Rovatunk februári alkalmával egy ökölvívás-történeti relikviát mutatunk be. Ezt az Európa-bajnoki övet Énekes Vilmos, az olimpiai bajnok Énekes István öccse szerezte a Milánóban rendezett 1937-es amatőr kontinensbajnokságon. Ki is volt azonban a fiatalabbik Énekes-fivér, akit a „Csicsának” becézett bátyja után szorító világa csak „kis Csicsaként”, a magyar sportsajtó pedig Énekes II-ként emlegetett.

1915. február 28-án született Budapesten egy szegény vasutas családba. Fivérének példáját követve ő is az ökölvívás világa felé orientálódott és 17 éves korától a BVSC versenyzője lett. A sport azonban nemcsak a fiúkban rejlő versenyszellem megélésének az eszköze volt, hanem a mostoha körülményekből való kitörés reményét is kínálta. A BVSC öltözője nem volt impozáns hely. Ahogy Énekes Vilmos egy későbbi nyilatkozatában visszaemlékezett: „Csupa vér volt ott minden és néha vacogtunk, de a rideg termet szív, akarat és lelkesedés fűtötte.” A BVSC ökölvívónak mindennapi körülményein némileg javítottak klub támogatói köréhez tartozó pékek és szabók, akik alkalmanként néhány kiló kenyérrel, pár liter tejjel és némi ruhaneművel támogatták a versenyzőket.

A BVSC mérkőzései mellett Énekes István és Vilmos fellépett a városligeti Angol Park egykori műintézetében, a Nemzeti Sport Stadionként emlegetett létesítményben is, ahol a kétes múltú gróf Salm Hermann szervezett utcai verekedés színvonalú „gálákat”. A meccsenkénti 50 koronás fejpénz azonban a korszak jövedelmi viszonyai mellett sok szegény ökölvívónak jelentett vonzó alternatívát.

A légsúlyban versenyző Énekes Vilmost a kortársai a bátyjához hasonló tehetségnek tartották, azonban a szorgalmával már akadtak problémák, s vélhetően ez akadályozta meg abban, hogy stabilan hozza azt a teljesítményt, ami benne rejlett. Pályafutása során kétszer nyert csapatbajnoki címet (1934, 1937) és 1935–1939 között 14 alkalommal szerepelt a magyar válogatottban. Legsikeresebb éve az 1937-es volt, amikor a milánói Európa-bajnokságon képviselte a nemzeti színeket. Egy későbbi visszaemlékezésében így nyilatkozott erről a versenyről: „Több mint húsz éve történt, de még ma is élénken emlékszem erre az eseményre. Igen szerény keretek között készültünk fel akkoriban az EB-re. Az egyesületünkben végzett edzés mellett hetenként kétszer jártunk a Sport utcába, az úgynevezett szövetségi edzésre. És bizony, sokszor igen fáradtan kezdtük el az edzést. Akkor Steve Klaus készített elő bennünket. Őszintén szólva engem sokan aggódva engedtek útnak. Én azonban azzal a nagyakarással és elszántsággal mentem el az EB-re, hogy meghazudtolom a kétkedőket. Sikerült… Három mérkőzést vívtam, svéd, olasz és lengyel vetélytársak ellen. Legnehezebb ellenfelem az olasz Matta volt. Bizony alaposan csépeltük egymást két meneten át, amikor a 3. menetben padlóra küldtem és ezzel nyertem.”

Az olasz Gavino Matta az 1936-os olimpia ezüstérmese volt, így nyugodtan kijelenthető, hogy Énekes Vilmos a súlycsoportjának egyik legjobbja ellen diadalmaskodott az Európa-bajnoki elődöntőben. Remek formáját bizonyította 1937 őszén is, amikor a Magyarország–Németország válogatott találkozón legyőzte Willy Kaisert, a légsúly regnáló olimpiai bajnokát. A második világháború kitörése azonban szertefoszlatta azon álmait, hogy bátyjához hasonlóan ő is kijusson az ötkarikás játékokra.

A Hónap műtárgya rovatunk januári számában egy 1928 januárjából származó ezüstserleget mutatunk be, amelyet az Országos Testnevelési Tanács készíttetett a Honvéd Tiszti Vívó Club kombinált vívóversenyére.

A torna helyszíne a Váci utca 38. szám alatt található Országos Tiszti Kaszinó volt. A Khittel Rudolf ezredes és Krickl Ernő százados által tervezett impozáns épületet 1899-ben adták át, s onnantól az a honvédtisztek társasági és közművelődési életének legfontosabb helyszínévé vált. A Tiszti Vívó Club rendszeresen itt rendezte az eseményeit, így az 1928 januárjában kiírt kombinált versenyt is. A torna kombinált jellegét az adta, hogy a résztvevőknek tőr- és kardvívásban is meg kellett mérkőzniük egymással. A versenynaptár szerint a tőrverseny küzdelmeire január 21–22-én, a kardversenyre január 28–29-én került sor. A verseny nyílt volt, így arra nemcsak honvédtisztek, hanem civilek is jelentkezhettek. Nevezni 1928. január 20-ig lehetett. A versenyzők fejenként 10 pengőt kellett, hogy befizessenek Oláh János nyugállományú századosnak, a Vívó Club titkárának.

A tornán a magyar vívósport kiválóságai mérték össze erejüket, s ennek köszönhetően egy rendkívül szoros küzdelem alakult ki. A január 21-én tartott előmérkőzések után a tőrverseny döntőjébe 9 versenyző került be, akik a következő nap délután negyed 7-kor kezdték meg az első asszót. Az éjszakába nyúló viadalon végül hármas holtverseny alakult ki Piller György, Dáni Szabolcs és Kálniczky Gusztáv között. A végső helyezést egy hármas körverseny döntötte el, amelyet Piller György nyert meg.

A tőrverseny eredménye:

1. Piller György (MAC) – 6 győzelem
2. Dáni Szabolcs (MAC) – 6 győzelem
3. Kálniczky Gusztáv (Tiszti VC) – 6 győzelem
4. dr. Tóth Péter (MAC) – 5 győzelem
5. Rozgonyi György (Vén fiúk VC) – 5 győzelem
6. Hatz Ottó (Tiszti VC) – 4 győzelem
7. Apáthy Jenő (BBTE) – 3 győzelem
8. Gönczy Lajos (MAC) – 1 győzelem
9. dr. Kovács György (Tiszti VC) – 0 győzelem

A kardversenyre egy héttel később, január 28–29-én került sor. Az első nap ekkor is az előmérkőzéseké volt, majd a második nap tartották a döntőt 9 részvevővel. A tőrversenyhez hasonlóan ismét Piller György diadalmaskodott, akivel ekkor dr. Rozgonyi György állt azonos pontszámmal, azonban a kettőjük asszóját Piller magabiztosan 5:0-ra nyerte, ezzel eldöntve a kardverseny végeredményét.

A kardverseny eredménye:

1. Piller György (MAC) – 7 győzelem
2. Rozgonyi György (Vén fiúk VC) – 7 győzelem
3. Hatz Ottó (Tiszti VC) – 5 győzelem
4. Gönczy Lajos (MAC) – 5 győzelem
5. dr. Szelényi Géza (BBTE) – 4 győzelem
6. Dáni Szabolcs (MAC) – 3 győzelem
7. dr. Tóth Péter (MAC) – 3 győzelem
8. Bogen Albert (Tiszti VC) – 1 győzelem
9. Nagy Mihály (Tiszti VC) – 0 győzelem

A tornát kettős győzelemmel az a Piller György nyerte meg, aki számára az 1928-as év egy sikerkorszak kezdetét jelentette. Abban az évben gyűjtötte be az első magyar bajnoki címét, majd 1934-ig bezárólag további 9 magyar bajnoki, 6 Európa-bajnoki és 2 olimpiai bajnoki címet szerzett.

A Tiszti Vívó Club kombinált versenyének végeredménye:

1. Piller György (MAC)
2. dr. Rozgonyi György (Vén fiúk VC)
3. Dáni Szabolcs (MAC)
4. Hatz Ottó (Tiszti VC)
5. dr. Tóth Péter (MAC)
6. Gönczy Lajos (MAC)
7. Kálniczky Gusztáv (Tiszti VC)
8. dr. Szelényi Géza (BBTE)
9. Bogen Albert (Tiszti VC)

Iváncsó Ádám

Rovatunk idei utolsó számába egy impozáns labdarúgó-díjat választottunk, amelynek apropóját az adja, hogy a trófea eredeti tulajdonosa a 130 évvel ezelőtt indult Sportvilág című lap volt. A magyar nyelvű sportsajtó fejlődése a 19. század utolsó két évtizedében kapott jelentősebb lendületet. Előzményként említhető az 1857-ben alapított Vadász- és Versenylap, amely évtizedekig az egyetlen olyan hazai orgánum volt, amely egyik fő témájaként képviselte a sportot. Ezt követte 1879-ben a Vadászújság (1880-tól Vadász Lap), amely inkább a Vadász- és Versenylap konkurense kívánt lenni, és a sporttal csak mellékesen foglalkozott. 1884-ben azonban elindultak a Tornaügy és a Herkules című lapok, amelyek már az új korszak kezdetét jelezték. Amíg előbbi a kompetitív szemléletet elvető tornamozgalom orgánumának számított, addig utóbbi már nyitott volt az atlétikamozgalom szabadtéri versenysportjai iránt is, de a havonta, majd 1892-től kéthetente megjelenő Herkules még nem tudta kiszolgálni a sport iránt megmutatkozó egyre nagyobb olvasói igényt. Ezt a piaci rést megérezve 1893 decemberében a még csupán 22 éves Balogh Hugó megalapította a Sportvilág című lapot, amit munkatársával, a szintén csak 23 éves Tatich Péterrel 1894 februárjától már hetilapként adtak ki.

Ki is volt azonban a két alapító? Balogh Hugó 1871. január 29-én született Pesten. Már fiatalon érdeklődést mutatott a sportok iránt. 17 évesen részt vett a gróf Vay Lajos vívómester által meghirdetett házibajnokságon a kezdő tőrvívók kategóriájában. Miután a Magyar Királyi Tanárképző Intézet gyakorló főgimnáziumában leérettségizett a Budapesti Tudományegyetemen folytatta a tanulmányait joghallgatóként. A diákközösség aktív tagjaként az Egyetemi Athletikai Club háznagya, szertárosa és úszója lett, majd 1890-től már a MAC színeiben versenyzett, ahol a korszak egyik legjobb hazai úszójává vált. 1893-ban egyik alapítója volt a Magyar Úszó Egyletnek, amely a vizessportokon túl a magyar labdarúgóélet korai időszakának egyik meghatározó klubjává vált. A századfordulót követően a Magyar Labdarúgó Szövetség intézőbizottságának tagja, majd az FTC úszó-, atlétika-, és a futballszakosztálynál töltött be művezetői pozíciót, valamint a Magyar Kerékpáros Szövetség első titkára is volt egy időben.

Balogh Hugó az 1920-as években

Balogh Hugó munkatársa, a szerb származású Tatich Péter 1870. november 27-én született a Bács-Bodrog vármegyei Zomboron. Tanulmányait szülővárosában, Nyitrán, majd a Budapesti Tudományegyetemen jogászként folytatta. 1889-ben lett a Magyar Athletikai Club sportolója, ahol Halász Zsigmond szakmai vezetése mellett megismerkedett az ökölvívással, de kipróbálta magát atlétikában, kerékpározásban, valamint 1893-tól a lengyel Władysław Pytlasiński révén birkózásban is.

Balogh és Tatich együttműködése révén 1893. december 17-én jelent meg a Sportvilág első száma, amely megpróbálta betölteni a magyar sportsajtóban tátongó űrt. A lapot Balogh Hugó igyekezett előfinanszírozni, de a hosszútávú működés biztosításához szükséges lett volna egy komoly előfizetői kör megteremtése, amelyet már a legelső szám szerkesztői köszöntőjében is burkoltan megfogalmaztak: „A mi czélunk örökké a magyar sportágak tökéletesítése marad, és hogy e nemes czélt elérhessük, számítunk a magyar sportközönség szellemi és anyagi támogatására, melyről különben is eleve meg vagyunk győződve”. A várakozással ellentétben mégsem érkezett elegendő anyagi támogatás, így a Sportvilág 1894. július 8-a után átmenetileg felfüggesztette a működését. Az újságot Tatich Péter Stobbe Ferenc építésznek, a Budapesti Torna Club egyik alapítójának az anyagi támogatásával indította újra 1895. február 3-án. A következő hónapban Stobbe Ferencet egy másik BTC alapító, Iszer Károly váltotta a tulajdonosi székben, míg a szerkesztői feladatokat Tatich látta el egészen 1895 májusáig, amikor Balogh Hugó vette át a feladatkört. Az alapító egészen 1895 októberéig dolgozott a lapnál, amikor dr. Füzesséry Árpád ügyvéd, a Magyar Úszó Egyesület akkori titkára, a vízilabda későbbi hazai meghonosítója vette át a szerkesztési feladatokat. A lap működése stabil maradt az alapítók távozása után is, amely elsősorban Iszer Károlynak volt köszönhető.

A futballfanatikus laptulajdonos ötlete nyomán 1900. október 14-én egy kispályás labdarúgótornát szerveztek, amelynek bevételét a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület számára ajánlották fel. A mérkőzéseket 70×40 méteres pályán 6-6 fős csapatok vívták 7-7 perces félidőkkel. A tornára 7 klub adta le a nevezését: a Budapesti Atlétikai Klub, a Budapesti Torna Club, a Budapesti Sport Club, a Ferencvárosi Torna Club, a Magyar Úszó Egylet, az Újpesti Torna Club és az osztrák Vienna Cricket and Football Club. Közülük a BTC 3, a MUE 2 csapatot indított. Az első torna győztese a Vienna Cricket and Football Club lett, második a Budapesti Torna Club A csapata, harmadik pedig a Ferencvárosi Torna Club lett.

A következő évben szeptember 22-én tartották a tornát. A mezőny ismét népes volt: a Budapesti Torna Club 2 csapattal, a Magyar Úszó Egylet 2, a Ferencvárosi Torna Club 1, a Budapesti Sport Club 2, a Sport Club 1900 2, a Rákosszentmihályi ST 1, a Törekvés FC 1, Budapesti Atlétikai Club 1 csapattal nevezett. A győzte ekkor a Magyar Úszó Egylet A csapata lett, mögötte az FTC végzett, míg harmadikként a BTC A csapata zárt.

Harmadik alkalommal 1902 szeptemberében került sor a tornára. A nevezési határidő szeptember 13. volt, amely után 2 nappal a Teréz körúti Sztanoj-féle kávézóban tartották a sorsolást. Minden korábbinál nagyobb érdeklődés mellett végül 11 klub 19 csapata adta le a nevezését: a 33 FC 2 csapattal, a BAK 2, a BTC 2, a BSC 2, az FTC 2, az Óbudai TE 1, az MTK 2, a MUE 2, a Postások 1, a Törekvés 2, valamint az UTE 1 csapattal. A lebonyolítás azonban nem volt problémamentes, mert a Millenáris pályán megrendezett tornán az újpestiek csapata végül nem jelent meg, míg az FTC és BAK A csapataiból hiányzott 1-1 játékos, így őket kizárták a további küzdelmekből. A tornát végül a BTC A csapata nyerte, második a 33 FC A csapata, harmadik az MTK A csapata végzett.

A következő évben még egy alkalommal megrendezték a tornát, de ezt követően a Sportvilág már nem folytatta a sorozatot. Az úgynevezett „hatos” tornák népszerűsége azonban annyira megnövekedett, hogy 1904-ben már a Magyar Olympiai Bizottság szervezett egy hasonló mini-bajnokságot. 1905 januárjától Iszer Károly átadta a laptulajdonosi jogot Dr. Speidl Zoltánnak, aki atlétaként magyar bajnok, valamint az 1900-as olimpián 800 méteres síkfutásban 5-ik volt, sportvezetőként pedig a Magyar Labdarúgó Szövetség titkáraként szerzett tapasztalatot. A Sportvilág a következő 8 évben több tulajdonosváltáson is átesett, miközben a lap egyre kevésbé bírta a megnövekedett konkurenciaharcot a hazai sportsajtópiacon. Az újság utolsó száma 1913. december 22-én jelent meg.

Iváncsó Ádám

Hónap műtárgya-rovatunk novemberi állomását a frissen megnyílt Papp László-tárlatunk egyik különleges serlegének szenteljük, mely legalább az év végéig meg is tekinthető kiállításunk keretein belül, a Sportagorán. A serlegen az 1948. március 8-ai dátum, valamint az „Ungheria-Italia Milano” felirat olvasható, vagyis az olasz-magyar válogatott ökölvívó csapatbajnoki küzdelemnek állít emléket, amely a néhány hónappal később Londonban esedékes olimpiára való felkészülést segítette. A mérkőzésen – természetesen – Papp László is részt vett, s az olimpiai sikerei előtt álló sportoló vitatott körülmények között is megvillantotta klasszisát.

Nézzük meg először tárgyat a maga részleteiben! A serleg 33 cm magas, szájátmérője 16 cm, kör alapú fekete fatalpon áll, a kupa anyaga ezüst. A kehely tetején rézből megmunkált babérág és búzakalász féldomborműve alkot zárt koszorút, benne az olasz és magyar zászlók, valamint az olasz címer zománcolt képmása helyezkedik el. A serleg fülét két stilizált farkasfej alkotja, a vázarészen három domború bronz karika mintája látható, a talpon pedig ezüst címke a már ismert felirattal. 70.437.1.-es leltári száma is arról tanúskodik, hogy a díj már több évtizede gyarapítja múzeumunk gyűjteményét.

Első nyilvános említésére, furcsamód, nem kellett sokat várni. A Népsport néhány nappal az ominózus olasz-magyar viadal után meginterjúvolta Dr. Iván Ferencet, a Magyar Ökölvívó Szövetség akkori elnökét. Iván beszélt a három állomásból (Milánó, Torino, Prato) álló olasz „portyáról”, s megjegyezte, hogy „mindhárom mérkőzés után szép tiszteletdíjat kapott a szövetség. Milánóban és Pratóban egy-egy ezüst serleget. Torinóban pedig egy szép szobrot.” (Népsport, 1948. március 16., 6. o.) Azonban a vezető kitért egy, a kor viszonyaira igencsak jellemző epizódra is, miszerint a határon fennakadt az olasz szövetség másik ajándéka (a leírás alapján 3-3 méter ruhaszövetről van szó) – ennek fényében még nagyobb kiváltságnak tetszik, hogy a szóban forgó ezüstserleg épségben hazaérkezhetett, és múzeumunk hozzájárulhatott az immár több mint 75 éves tárgy megőrzéséhez.

De mi történt az olasz kiküldetésen?

Az események hátteréhez érdemes néhány szót ejteni Papp László villámkarrierjéről a magyar ökölvívó válogatottban. Bár Papp sokáig két sportszenvedély között ingázott, hiszen az ökölvívás mellett a labdarúgásban is tehetséget mutatott, végül választania kellett, s maradt a boksz. Osztálytársa vitte le az első komolyabb edzésekre, kezdetben munkaadója, a Magyar Optikai Művek (MOM) ökölvívó szakosztályába járt, majd 1945-ben a BVSC-be igazolt. Ezalatt többek között csomaghordárként dolgozott a Keleti pályaudvaron, a fizikai munka pedig csak tovább javította erőnlétét, ami mellé nem mindennapi fürgeség is párosult. Papp Laci sosem volt „ifi” bokszoló: edzői rendhagyó módon rögtön a felnőttekhez irányították.

Papp László a középsúly magyar bajnoka

A válogatottba pedig szinte egyenesen a nézőtérről robbant be. Egy 1945 októberében rendezett válogatóversenyen a jónevű csepeli Bicsák Gyulának hiányzott az ellenfele, s a rendezők a közönség soraiban ülő Pappot kérdezték meg, lenne-e kedve beugrani. Válasza csattanósra sikeredett a ringben, hiszen a második menetben, óriási meglepetésre kiütéssel győzött élete első amatőrmérkőzésén. A Népsport csak úgy tudósított, hogy Pap (sic!) többször is „ronggyá ütötte” Bicsákot – erről a meccsről még Papp Laci is azt mondta, sosem fogja elfelejteni. Néhány nappal később már a magyar színeket képviselte a bécsi válogatott ellen, méghozzá fölényes mérkőzéseken. „Már az első menetben háromszor padlóra küldtem Nesladeket” – emlékezett. 1946-ban pedig elkezdődött a magyar ökölvívás talán legsikeresebb párosának közös története: Adler Zsigmond vette szárnyai alá az ifjú tehetséget.

A magyar ökölvívó válogatott. Papp László a felső sorban jobbról a negyedik

Az 1948-as olimpiai évnek Papp már esélyesként vágott neki. Ekkorra már kétszeres magyar bajnoknak mondhatta magát, s beszédes adat, hogy tizennyolc és huszonegy éves kora között 51 mérkőzésen csak egyszer szenvedett vereséget, 47-szer kiütéssel, 3-szor pedig pontozással győzött. Londonra készülve számos nemzetközi erőpróbát szerveztek a magyar ökölvívóknak, ennek volt része az 1948 márciusára lekötött olaszországi túra is. Az olaszok nagyhatalomnak számítottak akkoriban a sportágban, ugyanakkor sportcsarnokuk ekkor még nem volt (Milánóban egy vásárcsarnokban, Torinóban és Pratóban pedig mozikban öklöztek a sportolók). A hozzáállásuk azonban professzionális volt: alapvetésnek tartották, hogy az amatőr bokszot a profi pályafutás követi, s ennek fényében is készültek fáradhatatlan erőnléti edzésekkel és támadó szellemű harcmodorral. A magyar sportsajtó mégis magyar sikert vizionált, hozzátéve, hogy az olaszok is minket tartottak esélyesnek.

Papp László 1948-ban

A Bednai–Bogács–Farkas–Hárai–Kapocsi–Marton–Papp–Vajda összetételű magyar ökölvívó válogatottat Bártfai Béla szövetségi kapitány, valamint dr. Iván Ferenc és dr. Tamás Lajos kíséretében március 7-én már Milánóban találja egy Népsport-tudósítás, amely lelkes hangon szól az utazást lerövidítő technikai vívmányok kapcsán is: „Az olasz vasutasok szerint utazásunk csúcsot jelent: a háború befejezése óta még nem fordult elő, hogy a Budapest–római gyorssal érkező utasok már másnap délután Milánóba értek volna. Mi voltunk elsők. Nos, ez a portya – elmondhatjuk – jól kezdődik.” (Népsport, 1948. március 8., 4. o.)

Papp Laci azonban kissé baljós előjelekkel érkezett Olaszországba. Dr. Tavasz István a Népsport hasábjain feltárta, hogy „Papp háromheti betegeskedés után indult el a portyára s ez meg is látszott a versenyzésén.” Fejtegetése aztán egy egészen érdekes, és meglehetősen „rosszul öregedő” véleményben csúcsosodott ki:

„Sokszor zavarbajött. Milánóban is… De a szíve átsegítette a nehézségeken… Nagy tehetség, kár, hogy viselkedése bizony nem olyan, amilyennek egy igazi sportember viselkedésének lennie kellene. Azt mondják, a baráti köre van rossz hatással rá.” (Népsport, 1948. március 18., 5. o.)

De halljuk magát Papp Lászlót, ő hogyan emlékezett vissza az előzményekre és az olasz-magyar meccsre, ahol egyébként azzal a Renato Aiellóval kellett elsőként megküzdenie, akitől elmondása szerint a legtöbb ütést kapta amatőr pályája alatt:

„Az olasz út előtt nem voltam igazán jó erőben. A felkészülés sem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. De azt mondtam magamban: Olaszországban még nem voltam, szeretném megnézni Itáliát. Felhívták a figyelmemet, hogy ellenfelem kiváló bokszoló, aki az amerikai Aranykesztyű bajnokságot is megnyerte. Nem nagyon figyeltem oda. Már az első menetben elfáradtam. A másodikban megvert, mint szódás a lovát. A magyar vezetők szomorúan nézték az eseményeket. Azt mondtam: itt valamit csinálni kell. Összeszedtem minden erőmet. Gondoltam: lesz ami lesz, megpróbálom. Nagy sorozások közepette egy pillanatra hátraléptem, majd balhoroggal odavágtam. Állon találtam Aiellót. Hanyatt vágódott. 23-nál se kelt fel. Amikor lejöttünk a ringből, Steve Klaus, az olaszok magyar származású edzője gratulált: – Ilyen villám balhorgot még nem láttam – mondta. Szegény, ha tudta volna, hogy utolsó erőmből cselekedtem. Két nappal később Torinóban, a Principe mozi színpadán felállított szorítóban csapott össze Budapest és Piemont válogatottja. 12:4-re győztünk. (Előzőleg Milánóban 8:8 volt az eredmény.)” (Kő András: Papp Laci, Sport, 1973, 33–34. o.)

A mérkőzés pikantériáját – sajnálatos módon – nem a ringben, hanem a pontozóasztalnál történtek adták. A probléma elvileg abból adódott, hogy a magyar mérkőzésvezető, Menczer Imre az első meccsen „lepontozta” Bondinellit Bednaival szemben. Menczer szerint a közönséget megtévesztette, hogy Bednai hátrált, ám védekező stílusban is sokkal több ütést vitt be, mint olasz ellenfele, így döntését továbbra is jogosnak tartotta. Ám hiába minden, ezután megindult az olasz lavina: sorra vették el a pontokat a magyar versenyzőktől (a végeredmény 8–8-as vitatható döntetlen lett, a Népsport 1948. március 14-ei száma szerint 9–7 lett volna az igazságos eredmény), ráadásul az indulatos közönség is a legkülönfélébb tárgyakat és élelmiszereket kezdte dobálni a küzdőtér felé. Meg is jelent erről egy ironikus cikk „Óriási magyar kereskedelmi siker; Összepontoztunk egy árúházat Milanóban!” címmel:

„– Menczer nagyszerű formában van – mondták a szakértők. – A csapatbajnokságokon olyan rutint szerzett, hogy nem lehet baj. A borúlátók arról beszéltek, hogy nem mehetünk biztosra, mert az olasz pontozóbírók is nagyszerű erőben vannak. Az eredményt már mindenki tudja. Óriási küzdelem után az olasz pontozó 8:8 arányú döntetlent csikart ki Menczer ellenében. […] Ha sportbelileg nem is, anyagilag annál jobban sikerült a mérkőzés. Hála a lelkes olasz közönségnek, ökölvívóink jelenleg szép kis raktárral rendelkeznek Milánóban. – Három vagon alma, öt vagon narancs, 40 mázsa makaróni, tíz mázsa hagyma, 8565 tojás […] gyűlt össze az első összecsapás után a szorítóban – mondja büszkén Menczer, akit a milánói MÖSZ-áruház beszerzőjének választottak meg. […] A MÖSZ már a visszavágó mérkőzés megrendezésének tervével foglalkozik. Mivel méltó visszavágásban akarjuk részesíteni az olaszokat, erre a mérkőzésre a Teleki-, vagy a Garay-téren kerül majd sor. Ott a közönség helyben megvásárolhatja a maga dobálnivalóját s igazán bő választék áll a nézők rendelkezésére.” (Népsport, 1948. március 12. 4. o.)

Bártfai szövetségi kapitányt nyugtalanították a történtek, főleg az olimpia előtt. Ám Papp mintha az események fölött állt volna, hiszen a három állomásos olasz turné mindhárom mérkőzésén győztesnek hirdették ki. A milánói KO-ról már szóltunk (március 8. Papp vs. Aiello, Magyarország – Olaszország válogatott, Milánó, 3. menetben kiütés), de Torinóban Greppi, a „piemonti favágó” (március 10. Papp vs. Greppi, Budapest – Piemont válogatott, Torino, pontozásos győzelem, összesítésben 12–4-es magyar siker), valamint Pratóban a defenzív Fontana ellen is (március 12. Papp vs. Fontana, Magyarország – Olaszország válogatott, Prato, pontozásos győzelem, összesítésben 8–8-es döntetlen) Papp diadalmaskodott. A győzelmi széria azonban csak papíron volt sima, s főként az utóbbi esetben: Fontana ellen ugyanis először döntetlent hirdettek ki. Ekkor Menczer és a MÖSZ vezetői felháborodásukban kivonultak az öltözőbe, s addig nem is voltak hajlandóak visszamenni, míg Papp eredményét ki nem javították. A közönség állítólag megtapsolta a döntést. A csapateredmény azonban a mieink szerint ismét csak egy kozmetikázott 8–8 lett, így a mérkőzés után a magyar vezetők nem vállaltak további küzdelmeket (Triesztben lett volna még egy összecsapás).

S bár Papp mindhárom olasz meccsét megnyerte, visszaemlékezése szerint úgy utazott haza a delegációval, hogy „Olaszországban nehéz meccset nyerni.” Az ifjú Papp rendkívül jó benyomást keltett Itáliában, s Steve Klaus révén esetleges jövőbeli profi szerződésekről is szó esett. A taljánok edzője, Rea Natale például ezt mondta Pappról: „Ez az olaszos külsejű fiú ragyogó érzékű verekedő. Nagy jövője van, ha komolyan veszi az ökölvívást. Nála még az sem baj, hogy nem elég magas termetű.” (Népsport, 1948. március 11., 6. o.)

Az „1948. március 8. Ungheria-Italia Milano” feliratú ezüstserleg tehát ezeket az eseményeket idézi fel, a még olimpiai bajnoki címei előtt Papp Lászlóról is pillanatfelvételt készítve.

László Laura

A hónap műtárgya rovatunk keretein belül egy sportplakát kerül bemutatásra. Gyűjteményünk eme darabján keresztül a 38 évvel ezelőtt megrendezett budapesti szabadfogású birkózó világbajnokságra emlékszünk.

A birkózás a világ egyik legősibb sportága, hiszen már az ókori olimpiákon is állandó versenyszámnak számított. A birkózás a történelem folyamán jelen volt, valamilyen formában azt mindig űzték, így nem volt kérdés, hogy a 19. század második felében fellendülő modern sportmozgalmakban a birkózásnak állandó helye legyen. A modern ötkarikás játékokon is képviseltette magát, hiszen görög-római stílusú szabadfogásban 1896-ban Athénban még súlyhatár nélkül lehetett indulni és bár Párizsban kimaradt a versenyszámok közül, de St. Louis-ban már hét súlycsoportban avattak bajnokot és több-kevés változtatásokkal azóta is jelen van.

Sok más sportági szövetséghez hasonlóan a Nemzetközi Birkózó Szövetség (UWW vagy FILA) már 1912-ben megalakult és klasszikus görög-római stílusban 1904, míg a modernebb szabadfogású stílusban 1951 óta rendeznek világbajnokságokat. A két stílus világversenyeit 2005 óta közös esemény keretein belül bonyolítják le. A modern birkózó sportág itthon is nagy népszerűségnek örvend és birkózóink az olimpiákon eddig 56 (20-20 arany és bronz, 16 ezüst) érmet gyűjtöttek valamint nemzetközi versenyeken is kimagasló eredményeket értek el. Budapesten először a görög-római stílusban 1958-ban rendeztek vb-t, majd a magyar főváros szabadfogásban a 80-as években zsinórban kétszer, 1985-ben és 1986-ban, is világbajnokságnak adhatott otthont. Utóbbi esztendőben a görög-római stílus világversenyét is Budapesten rendezték meg. A magyar főváros az egységes világbajnokságok közül az elsőnek és a 2016-osnak is otthont adott.

Az eseménynek otthont adó Budapest Sportcsarnok

Az 1985-ös szabadfogású világversenynek október 10 és 13-a között a budapesti Sportcsarnok adott otthont. A négynapos versenysorozaton összesen 10 súlycsoportban, 48-tól 130 kg-ig, rendeztek megmérettetéseket. Október 10-én, csütörtökön már az ünnepélyes megnyitó előtt selejtezőket tartottak, ahogy a pénteki és szombati nap is főleg a selejtezésről szólt. Szombaton este már helyosztókra és döntőkre is sor került, míg a vasárnap reggeli programban újra a selejtezők, míg az estiben helyosztók és döntők, valamint a záróünnepség kapott helyet.

Az esemény emlékplakettje

A legtöbb érmet és pontot a szovjetek zsebeltek be: 5 aranyat, 1 ezüstöt és 2 bronzot szereztek. Mellettük még két amerikai, egy-egy bolgár, észak-koreai és kubai elsőség született. A magyar versenyzők az utolsó napi döntőkre és helyosztókra jó eséllyel indultak, de a szombati napon nem sikerült érmet szerezni, viszont a vasárnap már igen. A délelőtti selejtezőkön 62 kg-ban Orbán József a balkáni bajnok török ellenfelét múlta felül, de a döntőbe jutás már nem sikerült, ugyanis a szovjet Viktor Alekszejev nagy csatában célratörő egypontos akciókkal tudott diadalmaskodni. Podolszki Tibor a 74 kg-os súlycsoportban már az elő küzdelemben összecsapott a szám favoritjával, a kubai Raúl Cascarettel. Podoloszki hősiesen küzdött, de a kubai fölényéhez egész meccsen nem férhetett kétség, így a magyar versenyző tisztes helytállással búcsúzott a küzdelmektől.

Az 1983-as Európa-bajnokság győztese Balla József már szombaton bejutott az elődöntőbe, október 12-én ugyanis a lengyel Adam Sandruskit 2:1-es győzelemmel ejtette ki. Balla a döntőbe kerülésért az iráni Alireza Szolejmani ellen küzdött meg. Az összecsapás elején az iráni gyors támadásokkal 4:0-ás előnyt szerzett, de kétszer is megintették, amit Balla ügyesen használt ki. A magyar versenyző két erőteljes rohamot indított egymás után, mindkettőt a szőnyegről kimenekülve tudta csak védeni Szolejmani. Először figyelmeztették, aztán a szabályok értelmében leléptették kimenekülésért, így Balla jutott be a döntőbe. Orbán József nagyon közel állt ahhoz, hogy második vb bronzérmet hazai közönség előtt vehesse át. A bolgár Alben Kumbarov ellen 1:0-ra vezetett, amikor másodszor is megintették, de a bolgár ellenfele nem térdelést kért, hanem állásból kívánta folytatni. Ezt Orbán egy levitellel kihasználta, mire a bolgár ellentámadásba lendült. Már a közönség és Orbán is úgy érezte, kikerültek a szőnyegről, de a bírók, hosszas vitatkozás után, Kumbarovnak adták a két pontot, és a bolgár ezután egy válldobással biztosította a győzelmét. A döntőbe jutott Balla erőteljes rohamokat indított, de a szovjet David Gobejishvili gyorsan eldöntötte a mérkőzést, második akciójából kétszeres olimpiai ezüstérmesünk nem tudott menekülni, nem tudta megismételni a Budapest Sportcsarnokban szerzett Európa-bajnoki győzelmét, ezüstérmes lett. Az éremtáblázaton a magyarok egy ezüstéremmel a kilencedikek lettek, míg 17 ponttal a nemzetek versenyében az 5-ik helyen végeztek.

Az 1985-ös szabadfogású birkózó világbajnokság hivatalos plakátja

Október hónap műtárgya az 1985-ös budapesti szabadfogású birkózó világbajnokság hivatalos plakátja, amelyet múzeumunkban őrzünk. Sárga háttérszínű kisplakát. Bal felső sarkában a Nemzetközi Birkózó Szövetség (FILA) címere szerepel. A lap felső felében egy stilizált kék színű glóbusz előtt két drapp színű birkózó alak látható. A lap alsó felében fekete betűkkel a „XXIII. Szabadfogású birkózó világbajnokság” felirat olvasható. Alatta a helyszín és dátum „Budapest 1985 október 10–13.” szerepel. A lap alsó harmadában az esemény időrendje van nyomtatva. A legalsó sorban a világbajnokság helyszíne „Budapest Sportcsarnok” olvasható, mellette a jobb alsó sarokban egy stilizált aréna képe látható. A plakát magassága 25,6 cm, hossza 18,2 cm.

A világbajnokság hivatalos oklevele

Nagy Gergely

A hónap műtárgya rovatunk keretein belül ezúttal egy sportzászló kerül bemutatásra. Gyűjteményünk eme darabján keresztül pedig elsősorban a napra pontosan 35 évvel ezelőtt megrendezett szöuli olimpiával foglalkozunk, de a Budapest Honvéd, illetve aranyérmes sportolóink is szóba kerülnek majd.

Habár minden olimpiának megvan a maga jelentősége, érdekességei és értelmezési keretei, ezek mégis kiváltképpen igaznak számítanak az 1988-ban megrendezésre kerülő szöuli olimpia kapcsán. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1981-ben a németországi Baden-Badenben gyűlt össze, hogy az 1988-as, XXIV. nyári olimpia helyszínéről szavazzon. Az asztalon lényegében két ajánlat hevert: Japán Nagoja városával, míg Dél-Korea a fővárosával, Szöullal kampányolt. Mindez előrevetítette, hogy az 1964-es tokiói olimpia után Ázsia mindenféleképpen készülhet a második olimpiájára. Előzetesen Japán sikerét szinte mindenki biztosra vette és ez leginkább az ellenfelének volt köszönhető. Dél-Koreáról abban az időben egy rendkívül kedvezőtlen kép alakult ki a világ nagy részének köztudatában, amit nyílván csak megerősített az ország kedvezőtlen gazdasági helyzete, a politikai instabilitás és az, hogy lényegében háborúban (állandó háborús készültségben) álltak északi szomszédjukkal. Ennek ellenére a japán pályázat olyannyira nem nyerte el a bizottság tagjainak tetszését, hogy az első körben, 52:27-es, nagyarányúnak mondható szavat különbséggel Szöul mellett tették le a voksukat.

Az 1988-as nagojai olimpia mellett kampányoló japán plakát, még az 1980-81-es évekből.

(A japán pályázat összefoglalója (angol nyelven) az alábbi linken érhető el: https://issuu.com/thatsnotmypuppy/docs/nagoya88execsummary)

A döntés persze a világ számos pontján tiltakozást váltott ki, sőt, néhányan egyenesen a teljes olimpiai mozgalom végét vizionálták következményként. Azonban ahogy haladt előre az idő, ez lassan megváltozott. Az 1980-as moszkvai olimpiát a nyugati államok, míg az 1984-es Los Angeles-i olimpiát a keleti tömb bojkottálta. A diplomáciai felfordulások után, a világ egy, a béke és egység nevében megrendezendő olimpiára vágyott. Ezt a kívánságot meghallgatva, a következő olimpiára készülő Dél-Korea pontosan ezt ígérte. (Később, az olimpia hivatalos dalának címválasztása és témája sem volt véletlen: Kéz a kézben) Ugyanezt a hullámot kívánta meglovagolni Észak-Korea is, akik sokak meglepetésére, felvette a diplomáciai kapcsolatot Dél-Koreával egy közösen megrendezett olimpia ügyében. Az ajánlatuk nagy vonalakban arról szólt, hogy a játékokat két főváros között fele-fele arányban osszák szét. A háromoldalú tárgyalások a két Korea és az olimpiai bizottság között azonban nem vezettek eredményre, amire válaszul észak és öt szövetséges szocialista ország, köztük Kuba bejelentette az olimpia bojkottálását. Rajtuk kívül Albánia, Etiópia és a Seychelle-szigetek nem felelet az olimpiai bizottság meghívására, míg Nicaragua és Madagaszkár anyagi okok miatt nem vett részt a megmérettetésen.

Az olimpia hivatalos dalának lemezborítója és kabalafigurája, a Hodori névre hallgató szibériai tigris.

(A Kéz a kézben című dalt Giorgio Moroder olasz zeneszerző komponálta, angol dalszövegét Tom Whitlock, a koreait Kim Moon-hwan írta, míg a Koreana névre hallgató együttes énekelte fel.)

Dél-Korea közben a „harmónia és haladás” jegyében, teljes erejével készült a nagy reményekkel kecsegtető olimpia megrendezésére. Ugyanis nem kisebb célokat tűztek ki maguk elé, mint az országról kialakult kedvezőtlen kép javítását, a kultúrájuk bemutatását, a politikai stabilizációt, egy hosszú távú sport-stratégia beindítását, sport és egyéb diplomáciai kapcsolatok építését, sőt még a város modern átalakítása is a napirenden volt. Kimondott elvárás volt, hogy minden tekintetben a világ addigi legjobban megszervezett olimpiáját rendezzék meg.

A szöuli olimpiai park és bejáratánál található Világbéke kapu(ja).

A verseny helyszínéül a város déli részét, a Han folyó bal partját jelölték ki. Az itt felépített csarnokok, stadionok, az Olimpiai Park és az olimpiai falu mind közel voltak egymáshoz, ami jelentősen megkönnyítette a sportolók és a nézők közlekedését. A frissen épített komplexumok csúcsát az Olimpiai Stadion jelentette, amit Korea akkori legfoglalkoztatottabb és legismertebb építésze, Kim Szvu-Geon tervezett, ahogyan az egész sportközpont kialakulása is az ő elképzeléseit követte. Ezen kívül a szakmai beszámolók említést tettek még a kimagasló biztonsági protokollról, a kiváló információs és tájékoztatási szolgálatokról, illetve a technikai vívmányok magas fokú használatáról. Például az időmérő berendezéseket összekapcsolták az egész olimpia számítógépes rendszerével, így nem volt szükség az időeredmények külön kézi bevitelére. Az ország, Szöul és a főbb létesítmények főpróbájára az 1986-os, X. Ázsiai Játékok alkalmával érkezett el, ami a szakma és a közvélemény szerint kiválóan sikerült.

A közel 70 ezer férőhelyes szöuli Olimpiai Stadion.

A pozitívumok mellett azonban a szokásos botrányoktól sem volt mentes az olimpia. A hatóságoknak komoly fejtörést okozott a virágzó feketepiac, illetve az egyre sűrűbb incidensé váló lopások és rablások. De a legnagyobb félelmet egyértelműen a terrorizmus, egy esetleges terrorcselekmény esélye váltotta ki. A város biztosítása érdekében az utcákat az olimpia alatt és azt megelőzően fegyveres katonák, különleges egységek és rendőrök lepték el. Emellett felháborodást váltott ki a hajléktalanokkal és a csavargókkal szemben tanúsított embertelen bánásmód, akiket a szó legszorosabb értelmében igyekeztek „eltakarítottak” az utcákról. A gyakorlatban ez börtönt vagy tábort jelentett.

Az olimpia megnyitójára szeptember 17-én, szombaton került sor. Az ünnepség műsorai már a délelőtti órákban elkezdődtek. Helyi idő szerint 10.30-kor a Han folyón tartottak vízi parádét, amit kivetítőkön is követni lehetett. Ezt követően az Olimpiai Stadion gyepén megkezdődött, a népviseletbe öltözött táncosok produkciója, amit tűzijáték kísért. Ezután a hagyományoknak megfelelően, a sportolók hosszú bevonulása, majd az olimpiai bizottság elnökének, Juan Antonio Samaranch és Dél-Korea államfőjének, Roh Tae-woo-nak a megnyitó beszéde következett. Végül fellobbant az olimpiai láng Sohn Mi-chung, Chung Sun-man és Kim Won-tak közreműködésével, felhúzták a zászlókat és megkezdődhetett a ceremónia másfél órás, ejtőernyősök, táncosok, taekwondosok bemutatójával tarkított fináléja.

Az olimpia megnyitóünnepsége.

Sohn Mi-chung, Chung Sun-man és Kim Won-tak meggyújtja az olimpiai lángot.

Az olimpián végül csaknem 8500 sportoló állhatott rajthoz, 159 ország képviseletében. A küzdelmek már a megnyitó után, szombat délután elkezdődtek és 16 versenynap után, október 2-án, vasárnap zárultak. Ez idő alatt 27 sportágban 237 sporteseményt rendeztek meg, míg 5 további sportágban (tollaslabda, baseball, bowling, női judo, taekwondo) csak bemutató mérkőzéseket játszottak. Az olimpia abszolút győztese a Szovjetunió lett, akik 132 érmet nyertek, köztük 55 arannyal. Utánuk a dobogóra még az NDK és az Egyesült Államok fért fel. Dél-Korea történelme addigi legjobb olimpiai szereplésével, a 33 darab megszerzett éremével a negyedik helyen végzett. Sikerült tehát felülmúlniuk a korábbi legjobb, 1984-es Los Angeles-i olimpiai 10. helyezésüket. (Bár ekkor már tudatosan készültek a saját, hazai olimpiájukra.) Ami viszont ennél is lényegesebb volt, hogy Magyarországnak sikerült összetettben – az NSZK után – a 6. helyen végezni. A 23 megszerzett éremből 11 arany, 6-6 pedig ezüst és bronz volt. (Azt viszont érdemes hozzátenni, hogy önmagában az érmek számában Bulgária és Románia is megelőzte az országot, azonban nekik kevesebb aranyérmet sikerült gyűjteniük.)

Mindennek ellenére Magyarország abszolút sikeres olimpiát zárhatott 1988-ban, még akkor is, ha a pontszerző helyezések száma csökkent a korábbiakhoz képest. Szöulba 188 magyar sportoló érkezett, 152 férfi és 36 nő, akik 20 sportágban méretettek meg. A nyitóünnepségen a zászlót Vaskuti István, Moszkvában olimpiai bajnok kenus vitte, ahogyan az eskütételt is ő rakta le a magyar csapat nevében. A legsikeresebb sportágak az úszás és a kajak-kenu voltak. A csapat teljesítményét két doppingvétség árnyékolta be, ami addig példátlan volt a magyar sportban. Csengeri Kálmán és Szanyi Andor egyaránt megbuktak a teszteken. Előbbitől egy negyedik helyezést, utóbbitól egy ezüstöt vettek el, majd mindkettőjüket két évre eltiltották. Csengeri egy évvel később könyvet jelentetett meg Becsaptuk a világot címen, amelyben az esemény hátterét és a rendszerszintű problémákat tárgyalta.

A hónap műtárgyának választott 41 cm magas sportzászló, ennek a magyar olimpiai szereplésnek állít emléket. Felületén a következő kilenc sportoló aláírása szerepel: Gyulay Zsolt, Ábrahám Attila, Borkai Zsolt, Szabó József, Martinek János, Fábián László, Hódosi Sándor, Csipes Ferenc, Nébald György. A felsorolt személyekben két közös vonás van, ami a tárgy alapján mindenképpen megállapítható: mindannyian a Budapest Honvéd versenyzői voltak 1988-ban, és mindannyian aranyérmet nyertek Szöulban. Tehát a magyar csapat 11 megnyert aranyérméből 7-ben közreműködött honvédos sportoló.

Gyulay Zsolt kajak egyesben 500m-en, majd Ábrahám Attilával, Csipes Ferenccel és Hódosi Sándorral kiegészülve kajak négyesben 1000m-en, Martinek János egyéni öttusában, aztán Fábián Lászlóval (és Mizsér Attilával) együtt öttusa csapatban, Borkai Zsolt lólengésben, Szabó József 200m-es mellúszásban, míg Nébald György a kardcsapat tagjaként lett olimpiai bajnok. (Utóbbi csapattársai Szabó Bence, Bujdosó Imre, Gedővári Imre és Csongrádi László voltak.)

Rajtuk kívül aranyérmet szerzett még Sike András kötöttfogású birkózásban, Egerszegi Krisztina 200m hátúszásban, és Darnyi Tamás 200 illetve 400m-es vegyes úszásban.

Gyulay Zsolt, Ábrahám Attila, Csipes Ferenc és Hódosi Sándor 1000m után a dobogó tetején.

A szöuli olimpia történelmi jelentősége egyrészt abban áll, hogy Dél-Korea volt az első fejlődő ország, amelyik olimpiát rendezhetett. Másrészt pedig – bár ezt az akkori résztvevők még nem tudhatták – ez volt a hidegháború utolsó olimpiája. Vagyis ekkor találkozhatunk utoljára az induló országok között a Szovjetunió, vagy a két Németország, az NDK és az NSZK nevével.

Kormány Ákos