A világháborút követően Eperjes városa a megalakuló Csehszlovák Köztársaság részévé vált. A harcok, és az azt követő politikai bizonytalanság megszűnésével az Eperjesi Torna és Vívó Egylet tagsága 1920 augusztusában úgy határozott, hogy feléleszti az 1914. óta szünetelő klub működését. Az ötletgazdák az ETVE korábbi versenyzői, Görög Artúr, dr. Hirschfeld Márk, dr. Kissóczy István és Grósz Miksa voltak.

Ahogy arra az egylet történetéről szóló első cikkünkben már röviden utaltunk, az újrakezdés nem ment zökkenőmentesen. A csehszlovák hatóságok a magyarosítás vádjával igyekeztek egyes klubokat ellehetetleníteni, illetve a magyar identitású sportegyesületek alapítását meggátolni. Több egyesület emiatt nem, vagy csak sokadik nekifutásra kapta meg a működési engedélyét. A legszembetűnőbb elvárás a névváltoztatás volt, mivel a városok magyar neveinek használatát betiltották. Ritkább esetben a klubszínek lecserélését is elvárták, ami az egyesületek vezetőit alkalmanként kreatív megoldásokra ösztönözte. Így történt ez a Felvidék másik meghatározó egyesületében, a Pozsonyi Torna Egyletben is, amelyet mindkét probléma érintett, mivel számukra a városi címer piros-fehér színeinek használatát is megtiltották. Végül az egylet – monogramjának megtartása érdekében – nevét Polgári Torna Egyletre, a színeit pedig a Pozsony vármegye címerére utaló kék-sárgára változtatta, így már nem fogtak gyanút a hatóságok.

Az ETVE végül megtarthatta színeit, de nevet kellett cserélniük, így azt hivatalosan Prešovi Torna és Vívó Egyletre (PTVE) módosították. Azonban a klubtagok és a helyi magyar sajtó továbbra is az eredeti nevet használta, így cikkünkben, az egyszerűség kedvéért, mi is az eredeti változat mellett maradunk. Működési engedélyét végül megkapta az egylet, de a hatóságok továbbra is figyelemmel kísérték tevékenységét, ami a nyíltan vállalt magyar identitás mellett két további okra vezethető vissza. Egyrészt az ETVE irányításában, és anyagi stabilitásának megteremtésében nagy szerepet játszottak a helyi magyar, illetve magyarbarát szlovák elit képviselői, mint dr. Ghillány László, Szepesházy Bertalan, vagy Dobránszky János, akik az Országos Keresztényszocialista Párt tagjai is voltak. Másrészt az ETVE-ben belül több olyan személy is sportolt a háborút megelőzően, aki 1918 után a területvédő, majd az irredenta mozgalmak aktív szereplőjévé vált, pl.: dr. Kobulszky Károly vagy Dvorcsák Győző. Ezek a kapcsolatok nyilvánvalóan bizalmatlansággal töltötték el a csehszlovák rendőrséget és titkosszolgálatot.

Az ETVE keretein belül, 1920 őszétől egymás után éledtek újjá az egykori szakosztályok. Ezzel párhuzamosan a csehszlovák sportéletben komoly vita zajlott a területi és a nemzetiségi alapú rendszer bevezetésének kérdésében. Az első struktúra hívei azt támogatták, hogy a csehszlovák bajnokságok két, különálló sorozatra tagolódjanak. Az egyikben a cseh és morva területek versenyzői szerepeltek volna, a másikban pedig a szlovenszkói és ruszinszkói, vagyis a felvidéki és a kárpátaljai sportolók. A két országrész bajnokságainak győztesei végül az országos döntőben mérkőzhettek volna meg a végső elsőségért. A második lehetőség támogatói azt szerették volna elérni, hogy a Csehszlovákiában élő, számottevő lélekszámmal bíró nemzetiségek (cseh-szlovákok, németek, magyarok, zsidók, lengyelek és ruszinok) saját bajnokságokat szervezzenek, majd azok győztesei mérkőzzenek a csehországi és a szlovenszkói bajnoki címekért. Legvégül a két terület legjobbjai találkoztak volna az országos döntőben. A kérdést végül az döntötte el, hogy az ország sportéletének csúcsszerve, a Csehszlovák Sportközösség a nemzetiségi elvet támogatta. A cseh-szlovák, a német és a magyar közösség, ha nem is minden sportágban egyszerre, de kiépítette saját, teljes értékű sportrendszerét. A zsidók csak egyes sportágakban tudták ezt megtenni, míg a lengyelek és a ruszinok végül nem indultak külön, hanem a cseh-szlovák ligákba integrálódtak.

A magyarok elsőként labdarúgó szövetségüket hozták létre, amely 1921-ben alakult. A közösség sportéletének csúcsszerveként funkcionáló Csehszlovákiai Magyar Testnevelő Szövetséget (CSMTSZ) csak meglepően későn, 1928-ban alapították meg. Ez meghatározó lépés volt, mert a többi sportágban addig csupán klubközi találkozókat és kisebb tornákat rendeztek, de a CSMTSZ kezdeményezésére az 1930-as években sorra alakultak a sportági szakszövetségek, és elindulhattak a valódi bajnokságok.

A CSMTSZ szakszövetségei

Az ETVE keretein belül űzött sportágak közül az ekkor már  legnépszerűbbnek számító labdarúgás szerveződött meg leghamarabb. Az 1920-as években Zemann Jenő és Tar Lipót Aladár felelt a szakosztályért, majd a következő évtizedben dr. Böhm Bertalan intézte a labdarúgók ügyeit. Szezononként változott, hogy egyszerre hány kerületből állt a magyar bajnokság élvonala, de az ETVE mindig a kassaiban kapott helyet, ahol 1-2 kiugró szezontól eltekintve többnyire a középmezőnyben végzett. Ennek egyik oka az volt, hogy a kassai csapatok uralták a ligát, a másik pedig az, hogy Eperjesen is megjelentek rivális egyletek, amelyek komoly harcot folytattak a tehetségesebb játékosok megszerzéséért. Az Eperjesi Törekvés és a cseh-szlovák bajnokságban induló Slávia Prešov sokszor jobb anyagi feltételeket tudott kínálni, így az ETVE nem tudott kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtani. Legjobb eredményeik az 1926/27-es, és az 1927/28-as szezonokhoz kötődnek, amikor a kerületi ligában előbb a 3. helyet szerezték meg a Kassai AC és a Kassai Húsos mögött, majd a következő évadban a 2. helyen zártak a Kassai TSE-t követve. Legtehetségesebb játékosuk Bihary Emil volt, akit a korabeli „zuhanyhíradó” szerint az MTK és a Ferencváros is szeretett volna leigazolni. De Bihary nem akarta elhagyni Eperjest. Pályafutása során megfordult az Eperjesi Törekvés és a Slávia Prešov labdarúgócsapatában, valamint utóbbiak jégkorongcsapatában is.

Feléledt az ETVE nagy hagyományokkal rendelkező atlétika szakosztálya is, amelyet néhány évig ismét Pethe Ferenc vezetett, majd 1923-as visszavonulása után Sebes Béla és Farkas Béla vette át a helyét. Pethe Ferenc edzői karrierjének utolsó éveihez két tehetség kinevelése köthető. Egyikük Haluska József, akinek kiteljesedése már nem az ETVE-ben történt meg. Tanulmányait Budapesten folytatta, orvostanhallgató lett, s 1923-ban és 1924-ben országos bajnoki címet szerzett távolugrásban, a BEAC színeiben. Esélyes volt az 1924-es párizsi olimpián való szereplésre is, de eredményei hanyatlani kezdtek, így nem jutott ki a játékokra. A másik tehetséges versenyző, Sztaniszlay István teljes pályafutását az ETVE színeiben töltötte, s magasugrásban négyszeres (1926, 1928, 1929, 1930), tízpróbában egyszeres (1930) csehszlovák bajnok lett. 1928-ban, 188 cm-es eredménnyel, ő tartotta a csehszlovák országos csúcsot magasugrásban, de egyéni legjobbja 190 cm volt, amelyet egy budapesti versenyen ért el, 1929-ben. Ő lehetett volna az ETVE történetének első olimpikonja, de 1924-ben nem sikerült elérnie a kvalifikációhoz szükséges szintet, pályafutása csúcsán, 1928-ban pedig egy sérülés akadályozta meg a kijutásban. 1932-ben már leszálló ágban volt, nem tudta megközelíteni korábbi eredményeit, így a nyári játékokon való részvétel nem sikerült számára.

1922-ben épült fel a város első, a verseny szabványoknak megfelelő medencével rendelkező uszodája, így Klauzer László, Stern Gyula és Boross Sándor kezdeményezésére az ETVE úszószakosztályt alapított. Kezdetben inkább rekreációs céllal, 1924-től már versenyszerűen úsztak. Az 1930-as évekre az ETVE a Felvidék keleti felének egyik legjobb úszó- és vízilabda-szakosztályával rendelkezett, a Kassai AC mellett. Több nemzetközi versenyt is rendeztek a városban, valamint 1933-ban a magyar vízilabda-válogatottal is összecsaptak.

Nagy népszerűségnek örvendtek egyes újonnan megjelent játékok, mint a jéghoki. Az ETVE csapatát Timkó Emil, és Szepesházy Bertalan alapította, 1928-ban. A városi rivális Slávia Prešovval közösen a Baštová utcában alakítottak ki pályát, de a sportág meglehetősen időjárás függő volt; ha nem volt elég kemény a tél, nem tudtak jeget készíteni. További érdekesség, hogy kezdetben nem ismerték a sportág korongos verzióját, és kis gumilabdával játszottak. Az általuk űzött sportág így inkább volt bandy, mint jégkorong. A magyar bajnokság az 1930-as években indult, a kassai csapatok uralták a ligát, a legjobb eperjesiek pedig a Sláviában szerepeltek, így az ETVE igazán kiemelkedő eredményt nem tudott elérni ebben a sportágban.

Szepesházy Bertalan, az ETVE egyik vezetője

Az újonnan feltűnő és idővel nagy népszerűséget kivívó sportágak közé tartozott az asztalitenisz is, amely az 1920-as évek elején jelent meg a Felvidéken. Kezdetben inkább Pozsonyban űzték. Az évtized végére terjedt el Szlovenszkó keleti felében is, ahol Eperjes vált a sportág egyik fellegvárává. 1928-ban, Siegelmann Lajos vezetésével jött létre a szakosztály, amelyben az egylet teniszezői: Frisch Ödön, ifj. Bartha Kálmán, Gubcsó Lajos, Krausz Hermann, Krausz István és Vajdicska Elemér kezdtek játszani. Bajnokság híján eleinte főként a kassai és ungvári klubokkal szervezett tornákon mérkőztek meg, amelyeken Krausz István és Vajdicska Elemér révén nagyszerűen szerepelt az egyesület. Az 1933-ban megalakuló Csehszlovákiai Magyar Asztalitenisz Szövetségnek az ETVE egyik vezetője, dr. Hirschfeld Márk lett az ügyvezető elnöke. A bajnokság kiírását követően az ETVE több alkalommal is megnyerte a keleti kerületet. Ebben nagy szerepe volt a Loydl-nővéreknek, Adélnek és Annának, akik az évtized közepétől a keleti kerület legjobb női versenyzőinek számítottak. A magyar országos döntőben azonban sosem volt esélyük a végső győzelemre, mert a Polgári (Pozsonyi) TE olyannyira kiemelkedett a mezőnyből, hogy a csehszlovák bajnokságot is több alkalommal megnyerték.

Az egylet működése a két világháború közti időszakban – néhány hullámvölgytől eltekintve – kiegyensúlyozott volt. Komolyabb nehézséget a gazdasági világválság és a csehszlovák bürokrácia jelentett. 1935 márciusában az Országos Hivatal (Krajinský Úrad) hónapokra felfüggesztette az ETVE működését, mert sérelmezték, hogy az egylet nem szlovákul vezette ügykezelését, voltak idegen állampolgárok a tagok között, valamint az ifjúsági sportolók részére nem szereztek szülői beleegyezést. A hivatal munkatársai lefoglalták az egylet teljes iratanyagát, és megtiltották mindennemű sporttevékenység végzését. Az ETVE dr. Kőszeghy László ügyvéd közreműködésével nyújtotta be a fellebbezést, valamint Bárczy Oszkár, a CSMTSZ ügyvezető elnöke is közbenjárt, így három hónap múltán törölték az egylet felfüggesztését. Sajnos az eltelt idő alatt az ETVE több felnőtt és ifjúsági sportolója átigazolt a városi riválisokhoz, ami hosszabb távon is kihatással volt az egylet szakosztályainak teljesítményére.

Az 1938. november 2-i első bécsi döntés révén a Felvidék magyar többségű déli sávja visszakerült az anyaországhoz, Eperjes pedig maradt Csehszlovákia, majd az abból 1939. március 14-én kiszakadó Szlovákia része. A magyar–(cseh)szlovák külpolitikai viszony egyre feszültebbé vált, amelynek eredményeként 1938 decemberében számos magyar szervezetet és sportegyesületet feloszlattak a hatóságok, vagyonukat pedig elkobozták. Az Eperjesi Torna és Vívó Egyletet, amely szintén erre a sorsa jutott, többé nem lehetett újraalapítani.

Iváncsó Ádám

A kutatás a Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-22-4-I-DE-133 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatás révén készült.

A 19. század vége, a 20. század eleje a magyar sporttörténet egyik legizgalmasabb időszaka. A fővárosban és vidéken számtalan olyan egylet alakult, amely a testkultúra ápolását és annak terjesztését tekintette fő feladatának. Ezen klubok közé tartozott az Eperjesi Torna és Vívó Egylet, amely a Felvidék keleti felének első, és egyik legnagyobb hatású sportegyesületévé vált. Az egylet történetét kétrészes cikkben mutatjuk be. Az első részben, némi előzménnyel, a megalakulástól az 1920-ig tartó időszakot tárgyaljuk.

A szervezett sportélet Eperjesen komoly múltra tekinthet vissza. Az evangélikus kollégium egyik tanára, Benczúr József kezdeményezésére 41 fő anyagi közreműködésével alapították meg 1843. június 24-én a város első testgyakorló intézetét. Alapító elnöke Krieger Károly, nyugalmazott honvédőrnagy lett, míg művezetője, azaz testnevelő tanára a bártfai születésű, német anyanyelvű Wagner Gyula (Julius Wagner) volt, aki a Clair Ignác által alapított Pesti Gimnasztikai Iskolában szerezte a képesítését. A foglalkozásokon már az első évben 121 fő vett részt az Evangélikus Kollégium diákjai közül, akik szertorna és vívásoktatásban részesültek. A helyszín az egykori evangélikus külvárosi iskola területe volt, amely csak a tavasz beálltától őszig volt alkalmas a testgyakorlati órák megtartására. A téli időszakban – megfelelő tornacsarnok híján – a képzést szüneteltették.

Az évtizedek folyamán az intézet szertára egy-két ügybuzgó tanár (Flórián Jakab, Ludmann Ottó) közbenjárása révén bővült, azonban egy téli használatra is alkalmas csarnok építésének gondolata egészen 1888-ig nem merült fel. Akkor, a Tisza-kormány révén, a Katolikus Főgimnázium anyagi szubvenciót kapott új főépület és egy tornacsarnok létesítésére, amelyek átadását 1889. július 1-én tartották. Az új létesítményt nemcsak a főgimnázium, hanem néhány év múltán az Evangélikus Kollégium és az Evangélikus Elemi Nép- és Polgári Leányiskola is díjtalanul használhatta. Ennek köszönhetően a tornaszerek beszerzését is közösen intézték. 1896-ra a csarnok 164 darab tornaeszközzel rendelkezett, míg a továbbra is használt nyári tornahelyiség 137 darabbal.

Ez a több mint fél évszázados testnevelési múlt kellőképpen megágyazott a város első sportegyesülete, az Eperjesi Torna és Vívó Egylet (ETVE) megalakulásának, 1896 novemberében. A kezdeményezést felkarolta a városi elit, így az elnökség összetétele a következő lett. Elnök: Szinyei Merse István, Sáros vármegye alispánja, 1897-től főispánja. Alelnökök: Uhlarik Mátyás, törvényszéki bíró, Dobiás Ede, királyi főmérnök. Titkár: Dresdner Ármin, könyvelő, vendéglátóipari vállalkozó. Pénztárnok: Vogel Béla, az Eperjesi Takarékpénztár könyvelője. A művezetői pozíciót a Katolikus Főgimnázium frissen kinevezett magyar-latin-testnevelés szakos tanára, a Torontál vármegyei Tordáról származó Pethe Ferenc töltötte be. Az ETVE klubhelyisége a Berger szálloda és kávézóban volt. Az egyletnek bárki tagja lehetett nemre, nemzetiségre, felekezetre, vagy társadalmi osztályra való tekintet nélkül. A magyar tornamozgalom többi egyesületéhez hasonlóan az ETVE is egy alapvetően hazafias célokat valló, magyar nyelvet használó szervezet volt, s mint ilyen, tevékeny részt vállalt a századfordulón Eperjes lakosságának magyarosítási folyamatában. Ennek eredményét mutatja, hogy amíg az 1880-as népszámlálásnál a város lakosságának több mint fele szlovák anyanyelvűnek vallotta magát, addig az 1910-es cenzus szerint a magyar anyanyelvűek már relatív többségben voltak.

Az egylet nevének megfelelően a tagok kezdetben tornával és vívással foglalkoztak, de már az alapításkor kijelentették, hogy nyitottak az atlétika mozgalom szabadtéri versenysportjai irányában is. A torna- és vívásoktatást heti három alkalommal, (hétfőn, szerdán és pénteken) Pethe Ferenc vezetésével, a Katolikus Főgimnázium tornatermében tartották. A tagság aktivitását mutatja, hogy az ETVE 1897. április 4-én nemcsak hogy belépett a Magyarországi Tornaegyletek Szövetségébe (MOTESZ), hanem egy héttel később megtartotta első dísztornáját is, amelyen a Nemzeti Torna Egylet 16 fővel, a Budapesti (Budai) Torna Egylet 2 fővel vett részt, míg az eperjesiek 22 tornászt vonultattak fel. Az esemény zárásaként az ETVE 100 fős bankettet tartott a Hungária szállóban, amelyen az egyesületek tagjai mellett számos MOTESZ-vezető is részt vett. A fővárosi egyesületeknek a dísztornán való részvételét eleve a MOTESZ kezdeményezte. Ennek oka, hogy a szervezetet a Sáros vármegyei származású Berzeviczy Albert vezette, aki nemcsak az alma matere révén kötődött Eperjeshez, hanem anyai ágon unokatestvére volt Szinyei Merse Istvánnak. Nem véletlen tehát, hogy a szövetség részéről az ETVE mindig is pozitív elbírálásban részesült.

Az egylet fenntarthatóságának szavatolásához muszáj volt biztosítani a megfelelő utánpótlást. Pethe Ferenc ezért 1897 őszén ifjúsági tornakört alapított a főgimnázium keretein belül, ahol a diákok a tanórák utáni időszakban szertornázással, atletizálással, a füleslabda nevű, ekkoriban népszerű csapatjátékkal és rövidebb kirándulásokkal töltötték az időt. A tornakör legtehetségesebb diákjait az ETVE a tanévek végén értékes könyvjutalmakban részesítette.

A század végén futótűz gyorsasággal terjedt el az országban a labdarúgás, amely Eperjesen is számos hívet szerzett magának. Az ETVE 1898-ban hozta létre csapatát, a Felvidék első együttesét, amely 1899 májusában a Pozsonyi Torna Egylettel vívta Magyarország első vidéki labdarúgó-mérkőzéseinek egyikét. Az 1899-es év azonban nem csak e találkozó miatt számított meghatározónak az ETVE történetében. Abban az évben jött létre az egylet atlétikai alosztálya, valamint Eperjes szabad királyi város 1899. augusztus 26-i közgyűlése döntést hozott arról, hogy a Malomrét néven ismert területet versenytér, azaz sportpálya létesítése céljából ingyen átengedi a főgimnáziumnak. Ezt a területet közösen használta a főgimnázium és az ETVE, majd az egylet az évek során több infrastrukturális fejlesztést is végrehajtott rajta, így 1906-ban –egyebek mellett – 400 fő befogadására alkalmas tribünnel, 1909-ben pedig teniszpályával egészült ki a sporttelep.

Az ETVE zászlaja a 20. század elejéről. A műtárgy az Eperjesi Regionális Múzeum [Krajské múzeum v Prešove] tulajdona

Ezek a változások nagy segítséget nyújtottak a szabadtéri versenysportok kibontakozásához. A labdarúgócsapat, vidéki bajnokság híján, klubközi mérkőzéseken és kisebb tornákon vett részt. Végül az MLSZ az 1907/1908-as szezonban írta ki az első bajnokságot az Északi-kerület számára, amelyet az ETVE meg is nyert. A csapat tagjai: Párkányi Sándor, Kobulszky Károly, Krizs István, Kontra József, Kissóczy József, Wunsch István, Guttmann Áron, Kriebel Aladár, Antal Pál, dr. Hirschfeld Márk és Dahlström Károly voltak. A csapat az 1910/1911-es évadban a 3. helyen végzett, míg a következő két szezonban a 2. helyen zárt.

A századelőn élte fénykorát egy másik csapatsport, a füleslabda, amelyet a MOTESZ is felkarolt. 1902-től külön bajnokságot is szerveztek, amelyet az éves szinten megrendezett országos tornaünnepélyek keretén belül tartottak. A játékot 2 kg-os, 25-30 cm átmérőjű bőrlabdával játszották, amelyen egy bőrszalagból készült bőr fogó: fül lógott. A játéktér 90–120 méter hosszú, 40 méter széles terület volt. A szemben álló két, 10-10 tagból álló csapat tagjai a játékszert a fülénél fogva az ellenfél kapuja felé dobták. Ha a levegőben kapták el, akkor két kézzel, ha a földre esett, akkor ismét a fülénél fogva továbbíthatták. Gólt akkor értek el, ha az ellenfél kapuja fölött sikerült átdobniuk a labdát. Az a csapat győzött, amely a 2×20 perces játékidő alatt több gólt dobott.

A MOTESZ 1900-ban, bemutató jelleggel szervezett egy bajnokságot a Sopronban tartott tornaünnepélyen, amelyet az eperjesiek nyertek, megelőzve a Budapesti (Budai) Torna Egyletet. Az első, hivatalos füleslabda bajnokságot azonban 1902-ben írták ki. Az ETVE is elindult, de a döntőben vereséget szenvedett a Magyaróvári AC csapatától. A következő évben azonban már bajnoki címet ünnepelhettek a Millenárison, amikor a döntőben 4:1-re visszavágtak a Magyaróvári AC-nek, s elhódították a MOTESZ vándorserlegét. Az ETVE füleslabda csapatának erejét mutatja, hogy 1914-ig hét alkalommal szerezték meg a bajnoki címet.

Az ETVE 1904-es füleslabda-bajnokcsapata:
Pethe Ferenc, Dán György, Hajdú Bertalan,
Richnavszky Oszkár, Juhász János,
Kopasz Mihály, Majtényi Gyula, Széll Miklós, Galli János, Dahlström Károly,
Gregor Endre

Az atlétika is nagy népszerűségnek örvendett a városban. Az ETVE kitűnő nevelőmunkát végzett, amely elsősorban Pethe Ferenc érdeme volt, ám a tehetséges fiatalok sok esetben kénytelenek voltak a fővárosba költözni, és ott munkát vállalni, így kiteljesedésük többnyire már nem Eperjesen következett be. Az egylet legtehetségesebb neveltjei közé tartozott Antal Pál diszkoszvető, aki 1906 és 1910 között magyar és cseh bajnoki címet szerzett az MTK színeiben, valamint második lett az 1908-as főiskolai bajnokságon. Szintén az ETVE-ben kezdte pályafutását báró Wardener Iván (MTK), aki 1910 és 1915 között az ország legjobb magasugrója lett, és részt vett az 1912-es olimpián is, ahol 8. helyen végzett. Meg kell említeni még dr. Kobulszky Károly diszkoszvetőt és gerelyhajítót, aki 1910-től a Bp. Postás, később a MAC sportolója volt, diszkoszvetésben háromszoros magyar bajnok, valamint – Wardenerhez hasonlóan – szintén részt vett az 1912-es olimpián.

báró Wardener Iván

A korszak militarizálódását mutatta, hogy 1908 februárjától az egylet és a helyi honvédelmi parancsnokság rendszeres céllövőtanfolyamot szervezett a kollégium és a főgimnázium 16. életévét betöltött, testileg és szellemileg egyaránt alkalmas tanuló ifjai számára. A kurzust Kollár Károly honvédszázados szervezte, a főgimnázium és az ETVE részéről pedig Pethe Ferenc felügyelte a képzést. Az oktatást rendszerint szombatonként tartották abból a célból, hogy az ifjúságot megismertessék a harcászat alapjaival, valamint a honvédségnél rendszeresített lőfegyverek nyugodt és biztos kezelésével. A képzés szükségességét sajnos az idő igazolta. 1914-ben kitört az első világháború, s a hadra fogható fiatalok jelentős részét a frontra vezényelték. Az Eperjesi Torna és Vívó Egylet a háború idejére felfüggesztette működését, és egy ideig a tűzszünetet követően sem folytatta azt, mert a terület hovatartozásának kérdése, valamint a várost megszálló hadseregek keltette nyugtalanság ezt nem tette lehetővé. Végül 1920-ban éledt újjá az egylet, de a csehszlovák hatóságok névváltoztatásra kötelezték a vezetőket, mert a város magyar megnevezését már nem használhatták. Az új név a Prešovi Torna és Vívó Egylet [Prešovský telocvičný a šermiarsky spolok] lett, de identitásában továbbra is magyar klubként működött.

Iváncsó Ádám

A kutatás a Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-22-4-I-DE-133 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatás révén készült.

Magyarországon az 1940-es évek második felében megkezdődött a sportélet teljes körű átszervezése. A mintát a szovjet sportrendszer adta, ahol a szakszervezetek és egyes ágazatok saját, központosított klubhálózatot alakítottak ki, felszámolva vagy átnevezve a korábbi időszak egyesületeit. A folyamat eredményeként hamar kiépültek azok a sporthálózatok, amelyek nevei még ma is ismerősen csengenek a sportbarátok számára: Bányász, Dózsa, Építők, Honvéd, Kinizsi vagy Spartacus. A földművelési és erdőgazdálkodási szektort meglepően sokáig kihagyták mind a sportéleti, mind a szakszervezeti tagosítást érintő folyamatokból. Végül 1952 januárjában alakult meg a Mezőgazdasági és Erdészeti Dolgozók Szakszervezete (MEDOSZ), majd április 20-án Mezőhegyesen jelentették be a Traktor Sportegyesület megalakulását.

A klub alapítói a vidéki, elsősorban a falusi lakosság sportéletének fellendítését tűzték ki célul. A hálózat keretében megalakuló egyesületek a mezőgazdasági és erdészeti üzemek dolgozóira építettek, de településenként változó volt, hogy a helyi infrastruktúra milyen szakosztályok felállítását tette lehetővé. Elsődlegesen a labdarúgás, a torna és az atlétika terjedt el, de jobban felszerelt sporttelepeken megjelent a kosárlabda, a röplabda, az asztalitenisz, vagy a lovassportok is. A Traktor SE Országos Szervező Irodája nagyratörő tervekkel rendelkezett. A tagegyesületekkel való kapcsolattartás miatt 1952 végére országszerte 140 szervezőirodát kívántak létrehozni, több mint 4400 dolgozót akartak bevonni a mozgalomba, s olyan sportágakat kívántak felkarolni, mint a birkózás, az ökölvívás, és a kézilabda. A cél eléréséhez számos területen sporttelepfejlesztéseket terveztek. A Munkára, harcra kész (MHK) tömegsportmozgalomhoz csatlakozva valóban sikeresen tudták mozgósítani a vidéki lakosságot, amit az is mutat, hogy 1952 novemberében a Traktor sportkörök részére kiírt alapfokú országos csapatbajnokságon több mint 60 tornászcsapat vett részt. A létszámnövekedés azonban nem jelentett egyet a minőségi sportolási lehetőségekkel. Még a korszak sajtóbeszámolóiban is előfordultak olyan önkritikus megjegyzések, amelyek a megfelelő termek és a képzett szakoktatók hiányáról szóltak. A Traktor sportkörök bővüléséhez emellett fontos hozzátenni, hogy a falvakban ekkor már több szakszervezet is aktívan tevékenykedett. A Bányász, a Kinizsi, a Spartacus, vagy az Építők hálózata is kiterjedt volt, és nem egy helyen előfordult, hogy néhány év leforgása alatt egyes települések sportkörei többször is szakszervezetet váltottak. A bővülés lendületét és számait ezért némi óvatossággal kell kezelni, mert nem minden esetben állt friss alapítás ezek mögött.

A Bács-Kiskun megyei Vaskút sporttelepe az 1950-es években

A Traktor Sportegyesületek a sporton túl a termelési propagandából is kivették a részüket. Megemlíthető a békési Traktor versenyzőinek felhívása az ország valamennyi sportköre felé, hogy sportbrigádok létesítésével gyorsítsák meg az aratási és cséplési munkák bevégzését. A garai Traktor sportolóipedig Kálóczi elvtárs sportköri elnök kezdeményezésére vállalták a fagyveszély idején, hogy éjjelente kimennek a gyapotföldekre és a táblák közt tüzelni, illetve füstölni fognak, hogy megóvják a gyapotot a fagykártól.

A mozgalom fejlődése az első évben rendkívül gyors volt. 1953 januárjában már 150 tagegyesülettel rendelkezett országszerte, amelyekben 12.000 sportolót tartottak nyilván. A szakosztályok közül elsősorban a lovassportok terén értek el kiemelkedő eredményeket. 24 egyesületben összesen 800 versenyzővel rendelkeztek ekkor és több országos bajnoki címet is begyűjtöttek. 1952-ben és 1953-ban az összetett fogatversenyt Sztanyi Sándor (Debreceni Traktor SK) nyerte, míg 1953-ban a síkversenyben Madácsi László (Óháti Traktor SK), a gátversenyben Diósi Sándor (Gyöngyösi Traktor SK), a 100 Km-es távlovaglásban Kedvessi János (Tiszaszentimrei Traktor SK) végzett az első helyen. A Traktor SE jelentős fejlődést ért el a birkózó-, és ökölvívó-szakosztályok kiépítésében is, amelyek már mintegy 1300 fiatallal ismertették meg a sportágat. Emellett terjedőben volt a súlyemelés is, amelyhez azonban számos helyen hiányoztak a megfelelő sportszerek, így a fiatalok jobb híján pörölyökkel, nehéz kalapácsokkal és kocsikerekekkel edzettek. A hálózat szervező-, és toborzó-munkájában szorosan együtt kellett működniük a DISZ megyei bizottságaival, amely azonban sok helyen nem ment gördülékenyen így növelte a feszültséget a sportegyesületek és az ifjúsági szervezet apparátusa között.

A Bólyi Traktor SE leány atlétika csapata

Visszás képet mutat a Traktor SE országos hálózatának korabeli működéséről, hogy miközben egyes falusi klubok alapvető felszereléshiánytól szenvedtek, addig a Bp. Traktor SE, amely főként a Földművelésügyi minisztérium apparátusából szerveződött, saját motorcsónak-szakosztályt hozott létre. A tagok ráadásul nemcsak rekreációs céllal űzték a sportágat, hanem versenyeztek is, aminek keretében az 1953-as és 1954-es országos bajnokság számos kategóriáját megnyerték.

1954-ben 174 sportkörrel rendelkezett a mozgalom, de az év végére a 300-as szám elérését irányozta elő számukra az Országos Testnevelési és Sportbizottság. Vélhetően a hálózat bővülését túl lassúnak értékelték, ezért az év folyamán új országos elnököt neveztek ki Kovács István személyében. Kovács egyik első nyilatkozatában kifejti, hogy a cél a széles sportválaszték kialakítása lenne. Bár korábban labdarúgó volt, azt kérte a hálózat területi elnökeitől, hogy: „Ne akarjanak tűzzel-vassal labdarúgó csapatot csinálni és ne abba öljenek minden pénzt, kedvet, fantáziát. hanem dolgozóink sportolási lehetőségeit biztosítsák, s a mennyiségi fejlődés amúgyis kitermeli a legjobbakat.” Nem is meglepő az irányvonalat látva, hogy a Traktor egyesületek az 1950-as évek futballbajnokságaiban sehol sem jutottak feljebb a megyei szintnél. Kovács követendő példaként inkább a Csongrád megyei Székkutast hozta fel, amelynek egyesülete atlétika, röplabda, asztalitenisz, sakk-, és kézilabda csapattal is rendelkezett ekkor. Ennek a tagegyesületnek volt a versenyzője Szenti Jusztina, aki 1955-ben az országos atlétikai bajnokság súlylökő számában második helyen végzett, és bekerült a magyar atlétikai-válogatottba is.

Szenti Jusztina (balra) a magyar atlétikai-válogatott tagjaként

Kovács István vezetésével a Traktor SE országos hálózata 1955-re már 245 tagegyesülettel és 40 ezer taggal bírt. Az állam támogatása révén 1955 áprilisában megkezdődött az egylet központi sporttelepének építése XIII. kerületi a Dagály utcában. A beruházás keretében egy 5 ezer férőhelyes lelátóval kiegészített labdarúgópályát, három teniszpályát, kézilabda- és röplabda-pályát, valamint zuhanyzókkal ellátott öltözőket építettek. A sporttelep már a nyár folyamán is alkalmas volt mérkőzések megtartására, de 1955 őszére a Bp. Traktor SE sportolói teljes mértékben birtokba vehették az új létesítményüket.

A Szeghalmi Traktor SE labdarúgócsapata

Bár a szakszervezeti sporthálózatok közül a Traktor a kevésbé eredményesek közé tartozott, néhány kiemelkedő versenyzőt nekik is köszönhet a magyar sportélet. Az 1952-ben olimpiai bajnoki címet szerző öttusázó, Szondy István díjugratóként a Bp. Traktor SE színeit képviselte. Szondy az 1956-os nyári játékokra kvalifikálta magát ebben a számban, de végül helyezetlenül zárt. Hasonlóképpen járt klubtársa, Somlay Lajos is. Az őket követő generációból Suti István nevét érdemes megemlíteni, aki a Felgyői Traktor SE-ben kezdte a pályafutását, majd tehetségét látva a Bp. Traktor SE igazolta le. Végül, mint a határőrség tagja, az Újpesti Dózsába került és 1960-ban részt vett római olimpián. Itt díjugratóként egyéniben 10., csapatban 16. helyen zárt.

Szondy István a Bp. Fáklya színeiben öttusázott, de a lovassportokat a Bp. Traktor versenyzőjeként űzte

A Traktor SE hálózata 1956-ban volt a csúcson. Országszerte 427 egyesülettel és 51 ezer taggal rendelkeztek. A forradalom, majd annak leverése után a szakszervezeti sporthálózatok közül több is átszervezés alá került, ami a MEDOSZ-t is érintette. A Traktor Sportegyesületeket hivatalosan feloszlatták és a MEDOSZ új elnevezést kívánt adni az átalakított kluboknak. Első ötlettől vezérelve a Hunyadit javasolták, de mivel a Hunyadi-család története nem igazán fért meg az osztályharcos politikai szemlélettel, ezt végül nem tették kötelezővé. Az egyesületek egy része a Hunyadit vette fel, más részük a MEDOSZ-t választotta, míg elenyésző számban néhány vidéki klub továbbra is ragaszkodott a Traktor elnevezéshez.

A Békés megyei Gyulán a MEDOSZ név mellett döntöttek

Iváncsó Ádám

A nemzetközi munkássport mozgalom 20. század eleji fellendülésével egyre nagyobb szükség mutatkozott a különböző országok munkásmozgalmi sportügyeinek közös koordinációjára. Tényleges intézkedésekre az I. világháború kitörése miatt azonban már nem kerülhetett sor. A Nemzetközi Munkáskultúra- és Sportszövetség zászlóbontása így végül 1920-ra tolódott, amely az alapító székhely után, Luzerni Sportinternacionáléként is ismeretes.

A hivatalos munkásolimpiák plakátjai

1921-ben a csehszlovák Munkás Testedző Egyesülettel (röviden DTJ) közreműködve, szervezésükben került sor az első nem hivatalos munkásolimpiára. A dátumválasztás nem volt véletlen, az egy évvel korábbi antwerpeni nyári olimpia játékokra érkezett válasz volt, amelyen a háború vesztes országai nem vehettek részt. Ezzel szemben a prágai Szokol Stadionban lebonyolított eseményen 13 ország képviseltethette magát, köztük az egykori központi hatalmak néhány olyan tagállamával, mint Németország, Ausztria vagy Bulgária. A magyarországi munkásság sportolói az újonnan megalakuló Csehszlovákiával való rossz viszony, illetve a romokban heverő hazai mozgalom miatt nem utaztak, nem utazhattak el.

Kerékpár és tornagyakorlat a Szokol stadionban. Prága, 1921

(Képek forrása: https://www.europeana.eu)

A munkásolimpiák alapvető elgondolása azon nyugodott, hogy a kapitalista, polgári és sokszor profi sporttal szemben alternatívát vázoljon fel a szocialista világnézeti elemekből levezethető, szerintük ideálisnak vélt sport képviseletével, és megerősítse annak támogatottságát. Mindez kifejeződött a szimbólum használati, gyakorlati és reprezentációs szokásaikban. Interpretációjukban az ókori görög szemléletmódot követték, vagyis a sportot és a művészetet két egymástól nem elkülöníthető fogalomnak tekintették.

Életre hívásában nagy szerepe volt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) vezetői által vallott elveknek. A munkáspártok és hozzájuk kötődő értelmiségi köröknek ugyanis nem nyerte el a tetszését a szervezet berkein belül felbukkanó rasszizmus, szexizmus és antiszemitizmus. Nem hittek abban, hogy az olimpiának jelenlegi formájában egyesítő ereje lenne. Egyrészt a felsőbb társadalmi osztályhoz tartozók lényeges felülreprezentáltsága miatt, másrészt úgy látták, a NOB alapítója, Pierre de Coubertin nem az antik világ, sport szépségéről vallott elveit ültette át a gyakorlatba, hanem a nemzetek közötti háborúzás egy szelídebb válfajaként működött.

Továbbá a munkássport-mozgalom eredendően az amatőrizmusra épült. Azokat a munkásokat, akik leginkább csak a szabadidejükben foglalkozhattak testedzéssel, amiért ráadásul külön díjazást sem kaptak, nem lehetett összevetni a profi sportolókkal. Éppen ezért volt problémájuk a versenyek attitűdjével is, ahol előtérbe helyezett kiváltságos sportágak mellett minden a rekordbeállításról és az éremszerzésről szólt. Eme elgondolás helyett a munkásolimpiák alkalmával inkább a testvériséget, a szolidaritást, a békét és a nemzetköziséget, mint értékeket akarták kidomborítani. Az évekig tartó edzés, felkészülés és kvalifikáció ösztönzése helyett, ezeken a játékokon bárki részt vehetett, különösebb (etnikai, vallási, nemi, életkori stb.) megkötések nélkül.

A legjobban teljesítők pedig a hagyományos arany, ezüst és bronz medál helyett oklevelet kaptak.

„A munkásolimpiász sportbeli része persze egyáltalában nem állott arányban az egész ünnepség dimenzióival. Ha a tornászok mutatványaitól és néhány atléta kielégítőnek nevezhető teljesítményétől eltekintünk, úgy az elért eredmények közül alig emelhetünk ki csak egyet is, mely nemzetközi sportmértékkel mérve megütné az első osztályú színvonalat.” (Sporthirlap, 1926. Július 17.)

Női tornászok vonulása a bécsi Praterstraße-én, 1931

(Kép forrása: https://jacobin.com/2021/07/photography-socialist-workers-sports-international-red-vienna-olympiad)

A hivatalos eseményeket a névváltoztatáson áteső luzerni sportinternacionálé utódja, a szociáldemokrata pártok és szakszervezetek támogatását is élvező Szocialista Munkássport Internacionálé szervezhette meg, mint a nyilvánosság előtt zajló kevés munkásversenyek egyikét. Az első nemzetközi munkásolimpiát 1925-re tűzték ki Németországba, ami végül a weimari köztársaság legnagyobb sporteseménye is lett egyben. A téli sportok házigazdája Schreiberhau volt (ma: Szklarska Poręba, Lengyelország), csak finn, osztrák, német, csehszlovák részvétellel és mindössze egy sportággal, a síeléssel. A nyári megmérettetéseknek a Frankfurtban található Waldstadion (ma Commerzbank-Arena) adott otthont, amin a magyar sportoló munkásság azért nem volt jelen, mert nem engedték indulni az országban működő, a polgári sportélettől teljességgel leválasztott, önálló munkás sportszövetség hiányában. A több napos esemény nézőszáma százezer fő körülire tehető, sportolói pedig meghaladták a háromezret.

Olavi Niemi, 179cm-es ugrással Frankfurtban győztes finn magasugró

A soron következő, 1931-es osztrák rendezésű munkásolimpia két etapja szinte minden tekintetben a versenysorozat csúcspontjának számítottak, csak a nyári részének összesített nézőszáma felülmúlta még az 1932-es Los Angeles-i „rendes” olimpia által produkáltakat is. Nemzetek közül Németország előzetesen 20000 résztvevőt jelentett be, míg mögöttük második helyen Csehszlovákia 8000-et. Érdekessége volt, hogy az olyan nagy múltra visszatekintő sportágak mellett, mint az atlétika, labdarúgás, úszás, súlyemelés, vízilabda stb. mellett, ezúttal kifejezetten munkássportnak tartott sakk és kézilabda is bekerült az induló sportágak közé.

A bécsi munkásolimpia sakkversenyei, 1931

(Kép forrása: https://jacobin.com/2021/07/photography-socialist-workers-sports-international-red-vienna-olympiad)

A Mürzzuschlag-i téli játékokon vehetett először részt a magyar küldöttség, még ha számottevő sikert nem is sikerült elérniük. Helyezések tekintetében a legjobb eredményt Tichi Mária szállította, aki a 4km-es női sífutásban a 9. helyet szerezte meg.

„A jégpályát egy 400 méter kerületű, futópálya övezi, ahol a gyorskorcsolyázó-versenyek lesznek. Bár a hőmérséklet a városban elég enyhe (délben +3 C), a jégpálya mégis használható állapotban van. Nemcsak a gyorskorcsolyázó-versenyek, de a jéghoki-, műkorcsolyázás- és jégünnepély is itt kerül lebonyolításra. A sí- és rodliversenyek pályája is készen várja a résztvevőket. A hóviszonyok kitűnőek, a hegyeket pompás porhó borítja […]” (Népszava, 1931. február 3.)

A júliusban tartott bécsi nyári játékokat magyar részről igencsak felfokozott készülődés előzte meg, amely állapot nem függetleníthető a város közelségétől és a két ország munkásmozgalmának szoros kapcsolatától sem. Azonban nehezítő tényező volt, hogy sem az állam, sem a párt, sem az egyesületek nem tudták anyagilag támogatni a kiutazást, felszerelést és a felmerülő egyéb költségeket. Utóbbi kettő legfeljebb a szervezésben – hajó bérlés, szállás keresés stb. – nyújtott segítséget. Így szó sem lehetett arról, hogy a magyar delegáció, akár csak megközelítse a német vagy csehszlovák kontingens számait. Esetükben nagyságrendileg 500 főről beszélhetünk, kiknek többsége a Munkás Testedző Egyesület Gödi Fészek elnevezésű strandján készült fel a megmérettetésre.

Praterstadion. Bécs, 1931. Ma: Ernst-Happel Stadion

(Kép forrása: http://www.pratercottage.at/2013/03/11/praterstadion-1931/)

Kezdettől fogva osztrák nemzeti stadionnak álmodta meg tervezője Otto Ernst Schweizer, de valójában egy többfunkciós sportközpont készült úszómedencékkel és kerékpáros versenypályával. Megnyitójára a II. Munkásolimpián került sor, majd egy hét leforgása alatt 117 versenyt rendeztek benne. A labdarugó és kézilabda döntőket teltházas, 65ezres nézőközönség előtt játszották.

Az utolsó hivatalos munkásolimpiákra 1937-ben került sor, de a világban zajló sajnálatos események beárnyékolták a működését, és bizonyos értelemben előrevetítette a 1943-ra kitűzött finnországi program törlését. Az eredetileg Barcelonába tervezett olimpiát a megnyitója előtti napon kitörő spanyol polgárháború miatt kénytelenek voltak elnapolni. A versenyzőket ugyan hivatalosan hazaküldték, de ennek ellenére egy nagyjából kétszáz fős sportolókból, kíséretükből és nézőkből álló csoport döntött a maradás mellett és önkéntesként harcoltak a köztársaságiak oldalán. Később pedig a Nemzetközi Brigádokhoz csatlakoztak.

Közben a csehszlovákiai Janské Lázně-ban (német elnevezése: Johannisbad) megrendezett 1937–es téli játékokon – ahogyan a nyári olimpiát átvállaló Antwerpenben se – vehettek már részt a német és osztrák munkássportolók, mert a munkásmozgalmi sportszövetségeiket odahaza betiltották vagy felszámolták. A 21 fős magyar küldöttség közül Újvári Józsefné és Heit Tibor érték el a legszebb helyezéseket, 2km-es női illetve 4km-es férfi lesiklásban.

A végül elmaradt barcelonai játékokat hirdető plakát

Az 1920-as olimpia után Antwerpen egy újabb nagy esemény megrendezésén munkálkodhatott. Eredetileg erre a polgári olimpiára épített létesítmények a felújítási munkálatok elvégzése után tökéletesen alkalmasnak bizonyultak eme versenyek megtartására is. Viszont a lebonyolítás menetébe nagy változást hozott, hogy a Szovjetunió által támogatott Vörös Sport Internacionálé, az egységfront nevében, első ízben csatlakozott a munkásolimpiához, amely megnyitotta az utat a szovjet sportolók részvétele előtt. Ezt a cselekedetet az Európában és azon kívül fokozódó militarizmus és egyes országok agresszív fellépése tette szükségszerűvé. Nem véletlen, hogy maga az olimpia is egyre erősebb kontúrral zajlott a háborúellenesség jegyében. A magyar munkássportolók azonban ide ismét csak nem tudtak kiutazni, mert nemzetközi nyomásra, ezt a hazai szövetségek különböző indokokra (kevés anyagi forrásra, az olimpia politikai jellege stb.) hivatkozva megakadályozták.

5000m-es férfi futás Antwerpenben. A győztes 223-as számú Seraphim Znamensky, szovjet versenyző lett

Az Antwerpeni olimpia nyomtatásban megjelent hivatalos programja

Fontos viszont leszögezni, hogy a történeti hagyomány a Szocialista Munkássport Internacionálé égisze alatt megrendezett versenyeket tartja nyilván, mint hivatalos nemzetközi munkásolimpiák, de a valóságban a két világháború között számos olyan nagyobb, baloldalhoz köthető sportesemény is megrendezésre került, amit a kortársak szintúgy az olimpia elnevezéssel illettek. Minden azon múlott, hogy az általuk képviselt szellemiség visszaköszönt-e a gyakorlatban. Az 1921-es után, a két legnagyobb nem hivatalos munkásolimpiára szintúgy Prágában, a DTJ szervezésében került sor 1927 és 1934-ben, melyeken a magyarországi munkásság is részt vett.

A munkásolimpiák világához szervesen hozzátartozott, hogy a polgári rokonrendezvénnyel ellentétben sokkal kevésbé szóltak a sportokról vagy az egyéni sportolókról. A fókuszt minden esetben egy világnézet társadalmi megjelenítése kapta. Ebből kifolyólag az ilyen olimpiákat a versenyek mellett egy komplett programsorozat tette teljessé. A kötelező bevonulás, megnyitó- és záróünnepségek adta keretek mellett az olimpia ideje alatt voltak például fáklyás felvonulások, kiállítások, demokrácia melletti demonstrációk, gyermek előadások/műsorok, dal- illetve hangversenyek stb. A második prágai munkásolimpián például a délelőtti versenyeket délutáni fesztivál követte. Sátrakat állítottak fel a város különböző pontjain, ahol limonádé és fagylalt mellett a pilseni és prágai sörgyártás remekeit szolgálták fel.

„Július 25-én, vasárnap az ünnepélyes felvonulásokkal kezdődik a harmadik antwerpeni munkásolimpiász. Ez a nap tulajdonképpen a gyermekek napja és a stadionban a gyermekek mutatják be a tornagyakorlataikat. 26-án és 27-én csak a kirándulások és gyermekünnepségek folytatódnak. 28-án kezdődnek a versenyek. Délelőtt a nemzetközi munkássakktorna, délután a nemzetközi motorkerékpáros csillagtúra beérkezése szerepel a programon, 29-én már valamennyi sportág munkába kezd. […]Az olimpiásszal kapcsolatosan július 24-étől augusztus 2-ig négy kiállítás lesz nyitva, bélyegkiállítás, egy háborúellenes múzeum, a kerékpárépítés történetének kiállítása és a spanyol forradalmat bemutató kiállítás.” (Népszava, 1937. július 18.)

Az 1931-es bécsi munkásolimpiát kísérő fesztivál bejárata, rajta a „Barátság” felirattal

A résztvevő gyermekeket gyakran más munkáscsaládoknál szállásolták el

Esszenciális ismertetőjegy volt még az aktív testmozgás széleskörű támogatása. A bejegyzett versenyeken túlmenően szerveztek túrákat, tömegtornákat és barátságos meccseket is. Szemléltetésül, Bécsben, 20 versenynaptárban szereplő játszmára 150 barátságos mérkőzés jutott.

Napjainkban a munkásolimpiák örökösének a Confédération Sportive Internationale Travailliste et Amateur (CSIT) által szervezett World Sports Games elnevezésű, általában két évente megrendezésre kerülő események tekinthetőek.

Kormány Ákos

Magyarország területéről a 19. század utolsó harmadában és a 20. század első két évtizedében tömeges kivándorlás indult meg az Egyesült Államokba. Az útra keltek között nemcsak magyarok, hanem jelentős részben kisebbségi állampolgárok, főként szlovákok és ruszinok voltak. Az „új világ” elsősorban nehézipari munkát kínált számukra, így a többség Ohio, New York, és Pennsylvania államok valamelyikébe költözhetett. Számos városban alakultak ki nagy létszámú magyar közösségek, amelyek közül kiemelkedett a clevelandi diaszpóra, amely koncentráltságával és aktivitásával egy „kis Magyarországot” hozott létre Ohio állam fővárosában. Honfitársaink főként a Buckeye út környékére telepedtek le, ahol jelenlétük olyannyira meghatározó volt, hogy az 1930-as években a nagyjából 40 ezres lakosú környéken 35 ezer magyart tartottak nyilván. Ennek a közösségnek egy kis létszámú, de rendkívül tevékeny csoportját alkották a görögkatolikusok, akiknek a testmozgással kapcsolatos aktivitását az alábbi cikkünkben röviden összegezzük.

A clevelandi „magyar görögkatolikus hitközség” a felekezet történeti háttere miatt valójában több nemzetiségű közösségnek számított, ahol a hívek többsége ugyan magyar volt, de több ruszin és szlovák család is csatlakozott hozzájuk. A szervezőmunka 1891-ben kezdődött, amikor 18 família összefogásával megalakult a Szent Mihály Betegsegélyező Egylet (St. Michael’s Sick Benefit Society), amely állami társadalombiztosítás híján egy alapvetően non-profit és etikus módon működő biztosító volt. Ennek az egyletnek a tagsága 1892 augusztusában Cleveland keleti részén megalapította a saját hitközségét. Firczák Gyula ungvári püspöktől kértek papot, aki Csergovics Jánost küldte ki számukra. A saját templom felépüléséig a Lohmann-csarnokban tartották a miséket. A közösség első, egyszerű kivitelű temploma 1893-ban készült el a Rawlings Avenue 8021. szám alatt, amelyet a századfordulót követően eladtak a helyi magyar evangélikus gyülekezetnek. Az új templomot 1908-ban avatták fel a Buckeye út és az Ambler utca sarkán.

Cleveland magyar közössége által építtetett egyházi épületek.
(Felső sor: B’nai Jeshurum magyar ortodox zsinagóga, Az első magyar evangélikus templom, West Side magyar református templom, West Side magyar evangélikus templom
Alsó sor: Az első magyar presbiteriánus templom, Szent Erzsébet római katolikus templom, Szent János görögkatolikus templom, Az első magyar református templom)

A gyülekezet tagjai egyre aktívabb, és színesebb közösségi életet alakítottak ki. 1911-ben létrehozták a Szent János Színjátszó Klubot (St. John’s Dramatic Club), amely amatőr színi-, és ismeretterjesztő előadásokat tartott, valamint futball-, és baseballcsapatot szervezett. A bevételeik egy részét jótékonysági célokra ajánlották fel, a másik részéből 1926-ban egy saját klubházat vásároltak a Buckeye úton, nagyjából 1 km-re a templomtól. A gyülekezet fejlődése az 1930-as években sem állt meg. Ekkor már mintegy 250 család alkotta a közösséget, akik esti iskolát szerveztek a gyerekek számára, ahol a magyar nyelv helyes elsajátításán volt a hangsúly. 1939-ben a templomot egy új épületrésszel, a Szent János-teremmel (St. John’s Hall) egészítették ki, amely a közösség szervezeteinek és esti iskolájának új otthona lett.

A Buckeye út és az egykori cserkészbolt

A gyülekezet vezetése fontosnak tekintette azt is, hogy az ifjúságot a testmozgás és a szabadidősport szeretetére nevelje, így 1938-ban egy saját cserkészcsoportot alapítottak, amely a 278-as csapat (Troop 278) nevet kapta. A csoportot megalapító és finanszírozó bizottság elnöke Tabakovich Ödön tiszteletes lett, további tagjai pedig Kozora Mihály, Tabakovich József, és ifj. Tóth József lettek. Cserkészvezetőnek Pekarik Elemért, segítőjének Orosz Gyulát kérték fel. Pekarik remekül végezte a munkáját, mert a 278-as csapat hamarosan már a clevelandi cserkésztanács elismerését vehette át a kiemelkedően lebonyolított szabadidős programokért. Ebben a munkában nagy segítségére volt Charles B. Voss, aki Orosz Gyulát váltotta a segítői poszton. A csapat fejlődése 1940-ig töretlen volt, de ekkor Pekarik Elemér a munkája miatt kénytelen volt lemondani a csapatvezetői tisztségről. Helyét Charles B. Voss vette át, aki a lassanként súlyosbodó világháborús helyzet ellenére nemcsak igyekezett biztosítani a csapat működését, de a továbbfejlesztéssel kapcsolatban is voltak sikeres ötletei.

A Szent János hitközség cserkészcsapata, a 278-asok

Kezdeményezésére két aktív taggal bővült a 278-as csapatot fenntartó bizottság. Hrdlica Alfréd és Obrzut Leó adománygyűjtési akciót szerveztek, amelynek köszönhetően annyi pénzt gyűjtöttek össze, hogy a 278-asok rövidesen a kerület egyik legjobban felszerelt cserkészcsapatává váltak. A mozgalom olyan népszerű lett, hogy egy szenior csoportot is létrehoztak, amely a tizenöt év felettiek számára volt nyitva. Ez a csoport nagyobb kirándulások mellett kipróbálta magát a légi cserkészetben is, amely akkor egy új, de gyorsan nagy népszerűségre szert tevő program volt az amerikai cserkészmozgalomban. A csoportot először Szabó Zoltán, később az egyik cserkészfiú apja, Lázok Vilmos vezette.

A cserkészcsapat támogatói

A szenior csoport fejlődését azonban megtörte az 1941-es amerikai hadba lépés. A helyi magyar közösség sajátos helyzetbe került, hiszen Magyarország ismét az ellentétes oldalon állt. Azonban amíg az első világháborúban a clevelandi magyarság még túlnyomórészt bevándorlókból állt, addig a második világháború alatt a közösség fiatalfelnőtt korosztálya már többségében második generációs magyarnak számított, aki legalább annyira amerikainak is vallotta magát. A 278-as csapatból harmincegy fő csatlakozott az amerikai fegyveres erőkhöz, többek között olyan tagok is, akik már a cserkészvezetői posztot is betölthették volna, mint Ficere Jakab, vagy Karovics Elemér. Ez a jelenség természetesen nem jelentette azt, hogy a közösség ne lett volna szolidáris az anyaországgal. A harcok elülte után a magyarországi szenvedések enyhítésére, valamint az európai táborokban élő magyarok megsegítésére a clevelandi diaszpóra ruhákat, gyógyszereket, élelmiszert és pénzt küldött.

A 278-asok fronton járt tagjai, és a cserkészcsapat névsora 1948-ból

A háború végén a 278-asok hazatérő tagjai ismét csatlakoztak csapathoz. Karovics Elemér és Ficere Jakab elvégezte a cserkészvezetői tanfolyamot, és egyre jobban kivette a részét a szervezőmunkából. A csapat tevékenysége egyre aktívabbá vált, amely nem kerülte el a clevelandi katolikus egyházmegye figyelmét sem. 1947-ben a 278-asok két ifjúsági vezetője is Ad Altare Dei kitűntetésben részesült, amely az egyház által adható legmagasabb cserkészérdemrendnek számított. Az egyikük Dorony Elemér volt, aki a kanadai vadonba vezetett kenutúrákat, a másik díjazott Tamás Ede lett, aki részt vett az 1947-es nemzetközi cserkész dzsemborin a franciaországi Moisson-ban. Ott aktívan és sikeresen népszerűsítette mind a 278-as csapatot, mind az amerikai cserkészmozgalmat.

A cserkészcsapat évkönyve 1948-ból

A Szent János hitközség sportélete a háború végével tovább bővült. 1945-ben megalapították a Szent János Sport Klubot (St. John’s Sport Club), amely a fiatalok körében népszerűsítette a labdarúgást, a kosárlabdát, és a baseballt, míg a felnőttek elsősorban rekreációs jelleggel kártyáztak és bowlingoztak. A klub vezetését Tóth Lajos, Karnya Károly, és Povec József látták el, akik szoros kapcsolatot alakítottak ki az országos hálózattal bíró amerikai-magyar szervezettel, a Verhovayak Segélyegyletével. Ez a társaság nemcsak az amerikai magyarság legfontosabb biztosítójának számított, hanem a közösségi élet terén is meghatározó szerepet töltött be. A fontosabb fiókjai saját sportegyesületeket alapítottak, így a clevelandi is, amely rendszeresen szervezett közös programokat a Szent János Sport Klubbal.

A Szent János iskola diákjai az 1950-es években

A közösség fejlődése az 1950-es években is dinamikus maradt. Ebben nagy szerepet játszott az új pap, Bobák Sándor agilitása. Az ő kezdeményezésére és a hívek adományai révén az ’50-es évek elején jelentősen átépítették a Szent János templomot, valamint kibővítették annak közösségi tereit. A beruházásnak köszönhetően 1953 szeptemberében saját óvodát és általános iskolát nyitottak, ahol a Szent Bazil rend nővérei tartották az oktatást. Az intézmény nagy segítséget nyújtott az ifjúság közösségi életének összefogásában és fejlesztésében.

Az új Szent János templom Solonban, és a hitközség alapításának 100. évfordulójára állított emléktábla

A Buckeye úti magyarság, és azon belül a görögkatolikus hitközség fejlődése nagyjából 1960-ig tartott. Ezt követően megindult a fiatalabb korosztály fokozatos elvándorlása Cleveland külvárosi kerületeibe, így az egykori magyar negyed etnikai képe lassan átalakult. A Szent János templom általános iskolája 1972-ben végleg bezárt, a hitközség egyesületei idővel a taglétszámok csökkenése miatt megszűntek, majd 1982-ben a plébánia engedélyt kért Mihalik Emil püspöktől, hogy a gyülekezet központját áthelyezzék Solonba, Cleveland egyik külvárosába. Az új templom 1983. december 24-én nyitotta meg kapuit az Aurora út mentén. Az apró hitközség azóta is igyekszik újjáépíteni magát, és a korábbi közösségi életét, amelynek részeként 1998-ben újraalapították a 278-as cserkészcsapatot is.

A Szent János templom napjainkban, és a Buckeye út ma is látható magyar nyomai a Szent Erzsébet templomnál

Iváncsó Ádám

Az európai sportélet egyik sajátos jelensége volt a vállalati sport, amely hazánkban a 20. század elején jelent meg, majd az 1920-as években kezdett kiteljesedni, amikor a testnevelési törvény előírta, hogy minden ezer főnél több embert foglalkoztató üzemnek sporttelepet kell létesítenie a dolgozók számára. Ennek köszönhetően számos, a korszak szintjén kiemelkedőnek számító létesítmény épült fel, amely a hazai sport felvirágzásában meghatározó szerepet játszott. Ezen beruházásokból a magyar gazdaság élet számos szektora kivette a részét, így pl. az iparvállalatok (Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt., Weiss Manfréd Acél- és Fémművek), a pénzintézetek (Magyar Nemzeti Bank, Pesti Magyar Kereskedelmi Bank), vagy a szolgáltatói szektor cégei (BSZKRT, Magyar Királyi Államvasutak, Magyar Királyi Posta). Ehhez a mozgalomhoz több éves késéssel, de csatlakoztak az állami médiavállalatok is, amikor 1932-ben a Magyar Távirati Iroda elnök-vezérigazgatója, Kozma Miklós és munkatársi köre egy lövészegylet létrehozását kezdeményezte. Az egyesület az évek folyamán fokozatosan fejlődött, és paradox módon akkor élte fénykorát, amikor az ország története egyik legválságosabb időszakában volt, a második világháború évei alatt.

Az alapítást és a sportágválasztást hazafias célok indokolták, s a mintát a svájci lövészegyletek szolgáltatták számukra. Kozma Miklósék nemcsak a Magyar Távirati Irodát vonták be az alapításba, hanem a céggel szoros kapcsolatban álló társvállalatokat is mint a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt., a Magyar Film Iroda Rt., a Magyar Országos Tudósító Rt., a Magyar Hirdető Iroda Rt., a Magyar Nemzeti Gazdasági Bank Rt., a Magyar Nemzeti Apolló Mozgófénykép Rt., a Star Filmgyár és Filmkereskedelmi Rt., valamint a „Mone” orvosi műszerüzem és kórházberendező Rt. Ezen cégek 41 képviselője közösen alapította meg 1932 augusztusában az MTI és Vállalatai Lövész- és Sportegyesületét. Saját létesítmény híján az NTE Szentkirályi utcai lőterét használták gyakorlásra, és elsősorban háziversenyeken mérték össze a tudásukat. Bár a klub alapszabálya csak az alapítóvállalatok tisztviselőinek engedélyezte a csatlakozását, a taglétszám így is fokozatosan emelkedett.

Az évtized végéig a lövészet volt az egyetlen sportág, amellyel az egyesületben foglalkoztak, de 1939-ben a tagság elérkezettnek látta az időt újabb szakosztályok létrehozására. Még abban az évben Dunay Pál Európa-bajnok párbajtőröző és Szentpétery János kezdeményezésére 74 taggal tenisz-szakosztályt, valamint Holbach János és dr. Obermayer Lajos vezetésével teke-szakosztályt alapítottak. Az egyesület tervei egyre ambiciózusabbak lettek. A két évvel későbbi közgyűlésen megfogalmazták a hosszabbtávú célokat, amelyben úszó-, evező-, vívó-, torna-, asztalitenisz-, bridge-, és kosárlabdaszakosztályok alapítása, valamint egy saját sporttelep létrehozását vázolták fel. A háborús helyzetben a tervek túlzottan is nagyszabásúnak tűntek, de mint később kiderült, nem volt alaptalan az optimizmusuk.

Hűvösvölgyben, a Vadaskerti utca egyik telke a Magyar Hirdető Iroda Rt. tulajdonában volt, amelyet a cég ingyen átengedett a sporttelep létesítésének céljára. Amíg a saját létesítményük elkészült, addig a tenisz-szakosztály a BEAC sporttelepén edzett Héber Mihály vezetésével. Héber remek szakembernek számított, aki a sportág későbbi klasszisának, Körmöczy Zsuzsának volt az edzője. A szakosztály rövid idő alatt elképesztő népszerűségre tett szert, amelynek a korszak kedvelt rádiósai is tagjai lettek mint Gecső Sándorné, vagy Pluhár István. Az első évükben már 84 fő részvételével tartottak házibajnokságot. Az egyesület a háborús viszonyok ellenére kifejezetten magas költségvetéssel működött, amelyet nemcsak a sportberuházás, vagy olyan edzők alkalmazása mutatott, mint Héber Mihály, hanem 1941 februárjában a Fővárosi Kaszinó Madách téri épületében műsoros estet tartottak, amelyen olyan művészek léptek fel, mint Muráti Lili, Szörényi Éva, Ania Suli, Somogyi Erzsi, Pethes Sándor, valamint a Latabár-fivérek.

https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=5033
Filmhíradó a Kozma Miklós Otthonról

Az egyesület saját sporttelepe Kozma Miklós Otthon néven végül 1943. május 22-én került felavatásra. A klub nemcsak a névválasztással emlékezett meg az MTI egykori elnök-vezérigazgatójáról, hanem Kisfaludi Strobl Zsigmond révén egy mellszobrot is készíttettek, amelyet a telep kertjében helyeztek el. A létesítmény négy teniszpályával, egy tekepályával, és egy kosárlabdapályával rendelkezett. Ezen túlmenően a klubházon belül kialakítottak egy kisebb volumenű előadásokra alkalmas nagytermet színpaddal, egy biliárddal felszerelt kistermet, egy étkezőt, valamint egy könyvtárat. Utóbbi a megnyitáskor 596 kötettel és 81 füzettel rendelkezett, de a tagok és tagszervezetek felajánlásai révén folyamatosan bővült a gyűjtemény.

Az egyesület saját sporttelepe Kozma Miklós Otthon néven végül 1943. május 22-én került felavatásra. A klub nemcsak a névválasztással emlékezett meg az MTI egykori elnök-vezérigazgatójáról, hanem Kisfaludi Strobl Zsigmond révén egy mellszobrot is készíttettek, amelyet a telep kertjében helyeztek el. A létesítmény négy teniszpályával, egy tekepályával, és egy kosárlabdapályával rendelkezett. Ezen túlmenően a klubházon belül kialakítottak egy kisebb volumenű előadásokra alkalmas nagytermet színpaddal, egy biliárddal felszerelt kistermet, egy étkezőt, valamint egy könyvtárat. Utóbbi a megnyitáskor 596 kötettel és 81 füzettel rendelkezett, de a tagok és tagszervezetek felajánlásai révén folyamatosan bővült a gyűjtemény.

A Kozma Miklós Otthon megnyitásával egy időben az egyesület több tekintetben is megújult. Az év folyamán alapszabály-módosítást hajtottak végre, így attól kezdve már nemcsak a tagvállalatok tisztviselői, hanem a segédtisztviselők, és nem tisztviselők előtt is jogilag megnyitották a lehetőséget a csatlakozáshoz, remélve, hogy a már egyébként is 309 fős taglétszámban ez további növekedést hoz majd. Emiatt külön társadalmi-, és sporttagok-szakosztályt alapítottak, amely az egyesület közösségi életének és a tagság adminisztratív ügyeinek a kezelésével foglalkozott. Szintén újdonságot jelentett, hogy Nedeczky Ferenc, dr. Németh Gyula és dr. Bajári Géza révén kosárlabda-szakosztály alakult az egyesület keretein belül. A népszerűbb versenysportok térnyerése miatt a lövészet jelentősége egyre inkább háttérbe szorult, és a szakosztály végül nem is kapott helyet az új sporttelepen. A lövészek ráadásul az NTE telep átépítése miatt 1943-tól a Kőbányai úti Hollós Mátyás leventelőtérre kényszerültek, így a szakosztály népszerűsége tovább zuhant. A klubvezetés emiatt időszerűnek látta a névváltoztatást is, amely MTI és Társvállalatainak Sportegyesületére módosult.

A háború végéig a tenisz-szakosztály számított a legaktívabbnak, amely a Magyar Tenisz Szövetség felkérésére 1943-ban kizárásos rendszerű országos bajnokságot is tartott, amelyre mintegy 428 fő adta le a nevezését. Ezen túl két vándordíjjal is rendelkeztek már, amelyért a házibajnokságokon komoly küzdelmet folytattak a tagok. A Zimmer Ferenc örökös vándordíjat a férfi teniszcsapatok számára írtak ki. Győztese 1940-ben és 1942-ben a Magyar Film Iroda, 1941-ben és 1943-ben a Rádió csapata volt. dr. Frigyesi János vándordíját a férfi egyes bajnoka kapta. Győztese 1940-ben dr. Haraszthy Elemér (Magyar Távirati Iroda), 1941-ben dr. Szentpéteri János (Magyar Hirdető Iroda), 1942-ben Pálfalvi István (Magyar Film Iroda), 1943-ban dr. Haraszthy Elemér (Rádió) volt.

Mindezmellett a lövészek rendelkeztek a vitéz Náray Antal-vándordíjjal, amelyet a csapatverseny győztesei kaptak, valamint az egyesület vezetése létrehozta a Kozma Miklós emlékérmet, amelyet a közösségért végzett munka, és a kimagasló sportteljesítmények díjazására alapítottak. Ennek három fokozatát hozták létre, a bronz nagyérmet, az ezüst kisérmet, valamint a bronz kisérmet. Az érem tervezésével és kivitelezésével boldogfai Farkas Sándor szobrászművészt bízták meg.

A háborút követően az új politikai rendszer és az állami médiumokat érintő átalakítás jelentősen érintette az egyesületet is. Magyar Központi Híradó Sportegyesületre változtatták a nevét, de a Vadaskerti utcai sporttelep továbbra is a kezelésében maradhatott, ahol a tenisz-, és teke-szakosztály tovább működhetett. 1950-ben Barcs Sándort nevezték ki az egyesület élére, akinek a vezetése alatt egy rövid fellendülő szakasz következett be. A klub neve ismét változott, ezúttal Antennára. Labdarúgó-szakosztályt alapítottak, amely a Pasaréti úti Pénzügyőr-pályán játszotta a meccseit. Legjobb időszakuk az 1952, 1953, 1954-es szezonok voltak, amikor a BLASZ első osztályában szerepeltek. A csapatban Barcs Sándor mellett olyan ismert személyiségek játszottak, mint Hoffer József későbbi szövetségi kapitány, Szepesi György rádióriporter, vagy Boskovics Jenő sportújságíró.

Ezen kívül asztalitenisz-, röplabda-, evezős-, turista-, torna-, és sakk-szakosztályt is alapítottak az Antenna keretein belül. Az 1950-es évek elején a női asztaliteniszezőik a magyar élvonalban szerepeltek. A szakosztály a Pedagógus Szakszervezet és a Művészeti Dolgozók Szakszervezetének új sportegyesületével, a Fáklyával indított közös csapatot Antenna Fáklya SE néven. Legtehetségesebb versenyzőjük Mezei Erzsébet volt, aki 1949-ben női párosban és csapatban is válogatott, valamint világbajnoki bronzérmes lett. Rajta kívül megemlíthető még Sólyom Ilona, aki 1951-ben Csender Jenővel (Bp. Petőfi), és Sági Edit, aki 1953-ban Gyetvai Elemérrel (Munkaerőtartalékok SE) vegyespárosban bronzérmesek lett az országos bajnokságon.

A tekézők 1949-ben Rádió néven folytatták a versenyzést a Vadaskerti utcában, majd a Fáklya SE-vel való együttműködés őket is elérte, így 1950-től Fáklya Antenna SE néven szerepeltek a bajnokságban. Legjobb eredményeiket 1951-ben érték el. Ekkor a férfi csapat a Fáklya Sportegyesületek országos szakmai bajnokságát megnyerte, míg a magyar tekebajnokság női mezőnyében Ballagó Gézáné szerezte meg a bajnoki címet, aki az azt követő két szezonban harmadikként zárt.

A sikerek ellenére az egyesület egyre kevesebb támogatást kapott, így 1955-ben, egyesülve a Pénzügyminisztérium sportegyesületével, PM Antenna néven folytatták a versenyzést 1957-ig. Az év júliusában a PM Antennát megszűntették. A labdarúgó-szakosztály tagjait a Bp. Petőfi SC vette át.

Iváncsó Ádám