A szabadtéri atlétikai világbajnokság idén augusztus 19–27. között Budapesten kerül megrendezésre. Az esemény alkalmából a „Hónap műtárgya” rovatunkban az 1989-es fedettpályás atlétikai világbajnokságra emlékezünk, amelynek szintén a magyar főváros adhatott otthont.

Az atlétika a világ egyik legősibb sportága, amely már az ókori versenyeken és olimpiákon is képviselte magát. A modern ötkarikás játékokon az atlétikai sportágak a versenyszámok gerincét adják. A Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF/WA) 1912-ben alakult meg, de az atlétika világbajnokságát először 40 évvel ezelőtt, 1983 augusztusában, Finnországban rendezték meg.

Az IAAF 1913-as döntése értelmében az olimpiai versenyek egyben világbajnoki versenynek is számítottak. A Nemzetközi Szövetség Atlétikai Szövetség 1976-ban a puerto ricói ülésén hozott azonban úgy határozott, hogy az atlétikai világbajnokságokat 1983-tól önállóan rendezik meg. A történethez hozzátartozik, hogy ez a fajta világverseny elnevezésében szerepelt a szabadtéri megnevezés is, ami arra utal, hogy a viadalt nyitott tetőzetű stadionokban rendezik meg. A nyitott pályás versenyek mellett ugyanis a fedett pályás megmérettetések külön kerülnek lebonyolításra.

Az első szabadtéri atlétikai világbajnokságokat változó időközönként rendezték meg, de 1991-től két évente kerül rájuk sor. Az esemény a Labdarúgó-világbajnokság és az Olimpiai játékok után a világ harmadik legnézettebb sporteseményének számít, a tengerentúlon pedig még kiemeltebb figyelmet szánnak neki. Más sportágak világversenyeihez hasonlóan az atlétikai világbajnokság története során folyamatos bővülést élhetett meg. A versenyzők az első finnországi megmérettetésen 41 sportágban indulhattak, jelenleg összesen 49 számot rendeznek meg. Helsinkiiben 1333 sportoló állt rajthoz, Eugene-ben már 1972-en mérkőztek meg egymással.

Bár az olimpiákon, kiváltképpen nehéz atlétikában, a magyarok értek el kimagasló és szép eredményeket, az 1980-as évek óta megrendezésre kerülő nyitott pályás világbajnokságokon aranyérmet még nem szereztek. Az elsőség nélküli országokkal szemben azonban Magyarország szerezte a legtöbb érmet: hét-hét ezüstöt és bronzot. Első érmünket Bagyula István rúdugrásban szerezte, 1991-ben Tokióban. A döntőben 5,90 méteres ugrásával a második helyet sikerült megszereznie. Azóta kisebb megszakításokkal szinte minden világesemény született egy magyar érem, legutoljára 2019-ben, Halász Bence lett harmadik, Dohában kalapácsvetésben.

Az atlétikai világbajnokságok történetében Magyarország, mint rendező nem ismeretlen ország. Az idei megmérettetés valóban első lesz itthon, hiszen hazánk nyitott pályás nyári események még nem adhatott otthont, de fedett pályásnak már kétszer is házigazdája lehetett: a világ legjobbjait 1989-ben a Budapest Sportcsarnok, 2004-ben pedig a Papp László Sportaréna látta vendégül. Az 1989. március 3-a és 8-a között megrendezett budapesti megmérettetés ráadásul az első indianapolisi fedett pályás világbajnokság után, a második vb-nek adott otthont.

Az érem elő-, és hátlapja

Augusztus hónap műtárgya is erről a világeseményről származik, amelyet múzeumunk éremtári gyűjteményében őrzünk. Az 1989-es budapesti fedett pályás atlétikai világbajnokság ezüst emlékérme díszdobozban van elhelyezve. A doboz elegáns vászonnal és pamuttal van bélelve, előbbibe az érem készítő műhelye, a világhírű milánói székhelyű Bertoni neve és címere van arannyal belehímezve. Az érem előlapján felül az esemény logója látható, alatta angol nyelvű felirat: „2nd IAAF WORLD INDOOR CHAMPIONSHIPS IN ATHLETICS”. Hátlapján felül Budapest város címere látszódik, alatta felirat: „BUDAPEST March 3–5 1989”. Az érem átmérője: 6 cm, súlya: 85,3 g, anyaga pedig ezüst.

A világbajnokság helyszíne a Budapest Sportcsarnok volt

A magyar válogatott 25 versenyzővel (10 női, 15 férfi) vett részt az események. A legeredményesebb atlétánk Szalma László volt, aki távolugrásban 8,10 méteres eredménnyel a 4. helyen végzett. Született még két 5. helyünk Szebenszky Anikó (3000 méteres gyaloglás), és Urbanik László (5000 méteres gyaloglás), valamint két 6. helyünk Alföldi Andrea (3000 méteres gyaloglás), és Bagyula István (rúdugrás) révén.

Nagy Gergely

A felvidéki sportélet a 19. század utolsó harmadától rohamos fejlődésnek indult és számos izgalmas életpályát termelt ki a sportolók, az edzők, és a sportvezetők között. A hónap műtárgya rovatunk júliusi számában egy 143 évvel ezelőttre datált kultuszminisztériumi megbízólevelet mutatunk be, amely Gisser Gyulának, Nyitra város egykori tornamesterének a munkásságáról tanúskodik. De pontosan ki is volt Ő?

Julius Gisser (magyar forrásokban Gisser Gyula) 1843. április 2-án született Kismartonban (Eisenstadt) egy osztrák-német családba. A bécsújhelyi katonai akadémián szerzett vívó- és tornamesteri képesítést, majd a katonai karrier helyett a pedagógusi pályát választotta.

1866-ban költözött Nyitrára, ahol az 1867/68-as tanévtől kezdve a helyi katolikus gimnázium testgyakorló tanára lett. Torna- és vívásoktatás mellett gyakran szervezett a gyerekeknek játékdélutánok és természetjáró túrákat, igyekezve őket sokoldalúan megismertetni a mozgáskultúrával. Az 1903/04-es tanév végéig oktatott, s pedagógusként generációk sorát nevelte a testmozgás űzésére és szeretetére. Tanítványai közül páran a magyar sportélet meghatározó szereplőjévé váltak. Krencsey Géza a századelő egyik legjobb magyar kardvívója lett, aki a Wesselényi Vívó Club és a MAC színeiben az országos bajnokságon egyéniben négyszer bronzérmes (1901, 1902, 1905, 1910), egyszer ezüstérmes (1904), egyszer pedig magyar bajnok (1910) lett. Szintén diákja volt Fischer Mór, aki nem sportolóként, hanem sportvezetőként alkotott maradandót, mint a Törekvés SE és a BVSC elnöke, a Magyar Labdarúgó Szövetség és a FIFA alelnöke.

Gisser Gyula tornatanítói munkássága azonban nemcsak Nyitra városát érintette. A Kultuszminisztériumtól kapott megbízatása révén az 1870-es évek elejétől a néptanítók számára tornászati póttanfolyamokat tartott. Egyes évfolyamonként akár több mint 60-70 főt is kiképzett, akik a Felvidék nyugati felének számos településéről érkeztek. A testnevelés és a sport ügyének terjesztése terén így túlzás nélkül kijelenthető, hogy egy teljes országrészre volt hatással.

Hamar aktív tagjává vált Nyitra közösségi életének. 1868-ban egyik alapítója és művezetője lett a Nyitra megyei Vívó és Torna Egyesületnek. A klub első elnöke Odescalchi Gyula volt, aki az 1848/49-es szabadságharc során a nemzetőrségben főhadnagyként szolgált, majd a forradalom bukását követően Svájcba menekült. Sok sorstársához hasonlóan ő is amnesztiában részesült, így hazatérése után az 1861-es és 1865-ös választásokon a Nyitra-zsámbéki választókerület képviselője lett, majd 1878-tól 1887-ig a nagytapolcsányi választókerület képviselőjeként ült az országgyűlésben. 1896-os haláláig a főrendiház tagja volt. Odescalchi 1882-ben elnöke lett a Nyitrán alapított Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesületnek is, amely a magyarosítás elősegítését tűzte ki céljául. Ezen elv mentén működött a Nyitra megyei Vívó és Torna Egyesület is, amelynek az 1871–1872-es évkönyvében az alábbi kijelentés olvasható: „Egyletünk vég törekvéseit képezi a magyar haza javára harczképes polgárságot nevelni. Honleányaink, kik törekvéseinkben támogattak, igazolták, hogy a Magyarország iránti kegyelet és a hazaszeretet náluk mindenkoron áldozatkészségre talál.”

Az egyesület a sporton túl közösségépítő tevékenységekkel is próbálkozott. Táncmulatságokat tartottak, valamint sorsjátékot szerveztek, amelynek a megnyerhető tételei a nyitrai lányok és asszonyok által alkotott kézimunkák és díszművek voltak. A bevételből az egyesület működése mellett egy városi tornacsarnok építését kívánták finanszírozni. A kezdeti lelkesedés után a sport iránti érdeklődés megcsappant, ami az egyesület működésének fokozatos hanyatlásához, majd 1876-ban a működésének felfüggesztéséhez vezetett. A sportélet Magyarországon ekkor még gyerekcipőben járt, különösen vidéken. Gisser Gyula munkássága lényegében olyan szinten úttörőnek számított, hogy a közösség tagjai nem feltétlenül tartották a lépést vele. A Nyitra megyei Vívó és Torna Egyesület közel 10 éves szünet után, 1885-ben éledt újjá. Gisser ekkor már országos szinten is komoly beágyazottsággal bírt a magyar sportéletben, köszönhetően az ekkoriban alakuló sportszervezetekben kifejtett aktivitása, valamint a hazai sportsajtó hajnalán kifejtett szakírói tevékenysége révén. A Nyitra megyei Vívó és Torna Egyesület ennek a kapcsolati hálónak a segítségével hamar integrálódott az ország kiépülőben lévő sporthálózatába.

Gisser Gyula Nyitra sportéletére nemcsak a tornatanítói és művezetői pozícióján keresztül gyakorolt hatást. 1868-ban nyilvános uszodát nyitott, amelyet az évek folyamán fokozatosan fejlesztett. Öltözőket, zuhanyzókat, bérlehető csónakokat, műugró pontot, valamint csúszdát építtetett, 1910-ben külön napozó részt alakított ki, valamint teniszpályát létesített a fürdő mellett. Az úszni nem tudókra is gondolva külön 8×4 méteres, úgynevezett fauszodákat alakított ki. Ezek a vízbe süllyesztett kosarak voltak, amelyekben a látogatók biztonságos körülmények között tanulhatták meg a sportág alapjait. A pénztárnál egy felirat várta az érdeklődőket, amely szerint: „Nyugodt és boldog lesz életed, ha a fürdőt felkeresed”. Míg a fürdőn belül pedig egy másik felirat adott inspirációt a mozgásra: „Nincs szebb és dicsőbb, mint úszni az ár ellen.” A fürdőt nők és férfiak egyaránt használhatták. A korszak erkölcsi normái miatt azonban a csendőrség többször tartott ellenőrzést, hogy a nők fürdőruhája nem rövidebb-e az előírtnál. A fürdő azonban nemcsak a rekreáció terepe volt. Gisser Gyula 1882-ben rendezte meg az első hivatalos úszóversenyt Nyitrán, amely a sportág népszerűsítésében egyre komolyabb eredményeket ért el. Az évek folyamán a versenyszámok bővülése mellett a nők is rajthoz állhattak, majd 1897-ben már külön korosztályos versenyeket is tartottak nők és férfiak számára egyaránt. A fürdő egészen az 1930-as évekig működött, amikor a folyamszabályozás következében fel kellett számolni.

A Gisser-féle fürdőről készített fotó

A nyári időszak fürdőélete után télen sem maradtak sport nélkül a nyitraiak. 1886-ban Gisser Gyula kezdeményezte a városvezetésnél egy korcsolyapálya létesítését a vármegyeháza melletti réten. Az engedélyt megkapta, így az év decemberétől megkezdődhetett a téli sportélet is. A rét elárasztásához szükséges volt a helyi vízimalom molnárainak, Recska Mihálynak és Suchala Jánosnak a közreműködése is, akik a zsilip kezelésével és egy árokrendszer kialakításával a vizet a megfelelő helyre vezették. A városi elit körében gyorsan népszerű lett a sportág, amelynek következtében a következő télen egy rivális pálya is nyílt Boross Marcell erdőfelügyelő révén. Mindkét pálya igyekezett extra szolgáltatásokkal bevonzani a látogatókat. Boross Marcell pályáján kávét szolgáltak fel, míg Gisser Gyula a nyitrai önkéntes tűzoltó egylet zenekarát bérelte fel, hogy játékukkal szórakoztatóbbá tegyék a jégen siklást. Gisser gyakran hozta ki a diákjait is, hogy megtanítsa nekik a sportág alapjait. A szabadidős korcsolyázás mellett fokozatosan megjelent a gyorskorcsolya, a műkorcsolya és a jégkorong is a városban, amelyek első lépései mind Gisser Gyulához köthetők.

Nyitrán a korcsolyasport hamar nagy népszerűségre tett szert

Gisser Gyula 1904-es nyugdíjazása után nyáron a fürdő, télen a korcsolyapálya ügyeivel foglalkozott, emellett hentesüzletet nyitott, amelyet feleségével, Veszely Máriaval üzemeltetett. Házasságukból 24 gyerek született, amelyből 14 érte meg a felnőttkort. Gisser Gyula 1929. október 9-én hunyt el Nyitrán. Helyi szinten máig nagy tiszteletnek örvend, ami annak is köszönhető, hogy egyik dédunokája, a korábban szintén tornatanárként dolgozó Magda Griesbachová a több mint 200 fotóból álló Gisser-hagyatékot a helyi Nyitra-menti Múzeumnak (Ponitrianske múzeum v Nitre) adományozta, amely 2005-ben kiállítást is szentelt Gisser Gyula pályafutásának.

Iváncsó Ádám

A hónap műtárgya sorozatunkban olyan ritkán látott műtárgyakat szeretnénk bemutatni a múzeum gyűjteményéből, amelyek jeles eseményekhez, sportolókhoz, kiemelkedő sportteljesítményhez köthetők, vagy éppen funkciójuk miatt rendelkeznek említésre méltó sporttörténeti értékkel. Június hónapban az első magyar olimpiai bajnoknak, Hajós Alfrédnek egy oklevelét választottuk, amelyet a Magyar Építőművészek Szövetségétől kapott kiemelkedő építészeti munkásságáért, különösen a Nemzeti Sportuszoda megtervezéséért.

Hajós Alfréd 1878-ban egy budapesti kispolgári zsidó család sarjaként, Guttmann Arnold néven látta meg a napvilágot. Négyéves korában édesapja vitte el úszni, de más sportágakban is tehetséget mutatott: atletizált és focizott is. Alig tizenhárom éves volt, amikor édesapja a Dunába fulladt. A tragédiának nagy szerepe volt abban, hogy a kamasz kiválóan megtanult úszni. 17 éves korában elhatározta, mindent elkövet, hogy az első újkori olimpiai játékokon résztvevő lehessen. Megnyerte a Magyar Úszó Egyesület versenyét 100 méteren, majd Bécsben (nem hivatalos) Európa-bajnok lett. Az olimpiai válogatóversenyek úszóviadalait 1896. március 9-én rendezték a Rudas fürdő medencéjében. Győzelmével Hajós Alfréd vívta ki magának a lehetőséget, hogy induljon az olimpia úszóversenyein. Bár a Magyar Úszó Egylet versenyzője volt, a Budapesti Torna Club anyagi támogatásával juthatott ki az olimpiára.

Hajós Alfréd, az első magyar olimpiai bajnok

Célját túlteljesítve nemcsak rajthoz állt az 1896-ban Athénban rendezett első modern olimpiai játékokon, hanem a Zea-öböl 11 fokos, hullámzó tengervizében megrendezett versenyen meg is nyerte a 100 méteres és az 1200 méteres gyorsúszást, ezzel megszerezte a magyar sport első és második olimpiai győzelmét. Az 500-as távon csak azért nem indult, mert az közvetlenül a 100 méter után következett, ő pedig erejét az 1200 méteres távra tartalékolta. Sikerei ellenére hamar felhagyott az úszással és érdeklődése inkább a labdarúgás felé fordult. Játszott az 1897. május 9-én megrendezett első nyilvános labdarúgó-mérkőzésen, majd 1901-ben és 1902-ben bajnokságot nyert a BTC csapatával. 1902. október 12-én szerepelt az első válogatott labdarúgó-mérkőzésén is. Kipróbálta magát játékvezetőként, majd a 1906-ban a labdarúgó válogatott szövetségi kapitányaként is. Az Magyar Labdarúgó Szövetség, az Úszó- és a Tornaszövetség társelnöke, valamint a Magyar Olimpiai Bizottság tagja is volt.

Hajós a Műegyetemen szerzett építészmérnöki diplomát, majd pályakezdő építészként először Alpár Ignác és Lechner Ödön irodájában dolgozott. 1907-ben önálló irodát nyitott és hamar keresett építésszé vált. Számos olyan épületet tervezett, amely ma már városképi jelentőséggel bír, mint a Római katolikus gimnázium Lőcsén, a Magyar Általános Hitelbank palotája Szabadkán, vagy az Aranybika Szálló Debrecenben. A sport iránti szeretete építészként is megmutatkozott. 1922-ben az ő tervei alapján épült meg az Újpesti Torna Egylet Megyeri úti stadionja, majd az 1924-es nyári olimpiai játékok művészeti versenyében egy Lauber Dezsővel közösen készített stadiontervvel második helyet ért el.

Nemcsak sportolóként, hanem építészként is kivívta a kortársai elismerését. Nem volt tehát meglepő, amikor 1930. március 12-én a Nemzeti Sportuszoda tervpályázatán őt hirdették ki győztesnek. Március 17-én Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatási miniszter ünnepélyes kapavágásával meg is indult a beruházás. A feszes ütemtervet sikeresen tartották, így december 4-én már próbaversenyeket rendeztek az új uszodában, december 7-én pedig ünnepélyes keretek között, egy nemzetközi úszóversennyel megnyitották a világ első, nézőtérrel is ellátott fedett uszodáját.

Átadásakor Európa legnagyobb fedett úszócsarnokának számított a maga 33 m hosszúságú és 18 m széles úszómedencéjével. Vizét kezdetben a margitszigeti termálvízforrás, valamint a Dunából szivattyúzott hideg víz keveréke biztosította. A medence körül 2500 néző befogadására alkalmas nézőteret, az épület körül 800 fürdőzőre elegendő öltözőhelyiséget építettek. Minden szempontból méltó otthona lett a világszínvonalú magyar úszó- és vízilabdasportnak.

Hajós Alfréd terve a Nemzeti Sportuszodára és a Palatinusra

Hajós Alfréd elkötelezetten támogatta a Nemzeti Stadion építésének ideáját, és maga is számos stadiontervet készített az évtizedek során. Az elsőt 1913-ban Villányi Jánossal közösen alkotta meg a régi lóversenytér telkére, amely a mai Dózsa György út, Thököly út, és Stefánia út közötti területre tervezett. A következő munkáját 1919-ben alkotta meg, amely görög és magyaros elemeket ötvözött, s helyszínként arra Margitszigetre szánta, amelyet 1919. március 28-án nyitottak meg ingyenesen a főváros lakossága előtt. Az 1930-as évekre a stadionépítés ügye heves vitákat váltott ki az építésztársadalmon belül, amely végül három elismert építész, Borbíró Virgil, Hajós Alfréd, és Maróti Géza tervcsatájában teljesedett ki. Az 1930-as évek második felében egyre radikalizálódó politikai élet őt sem hagyta hidegen. Sportsikereinek köszönhetően a zsidótörvények hatálya alól kezdetben mentességet élvezett, de a nyilasuralom idején már bujkálnia kellett. A szintén olimpiai bajnok Halassy Olivérrel közösen zsidó sportolókat igyekezett bújtatni.

Hajós Alfréd családja körében, előtte az olimpiai szalagjaival

Budapest ostroma után több középület, például a Vajdahunyad várának és a Tőzsdepalotának a helyreállítási munkáit vezette. A Nemzeti Stadion kérdése azonban továbbra sem hagyta nyugodni. 1946 februárjától újra a régi lóversenytérre összpontosított, és számos tervet dolgozott ki az Istvánmezei út, a mai Stefánia út és a Dózsa György út által határolt területre. A Centrális Stadion munkacímre hallgató létesítmény tervezésére a főépítészi megbízást végül mégsem ő, hanem Dávid Károly kapta. Dávid munkáját a tervek elkészítésében Juhász Jenő és Kiss Ferenc, míg a statikai tervezés terén Gilyén Jenő segítette. A korábbi stadionkoncepciók áttanulmányozása után a döntnökök a Hajós által is kiszemelt régi Lóversenytér mellett tették le a voksukat. Az építkezés 1948-ban kezdődött, és időnként lelkes önkéntesek, köztük az Aranycsapat tagjai is bekapcsolódtak a munkába. A megnyitó ünnepséget 1953. augusztus 20-án tartották, Avery Brundage, a NOB elnökének a jelenlétében. A megnyitón díszvendégként Hajós Alfréd is részt vett, aki számára ez egyszerre volt egy álom beteljesülése és keserű csalódás, mert élete munkájaként tekintett a Nemzeti Stadion megtervezésére, ennek ellenére még szakértőnek sem kérték fel a megvalósuló projekthez. Két évvel a stadion megnyitása után távozott az élők sorából.

Hajós Alfréd élete utolsó éveiben is aktívan dolgozott

1967-ben egykori lakásában (Báthory utca 5.) kezdte meg működését a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum, akkor még Testnevelési és Sportmúzeum néven.

Iváncsó Ádám

A májust Dr. Gyarmati Andrea úszódresszével köszöntjük hónap műtárgya rovatunkban, az olimpiai ezüst- és bronzérmes úszónagyság, Székely Éva olimpiai bajnok mellúszó és Gyarmati Dezső háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó lánya ugyanis május 15-én ünnepli születésnapját.

A Magyar Olimpiai és Sportmúzeum textilgyűjteményének egyik kiemelkedő darabja Gyarmati Andrea extravagáns mintázatú, Speedo márkájú 34-es (L-es) nylon dressze (2022.60.1.), amely sötétkék alapon fehér csillagokat ábrázol, fehér szegélyű, piros hosszanti csíkozással tarkítva.

A méret egyértelműen arra utal, hogy az ominózus „fürdőruha” versenydresszként került a mélyvízbe, Gyarmati Andrea aktív pályafutása pedig az 1960-as évektől az 1970-es évek közepéig tehető – a használat ideje tehát adottnak tűnik. A minta és a kialakítás ugyanakkor felettébb izgalmas kérdéseket vet fel, hiszen ezek minden bizonnyal az Egyesült Államok nemzeti színeit és szimbólumrendszerét hozzák játékba, a világhírű Speedo márka pedig ausztrál gyökerű. Tehát egy ízig-vérig nemzetközi ruhadarabról van szó – az 1960-as, ’70-es évek Magyarországán. Habár a versenysportolók, s köztük is főleg az élsportolók megannyi kiváltságban részesültek még az államszocializmus időszaka alatt is, talán mégis érdemes lehet elgondolkodni azon, hogy Gyarmati Andrea vajon miként juthatott hozzá a különleges dresszhez. Ahhoz ugyanis nem fér kétség, hogy Gyarmati valóban viselte is ezt, több helyen is lehet találkozni olyan bizonyító erejű archív fényképpel, amelyre maga az úszónő is gyakran hivatkozik, vagy adott esetben közösségi médiafelületein is használ.

A tárgy ekként már önmagában is sporttörténeti jelentőségű, de a kontextus még ennél is jóval messzebbre, egészen izgalmas és prominens eseményekhez vezet, ami ráadásul nagyon is foglalkoztatta a sportkedvelő magyarokat és a közvéleményt az 1970-es évek elején.

Az 1972-es müncheni nyári olimpia „vizeiről” van ugyanis szó, amelyre Gyarmati Andrea – a 100 méteres pillangóúszás aranyesélyese – óriási reményekkel, számtalan sikerrel és még több munkával a háta mögött utazott ki edző-édesanyjával, Székely Évával. Ez már szintén kuriózum, miként az is, hogy Andrea döntőjét a szülők, Gyarmati Dezső és Székely Éva közösen izgulhatták végig. A legszemélyesebb hangú visszaemlékezést talán Székely Éva Sírni csak a győztesnek szabad! című korszakos könyvében lehet olvasni a különleges anya-lánya és edző-tanítványi viszonyról, Gyarmati Andrea legelső karcsapásairól (négyévesen már a 10 méteres toronyból ugrándozott a medencébe), valamint a rendkívüli edzői innovációkról, ötletekről, amelyek a jobb és jobb eredményekhez elvezethettek – ezekből az is kiderül, hogy Andrea tökéletes versenyző- és „tanítványanyag” volt. Egy részlet Székely művéből az 1972-es müncheni olimpiára való felkészülési tervekről:

„Heteken át dolgoztam az 1968-72 közötti időszak tervén, hiszen úgy gondoltuk, hogy a müncheni olimpiára érhet be munkánk. Mindent mindig elolvastam, magamban feldolgoztam és értékeltem, de sosem bíztam magam egyedül a józan észre. Mindig ösztöneim mozgósításával készítettem el és végeztettem a feladatokat. Meggyőződésem, hogy a jó edző legfontosabb képessége nem a tárgyi tudása, hanem az ösztöne. Nem biztos, hogy a legképzettebb orvos a legjobb diagnoszta is. Az edzésterveket tehát tudásomra és ösztönömre alapítva összeállítottam, majd Andrea visszajelzéseire hagyatkozva, az adott körülményeknek megfelelően módosítottam. Ennyi év távlatából nyugodtan állíthatom, hogy amikor nem hallgattam a belső hangra, mindig hibáztam.

[…]

Az 1968-as mexikói olimpia után éjjel-nappal azon törtem a fejem, milyen módszert lehetne kitalálni arra, hogy Andrea a 100 méter utolsó tíz méterét jobban bírja, mint a világ többi versenyzője. Úszóberkekben köztudott, hogy levegő nélkül, tehát vízben tartott fejjel az ember gyorsabban úszik. De hogy ússzon valaki az utolsó tíz méteren levegő nélkül vagy egész kevés levegővel, amikor kilencven méterhez érve már szinte fuldoklik? […] A kérdés az volt, hogyan lehet erre tudatosan felkészülni. Nem tudtam elfogadni, hogy erre ne lehessen módszert találni.”

A módszer azonban nem rögtön éreztette hatását, azonban a külvilág számára ez észrevétlen maradt, hiszen Gyarmati sorra nyerte a magyar bajnokságokat és a 100 méteres pillangó világranglistájának vezetőjévé is vált. Székely aztán finomhangolta a terveket és végül 1970-ben beérett a munka gyümölcse, Gyarmati ugyanis úgy nyerte meg az újabb magyar bajnokságot, hogy társnőivel ellentétben az utolsó tíz méteren már nem vett levegőt, ami aztán rekorderedményekhez vezetett, valamint titkos, világverő fegyvernek ígérkezett a müncheni olimpiára is. A felkészülést ugyanakkor megzavarta egy betegség: a Pfeiffer-féle mirigyláz (mononukleózis), aminek következtében sok hétre teljesen fel kellett függeszteni, majd később is csak fokozatosan lehetett növelni az edzések intenzitását, ráadásul mindezt az olimpia évében – a müncheni világverseny szóban forgó úszószámait augusztus végén, szeptember elején rendezték meg. Az akár hollywoodi forgatókönyvekbe is beillő izgalmakat csak fokozta, hogy Gyarmati még müncheni bemelegítő úszásai alkalmával is formán kívüli időeredményeket produkált: azaz megközelítőleg tíz nappal a döntő események előtt.

Aztán a 4×100 méteres gyorsváltóra már jelentősen feljavult, s a döntőben, ahol a csapat végül negyedik helyen csapott célba, Gyarmati a saját százasát már élete legjobb idejével abszolválta a jó hangulatú versenyen, ami önbizalmát is visszaadhatta. A mérések alapján csúcsformában várta fő száma, a 100 méteres pillangó, illetve a 100 méteres hátúszás futamait. A pillangóúszás előfutama nem okozott számára problémát, a középfutamban pedig élete legjobbját, s nem mellesleg országos, olimpiai, Európa- és világcsúcsot úszott, s ezzel megszerezte a legjobb, azaz a 4-es pályát. Ekkor a döntő előtt járunk tehát egy nappal. Hogy a döntőben aztán mi történt, maga Gyarmati meséli el egy blogbejegyzésében:

„az 5-ös volt a kedvenc pályám. Ennek alkalmasint semmi jelentősége nincs, hacsak az nem, mindig ott úsztam, amikor győztem. Babona persze, de azért nem igazán komoly. Miképpen a kabalababák és egyéb segítségek sem nagyon, csupán egy kicsit. Épp amennyire szükséges. A sorsolás úgy hozta, hogy a 100 hát és a 100 pillangó, éppen a két főszámom, ütköztek. Nem teljesen, csak majdnem. Vagyis a 100 hát középdöntője megelőzte egy órával a 100 pillangó döntőjét. Mindez nem jelentett gondot annyi munka és edzés után, de annyit mégis, hogy míg a többiek bemelegítettek és várták a döntőt, én leúsztam egy középdöntőt.

[…]

Tele az uszoda, zúg a lelátó. Fantasztikus érzés. Megyek, és tudom, minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Bemutatás, felállok a rajtkőre. 4-es pálya. Mellettem, a jobb és bal oldalamon felállnak a többiek is. Auf die Plätze! – mondja az indító, előrelépünk és lehajolok. A jobb oldalon a japán lány elkezd bedőlni. Én elindulok hátrafelé, mindez egy reflex, hogy ne essek a vízbe, hiszen ez a kislány ki fog ugrani, és a rajtot újraindítják. Amikor a leghátsó ponton vagyok, épp a legmélyebben van a súlypontom, eldördül a pisztoly. Bő másfél másodperccel később indulok, mint a többiek. Hogy én ragadtam-e bent, vagy a másik ugrott ki, sose derül ki”.

A 100 méteres pillangóúszásnak, a rosszul elkapott rajt okán, nem Gyarmati Andrea, hanem a japán Mayumi Aoki lett az olimpiai bajnoka, második helyen a keletnémet Roswitha Beier ért célba, Gyarmati pedig élete első olimpiai érmét megszerezve – egyéni és Európa-csúcsot is úszva – a harmadik helyen zárt, ami, tekintve több mint egy másodperces indulási hátrányát, fizikálisan és mentálisan is elképesztő eredmény. Székely Éva ugyanakkor megrendítően számol be az eseményről már említett könyvében:

„Minden idegemet megfeszítve szuggerálom Andreát, hogy bírja a finist. Minden porcikám görcsösen erőlködik, hogy erőt sugározzon felé. Az édesapja fuldokolva kapkodja a levegőt mellettem. Vele úszunk. […] Hatalmas tapsvihar. Tudom, vége. A tábla ítéletet hirdet. […] Egy olimpiai bronzérem nagy dolog, de csak annak, aki nem aranyért úszik, nem aranyat veszít el. A gratulálók ezt pontosan tudták, gratulációjuk beillett volna részvétnyilvánításnak is. Személytelenné váltam. Aki ott állt, nem én voltam.”

Gyarmati kifogástalanul viselkedett és bár nagy volt a lelki megrázkódtatás, a másnapi kihívásokra kellett koncentrálnia, hiszen a 100 méteres hátúszás döntőjében volt érdekelt és szintén esélyes – ezúttal a 6-os pályán ugorhatott újra vízbe az aranyért. A rajtja pedig a Nemzeti Sport tudósítása szerint is remekül sikerült:

„Ezután jöttek női úszóink. Először Gyarmati Andrea! Kissé idegesen készülődött, lazított a rajt előtt. A medencében néhány tempót tett. Azután odakapaszkodett a rajthoz. Ezúttal kitűnően sikerült az indulás! Az első métereken teljesen egyvonalban haladt a mezőny, talán a négyes pályán úszó Belote néhány centivel megelőzte társnőit. Ötvennél ő vezetett (31.18), de Andrea szorosan ott volt a nyomában (31.42). Nem rossz kezdés! A forduló is jó volt, fokozódott a tempó… Hetvenötnél szinte teljesen egyvonalban úszott Andrea és az amerikai bajnoknő… Következett a hajrá. Egyszerre erősített bele mindkét bajnokaspiráns (nyolcvannál már csak kettőjük harcát figyeltük), s a végén megmaradt Melissa Belote egy karcsapásnyi előnnyel – győzött! Andu második lett, Európa-csúccsal!”

A müncheni olimpia 100 méteres női hátúszásának döntője 36:24-től:

https://www.youtube.com/watch?v=E3E7Wj21haE

A szóban forgó úszódressz pedig itt tér vissza a történetünkbe. A Nemzeti Sport e helyen nem részletezi, de Gyarmati Andrea két amerikai úszólány, a győztes Melissa Belote és a nagy esélyesként végül harmadik helyen záró Susie Atwood közé „ékelődött” be – Belote a 4-es, Atwood az 5-ös pályán úszott – ők hárman hallgatták meg a dobogón az amerikai himnuszt.

Álljon itt egy kép az olimpiai bajnok Melissa Belote-ról is, aki az Amerikai Egyesült Államok úszóválogatottjának dresszében feszít, immár 1974-ben:

Forrás: http://www.connectionnewspapers.com/photos/2015/apr/08/72144/

Az amerikaiak az 1972-es müncheni nyári olimpián ilyen formaruhában versenyeztek, ahogyan arról a fenti videó is tanúskodik – a Münchenben hét aranyérmet nyerő Mark Spitz legendás fotóin pedig ennek férfi változata is visszakereshető –, így hát több mint valószínű, hogy Gyarmati Andrea a hátúszó számot követően, talán éppen Belote vagy Atwood révén, dresszcsere útján juthatott hozzá a legendás darabhoz. Csodálatos ezüstérme mellé – melyre ma már fehéraranyként emlékezik vissza – egy szelet extra sporttörténelmet is hazahozva.

A müncheni olimpiáról szóló 1972-es magyar filmhíradó (Gyarmati versenye 13.09-től):

https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=24986

Gyarmati Andrea a müncheni olimpia idején mindössze tizennyolc éves volt. Túl volt ekkor már az érettségiken, az év folyamán hozzáment Hesz Mihály olimpiai bajnok kajakozóhoz, valamint felvételt nyert az orvosi egyetemre is. Egy ország bízott abban, hogy 1976-ban Montrealban újra harcba száll az olimpiai aranyéremért – maga a versenyző is ilyen tervekkel kezdte meg a felkészülését, de végül erre nem került sor. 1975-ben visszavonult a versenysporttól. Szerencsénkre Gyarmati Andrea ugyanakkor tollforgatásban is maradandót alkot és alkotott: számos önéletrajzi jellegű könyvében ennek okaira is rálátást kaphat az érdeklődő olvasó.

László Laura

A hónap műtárgya rovatunk e havi alkalmával nem egy versenysporttal kapcsolatos relikviát, vagy sportszert kívánunk bemutatni, hanem egy játékot. Múzeumunk gyűjtőkörébe ugyanis azok a sportot imitáló játékszerek is beletartoznak, amelyek koruknál vagy hatásuknál fogva történeti értékkel bírnak. A voksunk ezért ebben a hónapban számos generáció kedvencére, a rugósfocira esett.

A labdarúgás népszerűsége a 20. század elejére olyan szintet ért el, hogy a sportág hagyományos változatán túl a fiatalok a foci különféle, egyszerű eszközökből megvalósítható asztali verzióit kezdték el kialakítani. Ez a jelenség egymástól függetlenül, több helyszínen is megindult. Míg Magyarországon a gombfoci vált népszerűvé, addig Nagy-Britanniában egy hasonló ujjal pöccintős változat alakult ki, amely az ólomsúlyokat tartalmazó korongok tetejére játékosfigurákat helyezett. Utóbbi játéknak az első paramétereit és szabályrendszerét egy liverpooli fiatal, William Lane Keeling (1900–1976) dolgozta ki és szabadalmaztatta 1929-ben, Newfooty néven. Keeling egy saját céget is alapított  (Newfooty Limited Company) a játék gyártására, amely a második világháború végéig uralta az asztali foci angol piacát. 1947-ben Subbuteo néven megjelent a Newfooty első valódi konkurense, amely játékmódját tekintve azonos volt az elődjével, de szabályrendszerét, és a játékosfigurák kialakítását tekintve némileg eltért attól. Ennek a verziónak az atyja egy másik angol játékkészítő, Peter Adolph volt, aki az 1960-as évek elejére teljesen meghódította az angol-szász piacot, kiszorítva a korábbi egyeduralkodó Newfooty-t.

William Lane Keeling (jobbra) és fia, David, játszik a Newfooty-val

Magyarországon egyik angol verziónak sem volt esélye elterjedni, mert a hasonló játékelven működő, de az egyszerűségével és ezáltal könnyebb hozzáférhetőségével a gombfoci verhetetlen volt a magyarok körében. A Newfooty és a Subbuteo azonban inspirációt adott egy új játék megszületéséhez, amely átemelte a figurális megjelenítést és a passzok, lövések közvetlen kézi irányítását, de a rugókra szerelt labdarúgók fix elhelyezésével mégis egy másfajta játékélményt teremtett. A rugósfoci 1958-ban került a Játékfelülvizsgáló Bizottság elé. Ez a Könnyűipari Minisztérium alá tartozó szerv határozta meg az 1950-es és 1960-as évek Magyarországán, hogy melyek azok a játékok, amelyek a „szocialista gyermekneveléssel összhangban” vannak, és kellő minőségi szinten állnak. A tesztelési folyamatba olykor gyerekeket is bevontak, akik véleményt alkothattak a játékokról.

Az új játék végül megkapta a bizottság engedélyét, és a Fővárosi Kézműipari Vállalatnál meg is indult a gyártása. Hamar slágertermékké vált, amelyet az 1960-as évek közepén már nemcsak a hazai piacra készítettek, hanem az NDK, Csehszlovákia és a Skandináv országok is rendeltek belőle. Az egyszerűbb kivitelű asztali sportjátékok iránt való nagy igény miatt a Fővárosi Kézműipari Vállalatnál, a sajtóban megjelent nyilatkozatok szerint megkezdték egy jégkorong változat kifejlesztését is.

A Fővárosi Kézműipari Vállalat gyártókapacitása azonban egyre kevésbé bírta teljesíteni a növekvő piaci igényeket. Az 1970-es években külső bedolgozókkal enyhítették a hiányt, majd 1980-ban a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Abaújszántón egy külön gyáregységet építettek a játékok előállítására.

Idővel bizonyos fejlesztéseket, módosításokat is végrehajtottak a játékon. A játékélmény szempontjából leglényegesebb újítás a korábban fix pozíciójú kapusok mozgathatóvá tétele volt, amely nagyobb lehetőséget adott a támadások kivédésére. A játéknak évtizedeken át töretlen népszerűséggel bírt nemcsak Európában, hanem az amerikai magyarságnak köszönhetően az óceán túloldalán is.

Az Amerikai Magyar Népszava és az Amerikai–Kanadai Magyar Élet című lapokban is hirdették a játékot

A játék népszerűsége, és az alacsony magyar gyártókapacitás idővel sorsszerűvé tette, hogy más országok is megkezdik a termék gyártását és forgalmazását. A legnagyobb rivális a csehszlovák Chemoplast nevű cég lett, amely Brnoban a rugósfoci mellett a jégkorong és kosárlabda asztali játékváltozatát is előállította.

A csehszlovák Chemoplast által gyártott rugósfoci

Az 1990-es évektől a fiatalok többségének érdeklődése a sportjátékok terén a számítógépre és játékkonzolokra tervezett programok felé terelődött. A 2000-es években a Lego még tett egy kísérletet a rugósfoci hajdani népszerűségének újjáélesztésére, azonban az eladási számok nem hozták a várt eredményeket. A rugósfoci különböző változatai ettől függetlenül nem tűntek el a boltok polcairól, és még mind a mai napig beszerezhetőek.

A Lego által gyártott változat

Iváncsó Ádám

A hónap műtárgya rovatunk keretein belül ezúttal egy Közép-európai Kupa érmet mutatunk be.

Idén a Ferencvárosi TC Európa-liga csoportgyőzelmével 19 év után élte meg magyar csapat az európai „kupatavaszt”. A tavaszi fordulóig, utoljára a 2003-2004-es szezonban a Debrecen jutott el az Európa-liga elődjében, az akkor még csak egyenes kieséses szakaszból álló UEFA kupában. Az európai kupasorozatoknak ezt megelőzően azonban a magyar csapatok nemcsak résztvevői, hanem sokszor győztesei voltak. Ezekből a gyűjteményünkben fellelhető egyik Közép-európai kupagyőzelemre emlékszünk.

A Közép-európai Kupának hosszú és gazdag történelme van. A verseny elődjének az Osztrák–Magyar Monarchia keretein belül lebonyolított Challenge Kupát szokás tartani, amelyet 1887-ben Bécsben a Vienna Cricket and Football-Club elnöke, John Gramlick alapított meg. Ebben a sorozatban a Monarchia minden klubcsapata részt vehetett, de a legjobb csapatok a három nagyváros, Bécs, Budapest és Prága köré csoportosultak. A Challenge Kupát 1911-ig rendezték meg, majd átnevezték Mitropa Kupára. Az első világháború után az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlott, de a közép-európai utódnemzetek labdarugó klubjaiban nem tűnt el a közös kupasorozat iránti érdeklődés.

A közép-európai nemzetek labdarúgásának képviselői a versenysorozatot Hugo Meisl, az Osztrák labdarúgó-szövetség (ÖFB) főtitkárának, kezdeményezésére Velencében élesztették újra. A Mitropa kupa első találkozójára 1927 augusztus 14-én került sor. A két világháború közti időszakban azonban Ausztria, Magyarország és Csehszlovákia két-két klubja mellett, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság csapatai is csatlakoztak. A versenysorozatban az országok bajnokai és kupagyőztesei vehetett részt. 1929-ben a jugoszláv csapatok helyére az olaszok léptek be. A kupa egyre népszerűbb lett, amelyhez hamarosan új nemzetek csatlakoztak: 1936-ban Svájc és Románia is bekapcsolódott. 1938-tól az Anschluss miatt Ausztria a továbbiakban nem vett részt, Svájc kiszállt a versengésből. 1939-ben a megszállt és feldarabolt Csehszlovákia helyét a Cseh–Morva Protektorátus vette át.

A kupát a két világháború közti időszakban két magyar csapat tudta elhódítani: a Ferencváros (1928, 1937) és az Újpest (1939). A versenysorozatot a második világháború megszakította, és 11 éves szünet után 1951-ben rendezték meg újra. Az 1955-ös sorozatot a Vörös Lobogó csapata osztrák, csehszlovák, olasz és jugoszláv csapatokat megelőzve nyerte meg. A következő évben azonban a Vasas diadalmenete vette kezdetét.

Az 1956-os sorozatban olasz klubcsapatok nem indultak, így a magyarok, osztrákok, a csehszlovákok és a jugoszlávok két-két klubot indítottak. A lebonyolítás egyenes kieséses szakaszokból állt, amely a negyeddöntőkkel vette kezdetét. A meccseket oda-visszavágós rendszerben rendezték meg, és ha mindkét mérkőzésen döntetlen született a továbbjutás sorsát egy harmadik meccsen döntötték el. Magyar részről a címvédő Budapesti Vörös Lobogó, és a Magyar Kupa győztes Budapesti Vasas indult. Előbbi csapat gerincét az Aranycsapat olyan játékosai adták, mint Lantos Mihály, Zakariás József, Sándor Károly, Palotás Péter, vagy a kapus Gellér Sándor. Mellettük a Vasas is jó erőkből állt és a negyeddöntőre a Kamarás Mihály, Sárosi László, Kontha Károly, Teleki Gyula, Bundzsák Dezső, Berendi Pál, Raduly József, Csordás Lajos, Szilágyi Gyula, Szilágyi János, Lenkei Sándor sorral álltak fel.

A negyeddöntőben a Vasas az ÚDA Prahát a Népstadionban Csordás és Lenkei góljával 2:0-ra győzte le, míg a visszavágón változatos mérkőzésen Prágában ugyancsak Csordás és Lenkei góljával 2:2-re végeztek, így a legjobb négy közé 4:2-es összesítéssel jutottak. Az elődöntőben a Partizan Beograd hazai pályán 1:0-ra felülmúlta a Vasast, de ellenfelét a visszavágón a Magyar Kupa győztes, a Népstadionban 6:1-el ütötte ki. Csordás ezúttal mesterhármast szerzett, mellette Szilágyi Gyula, Bundzsák és Lenki egyszer-egyszer voltak eredményesek.

A Vasas a döntőben a címvédő Vörös Lobogót búcsúztató a Rapid Wient fogadta. A két csapat Bécsben 3:3-ra végzett, a Népstadionban az osztrákok 4:3-ra tudtak diadalmaskodni. A bécsi Práterben Szilágyi Gyula már a második percben betalált, de az osztrákok villámgyorsan fordítottak és az eredményjelző húsz perc után 3:1-et mutatott. A második félidőben azonban Bundzsák és Csordás góljával a magyarok egalizálni tudtak. A visszavágó nagy küzdelmet hozott, Szilágyi Gyula a Népstadionban is korán beköszönt, a sógorok kapuját ezúttal a harmadik percben vette be. A Vasas a 60-ik percig őrizte előnyét, ekkor a Rapid egyenlíteni tudott. Az idegenben lőtt gól szabálya ekkor még nem létezett, így a végső győztes eldöntésére a Népstadionban egy harmadik meccsre is sor került. 1956. augusztus 4-én a közel 100 ezres magyar közönség gálát láthatott. Baróti Lajos csapata ezúttal a huszonegy perc eltelte után talált be először, innen viszont nem volt megállás és még nyolc találatot vittek be, amire a Rapid két góllal tudott válaszolni. A fölényes 9:2-es diadal során az ellenfél hálóját Szilágyi Gyula négyszer, Csordás és Raduly kétszer, Teleki pedig egyszer zörgette meg.

A győzelemért járó érmet múzeumunk gyűjteménye is őrzi. Az 1956-os Közép-európai Kupa győzelmi érme műbőr dobozban van elhelyezve. A doboz vászonnal és pamuttal bélelt. Az érem előlapján az osztrák-, a csehszlovák-, a magyar-, a jugoszláv-, és az olasz csapatok jelképei láthatóak. Körben francia nyelvű felirat: „LA COUPE DEL’ EUROPE CENTRALE” (Közép-európai Kupa). Hátlapján alul babérág, felül „SIEGER” (Győztes) középen: „1956” felirat. Az érem magassága és hossza 7,5–7,5 cm, átmérője: 3 cm súlya: 11,8 g, anyaga pedig arannyal bevont ezüst.

Nagy Gergely