Február havi műtárgyunkkal a ma kezdődő téli olimpia kerül a fókuszba.

A modern olimpiák történetében nem voltak külön választva a téli- és nyári sportok. Amikor 1896-ban először Athénban tartották a játékokat, a „téli sportok” még nem jöttek szóba. Ez azonban nem jelentette azt, hogy előbb vagy utóbb nem lesznek a program részei, hiszen jellemzően a hideg időben űzött sportokban, mint a korcsolyázásban, már Európa- és világbajnokságokat szerveztek.

Az első, több téli sportágat is tömörítő nemzetközi játékok ötlete Skandináviából indult. Egy magas rangú svéd katonai tiszt, Victor Gustaf Black 1901-ben szervezte meg az Északi Játékokat, amit két, majd négy évente megismételtek. A tábornok azonban nem kívánt itt megállni, ugyanis jóbarátja volt Pierre de Coubertinnek, akit a modern olimpiai mozgalom egyik atyjának tartunk. Victor elérte, hogy a műkorcsolyázást az 1908-as londoni olimpia programjába felvegyék.

Victor Gustaf Black svéd tábornok, a téli sportok szerelmeseként sokat tett azok olimpiai keretek közé emeléséért

Az 1910-es évtizedre a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) már gondolkodott a Téli Hetek megtartásába, amibe pont a skandináv országok nem akartak belemenni, ugyanis féltették, hogy a saját Északi Játékaikat fogja az felváltani. Az első téli sporthetet az 1916-os olimpia keretein belül akarták megtartani, de ezt az első világháború elsöpörte. A világháború után – a skandináv országok ellenállásának dacára – a NOB 1921-ben határozatot hozott a Nemzetközi Téli Sporthét megrendezésére. Az eseményt 1924. január 25. és február 4. között tartották a franciaországi Chamonix-ban, a Mount-Blanc közvetlen közelében. A hivatalosan „Téli Nemzetközi Sporthétnek” nevezett eseményt a nyáron megrendezett párizsi olimpia folytatásának tekintették és csak utólag minősítették olimpiává, ugyanis olyan népszerűségnek örvendtek a téli hetek, hogy a téli olimpiák saját életre kelhettek. Ekkor még a nyári olimpia évében, a nyári játékok rendező országa tartotta meg a téli olimpiát is.

Az 1924-es téli hetek, avagy az első téli olimpia plakátja

Magyar versenyzők korcsolyaszámokban már az első nemzetközi versenyek megszervezése óta képviseltetjük magunkat, hiszen a téli játékok előtt már megrendezett Európa- és világbajnokságokon férfi és női versenyzőink uralták a mezőnyt, és világ- valamint kontinensbajnoknak mondhatták magukat. A teljesség igénye nélkül Kronberger Lili, Méray-Horváth Zsófia, Földváry Tibor vagy Szende Andor kiemelkedő eredményeket értek el. Felkészülésüket a magyar sportklubok is segítették, hiszen a MAC margitszigeti sportkomplexumában helyet kaptak a téli sportpályák is, illetve a Városliget sem csak az önfeledt téli korcsolyázás otthona volt, hanem felkészülésre is alkalmas hely. Ezek mellett Budapesten és a vidéki nagyvárosokban külön korcsolyázó egyletek alakultak, az ezekhez csatlakozó sportolók saját pályákon gyakorolhattak és készülhettek fel a nemzetközi versenyekre, míg a szánkónak a budai hegyek adtak otthont.

Kronberger Lili háromszoros magyar és négyszeres világbajnok magyar női műkorcsolyázó

Mire azonban a téli játékok kezdetét vették, a fent említett generáció már visszavonult, de magyar részről az első téli versenyen hazánk is képviseltette magát a síelés három versenyszámában. Déván István, Háberl Aladár, Szepes Béla és Németh Ferenc voltak az első téli olimpikonjaink. Szepes híres karikatúrista is volt, aki később számtalan olimpikonunkat örökített meg karikatúráin. A téli sportok jelentős részét az 1945 után hatalomra jutó kommunista diktatúra vagy úri sportoknak bélyegezte, vagy nem tartotta tömegeket vonzó eseménynek, így kevesebb figyelmet kaptak.

Szepes Béla sportkarikatúrista

Az 1948-ban a svájci St. Moritzban megrendezett téli játékokra így is 22 magyar versenyző jutott ki, köztük Király Ede és Kékessy Andrea műkorcsolyázó. Mindketten a Budapesti Korcsolyázó Egylet versenyzői voltak, és mind egyéniben, mind párosban az 1940-es évektől uralták a hazai bajnokságokat, az 1948-as téli olimpiára pedig Európa-bajnokként utazhattak. Király az olimpián egyéniben is elindult, ahol végül az 5-ik helyezést érte el, de az igazi favorit Kékessy Andreával párosban voltak. Önbizalommal várták tehát az olimpiát, mindketten 22 évesek voltak. Akkor még természetesen nem fedett csarnokban, hanem a szabadban mutatták be gyakorlataikat a versenyzők. A játékokat egyszer a nagy olvadás miatt félbe kellett szakítani, ugyanis használhatatlanná vált a jég, de miután egy kemény hidegfront érkezett, újra a pályára szólították a legjobbakat.

Kékessy Andrea és Király Ede 1947-ben

A páros műkorcsolyázást szakadó hóesés fogadta, amihez egy kis szél is társult, mégsem halasztották el egy nappal. A cseh páros női tagja sírva jött le a jégről, nem látott a hópelyhektől, három perc után fel is adták a küzdelmet, ezzel elveszítették esélyüket a jó helyezésre. Minden páros futása után kotrógépek mentek a jégre, hogy megtisztítsák azt, és nagyjából egyenlő körülményeket biztosítsanak. Jöhettek a belgák, Michelline Lannoy és Pierre Baugniet. A helyszíni tudósítások kiemelték, hogy a pár férfi tagja kétszer is hibázott, de még ennél is szembetűnőbb volt, hogy az előre megadott, és kötelező 5 percnél 20 másodperccel hamarabb fejezték be a programjukat, ami szarvashibának számított. A pontozók azonban ezen az apróságon nagyvonalúan felülemelkedtek.

A kanadaiak jobban teljesítettek a belgáknál, a Népsport tudósításában azt gyanítja, hogy a sorrendet előre meghatározták, mert a kanadaiakat ennek ellenére is a harmadik helyre tették. A feltűnő hiba nélkül futó, remek gyakorlatot bemutató magyarokat a másodikra, míg a bizonytalankodó belgákat az elsőre. „Kiemelkedtek a mezőnyből, de a nyugati blokk lepontozta őket” – harsogta a Népsport szalagcíme, ekkor még csak az eredményt közölték, a lapzárta miatt egy napot kellett várni rá, hogy tudassák az olvasókkal, mi történt pontosan. „Nehéz győzni a pontozók ellen” – ez már a következő napi újságban szerepelt, amiben részletesen leírták a körülményeket.

A tényekhez hozzátartozik, hogy Magyarország nem vehetett részt az 1947-es világbajnokságon, így az 1948-as olimpián egy, tulajdonképpen közmegegyezéses sorrendet kellett volna felborítaniuk, ami egy pontozásos sportban soha nem volt könnyű. Kékessy Andrea később így emlékezett vissza: „Jól emlékszem, hogy mi történt. Először is, a Kennedy testvérek édesapjának volt egy filmfelvevője, és ő lefilmezte a belga párt. Jól látszott, hogy Micheline elesett, leült a jégre, Pierre pedig két nagy hibát is csinált. De mindezek közül a legnagyobb hiba az volt, hogy nem korcsolyázták végig a kötelező időt. A Kennedy papa a verseny után oda is ment a bírókhoz, hogy ő felvette a belga kűrt, ami mutatja a hibákat, hogy kaphattak mégis olyan magas pontokat? Erre az volt a válasz, hogy olyan gyorsan kelt föl Micheline, hogy a bírók észre sem vették, hogy elesett. Borzasztó idő volt aznap, szakadt a hó, és minden futás után letolták a havat, így a hibákat jól lehetett látni.”

Az érem előlapja 

A magyar páros egyébként lendületes, hibátlan kűrt futott és a magyar téli olimpiák első ezüstérmét szerezte meg. A dobogó második fokára magyar versenyző csak 1984-ben léphetett újra, igaz, a Regőczy-Sallay páros ezüstérem is megkérdőjelezhető pontozással született (akkor éppen a szovjet bíró húzta le a magyar párost).

Február havi műtárgyunk Király Ede 1948-as téli olimpián szerzett ezüstérme. Előlapján az olimpiai lángot tartó kéz, mögötte az ötkarika, körülötte hópelyhek. Rajta latin nyelvű felirat: „CITIUS ALTIUS FORTIUS” (Gyorsabban, magasabban, erősebben). Hátlapján alul és felül hópelyhek. Középen francia nyelvű felirat: „Vmes JEUX OLYMPIQUES D’HIVER St MORTIZ 1948.” (5ik téli olimpiai játékok St. Moritzban) Az érem anyaga ezüst, átmérője 6 cm.

Az érem hátlapja

Nagy Gergely

A januári „A hónap műtárgya” rovatunkban ezúttal Gillemot Ferenc, a magyar labdarúgás és a magyar sport hőskorának egyik kiemelkedő alakja kerül a középpontba. Ehhez pedig fotótári gyűjteményünk értékes darabjait hívjuk segítségül.

Gillemot Ferenc műegyetemi hallgató korában

1875. szeptember 11-én, Budapesten látta meg a napvilágot, egy francia származású családban. Nagyapja, Gillemot György Lajos elismert rózsakertész volt, míg édesapja Gillemot Vilmos az őszibarack-nemesítéssel szerzett magának nevet és elismerést. A 19. század végétől a család kertészete a mai Marczibányi tér közelében volt megtalálható. A Markó utcai főreálgimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait. Az intézmény korát megelőzve, nagy hangsúlyt fektetett a testnevelésre, számos kiváló sportembert neveltek és adtak a korai magyar sportéletnek. Ferenc sport iránti elköteleződése itt alakulhatott ki. Padtársa például az a Hajós Alfréd volt, aki később Magyarország első olimpiai aranyát nyerte. Gimnáziumi évei alatt kedvence a „füleslabda”, a modern labdarúgást közvetlenül megelőző játék volt.

Gillemot Ferenc kerékpárjával

1895-ben lett a Műegyetem hallgatója és ekkor kezdett el a sporttal komolyabb szinten foglalkozni. Korának tipikus sportolójaként nem specializálódott egyetlen sportágra sem. Egyaránt érdekelte az ökölvívás, a birkózás, az úszás, a vízilabda, az evezés, a lovaglás, a teniszezés, a kerékpározás, az atlétika és a labdarúgás. Ezek közül kezdetben a kerékpározás állt hozzá a legközelebb. A sportág egyik úttörőjeként tartják számon. Első nagyszabású kerékpárversenyét 1895-ben nyerte meg a BTC színeiben, majd nem sokkal később már két versenyrekordot is jegyzett. A kerékpározással egy időben atlétikában is szép sikereket ért el. Itt viszont már a műegyetem csapatában (MAFC) versenyzett. Egyaránt nevezett súlylökésben, gerelyhajításban, távolugrásban, kalapácsvetésben és diszkoszvetésben, de a kedvenc száma a futás volt. 1901-ben síkfutásban még magyar bajnok is lett.

1901 – Egy mérföldes versenyszám

A 19. század legvégén a vízilabdában is kipróbálta magát. A Magyar Úszók Egyesületének (MUE) színeiben vízbe ugrott az első hivatalos magyar mérkőzésen, amelyet Siófokon, a Balatonban tartottak. Ugyan később kevésbé gyakorolta a sportágat, a víz mellől nem mozdult el. Egyik kedvence az evezés volt. A Pannónia Evezős Egylet kötelékében 1902-ben az ország harmadik legeredményesebb versenyzője volt. Tizenkettő indulásából tizenegyen győzedelmeskedett. Pályatársai beszámolói szerint rengeteg időt töltött az evezőmozdulatok kidolgozásával és azok tökéletesítésével, összehangolva erőt és technikát. 1907-ben a magyar evezős válogatott edzőjének is megválasztották.

Gillemot Ferenc portréja

A labdarúgás 1897-ben jelent meg Magyarországon és Gillemot Ferenc a kezdetektől nagy odaadással vetette bele magát az új sportágba. Részt vett az első edzéseken és az első meccsen is, a BTC kék-fehér csapatát erősítette. Az ország első három futballcsapatának megalakulása után az I. Műegyetemi Football Csapatát választotta, ahol régi jó barátjával, Hajós Alfréddal játszhatott ismét együtt. Az első válogatott mérkőzésen is pályára lépett, amikor 1901. április 11-én a Richmond AFC érkezett a Millenárisra. A játék mellett tevékenyen vett részt a sportág népszerűsítésében is. Egyik legelismertebb bíró lett, közreműködött az első magyar szabálykönyv létrehozásában és 33 Football Club néven új csapatot is szervezett. Nem sokkal később az MLSZ megalakításában is szerepet vállalt, amelynek egyik alelnöke, később főtitkára lett. A szövetség első bajnoki szabályzatát is ő dolgozta ki. 1902-ben, mint az egyik legkiválóbb hazai szakembert bízták meg a magyar válogatott összeállításával és vezetésével, így a magyar futball történetének első szövetségi kapitánya lett. Két év alatt összesen öt mérkőzésen vezette a csapatot, ez idő alatt két vereség és három győzelem született. Edzésmódszereivel és hitvallásával a későbbi magyar futball alapjait rakta le. Nevéhez köthető például a számozott mezek meghonosítása is.

Gillemot középen

Az egyetemet végül sportolói és sportvezetői pályafutása miatt nem tudta befejezni. 1910-ben vette feleségül Sugár Olgát. Házasságából két gyermek született: Katalin a Szabó Ervin Könyvtár elismert főkönyvtárosa volt, míg László kétszeres Kossuth-díjas gépészmérnök, akadémikus. Polgári foglalkozása tekintetében sportújságíróként helyezkedett el. Cikkei jelentek meg a Sport-Világban, a Pesti Hírlapban, a Nemzeti Sportban és Az Estben. Később a Sportfutárt szerkesztette és Tribün címen egy rövid életű sportlapot is indított. Tudósításait sokszor külföldi lapok is szívesen közölték.

Az első világháború kitörésekor, ugyan sportemberként mentességet élvezett volna a katonai szolgálat alól, mégis kötelességének érezte bevonulni. Először a tengerészethez került, majd a népfelkelő gyalogsághoz, onnan pedig a petrozsényi harctérre. Századparancsnokként rábízták a Moldovisul magaslat védelmét. 1916. november 9-én az itt dúló harcok során kapott halálos találatot. Mindössze 41 éves volt.

Gillemot Ferenc a katona és temetés 

Kormány Ákos

December havi műtárgyrovatunkban a téli sportok, azon belül is a korcsolyázás, kerül fókuszba.

A 19. század második felében fellendülő „modern sportélet” nemcsak a nyári-tavaszi időben űzhető szabadtéri mozgásformákat alakította közösségi sportokká, hanem ezzel párhuzamosan a téli szezonális sportokat is fellendítette. Ezek közül az egyik legjelentősebb a korcsolyázás volt, amelyet hazánkban a városi polgárság előszeretettel űzött.

1869-ben a fővárosban alakult meg az első hivatalos korcsolyázó egyesület is, Pesti Korcsolyázó Egylet néven, majd Buda és Pest egyesítésének évében (1873-ban) az egyesület Budapesti Korcsolyázó Egyletre (BKE) változtatta nevét. Az alapítók között volt dr. Kertész Géza, aki a Budapesti Önkéntes Mentőszolgálat megalapításában is aktívan részt vett. A BKE első feladta az volt, hogy jégpályáról gondoskodjék a magyar korcsolyasport számára, hiszen ekkora már tömegével korcsolyáztak a pesti polgárok a Duna jegén, azonban biztonsági megfontolásból állóvizet kerestek jégpálya létesítésére. Ehhez sikerült is engedélyt szerezni a városi tanácstól, hogy a városliget tó egy részét korcsolyapálya céljára díjtalanul felhasználják.

A Budapesti Korcsolyázó Egylet Városligeti jégpályája.

A korcsolyapályát 1870. január 29-én nyitották meg ünnepélyes keretek között, Rudolf főherceg jelenlétében. Az első korcsolyacsarnokot egy, a tó partján álló kétszobás fabódé képezte, amely 1874. január 14-én a tűz martalékává vált. Helyére Lechner Ödön tervezett új csarnokot, amely 1875. december 11-én nyitotta meg kapuit, de végleges átadására csak 1878 januárjában kerülhetett sor. Az egylet tagjainak száma azonban olyan rohamosan növekedett, hogy hamarosan az új csarnok is szűknek bizonyult. Kibővítés helyett a teljes átépítés mellett döntöttek. A terveket Francsek Imre készítette el, s az új létesítmény 1893. december 7-én nyitotta meg kapuit. 1898-ban az egylet engedélyt kapott a fővárostól az egész tó korcsolyázási célra történő bérbe vételére. Ezáltal immár 36.000 négyzetméternyi jégfelület állt a sportolni vágyók rendelkezésére. Az enyhe telek gyakran okoztak gondot, ezért sor került a tófenék egy részének betonozására. A munkálatok 1902 októberére készültek el; ezáltal 8.000 négyzetméteres betonpálya jött létre a tó medrén belül.

A pálya modernizálására 1926-ban került sor. A beruházást Részjegy kibocsátásával finanszírozták a vagyonosabb budapesti polgárok és klubtagok. Ekkor szerelték be a hűtéstechnikai berendezéseket, és megnyílt Európa második, versenyek rendezésére alkalmas műjégpályája. A szükséges gépészet Eduard Engelmann, Krencsey Géza, Hollerung Gábor, Krempels Béla és Bauer Gábor mérnökök közreműködésével készült el. Tovább bővítették a Korcsolya Csarnokot is Ifj. Paulheim Ferenc építész vezetésével.

Az idők során a pályát többször átépítették, területe folyamatosan nőtt.

Az 1944-es bombázások idején a jégpályát is találat érte. Hamar rendbe hozták, de csak ideiglenes javításokat hajtottak végre az 1950-es években. Közben a korcsolyacsarnokot is bővítették, és az épületegyüttest műemlékvédelem alá helyezték. 1968-ban a korábbi 300 méteres pályát alkalmassá tették a nemzetközi versenyekre: 400 méteresre bővítették. A Városligeti Csónakázó Tó és a Műjégpálya rekonstrukciójáról 2008-ban született döntés, a pályát pedig 2011 decemberében nyitották meg újra a nagyközönség számára.

Kronberger Lily, a BKE és a magyar korcsolyasport első világbajnoka, a Városligeti pályán.

A BKE nemcsak pályával és létesítményeivel szolgálta ki a hazai korcsolyasportot és azok szerelmeseit. Az Egylet tagjai részt vettek a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség (ISU) megalakításában, ahol Földváry Tibor és Szentgyörgyi Imre segédkezett a műkorcsolya versenyek nemzetközi szabályrendszerének kialakításában. A BKE emellett számtalan hazai és nemzetközi versenynek adott helyszínt (Műkorcsolya Eb: 1895, 1909, 1955, 1963 Gyorskorcsolya Eb: 1895, 2012, Jégkorong Eb: 1929, Műkorcsolya vb: 1929, 1935, 1939, Gyorskorcsolya vb: 2001, Bandy vb: 2004, 2007), míg tagjai az országos bajnokságok mellett nemzetközileg is jelentős sikereket értek el. A BKE „színeiben” lett többszörös világbajnok Kronberger Lily és Méray-Horváth Zsófia, párosban pedig Rotter-Emília és Szollás László, utóbbi páros Európa-bajnoki aranyérmet is ünnepelhetett. Mellettük Földváry Tibor és Király Ede Európa-bajnokok lettek, utóbbi párosban Kékessy Andreával világ- és Európa-bajnok, valamint az 1948-as St. Moritzban rendezett téli olimpián (egyéniben) ezüstérmes lett. Párosban Orgonista Olga-Szalay Sándor és Nagy Marianna-Nagy László ünnepelhetett még Eb címet.

A legeredményesebb magyar korcsolyázó, Király Ede is a BKE színeiben sportolt.

December havi műtárgyunk a Budapesti Korcsolyázó Egylet emlékérme, amelyet múzeumunk numizmatikai gyűjteménye őriz. Az érem anyaga bronz, előlapján egy korcsolyázó női alakot ábrázol, mögötte a Városligeti Műjégpálya és korcsolyázó alakok sziluettje látható. Középen felirat: „BUDAPESTI KORCSOLYÁZÓ EGYLET”. Az érem átmérője 7 cm, súlya 97,4 gramm.

A Budapesti Korcsolyázó Egylet érme.

Nagy Gergely

A novemberi hónap műtárgya a Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetem fennállásának 100 éves évfordulójához kapcsolódik.

A jeles esemény alkalmából a Magyar Posta idén alkalmi bélyegblokkot adott ki, melyből a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum gyűjteményébe is bekerült egy példány. A bélyegek Dobos Katalin grafikusművész tervei alapján készültek, legyártásukról pedig a Pénzjegynyomda Zrt. gondoskodott. A bélyegképen megjelenik a torna, a keretrajzon pedig számos egyéb sportág feltűnik, így a kézilabda, az úszás, a vívás, a kalapácsvetés, a kosárlabda, a futás és a kenu.

A Magyar Posta bélyegblokkja a TF 100 éves fennállása alkalmából

A testnevelés oktatásának állami kézbe vételének gondolata Magyarországon már a 19. században felmerült. Báró Eötvös József, az 1867-es felelős kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, a tornatanító-képzést svájci, svéd, illetve dán mintára kívánta megszervezni. Korán bekövetkezett halálával azonban a folyamat elakadt, és a tornatanító-képzést végül sportegyleti keretek között valósult meg. A sikerekhez nagyban hozzájárult a Nemzet Torna Egylet, mely 1868-ban jött létre a Matolay Elek által 1866-ban alapított Pesti Torna Egylet és a Pesti Testgyakorló Egylet egyesülésével. Az első tornatanító tanfolyamot 1868. november 15. és 1869. április 15. között tartották. Az oktatott tárgyak között szerepelt a tornatörténet, a bonctan, az élettan, a testnevelés elmélet és gyakorlat, valamint később a vívásoktatás is. 1870-től Deák Ferenc javaslatára az NTE állami támogatásban is részesült a tornatanító tanfolyamok fenntartására. 1881-ben nyert felvételt az első női hallgató. A kiadott oklevelek képesítést adtak elemi és polgári iskolai, gimnáziumi és tanítóképzői oktatásra, valamint egyleti művezetésre.

A kiegyezést követően sok tornaegylet alakult vidéken is (Sopron, Szombathely, Pécs, Nagykanizsa, Debrecen, Miskolc, Kolozsvár), melyek szintén kivették a részüket a szakemberek képzéséből. 1881-től a Budapesti (Budai) Torna Egylet, 1887-től pedig a Budai Központi Tanítóképző is megbízást kapott az iskolai oktatók képzésére. 1883-ban megalakult a tornatanítók első érdekvédelmi szervezete, a Magyarországi Tanítók Egylete. Az NTE keretein belül létrejött tanfolyami rendszer egészen 1920-ig működött.

Kultuszminisztereink: báró Eötvös József (balra) és gróf Klebelsberg Kuno (jobbra)

1921. december 31-én hirdették ki a testnevelést szabályozó 53. törvénycikket. A törvény indítványának beterjesztője, és a törvény elfogadtatásának egyik legkitartóbb harcosa Karafiáth Jenő ipolyszalkai képviselő, későbbi kultuszminiszter volt. Többek között 1923-1931 között az Országos Testnevelési Tanács elnöke, 1920-1923 között a Magyar Turista Szövetség társelnöke, 1937-1942 között pedig Budapest főpolgármestere is volt. A testnevelési törvény végrehajtási utasítása, melyet 1924-ben adott ki Klebelsberg Kuno kultuszminiszter, szabályozta a két háború közötti időszak iskolai és iskolán kívüli testi nevelését, valamint a sport szervezeti és gazdasági hátterét. A törvény rendelkezett az iskolába nem járó fiúk testnevelési kötelezettségéről 21 éves korig (ún. levente-kötelezettség), a Nemzeti Stadion létesítésének szükségességéről, valamint a Testnevelési Főiskola felállításáról.

A Magyar Királyi Testnevelési Főiskola megalapításával a magyarországi szakemberképzés minőségében csatlakozott Európa élvonalához. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1925. október 16-án hagyta jóvá az intézmény szervezeti szabályzatát. Első igazgatója a neves irodalomtörténész Gyula Ágost lett, tanulmányi igazgatója pedig Szukováthy Imre. Az évek során olyan híres sportszakemberek álltak az intézmény élén, mint például Misángyi Ottó, Hepp Ferenc, vagy Kerezsi Endre. A VKM, az OTT, valamint a tanár kar képviselőiből, köztük Kmetykó Jánossal, igazgatótanácsot hoztak létre. A Magyar Királyi Testnevelési Főiskola a budapesti Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola épületében kezdte meg működését. 1925. november 10-11-én tartották a felvételi vizsgákat, az ünnepélyes tanévnyitóra pedig december 12-én került sor. Az első évben 48 férfi és 44 női hallgató koptatta a tantermek padjait.

Dr. Misángyi Ottó igazgató íróasztalánál, 1942

A Tanárképző Főiskola fő profilja kezdetektől fogva a testnevelőtanár képzés volt, de már az 1930-as évektől tartottak edzőtanfolyamokat is. Ekkortájt vált a TF Európa-hírű intézménnyé, és jelentek meg a külföldi hallgatók és professzorok. Később a képzés mellett egyre nagyobb hangsúly helyeződött a tudományos kutatómunkára is. A két világháború közötti korszak nagy olimpiai sikereihez nagyban hozzájárultak a főiskola tanárai és hallgatói. Ennek elismeréseként a Nemzetközi Olimpia Bizottság 1938-ban a TF-et tüntette ki az Olimpiai Kupával, mely napjainkban a Lausanne-i olimpiai múzeumban tekinthető meg.

Az intézmény megalakulásával egy időben létrejött annak sportegyesülete is, a Testnevelési Főiskolai Sport Club. Jelenleg a Magyar Testnevelési Egyetem Sportegyesülete nevet viseli és több mint 20 szakosztállyal rendelkezik. 1945-től Magyar Testnevelési Főiskola néven működött tovább, majd 1975-ben a fennállása 50. évfordulóján egyetemi rangot kapott. 1985-ben teljes jogú, 1989-ben pedig elnevezésében is egyetem lett: Magyar Testnevelési Egyetem. 2000 januárjától a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karaként működött. 2014. szeptember elsejével a Testnevelési és Sporttudományi Kar kivált a Semmelweis Egyetemből és önálló intézményként, Testnevelési Egyetem néven működött tovább egészen 2021-ig, amikor alapítványi fenntartású felsőoktatási intézménnyé vált, és felvette a Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetem nevet.

A TF igazgatói: Dr. Szukováthy Imre (balra) és Kerezsi Endre (jobbra)

Az alapítás óta 151 magyar olimpiai bajnok szerzett diplomát az egyetemen. Az intézmény képzési palettája az évtizedek során folyamatosan bővült. 1959-ben létrejött a Testnevelési Tudományos Kutató Intézet, mely 1969-től a főiskola egyik szervezeti egysége lett. Szintén 1969-ben megalakult a Szakkönyvtár és Dokumentációs Központ is. Az egyetemen működik a Sporttudományok Doktori Iskola, ahol a magyar olimpiai bajnokok közül elsőként Kovács Ágnes szerzett doktori címet 2021-ben. Az intézmény 2017-től nagyszabású kampusz-, oktatás- és kutatásfejlesztési programon megy keresztül. 2023-ban nyitotta meg kapuit a multifunkcionális Dr. Koltai Jenő Sportközpont, amely a budapesti atlétikai világbajnokság egyik hivatalos edzőközpontjaként működött.

A TF jelenleg több mint 3000 hallgatóval rendelkezik.

Dr. Hepp Ferenc igazgató (1947-1951) és a TF tanári kara

Csóti Gergely Ákos

Az októberi „A hónap műtárgya” rovatunkban ezúttal Csák Ibolya 1936-os berlini olimpián magasugrásban megszerzett győzelmének történetébe pillantunk bele. Ehhez pedig a sportolónő rajtszámát hívjuk segítségül.

Csák Ibolya az 1936-os berlini olimpia előtt, színezett kép

Csák Ibolya Budapesten született 1915. január 6-án. A magasugrással még gyermekként, a környebányai nyaralásai alkalmával ismerkedett meg, amikor is kedvelt időtöltése volt a teniszpályára kifeszített háló átugrálása. Iskolai évei alatt a színészet és a tánc érdekelte. Ekkor úgy gondolta, hogy eme karrierjének építését legjobban a torna támogatná.  Ennek elősegítése végett kezdett el tornázni, amely tevékenységét 14 éves korától kezdve a Nemzeti Torna Egylet kötelékében folytatta. 1932-ben az egyesület berkein belül újonnan megalakuló atlétika szakosztályba elsők között lépett át. Innentől kezdve versenyszerűen foglalkozhatott nagyobbrészt a magasugrással, kisebb részben padig a távolugrással. 1935-ben a szakmai felkészítését Balogh Lajos vette át, akinek irányítása alatt háromszor egymás után is sikerült csúcsot döntenie. Ezek közül éppen az utolsó döbbentette meg leginkább a szakmai publikumot. 1935-ben ugyanis nem csak férjhez ment, hanem ennek nyomán el is tűnt a sportpályák környékéről. Mindez azt jelentette, hogy a közelgő olimpiai csapat részvevőjeként se számoltak már vele. Ibolya azonban 1936 elején újra edzésre jelentkezett és olyan meglepően jó formát mutatott, hogy még ugyanennek az évnek júniusában 161 cm-re javította rekordját. Mint kiderült, elmaradása idején hűvösvölgyi otthona kertjében folytatott egyéni edzéseket. Végül ez a rekord tette lehetővé számára az 1936-os berlini olimpián való részvételt.

A berlini Reich sportpálya központi elemét képező olimpiai stadion látképe, 1936.

A hitleri Németország által megrendezésre kerülő berlini olimpiát számos feszültség kísérte, mégis nagy várakozás előzte meg. A magyar sportvezetés számára ugyancsak kiemelt jelentőséggel bírt. Egyrészt Trianon után minden ilyen nemzetközi megmérettetés egy lehetőséget biztosított az ország nemzeti büszkeségének kifejeződésére. Míg másrészt szimbolikusan a gazdasági világválságból való felemelkedést kellett a győzelmekkel bizonyítani. Ugyanakkor a náci propaganda igyekezett minden vele „baráti” ország sikerét a saját befolyása sikerességének bemutatni.

Az olimpia végül a magyar sporttörténet egyik legsikeresebb fejezete lett. Tíz aranyérem és egy ezüst mellett öt bronzérem született, de nem szabad elfeledkezni a tizennyolc pontszerző helyezésről sem. Ez a szereplés azonban nem volt meglepő annak fényében, hogy mind a vívás, mind a vízilabda, mind pedig a birkózás tekintetében a magyar csapat – évszázados tekintetben is – kiemelkedő generációja indulhatott el. Ugyanez azonban nem volt igaz az atlétika mezőnyére.

A döntő ugrás

Atlétika tekintetében az 1936-os olimpiára kiutazó csapatot 25 sportoló képviselte. Közülük 24 férfi és 1 nő, Csák Ibolya. A 24 férfi atléta mindössze három 6. helyezést szerzett, így 1936. augusztus 9-én minden magyar figyelem Ibolyára szegeződött, akinek vállaira így az egész hazai atlétika becsülete nehezedett. Neki viszont a sportág akkori sztárjaival, a német Elfriede Kaun-nal és az amerikai Dorothy Odam-mel kellett megküzdenie az elsőségért. Ők hárman jutottak a döntőbe is 160 cm átugrott magassággal, a 162 cm-t azonban csak Csák Ibolyának sikerült teljesítenie. Saját elmondása szerint, a döntő ugrás előtt kapta a hírt Csik Ferenc úszó győzelméről, ami plusz erőt és eltökéltséget adott neki. Győzelme több szempontból is sporttörténeti jelentőséggel bírt. Magyarország első női atlétikai aranyérmét szerezte, egyben a második női aranyérmes lett. Elek Ilona napokkal előzte csak meg az első helyen. A női sport Magyarországon ekkor még gyerekcipőben járt, így diadala úttörő sikernek számított. A berlini olimpia politikai légkörében – ahol a náci propaganda az „árja felsőbbrendűséget” hangsúlyozta – különös súlyt kapott, hogy egy magyar, zsidó származású nő állhatott a dobogó legfelső fokára. Így győzelmét nemcsak sporteredményként, hanem a tehetség és emberi kitartás diadalaként is ünnepelték.

Az ominózus 1938-as EB eredményhirdetése

Ibolya a következő években még hatszor nyerte meg a magyar bajnokságot. Ebből négyszer magasugrásban, kétszer meg távolugrásban. Közben pedig az 1938-as bécsi Európa-bajnokságon nyert aranyat. Ennek megszerzéséhez viszont kalandos út vezetett, ugyanis eredetileg második lett. A győztes német versenyzőt, Dora Ratjent, viszont már akkor is többen vádolták azzal, hogy valójában férfi és jogtalanul versenyez a női mezőnyben. A német szövetség sokáig védte sportolóját, de amikor 1939-ben hivatalosan is férfiként regisztrálta magát és házasodni készült, a szövetség kihátrált mögüle. Az eredményeit annullálták, amelynek következtében az 1938-as EB aranyérem Csák Ibolyához kerülhetett.

1939-ben alig 23 évesen vonult vissza az aktív sporttól. Civilként a Pénzjegynyomdában kezdett el dolgozni, és innen is vonult nyugdíjba 1993-ban. 2006. február 9-én, Budapesten hunyt el.

A 717-es rajtszám

Október hónap műtárgya Csák Ibolya 1936-os berlini olimpián viselt rajtszáma. A 29,5 cm hosszú, illetve 21 cm magas fehér vászonanyagra fekete festékkel vitték fel 717-es számot, amit a versenyzők a hátukon viseltek az ugrások alkalmával.

Kormány Ákos

Szeptember havi hónap műtárgyával a Chelsea – Vörös Lobogó mérkőzés emlékét elevenítjük fel.

A második világháború után újrainduló magyar sportélet nemcsak generáció váltáson esett át, hanem a hatalmat birtokló kommunista diktatúra a klubok működését is átalakította. Az 1950-es évtizedtől a fővárosi és vidéki sportegyletek állami szervek irányítása alá kerültek és az „arculatváltás” jegyében a klubok jelképei, színei és neveit is megváltoztatták, ami a szocialista-munkás világ ideológiáját volt hivatva hirdetni.

A Bástya 1952-es Magyar Kupa győztes csapata(Hátul áll: Bukovi, Gondos, Peller, Kárász, Kovács IV, Kovács II, Börzsei, Lantos, Kovács I, Zakariás. Guggol: Gellér, Sándor, Hidegkuti, Palotás, Szolnok, Hegedűs, Turai.)Egy évvel később magyar bajnoki címet ünnepelhettek.

Nem volt ez másképpen az 1888-ban alapított Magyar Testgyakorlók Körével sem. Az MTK a két világháború között felvette a Hungária megnevezést, amit 1945 után elhagyott. Az 1950. február 26-án tartott közgyűlés az eredeti nevétől is megfosztotta az MTK-t, Budapesti Textiles SE néven működött tovább az egyesület. Egy 1948-ban kelt rendelettel a belügyminiszter kötelezővé tette a rendőr-egyesületi tagozatok létrehozását. Ekkortól alakultak meg a fegyveres testületek egyesületei: a Honvéd (a Honvédelmi Minisztérium és a hadsereg csapata), a Dózsa (a Belügyminisztérium és a rendőrség csapata), melyeket 1951. február 23-án az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) egyesülete, a Bástya SE megalakulása követett.

Nem elég, hogy a közutálatnak örvendő ÁVH csapata lett a korábbi MTK, legkiválóbb sportolóiból ÁVH-s tisztek lettek, ráadásul még a csapat kék-fehér színét is megváltoztatták, a Budapesti Bástya színe piros-fehér lett. Érdekesség, hogy a piros-fehér egyesület címere – a benne lévő vörös csillagtól eltekintve – kék-fehér volt. A Bástya a korábban jól működő szakosztályok egy részére nem tartott igényt, ezek a textilipar más egyesületeihez (Goldberger, Magyar Posztó, Magyar Pamut) kerültek.

Az MTK több név- és arculatváltáson esett át. A Vörös Lobogó jelképeit és megnevezését 1953 és 1956 között használták.

Az MTK mindössze két évig szerepelt Bástya néven, ugyanis 1953-ban az ÁVH-t a Belügyminisztérium alá rendelték. A BM-nek már volt csapata, az akkor Budapesti Dózsa néven működő Újpest. Formálisan ez azt jelentette, hogy 1953. augusztus 25-én a Bástya megszűnt, pontosabban beolvadt a Budapesti Vörös Lobogóba. Az MTK sportolói és szurkolói is örömmel fogadták az ÁVH-tól való megszabadulást, és persze a klub színeinek visszaszerzését! Mert a Vörös Lobogó névre keresztelt csapat újra a kék-fehér mezt, lobogót használhatta.

A többszöri átnevezések és átszervezések ellenére a csapat labdarúgó szakosztálya a Budapesti Honvéddal együtt az Aranycsapat fémjelezte válogatott gerincét adta. Többek között Lantos Mihály, Zakariás József és a klublegenda Hidegkúti Nándor is itt rúgta a bőrt. 1950 és 1956 között a Honvéd egyeduralmát egyedül a Vörös Lobogóra keresztelt MTK tudta megszakítani, 1953-ban a hazai első osztályú bajnokság megnyerésével. A korabeli Vörös Lobogó az európai labdarúgásban is magasan jegyzett klub volt, amelyet a kontinens legerősebb csapatai láttak vendégül. Ezek közül az egyik ilyen kiemelkedő barátságos mérkőzés az 1954-es Chelsea FC – Vörös Lobogó mérkőzés volt.

Az 1954. december 15-i Chelsea – Vörös Lobogó programfüzete.

1954 decemberében a válogatott klasszisokkal felálló Vörös Lobogó látogatott a Stamford Bridge-re. Nem a Vörös Lobogó volt az egyetlen csapat a kommunista blokkból, akik akkoriban a nyugat-londoniak otthonába látogattak; 1945-ben a Dinamo Moszkva elleni barátságos összecsapás rekord mennyiségű nézőt vonzott a stadionba: a nem hivatalos becslés szerint 100.000 néző tekintette meg a moszkvai csapat gálamérkőzését. A budapesti Vörös Lobogó csapatának fogadása szintén nagy presztízzsel bírt a Chelsea számára, hiszen egy évvel korábban kapott örökké emlékezetes futball-leckét Anglia Magyarországtól (6:3), többek közt Hidegkuti Nándor mesterhármasával. A szakértők kíváncsian várták, milyen taktikai újítást mutat nekik a magyar csapat; különösen azt figyelték, vajon Börzsey János középpályást (centerhalf) vagy középhátvédet játszik majd (a két csapat felállásában a középhátvéd szerepe volt az egyetlen eltérés), illetve hogy a magyar középcsatár vajon egy vonalban játszik-e majd a csatársorral, avagy kicsit hátrább vont szerepben.

A mérkőzés előtt a két csapatkapitány kézfogása.

A csapatok felállása így nézett ki: Chelsea (2-3-5): Bill G. Robertson – John Harris, Stan Willemse – Ken Armstrong, Ron Greenwood, Derek Saunders – Eric Parsons, John McNichol, Roy Bentley Les Stubbs, Frank Bluntstone. Vörös Lobogó (3-2-5): Oláh Géza – Lantos Mihály, Börzsey János, Kovács József – Zakariás József, Kovács Imre – Tóth, Szolnok István, Palotás Péter, Hidegkuti Nándor, Sándor Károly. A gálamérkőzés 2:2-es döntetlent hozott, a gólokat Les Stubbs, Roy Bentley, illetve Hidegkuti Nándor és Palotás Péter szerezték. A hazai csapat két tizenegyest is kapott, de John Harris egyiket sem tudta értékesíteni.

A Chelsea – Vörös Lobogó gálamérkőzés emlékplakettje.

Október havi műtárgyunk a mérkőzés az emlékét őrző plakett, amelyet múzeumunk éremtári gyűjteménye őriz. A plakett fekete patinás műanyagra erősített bronz tábla. A tábla bal felső sarkában a Chelsea FC kék-fehér oroszlános címere látható, mellette felirat: „15th. December 1954”. Középen felirat: CHELSEA FOOTBALL CLUB v VÖRÖS LOBOGÓ STAMFORD BRIDGE.” A négyszögletű plakett 14×14 cm, súlya 268 gramm, anyaga műanyag és bronz.

Nagy Gergely