Az első világháborút követően a területileg megcsonkított Magyarországnak komoly gazdasági nehézségekkel kellett szembenéznie. Az emberek számára a mindennapi megélhetés biztosítása egyre nehezebb feladattá vált, így az 1920-as évek kezdetétől elindult egy kivándorlási hullám a jobb élet reményében. A századforduló időszakához képest azonban a célországok köre ekkor már sokkal szűkebb volt. Az Egyesült Államok 1921-ben kvótarendszert vezetett be, amelyet 1924-ben és 1927-ben tovább szigorítottak, míg az európai országok java szintén gazdasági problémákkal küzdött. Szinte az egyetlen alternatíva Franciaország volt, amely az Általános Bevándorlási Társaság (Société Générale de d’Immigration) nevű cég révén több százezer munkást toborzott külföldről, kezdetben a nehézipar, később más gazdasági ágazatok számára. A toborzók Magyarországon is eredményes munkát végeztek. Hevesy Pál követségi tanácsos 1923. szeptember 21-i jelentésében leírta, hogy naponta 80-100 magyar érkezett a párizsi Gare de l’Est pályaudvarra.

A munkavállalók között számos olyan fiatal volt, akik itthon komoly sportolói múlttal bírtak. Közülük többen kint is folytatni akarták a versenyzést, és a legaktívabb közösséget a birkózók alakították ki. A csoport 1924-ben kezdett szerveződni a Szegedi Atlétikai Klub két korábbi versenyzője, Márton Pál és Csanády Lajos, valamint egy korábbi UTE birkózó, Elek Bertalan révén. Eleinte egy alkalmanként összeálló, szervezeti háttér nélküli társaságként mérkőztek meg francia, belga és luxemburgi egyesületekkel. A sikerek hatására azonban a helyi birkózótársadalom részéről egyre nagyobb igény támadt a magyarokkal való mérkőzésekre. 1925 februárjában a párizsi válogatottat győzték le, míg a következő hónapban olyan impozáns rendezvényhelyszínre szerveztek számukra meccseket, mint a Salle Wagram.

A népszerűségük olyan szintre emelkedett, hogy 1925 áprilisában már a belga válogatott hívta őket Antwerpenbe. Az 5 mérkőzéses eseményen végül a belgák összetettben 3:2-re legyőzték Mártonékat, de a szeptemberben tartott visszavágón a magyarok revánsot véve 3:2-re diadalmaskodtak. A fokozódó érdeklődés következtében a megnövekedett sportszakmai és adminisztrációs igények miatt a szervezetlen háttér már nem volt tovább tartható. Szükségessé vált egy saját egyesület létrehozása. Ebben végül a helyi kulturális és társadalmi feladatokat ellátó Párizsi Magyar Egyesület és annak alelnöke, Dvorcsák Győző nyújtott nekik segítséget. Dvorcsák egy szlovák nemzetiségű, de magyar érzelmű politikus–újságíró volt, aki a világháború előtt az Eperjesi Torna és Vívó Egylet színeiben versenyzett, valamint annak titkári posztját is betöltötte. Jómódú francia felesége révén 1920-ban költözött Párizsba, ahol a magyar kormány megbízásából folytatott irredenta propagandát és közben a helyi társasági élet egyik aktív szereplőjévé vált. Lelkesedett a sportok iránt, amelyet egyik lánya, Blanche Sára is örökölt tőle, aki a ’20-as és ’30-as években versenyszerűen teniszezett. Végül a Párizsi Magyar Birkózók Clubjának (Club des Lutteurs Hongrois de Paris, továbbiakban CLHP) megalakulására 1925 decemberében került sor. Az egyesület elnöki posztját Dvorcsák Győző töltötte be.

A Párizsi Magyar Egyesület és Dvorcsák anyagi támogatása révén saját edzőtermet tudtak bérelni, amelybe új birkózószőnyeget szereztek be. A club nyitott volt a csatlakozni szándékozók előtt. Számos újonc kezdte meg a sportággal való ismerkedését a CLHP-nak köszönhetően, de csatlakoztak rutinos versenyzők, (pl. a magyar-bajnok Szelky Ottó), valamint olyan klasszisok is, mint a korábbi Európa-bajnok, világbajnoki bronzérmes Breznotics Miklós. A francia–magyar kapcsolatok a világháborús évek propagandája és a trianoni békeszerződés miatt meglehetősen terhelt volt. Ennek a fagyos viszonynak az enyhítésében a CLHP egyfajta kultúrdiplomáciai küldetést is teljesített. 1926 januárjában a Voltaire gimnázium tornacsarnokában mintegy 2 ezer néző előtt mérkőztek meg a francia válogatottal. Az esemény felvezetéseként egy helyi magyar munkásokból álló dalárda szórakoztatta a közönséget, majd a mérkőzéseket több prominens személyiség is megtekintette, mint báró Apor Gábor nagykövet, Albert Perroud, a francia birkózó szövetség elnöke, valamint a francia hadügyminisztérium néhány delegáltja. Az este folyamán megrendezett hat mérkőzésből a magyarok csupán egyet vesztettek el, így végeredményben 5:1-re, pontarányban 14:4-re múlták felül a franciák legjobbjait.

Az év hátralévő részében ismét győzelmet arattak a belga válogatott felett, a párizsi bajnokságon három egyéni bajnoki címet gyűjtöttek be, valamint több vidéki versenyen végeztek az élen. Az 1927-es év során elhódították a párizsi bajnokság csapatbajnoki címét, és a Párizsi Magyar Egyesülettel közösen egy örökös vándordíjat alapítottak, Challenge-Coupe hongrois néven, amelynek a magyar címerrel díszített impozáns serlegét egy ötvösművésszel készítették el. Mind a helyi magyar közösség, mind a birkózók számára fontos esemény volt, hogy 1927 végén döntés született a Párizsi Magyar Egyesület székházának, a párizsi Magyar Háznak az építéséről. Ez nem pusztán a szervezet irodáit foglalta magában, hanem kulturális programok megrendezésére alkalmas tereket alakítottak ki benne, valamint a szuterén szintet kifejezetten sportolási célokra rendezték be. Az építkezés 1928 júniusában kezdődött és 1929 januárjában adták át a székházat a Rue Vaugirard 279. szám alatt.

A Magyar Ház alapkőletételének filmhíradója 1928-ból: https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=8938

Az átadás után a CLHP az alagsort a szintén aktív sporttevékenységet kifejtő magyar ökölvívókkal és az asztalitenisszel foglalkozó Hungária Sportklubbal közösen szerelte fel. A saját edzőterem újabb lökést adott a club fejlődésének. Egyre több francia birkózó járt a magyarok tréningjeire, és olyan fiatal magyar tehetségek is csatlakoztak hozzájuk, mint Károlyi László (UTE), vagy Zombori Ödön (MAC). Utóbbi az 1930-as évek egyik legjobb magyar birkózójává fejlődött. 1931-ben és 1933-ban Európa-bajnokságot nyert, míg 1932-ben olimpiai ezüstérmes, az 1936-os nyári játékokon olimpiai bajnok lett. A CLHP a továbbiakban is gyakran mérkőzött a francia válogatottal, amelyek változó eredményeket hoztak. 1929 decembere folyamán kétszer is találkoztak. Az első alkalomnál a franciák győztek 5:1-re, a visszavágón 2:2-es döntetlen született.

Az egyesület következő évét egy tragédia árnyékolta be. A Montmartre-bajnokságon Petrovics István az ellenfelének szerencsétlen eldobása során súlyos koponyasérülést szenvedett. Az adrenalin tovább hajtotta a magyar sportolót, aki a mérkőzést ugyan győzelemmel fejezte be, de a komplikációk következtében pár nappal később elhunyt. Az eset ellenére a birkózás egyre népszerűbbé vált. A CLHP taglétszáma az 1930-as évek elején mintegy 65 fő volt. A versenyzők névsorában pedig egyre több francia név is előfordult, például Lucien Muths, vagy a válogatott Emilé Rivollier. Ez kétségtelenül azt mutatta, hogy a magyarok elfogadott és kedvelt tagjai lettek a francia birkózótársadalomnak, azonban a profi birkózás nagyobb népszerűségének és bővebb anyagi lehetőségeinek következtében a club számos versenyzője hagyta ott az amatőr szakágat. Ha az 1930-as évek végének híradásait nézzük, akkor látható, hogy az egyesület húzóemberei továbbra is Márton Pál, Csanády Lajos és Elek Bertalan voltak. Egyikük se volt már ekkor fiatal, de az utánpótlásnak nem sikerült őket felülmúlnia. A tehetségesebbek profinak álltak, a többiek pedig nem érték el a kívánt szintet.

A club hanyatlásában közrejátszott, hogy 1938-ban a Párizsi Magyar Egyesület akkori vezetőjével, Dobai Székely Andorral olyannyira elmérgesedett a kapcsolatuk, hogy kilakoltatták őket a Magyar Ház edzőterméből. A következő évben kitört második világháború és Franciaország megszállása komoly csapást jelentett a helyi sportéletre. A Club des Lutteurs Hongrois de Paris az ottmaradt magyar és az Emilé Rivollier vezette francia tagokkal megpróbálta életben tartani az egyesületet, de az 1940-es évek elején a CLHP működése végleg lezárult.

Iváncsó Ádám

A cikk a Visegrádi Alap által támogatott kutatás révén valósult meg.

„Magyar ifjak hozzátok volna egy szavunk! Fiatal athleták és régi mesterek: nem érzitek, hogy szívetek feldobban a nagy küzdelem hírére? Ti, kik e nemes versengések ősi és örökre maradó részében annyiszor álltatok ki győztesen a viadalra, most midőn minden verseny díja egy bajnokság, midőn az első: koronát és a világ bajnoka czímét nyerheti – ti magyarok akkor kibírnátok, hogy ott ne legyetek a küzdelem mezején? Kardvívók és lovasok, birkózók és futók, a súlyok és tornaszerek bajnokai, ajkunkon van a nevetek, ti egyet sem találnátok közületek méltónak arra, hogy a magyar névért ott viaskodjék, a hol a nemzetek bajnokai együtt állnak a küzdtéren? – nem hihetjük, nem szabad hinnünk! Tizenhárom hónap választ el a nagy küzdelem napjaitól. Nem mulhatik el ez az idő, hogy az az igazi magyar fegyver: a bátorság és az erős izom, tétlen pihenjen azalatt.”

A fenti lelkesítő sorok szerzője a Sport-Világ című folyóirat 1895-ös lapszámában fogalmazta meg „kiáltványát” az első újkori olimpiai játékokra készülvén. A cikk annak apropóján látott napvilágot, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nyilvánosságra hozta a világ sportembereit lázban tartó, következő évi világverseny részletes programját. A testület egy évvel korábban, 1894. június 23-án alakult meg Párizsban, Pierre de Coubertin báró kezdeményezésére, a modernkori olimpiai mozgalom nyitó akkordjaként. 1948 óta ezen a napon ünnepeljük az Olimpia Világnapját, amelyen arra emlékezünk, hogy a párizsi kongresszuson elhatározták az ókori olimpiai eszme és az olimpiai játékok újjáélesztését, a NOB ugyanis ekkor hagyta jóvá a világnappal kapcsolatos korábbi kezdeményezéseket. 1978 óta a „születésnap” az Olimpiai Chartába is bekerült, 1987 óta pedig olimpiai napi futást is tartanak a NOB-tagországok, amelynek a megemlékezésen túl az olimpiai sportágak és rendezvények népszerűsítése a célja. A jeles napon világszerte igen kreatív gyakorlatok léteznek, hogy korra, nemre és társadalmi háttérre való tekintet nélkül minél többeket bevonzzanak a sport világába, néhány országban például az iskolai programban is megjelenik a mozgás ünnepeként. A futás mint a világnap jellemző tevékenysége továbbá szimbolikus szerepet is betölthet, hiszen összehozza az embereket, s olyan sportág, amely speciális eszközök nélkül, voltaképpen bárki számára elérhető.
Az 1894-es párizsi kongresszus hazai vonatkozása, hogy az alapító tagok közé meghívást kapott Kemény Ferenc, a hazai olimpiai mozgalom atyja is. Hazánk számára a következő mérföldkövet a Magyar Olimpiai Bizottság 1895. december 19-ei megalapítása jelentette, amelynek Kemény Ferenc alapító titkára lett.
2022-ben a Nemzetközi Olimpiai Nap a sport erejét és közösségépítő szerepét kívánja közvetíteni a világbéke jegyében.
Magyarország az Olimpiai Játékok történetében 184 arany-, 158 ezüst-, és 183 bronzérmet szerzett. Két olimpiai bajnok vízilabdázónk, dr. Kárpáti György (1935) és Kenéz György (1956) is június 23-án született.

Források:
Sport-Világ 1895. 2. évf. 4. sz., 5. o.
Manhercz Erika: „Az olimpia világnapja” URL: https://sportmuzeum.hu/2021/06/23/az_olimpia_vilagnapja/
URL: https://olympics.com/ioc/olympic-day
URL: https://olimpia.hu

Képek forrása:
A Magyar Olimpiai és Sportmúzeum Archívuma

A 2022-es téli olimpiának újra Ázsia adott otthont, ezúttal Peking rendezte a versenyeket. Kína a rendezés jogát 2015-ben kapta meg, a kazahsztáni Almati-val szemben.
A téli olimpia fáklyája rendkívül dinamikus, mintha két szalag tekeredne spirálisan egymásba. A fáklya színei a tüzet és a jeget szimbolizálják. A fáklyát 2021. októberében gyújtották meg Görögországban. A váltó futásból ezúttal is kizárták a nagyközönséget a koronavírus járvány miatt.

Pekinget sem kerülték el a botrányok. Már a játékok kezdete előtt az amerikaiak diplomáciai bojkottot hirdettek Kína emberi jogi visszaélései miatt. A bojkotthoz csatlakozott Ausztrália, az Egyesült Királyság, Kanada és Új-Zéland is. Sportolóik részt vettek a játékokon, de nem küldtek más képviselőket. Érdekesség, hogy Haiti és Szaúd-Arábia most küldött először versenyzőt a téli olimpiára.
Az olimpia másik nagy problémája a dopping ügy volt. 2019-ben a Doppingellenes Világszervezet eltiltotta Oroszországot a játékokon való részvételtől. Így végül versenyzőik egyedi, ötkarikás zászlóval, az Orosz Olimpiai Bizottság (ROG) neve alatt indultak. Az olimpián folytatódott a dopping botrány, a 15 éves Kamila Valijeva került nehéz helyzetbe, amikor kiderült, hogy a még decemberben adott doppingmintája pozitív lett. Végül indulhatott a versenyeken, csapatban aranyérmet is szerzett, de az egyéni számban már látszott rajta a nyomás, a negyedik helyre csúszott.

Sajnos a koronavírus járvány is jelentősen befolyásolta a játékokat. Több sportoló is lemaradt a versenyekről pozitív tesztjük miatt. Magyar színekben Magyar Márk nem tudott emiatt pályára lépni páros műkorcsolyában Chtchetinina Iouliával. Jelenlétük azért is jelentős lett volna, hiszen Nagy Marianna és Nagy László 1956-os szereplése óta nem vett részt magyar műkorcsolya páros az olimpián. Januárban, az Európa-bajnokságon a hatodik helyen zártak, így nagy reményekkel indultak volna az olimpián.
A játékokon számos vitatható bírói döntés született. Többek között a férfi rövidpályás gyorskorcsolya 1000 méteres futamában kizárták az első helyen célba érő Liu Shaolin Sándort, aki így az utolsó helyre került. A döntés miatt viszont testvére, Liu Shaoang bronzérmet szerzett. Shaoang egyéniben, 500 méteren olimpiai bajnok lett, ezzel Magyarország első olimpiai aranyérmese lett egyéniben. 1500 méteren pedig a negyedik helyen ért célba. Még egy bronzéremnek örülhettünk, szintén rövidpályás gyorskorcsolyában, 2000 méteren a vegyes váltó (Krueger Jonh-Henry, Liu Shaoang, Liu Shaolin Sándor, Jászapáti Petra és Kónya Zsófia) aratott sikert. Így ez volt az első téli olimpia, amelyen játékosaink egynél több érmet szereztek.

Versenyzőink indultak még alpesi síben, sífutásban és snowboardban is. Ki kell emelni a rendkívüli hideg időjárást, amely miatt számos versenyt lerövidítettek, de így is sokan feladták a rossz körülmények miatt.

A jégen való közlekedésre őseink számos eszközt feltaláltak és alkalmaztak az idők során. A fakorcsolya „keletkezésének” idejét épp ezért nehéz lenne meghatározni; az biztos, hogy a középkori Európában már ismert volt a vas éllel ellátott fakorcsolya. A néprajzi leírások részletesen közlik a kezdetleges fakorcsolyák előállításának módját, de ezzel jelen írásban foglalkozni nem célunk. Annyit azonban mégis meg kell említeni, hogy a modern acélkorcsolya már a XIX. század végén ismert volt, a falusi gyerekek, fiatalok azonban a XX. század első felében is többnyire a fakorcsolyát használták telente a jégen. Elsősorban népi sportjáték eszköz volt, közlekedésre nem használták.

Szép Ernőt – művei jóvoltából – mindeddig a „kávéházi sportok” (kártya, biliárd, sakk) kedvelőjének, no meg nagy focirajongónak ismertük. Az eddig megjelent, sporttal kapcsolatos szépirodalmi alkotásokat felvonultató, magyar nyelvű antológiák kizárólag a fenti vonatkozásokat nevesítik a szerző életművében. Az író azonban egy mára szinte elfeledett lírai elbeszélésében, valamint több publicisztikájában is vallott gyermekkora legnagyobb sportélményéről, amely téli sporthoz, jelesül a korcsolyázáshoz kötődik.

Szép Ernő – Kosztolányi és Márai mellett – a Pesti Hírlap három, ünnepelt tárcaírójának egyike a harmincas években. Ötletei kifogyhatatlanok, mindig a legfrissebb élménye hatása alatt áll. Épp ezért publicisztikája tartalmilag és formailag is rendkívül változatos képet mutat, egyetlen esetet kivéve: a fakorcsolyát ugyanis több tárcában, valamint novellában is megörökítette. Rendre visszatért a témához, sokszor új színekkel, hangsúlyokkal gazdagítva, csiszolgatva, bővítve, máskor épp ellenkezőleg: esszenciává lényegítve azt. Valósággal lubickolt a szoboszlói gyermekkor emlékeiben, amelyek a Kösi (Kösely) jegén való csúszkálást elevenítették fel.

1914-ben, Az Est című lapban, Téli emlék címen írta meg a fakorcsolya-történetet, jellegzetes módon ki-kiszólva az olvasóhoz, ahogy azt publicisztikáiban rendszeresen tette. Nála ugyanis az olvasó egyfajta kommunikációs partner. Ahogy életművének egyik legavatottabb ismerője, Vida Lajos írja:

„műveibe tudatosan vagy ösztönösen, de inkább tudatosan olyan kommunikációs képesség van kódolva, amely azonnal működésbe jön, amint az olvasó olvasni kezdi. Szép Ernő /…/ kacsint, kezet nyújt, leültet maga mellé, veled marad időn és téren át….”

Ugyanott, 23 évvel később ismét megjelent egy írása a fakorcsolyáról.

A Színházi Élet című lap a húszas-harmincas évek fordulóján Sportoló írók, színésznők, színészek címmel mini riportokat közölt, több hírességgel. Az írókat az akkor már rendkívül népszerű Szép Ernő képviseli, aki kétséget sem hagy afelől, mit jelentett számára a fakorcsolya: első sportjának nevezi, rögtön az első mondatban.

1932-ben aztán a Pesti Hírlap reprezentatív, karácsonyi albumában Fakorcsolya címmel Szép Ernő lírai elbeszélést közöl, amelyben aprólékos részletességgel és újra meglelt, valójában soha el nem veszített gyermeki ártatlansággal, a felfedezés és az alkotás izgalmát nosztalgikus derűvel fűszerezve írja meg a fakorcsolya elkészítésének módját. S míg 18 évvel korábban a gyermeki érzékenység és igazságérzet sérülése utólag visszafogott társadalomkritikában nyilvánult meg, ezúttal reálisan szemléli a gazdag gyerek – szegény gyerek problematikát.

1941-ben új kötettel jelentkezett, címe: Felnőtteknek. A kötetben, amelyben gyermekkora emlékei és élményei elevenednek meg, természetesen szerepel a fakorcsolya is, ezúttal Hát a fakorcsolya címmel. Míg azonban a Pesti Hírlap karácsonyi albumában, néhány évvel korábban megjelent írása míves irodalmi publicisztika, ez utóbbi elbeszélése már vérbeli novella.

A kötetet a rákövetkező évben újra kiadták. 1943-ban még megjelent egy új novelláskötete, azt követően azonban Szép Ernő hangja elhalkult; zsidó származása miatt a háború végéig nem közölték írásait.

Amint hogy a háborút követően sem. Szép Ernővel nem tudott mit kezdeni a népi demokrácia. Néhány pályatársával ellentétben (Ady, József Attila stb.) őt nem lehetett kiragadott részletek segítségével politikai propagandává csűrni-csavarni. Ízig-vérig polgári író volt, bőréből pedig soha nem tudott és nem is akart kibújni: idegenül mozgott a háború utáni világban, képtelen volt kiszolgálni a rendszert. Írásait persze nem közölték a lapok, ami rendkívül komoly megélhetési problémákhoz vezetett. Élete utolsó éveiben a feljegyzések szerint így viszonozta a bemutatkozást: „Szép Ernő voltam.” Nincstelenül, gyomorrákban halt meg, 1953-ban. Csak születése centenáriuma felé közeledve, a 80-as években kezdődött reneszánsza: sorra jelentek meg művei, addig kiadatlan elbeszélései (Kispanasz), és korábban már publikált írásai egyaránt. A színházak műsorra tűzték Patika című darabját, amely a maga idejében nagy politikai viharokat váltott ki.
És újra megjelentek írásai a lapokban. A fakorcsolyáról szólóak is, több alkalommal.

1969-ben a Képes újság a Felnőtteknek című kötetben megjelent szövegváltozatot közölte, apró kihagyással az elején, A fakorcsolya címváltoztatással.

Ugyanezt tette a Vasárnapi Új Szó című lap, egy évvel később.

A Magyar Nemzet 1995. február 20-i számának melléklete Polgár című rovatában egy műkorcsolya témájú fotóval idézik föl Szép Ernő 1945-ben papírra vetett sorait a fakorcsolyáról. Ugyanez az írás jelenik meg bővebb terjedelemben, három évvel később, a Népszava című lapban, A fakorcsolyám címmel. A publicisztika egy addig még nem ismert családi anekdotának is helyet ad. Íme, egy részlet:

„Kérem, az én legelső korcsolyázásomnak csúnya vége lett. Nem az, hogy elpottyantam, nem tudom hányszor, az katonadolog, hanem az, hogy beszakadt a jég alattam, vagyis alattunk. Friss jég volt az, azon reggelre fagyott be csak a Kösély, éppen karácsony első nap reggelére.
Odaszaladtak a lékben halászó emberek, azok húzgálták fel, akik a Kösélybe estek.
Összefagyva, sírva-ríva mentem haza. Már bőgtem, mert tudtam, mi vár rám. Apám volt a szoboszlai apák közt az az apa, aki a legtöbbet verte a fiát, mármint engem. Meg is érdemeltem.
Csuda meglepetés: nem nyúlt apám a pipáért, hogy a szárat kicsavarja. Azt mondta nyájasan:
– Fiam – azt mondja -, máma karácsony napja van, minden gyerek kap
ajándékot, az is, aki nem keresztény. Én nagyon szegény ember vagyok, azt az ajándékot adom néked, hogy most nem töröm össze a csontodat.
Ez volt az én szép karácsonyi ajándékom.”

És nem zárható ki teljesen, hogy a fakorcsolya témának más közlései, változatai is léteznek Szép Ernő tollából. Mindezek alapján elmondható, hogy az életmű egészét figyelembe véve is különlegességnek számít, hogy a fakorcsolyáról szóló Szép Ernő-írásoknak több szövegváltozata létezik. A szépirodalmi mű és a publicisztika műfaji követelményeinek eltérő jellegéből adódóan az alkotások kissé különbözőek, de még több köztük a hasonlóság. Mindamellett sport- és egyben irodalomtörténeti kuriózum, hogy egy magyar író hiteles leírása révén képet nyerhetünk egy népi sporteszköz megalkotásáról egy szépirodalmi alkotásban, amely ráadásul olyan művészi igényességgel, részletességgel és megjelenítő erővel beszéli el a folyamatot, ahogyan azt Szép Ernő tette.

Farkas Ágnes

Irodalom:

1. Szép Ernő: Felnőtteknek (Hát a fakorcsolya)
= Hungária Kiadó, 1941
2. Ua.
= Hungária Kiadó, 1942
3. Ua.
= Hajdúszoboszló Városi Tanács, 1988
4. Pesti Hírlap karácsonyi albuma 1932
A Pesti Hírlap Vasárnapja (54. évf. 40 – 51. sz.; 1932. október – december) különszáma (127 p.; 6. oldal)
5. Vasárnapi Új Szó, 1970. január 11.
(Az Új Szó vasárnapi melléklete – XXIII. évf. 8. szám)
6. Vida Lajos szerk.: Szép Ernő élet- és pályaképe
= Csokonai. Debrecen, 2007
7. Takács Ferenc: Irodalom és testkultúra
= Pauker Holding /…/ Budapest, 2016.
8. Kálmán C. György: Alkalmiság és újítás Szép Ernő kisregényeiben
= http://real.mtak.hu/43966/1/szeperno_kotet_u.pdf
9. Magyar Nemzet, 1995. február 20.
10. Népszava, 1998. december 24.
11. Képes Újság, 1969. 2.
12 Alföld, 1993
13. Az Est, 1914. január 4.
14. Az Est, 1937. január 30.
15. Színházi Élet, 1929
16. Újság, 1925. december 25.
17. Kiss Tamás: Szép Ernő: Kispanasz
= Alföld, 1993. 44.
18. Szép Ernő: Kispanasz 1992
= Gondolat – Nyilvánosság Klub – Századvég, Budapest 1992.