereg előtt. A Vasas fölényes, 9:2 arányú győzelmet aratott. Szilágyi Gyula négy, Csordás Lajos és Raduly József kettő, Teleki Gyula pedig egy gólt szerzett.

Szintén fényes siker volt a Vasas szereplése az 1957-es Bajnokcsapatok Európa-kupájában (BEK). Az angyalföldi fiúk a legjobb négy közé jutottak. Diadalmenetük során olyan világhírű csapatokat vertek meg, mint az AFC Ajax vagy a spanyol bajnok Real Madrid.

A Vasas SC Közép-európai Kupa győztes csapata 1957-ből

Az Olimpiai Játékokon Vasas sportoló először 1924-ben szerepelt, Szelky Ottó kötöttfogású birkózó személyében. Az egyesület rengeteg eredményes olimpikont adott a világnak. A Vasas sortolója volt többek között az olimpia bajnok birkózó Keresztes Lajos, valamint tanítványa, a kétszeres olimpia bajnok birkózó Kozma István, aki súlyos autóbaleset következtében tragikusan fiatalon hunyt el. Az ökölvívók közül a háromszoros olimpiai bajnok Papp László, valamint az olimpia bajnok Gedó György és Kovács „Kokó” István. A vívók közül a hatszoros olimpiai bajnok Kárpáti Rudolf és a háromszoros olimpiai bajnok Szilágyi Áron. Szintén a Vasas atlétája volt a Németh család két tagja: az olimpiai bajnok kalapácsvető Németh Imre, és fia, az olimpia bajnok gerelyhajító és feltaláló Németh Miklós.

Az olimpiákon túl a Vasas SC számos más sportágban is kinevelt világszintű sportolókat. Kiemelt helyen említendő a tenisz, ahol olyan hírességek gazdagítják a Vasas hírnevét, mint például az örökös bajnok Asbóth József, aki 16 alkalommal szerepelt a Davis Kupában és 1947-ben megnyerte a Roland Garros férfi egyesének döntőjét, vagy Körmöczy Zsuzsanna, aki minden idők legsikeresebb magyar női teniszezője volt, 1958-ban megszerezte a Roland Garros Grand Slam trófeáját és elődöntős volt Wimbledonban, 1947-ben pedig Asbóth Józseffel párosban harmadik lett a Roland Garroson. Szintén Vasas növendék volt Taróczy Balázs, aki összesen 26 ATP tornát nyert és négyszer bejutott a Roland Garros negyeddöntőjébe.

Díszoklevél Keresztes Lajos olimpiai bajnok 60. születésnapja alkalmából

Csóti Gergely Ákos

Február havi műtárgyunkkal a ma kezdődő téli olimpia kerül a fókuszba.

A modern olimpiák történetében nem voltak külön választva a téli- és nyári sportok. Amikor 1896-ban először Athénban tartották a játékokat, a „téli sportok” még nem jöttek szóba. Ez azonban nem jelentette azt, hogy előbb vagy utóbb nem lesznek a program részei, hiszen jellemzően a hideg időben űzött sportokban, mint a korcsolyázásban, már Európa- és világbajnokságokat szerveztek.

Az első, több téli sportágat is tömörítő nemzetközi játékok ötlete Skandináviából indult. Egy magas rangú svéd katonai tiszt, Victor Gustaf Black 1901-ben szervezte meg az Északi Játékokat, amit két, majd négy évente megismételtek. A tábornok azonban nem kívánt itt megállni, ugyanis jóbarátja volt Pierre de Coubertinnek, akit a modern olimpiai mozgalom egyik atyjának tartunk. Victor elérte, hogy a műkorcsolyázást az 1908-as londoni olimpia programjába felvegyék.

Victor Gustaf Black svéd tábornok, a téli sportok szerelmeseként sokat tett azok olimpiai keretek közé emeléséért

Az 1910-es évtizedre a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) már gondolkodott a Téli Hetek megtartásába, amibe pont a skandináv országok nem akartak belemenni, ugyanis féltették, hogy a saját Északi Játékaikat fogja az felváltani. Az első téli sporthetet az 1916-os olimpia keretein belül akarták megtartani, de ezt az első világháború elsöpörte. A világháború után – a skandináv országok ellenállásának dacára – a NOB 1921-ben határozatot hozott a Nemzetközi Téli Sporthét megrendezésére. Az eseményt 1924. január 25. és február 4. között tartották a franciaországi Chamonix-ban, a Mount-Blanc közvetlen közelében. A hivatalosan „Téli Nemzetközi Sporthétnek” nevezett eseményt a nyáron megrendezett párizsi olimpia folytatásának tekintették és csak utólag minősítették olimpiává, ugyanis olyan népszerűségnek örvendtek a téli hetek, hogy a téli olimpiák saját életre kelhettek. Ekkor még a nyári olimpia évében, a nyári játékok rendező országa tartotta meg a téli olimpiát is.

Az 1924-es téli hetek, avagy az első téli olimpia plakátja

Magyar versenyzők korcsolyaszámokban már az első nemzetközi versenyek megszervezése óta képviseltetjük magunkat, hiszen a téli játékok előtt már megrendezett Európa- és világbajnokságokon férfi és női versenyzőink uralták a mezőnyt, és világ- valamint kontinensbajnoknak mondhatták magukat. A teljesség igénye nélkül Kronberger Lili, Méray-Horváth Zsófia, Földváry Tibor vagy Szende Andor kiemelkedő eredményeket értek el. Felkészülésüket a magyar sportklubok is segítették, hiszen a MAC margitszigeti sportkomplexumában helyet kaptak a téli sportpályák is, illetve a Városliget sem csak az önfeledt téli korcsolyázás otthona volt, hanem felkészülésre is alkalmas hely. Ezek mellett Budapesten és a vidéki nagyvárosokban külön korcsolyázó egyletek alakultak, az ezekhez csatlakozó sportolók saját pályákon gyakorolhattak és készülhettek fel a nemzetközi versenyekre, míg a szánkónak a budai hegyek adtak otthont.

Kronberger Lili háromszoros magyar és négyszeres világbajnok magyar női műkorcsolyázó

Mire azonban a téli játékok kezdetét vették, a fent említett generáció már visszavonult, de magyar részről az első téli versenyen hazánk is képviseltette magát a síelés három versenyszámában. Déván István, Háberl Aladár, Szepes Béla és Németh Ferenc voltak az első téli olimpikonjaink. Szepes híres karikatúrista is volt, aki később számtalan olimpikonunkat örökített meg karikatúráin. A téli sportok jelentős részét az 1945 után hatalomra jutó kommunista diktatúra vagy úri sportoknak bélyegezte, vagy nem tartotta tömegeket vonzó eseménynek, így kevesebb figyelmet kaptak.

Szepes Béla sportkarikatúrista

Az 1948-ban a svájci St. Moritzban megrendezett téli játékokra így is 22 magyar versenyző jutott ki, köztük Király Ede és Kékessy Andrea műkorcsolyázó. Mindketten a Budapesti Korcsolyázó Egylet versenyzői voltak, és mind egyéniben, mind párosban az 1940-es évektől uralták a hazai bajnokságokat, az 1948-as téli olimpiára pedig Európa-bajnokként utazhattak. Király az olimpián egyéniben is elindult, ahol végül az 5-ik helyezést érte el, de az igazi favorit Kékessy Andreával párosban voltak. Önbizalommal várták tehát az olimpiát, mindketten 22 évesek voltak. Akkor még természetesen nem fedett csarnokban, hanem a szabadban mutatták be gyakorlataikat a versenyzők. A játékokat egyszer a nagy olvadás miatt félbe kellett szakítani, ugyanis használhatatlanná vált a jég, de miután egy kemény hidegfront érkezett, újra a pályára szólították a legjobbakat.

Kékessy Andrea és Király Ede 1947-ben

A páros műkorcsolyázást szakadó hóesés fogadta, amihez egy kis szél is társult, mégsem halasztották el egy nappal. A cseh páros női tagja sírva jött le a jégről, nem látott a hópelyhektől, három perc után fel is adták a küzdelmet, ezzel elveszítették esélyüket a jó helyezésre. Minden páros futása után kotrógépek mentek a jégre, hogy megtisztítsák azt, és nagyjából egyenlő körülményeket biztosítsanak. Jöhettek a belgák, Michelline Lannoy és Pierre Baugniet. A helyszíni tudósítások kiemelték, hogy a pár férfi tagja kétszer is hibázott, de még ennél is szembetűnőbb volt, hogy az előre megadott, és kötelező 5 percnél 20 másodperccel hamarabb fejezték be a programjukat, ami szarvashibának számított. A pontozók azonban ezen az apróságon nagyvonalúan felülemelkedtek.

A kanadaiak jobban teljesítettek a belgáknál, a Népsport tudósításában azt gyanítja, hogy a sorrendet előre meghatározták, mert a kanadaiakat ennek ellenére is a harmadik helyre tették. A feltűnő hiba nélkül futó, remek gyakorlatot bemutató magyarokat a másodikra, míg a bizonytalankodó belgákat az elsőre. „Kiemelkedtek a mezőnyből, de a nyugati blokk lepontozta őket” – harsogta a Népsport szalagcíme, ekkor még csak az eredményt közölték, a lapzárta miatt egy napot kellett várni rá, hogy tudassák az olvasókkal, mi történt pontosan. „Nehéz győzni a pontozók ellen” – ez már a következő napi újságban szerepelt, amiben részletesen leírták a körülményeket.

A tényekhez hozzátartozik, hogy Magyarország nem vehetett részt az 1947-es világbajnokságon, így az 1948-as olimpián egy, tulajdonképpen közmegegyezéses sorrendet kellett volna felborítaniuk, ami egy pontozásos sportban soha nem volt könnyű. Kékessy Andrea később így emlékezett vissza: „Jól emlékszem, hogy mi történt. Először is, a Kennedy testvérek édesapjának volt egy filmfelvevője, és ő lefilmezte a belga párt. Jól látszott, hogy Micheline elesett, leült a jégre, Pierre pedig két nagy hibát is csinált. De mindezek közül a legnagyobb hiba az volt, hogy nem korcsolyázták végig a kötelező időt. A Kennedy papa a verseny után oda is ment a bírókhoz, hogy ő felvette a belga kűrt, ami mutatja a hibákat, hogy kaphattak mégis olyan magas pontokat? Erre az volt a válasz, hogy olyan gyorsan kelt föl Micheline, hogy a bírók észre sem vették, hogy elesett. Borzasztó idő volt aznap, szakadt a hó, és minden futás után letolták a havat, így a hibákat jól lehetett látni.”

Az érem előlapja 

A magyar páros egyébként lendületes, hibátlan kűrt futott és a magyar téli olimpiák első ezüstérmét szerezte meg. A dobogó második fokára magyar versenyző csak 1984-ben léphetett újra, igaz, a Regőczy-Sallay páros ezüstérem is megkérdőjelezhető pontozással született (akkor éppen a szovjet bíró húzta le a magyar párost).

Február havi műtárgyunk Király Ede 1948-as téli olimpián szerzett ezüstérme. Előlapján az olimpiai lángot tartó kéz, mögötte az ötkarika, körülötte hópelyhek. Rajta latin nyelvű felirat: „CITIUS ALTIUS FORTIUS” (Gyorsabban, magasabban, erősebben). Hátlapján alul és felül hópelyhek. Középen francia nyelvű felirat: „Vmes JEUX OLYMPIQUES D’HIVER St MORTIZ 1948.” (5ik téli olimpiai játékok St. Moritzban) Az érem anyaga ezüst, átmérője 6 cm.

Az érem hátlapja

Nagy Gergely