125 éve alakult az Eperjesi Torna és Vívó Egylet

125 éve alakult az Eperjesi Torna és Vívó Egylet

A 19. század vége, a 20. század eleje a magyar sporttörténet egyik legizgalmasabb időszaka. A fővárosban és vidéken számtalan olyan egylet alakult, amely a testkultúra ápolását és annak terjesztését tekintette fő feladatának. Ezen klubok közé tartozott az Eperjesi Torna és Vívó Egylet, amely a Felvidék keleti felének első, és egyik legnagyobb hatású sportegyesületévé vált. Az egylet történetét kétrészes cikkben mutatjuk be. Az első részben, némi előzménnyel, a megalakulástól az 1920-ig tartó időszakot tárgyaljuk.

A szervezett sportélet Eperjesen komoly múltra tekinthet vissza. Az evangélikus kollégium egyik tanára, Benczúr József kezdeményezésére 41 fő anyagi közreműködésével alapították meg 1843. június 24-én a város első testgyakorló intézetét. Alapító elnöke Krieger Károly, nyugalmazott honvédőrnagy lett, míg művezetője, azaz testnevelő tanára a bártfai születésű, német anyanyelvű Wagner Gyula (Julius Wagner) volt, aki a Clair Ignác által alapított Pesti Gimnasztikai Iskolában szerezte a képesítését. A foglalkozásokon már az első évben 121 fő vett részt az Evangélikus Kollégium diákjai közül, akik szertorna és vívásoktatásban részesültek. A helyszín az egykori evangélikus külvárosi iskola területe volt, amely csak a tavasz beálltától őszig volt alkalmas a testgyakorlati órák megtartására. A téli időszakban – megfelelő tornacsarnok híján – a képzést szüneteltették.

Testgyakorló Intézet

A Testgyakorló Intézet álláshirdetése, 1845-ből

 

Az évtizedek folyamán az intézet szertára egy-két ügybuzgó tanár (Flórián Jakab, Ludmann Ottó) közbenjárása révén bővült, azonban egy téli használatra is alkalmas csarnok építésének gondolata egészen 1888-ig nem merült fel. Akkor, a Tisza-kormány révén, a Katolikus Főgimnázium anyagi szubvenciót kapott új főépület és egy tornacsarnok létesítésére, amelyek átadását 1889. július 1-én tartották. Az új létesítményt nemcsak a főgimnázium, hanem néhány év múltán az Evangélikus Kollégium és az Evangélikus Elemi Nép- és Polgári Leányiskola is díjtalanul használhatta. Ennek köszönhetően a tornaszerek beszerzését is közösen intézték. 1896-ra a csarnok 164 darab tornaeszközzel rendelkezett, míg a továbbra is használt nyári tornahelyiség 137 darabbal.

Ez a több mint fél évszázados testnevelési múlt kellőképpen megágyazott a város első sportegyesülete, az Eperjesi Torna és Vívó Egylet (ETVE) megalakulásának, 1896 novemberében. A kezdeményezést felkarolta a városi elit, így az elnökség összetétele a következő lett. Elnök: Szinyei Merse István, Sáros vármegye alispánja, 1897-től főispánja. Alelnökök: Uhlarik Mátyás, törvényszéki bíró, Dobiás Ede, királyi főmérnök. Titkár: Dresdner Ármin, könyvelő, vendéglátóipari vállalkozó. Pénztárnok: Vogel Béla, az Eperjesi Takarékpénztár könyvelője. A művezetői pozíciót a Katolikus Főgimnázium frissen kinevezett magyar-latin-testnevelés szakos tanára, az erdélyi Tordáról származó Pethe Ferenc töltötte be. Az ETVE klubhelyisége a Berger szálloda és kávézóban volt. Az egyletnek bárki tagja lehetett nemre, nemzetiségre, felekezetre vagy társadalmi osztályra való tekintet nélkül. Az egyletnek bárki tagja lehetett nemre, nemzetiségre, felekezetre, vagy társadalmi osztályra való tekintet nélkül. A magyar tornamozgalom többi egyesületéhez hasonlóan az ETVE is egy alapvetően hazafias célokat valló, magyar nyelvet használó szervezet volt, s mint ilyen, tevékeny részt vállalt a századfordulón Eperjes lakosságának magyarosítási folyamatában. Ennek eredményét mutatja, hogy amíg az 1880-as népszámlálásnál a város lakosságának több mint fele szlovák anyanyelvűnek vallotta magát, addig az 1910-es cenzus szerint a magyar anyanyelvűek már relatív többségben voltak.

Szinyei Merse István

Szinyei Merse István, az ETVE első elnöke

 

Az egylet nevének megfelelően a tagok kezdetben tornával és vívással foglalkoztak, de már az alapításkor kijelentették, hogy nyitottak az atlétika mozgalom szabadtéri versenysportjai irányában is. A torna- és vívásoktatást heti három alkalommal, (hétfőn, szerdán és pénteken) Pethe Ferenc vezetésével, a Katolikus Főgimnázium tornatermében tartották. A tagság aktivitását mutatja, hogy az ETVE 1897. április 4-én nemcsak hogy belépett a Magyarországi Tornaegyletek Szövetségébe (MOTESZ), hanem egy héttel később megtartotta első dísztornáját is, amelyen a Nemzeti Torna Egylet 16 fővel, a Budapesti (Budai) Torna Egylet 2 fővel vett részt, míg az eperjesiek 22 tornászt vonultattak fel. Az esemény zárásaként az ETVE 100 fős bankettet tartott a Hungária szállóban, amelyen az egyesületek tagjai mellett számos MOTESZ-vezető is részt vett. A fővárosi egyesületeknek a dísztornán való részvételét eleve a MOTESZ kezdeményezte. Ennek oka, hogy a szervezetet a Sáros vármegyei származású Berzeviczy Albert vezette, aki nemcsak az alma matere révén kötődött Eperjeshez, hanem anyai ágon unokatestvére volt Szinyei Merse Istvánnak. Nem véletlen tehát, hogy a szövetség részéről az ETVE mindig is pozitív elbírálásban részesült.

Berger Kávéház

Az ETVE kezdeti éveiben a Berger szálloda és kávéházban tartott fenn klubhelyiséget

 

A kedvező körülmények adottak voltak az egylet továbbfejlődéséhez, így 1897 tavaszától, még nem szervezett keretek között, hanem rekreációs jelleggel, de már megindult az atletizálás és a teniszezés. Előbbi a honvédség helyi gyakorlóterén, utóbbi Uhlarik Mátyás magánpályáján, amely az első teniszpálya volt a városban. Mindezen túl egy új szakosztállyal – vagy korabeli megnevezése szerint alosztállyal – bővült az ETVE: a kerékpárossal. Az új alosztály szervezeti kereteinek kialakítását Dresdner Ármin kezdeményezte, aki a Hunnia Magyar Bicycle Clubhoz, és a Budapesti Torna Club kerékpár alosztályához fordult tanácsért. Előbbiek az alapszabályuk és az ügyrendjük, utóbbiak a menetkönyvük átküldésével segítették az eperjesi kerékpársport létrejöttét. A 30 fővel megalakuló új alosztály már az első évében kirándulásokat, és egy országúti versenyt szervezett, majd a következő évben belépett a Magyar Kerékpáros Szövetségbe. Az MKSZ 1898. évi közgyűlésén Dresdner képviselte az eperjesieket, s indítványára a szövetség elhatározta, hogy hivatalosan is felszólal a kerékpáradó bevezetése ellen, amely komoly gátja lehetett volna a sportág fejlődésének.

A kezdeti lendület azonban egyes sportágak esetében apadni kezdett. A leginkább ingatag lábakon a vívó alosztály állt, amely iránt folyamatosan csökkent az érdeklődés, és már a képzés teljes leállítása is felmerült. Az egylet vezetői úgy határoztak, hogy ismertebb vívómestert szerződtetnek a közöny megtörésére, így került 1897-ben az ETVE kötelékébe gernyói Horváth Lajos, aki a fővárosban oktatott, de korábban már tartott órákat Szegeden és Miskolcon is. Az ő alkalmazása végül sikert aratott, és a vívás iránti érdeklődés ismét visszaállt a kívánatos szintre.

Horváth Lajos hirdetés

gernyói Horváth Lajos újsághirdetése, 1895-ből

 

Az egylet fenntarthatóságának szavatolásához muszáj volt biztosítani a megfelelő utánpótlást. Pethe Ferenc ezért 1897 őszén ifjúsági tornakört alapított a főgimnázium keretein belül, ahol a diákok a tanórák utáni időszakban szertornázással, atletizálással, a füleslabda nevű, ekkoriban népszerű csapatjátékkal és rövidebb kirándulásokkal töltötték az időt. A tornakör legtehetségesebb diákjait az ETVE a tanévek végén értékes könyvjutalmakban részesítette.

A század végén futótűz gyorsasággal terjedt el az országban a labdarúgás, amely Eperjesen is számos hívet szerzett magának. Az ETVE 1898-ban hozta létre csapatát, a Felvidék első együttesét, amely 1899 májusában a Pozsonyi Torna Egylettel vívta Magyarország első vidéki labdarúgó-mérkőzéseinek egyikét. Az 1899-es év azonban nem csak e találkozó miatt számított meghatározónak az ETVE történetében. Abban az évben jött létre az egylet atlétikai alosztálya, valamint Eperjes szabad királyi város 1899. augusztus 26-i közgyűlése döntést hozott arról, hogy a Malomrét néven ismert területet versenytér, azaz sportpálya létesítése céljából ingyen átengedi a főgimnáziumnak. Ezt a területet közösen használta a főgimnázium és az ETVE, majd az egylet az évek során több infrastrukturális fejlesztést is végrehajtott rajta, így 1906-ban –egyebek mellett – 400 fő befogadására alkalmas tribünnel, 1909-ben pedig teniszpályával egészült ki a sporttelep.

Eperjesi Torna Egylet zászló

Az ETVE zászlaja a század elejéről. A műtárgy az Eperjesi Regionális Múzeum [Krajské múzeum v Prešove] tulajdona

 

Ezek a változások nagy segítséget nyújtottak a szabadtéri versenysportok kibontakozásához. A labdarúgócsapat, vidéki bajnokság híján, klubközi mérkőzéseken és kisebb tornákon vett részt. Végül az MLSZ az 1907/1908-as szezonban írta ki az első bajnokságot az Északi-kerület számára, amelyet az ETVE meg is nyert. A csapat tagjai: Párkányi Sándor, Kobulszky Károly, Krizs István, Kontra József, Kissóczy József, Wunsch István, Guttmann Áron, Kriebel Aladár, Antal Pál, dr. Hirschfeld Márk és Dahlström Károly voltak. A csapat az 1910/1911-es évadban a 3. helyen végzett, míg a következő két szezonban a 2. helyen zárt.

A századelőn élte fénykorát egy másik csapatsport, a füleslabda, amelyet a MOTESZ is felkarolt. 1902-től külön bajnokságot is szerveztek, amelyet az éves szinten megrendezett országos tornaünnepélyek keretén belül tartottak. A játékot 2 kg-os, 25-30 cm átmérőjű bőrlabdával játszották, amelyen egy bőrszalagból készült bőr fogó: fül lógott. A játéktér 90–120 méter hosszú, 40 méter széles terület volt. A szemben álló két, 10-10 tagból álló csapat tagjai a játékszert a fülénél fogva az ellenfél kapuja felé dobták. Ha a levegőben kapták el, akkor két kézzel, ha a földre esett, akkor ismét a fülénél fogva továbbíthatták. Gólt akkor értek el, ha az ellenfél kapuja fölött sikerült átdobniuk a labdát. Az a csapat győzött, amely a 2×20 perces játékidő alatt több gólt dobott.

A MOTESZ 1900-ban, bemutató jelleggel szervezett egy bajnokságot a Sopronban tartott tornaünnepélyen, amelyet az eperjesiek nyertek, megelőzve a Budapesti (Budai) Torna Egyletet. Az első, hivatalos füleslabda bajnokságot azonban 1902-ben írták ki. Az ETVE is elindult, de a döntőben vereséget szenvedett a Magyaróvári AC csapatától. A következő évben azonban már bajnoki címet ünnepelhettek a Millenárison, amikor a döntőben 4:1-re visszavágtak a Magyaróvári AC-nek, s elhódították a MOTESZ vándorserlegét. Az ETVE füleslabda csapatának erejét mutatja, hogy 1914-ig hét alkalommal szerezték meg a bajnoki címet.

ETVE füleslabda

Az ETVE 1904-es füleslabda-bajnokcsapata:
Pethe Ferenc, Dán György, Hajdú Bertalan,
Richnavszky Oszkár, Juhász János,
Kopasz Mihály, Majtényi Gyula, Széll Miklós, Galli János, Dahlström Károly,
Gregor Endre

 

Az atlétika is nagy népszerűségnek örvendett a városban. Az ETVE kitűnő nevelőmunkát végzett, amely elsősorban Pethe Ferenc érdeme volt, ám a tehetséges fiatalok sok esetben kénytelenek voltak a fővárosba költözni, és ott munkát vállalni, így kiteljesedésük többnyire már nem Eperjesen következett be. Az egylet legtehetségesebb neveltjei közé tartozott Antal Pál diszkoszvető, aki 1906 és 1910 között magyar és cseh bajnoki címet szerzett az MTK színeiben, valamint második lett az 1908-as főiskolai bajnokságon. Szintén az ETVE-ben kezdte pályafutását báró Wardener Iván (MTK), aki 1910 és 1915 között az ország legjobb magasugrója lett, és részt vett az 1912-es olimpián is, ahol 8. helyen végzett. Meg kell említeni még dr. Kobulszky Károly diszkoszvetőt és gerelyhajítót, aki 1910-től a Bp. Postás, később a MAC sportolója volt, diszkoszvetésben háromszoros magyar bajnok, valamint – Wardenerhez hasonlóan – szintén részt vett az 1912-es olimpián.

báró Wardener Iván

báró Wardener Iván

 

A korszak militarizálódását mutatta, hogy 1908 februárjától az egylet és a helyi honvédelmi parancsnokság rendszeres céllövőtanfolyamot szervezett a kollégium és a főgimnázium 16. életévét betöltött, testileg és szellemileg egyaránt alkalmas tanuló ifjai számára. A kurzust Kollár Károly honvédszázados szervezte, a főgimnázium és az ETVE részéről pedig Pethe Ferenc felügyelte a képzést. Az oktatást rendszerint szombatonként tartották abból a célból, hogy az ifjúságot megismertessék a harcászat alapjaival, valamint a honvédségnél rendszeresített lőfegyverek nyugodt és biztos kezelésével. A képzés szükségességét sajnos az idő igazolta. 1914-ben kitört az első világháború, s a hadra fogható fiatalok jelentős részét a frontra vezényelték. Az Eperjesi Torna és Vívó Egylet a háború idejére felfüggesztette működését, és egy ideig a tűzszünetet követően sem folytatta azt, mert a terület hovatartozásának kérdése, valamint a várost megszálló hadseregek keltette nyugtalanság ezt nem tette lehetővé. Végül 1920-ban éledt újjá az egylet, de a csehszlovák hatóságok névváltoztatásra kötelezték a vezetőket, mert a város magyar megnevezését már nem használhatták. Az új név a Prešovi Torna és Vívó Egylet [Prešovský telocvičný a šermiarsky spolok] lett, de identitásában továbbra is magyar klubként működött.

Iváncsó Ádám

A magyar válogatott első nemzetközi túrája (1911. január)

A magyar válogatott első nemzetközi túrája (1911. január)

Magyarország a századforduló idején, az Osztrák–Magyar Monarchia részeként belső önállósággal rendelkezett, ami a hazai sportélet fejlődésére pozitív hatással bírt. Az osztrák–magyar kiegyezés után sorra alakultak az atlétikával és tornával foglalkozó sportklubok, mint a Magyar Atlétikai Club (MAC) vagy a Budapesti Torna Club (BTC).

A labdarúgósport népszerűsége hazánkban is futótűzként terjedt, így a 19–20. század fordulójához érve több atlétikai vagy torna egyesület, mint a Magyar Testgyakorlók Köre (MTK) vagy az Újpesti Torna Egylet (UTE) is labdarúgó szakosztályt alakított. A századfordulón azonban sorra alakultak olyan klubok is, amelyek elsősorban labdarúgó egyesületként jöttek létre, mint az 1899-ban alapított Ferencvárosi Torna Club (FTC), vagy a 33 FC, s szinte azonnal a korszak magyar bajnokságának meghatározó szereplőivé váltak.

A hazai labdarúgás rohamos fejlődése 1901-ben a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) megalakulásához vezetett, ami a magyar labdarúgó válogatott megszervezéséhez is keretet nyújtott. Az „MLSZ csapata” már abban az esztendőben több barátságos mérkőzést játszott, de a válogatott első, hivatalos megmérettetésére 1902. október 12-én került sor. A „Bécs–Budapest” mérkőzésnek is becézett összecsapáson a sógorok 5:0-ra nyertek, de a következő év június 11-én, a magyar fővárosban rendezett visszavágón 3:2 arányban már a hazai csapat diadalmaskodott. (Előzőleg – április 5-én – a magyarok a prágai csapatot is vendégül látták, és 2:1-re le is győzték.) Ezt követően az osztrák-magyar mérkőzések rendszeressé váltak. Időközben az 1904-ben alakított osztrák labdarúgó szövetség, az Österreichischer Fußball-Bund (ÖFB) és az MLSZ között feszültté vált a viszony, aminek következtében a magyarok cseh futball partnerükkel is felvették a kapcsolatot. Így borsot törhettek a sógorok orra alá, míg a csehek a magyar sportkapcsolattal a Monarchián belüli politikai önállóságuk hiányát enyhítették. Érdekesség, hogy míg az MLSZ-hez képest három évvel később alakított ÖFB-t a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) már 1905-ben bejegyezte, addig a magyar és cseh szövetséget csak 1907-ben vette fel hivatalos tagjai sorába.

Magyar Válogatott 1

Az ezt követő években a magyar labdarúgó válogatott otthon és idegenben rendszeresen játszott osztrák és cseh ellenfelével, majd 1908. június 10-én, hazai pályán fogadta Anglia legjobbjait. A mérkőzés azért sporttörténeti jelentőségű, mert a magyar válogatott az MLSZ fennállása óta először játszott Monarchián kívüli nemzeti tizenegy ellen. A meccs a szigetországiak 7:0-ás diadalával végződött, ám ettől kezdve a magyar válogatott az osztrák és cseh csapatok mellett más nemzeti válogatottakat is rendszeresen vendégül látott. 1908 és 1911 között – az angol mellett – a német és az olasz nemzeti tizenegy is tiszteletét tette a magyar fővárosban, majd annak igénye is felvetődött, hogy a honi labdarúgás legjobbjai idegenben is megmérettessék magukat. Ennek jegyében a Magyar Labdarúgó Szövetség 1911 januárjában megszervezte a válogatott első nemzetközi túráját.

Magyar Válogatott 2

Az út során a magyar csapat nyolc nap leforgása alatt, három különböző országban, három meccset játszott. A program szerint január 1-jén Párizsban, 6-án Milánóban, 8-án pedig Zürichben csapott össze a francia, az olasz és a svájci labdarúgás legjobbjaival. A honi válogatott utazó kerete tizennégy játékosból, a magyar szövetség és a sportsajtó képviselőiből állt. Természetesen fővárosi klubok adták a játékosokat: öten az FTC, ketten az MTK és a MAC csapatát, míg egy-egy fő a Nemzeti SC, a Budapesti AK, a BTC, a 33FC és a Törekvés egyesületét képviselte. Az összesen 26 főt számláló küldöttség 1910. december 29-én indult útnak Budapestről, és 31-én este érkezett meg a francia fővárosba. A Sport-Világ így foglalta össze az utazást: „Csütörtökön délután 2 óra 40 perckor elutazott a magyar csapat és péntek éjjel már első állomására: Párisba megérkezett. […] Pozsonyban az ottani sport körök a PTE vezetése alatt meleg fogadtatásban részesítették a társaságot s a pályaudvaron egy szép selyem zászlót adtak át a csapatnak. Bécsben az osztrák szövetség emberei várták őket és velük együtt vacsoráztak. Az ut odafelé tehát eléggé dicsőséges volt.”

Válogatottunk szilveszter napján pihenőt tarthatott, mivel a franciák elleni mérkőzésre újév első napján került sor. A „pihenőnap” azonban nem telt eseménytelenül, hiszen a magyar küldöttség több fogadáson is részt vett, valamint meglátogatta a francia főváros szórakozóhelyeit. A Sport-Világ erről így emlékezett meg: „Megérkezés után éjjeli séta az utcákon. Szombat reggel újra séta a városban. Szilveszter éj a moziban. Vacsora után a társaság egy része az éjjeli mulatóhelyeket kereste fel, mig a csapat a Johnson—Jeffries box-matchet nézte másfél órán át a moziban. […] Mozi után egy szembe levő bárba tért a társaság, ahol egy-egy pohár sör után a B. U. É. K. következett egypár tószttal. Ezután hazatért a csapat.

A vasárnapi mérkőzést a magyar csapat könnyen, 3:0-ra nyerte: a vendégek két, első félidei gól után a második játékrész elején egy harmadik találattal tették biztossá győzelmüket. A franciák kapuját mindhárom esetben Schlosser Imre vette be, aki az összeállításban magyarosított nevén, Lakatosként szerepelt.
„10. perc. Első gól! Weisz szépen felnyomul, végül Károlyhoz, aki meg a baloldalra passzol, hol a résen levő Schlosser (Lakatos) fogja el a labdát és védhetlen gólt lő. […] 31. perc. Második gól! Korody szökteti Schlossert, aki a francia védelmen remekül áttörve, ismét védhetlen gólt helyez a francia kapuba 2:0! […] Második félidő […] 4. perc. Harmadik gól! Borbás lerohan, centerez: Korody Schlosserhez passzol, aki éles, váratlan lövéssel gólt lő.” A mérkőzésen a francia csapat derekasan küzdött, de a jobban szervezett, egységesebben játszó és fizikálisan erősebb magyarokkal szemben alulmaradt. A magyar labdarúgók első külföldi megmérettetését és győzelmét – a hazai mellett – a nemzetközi sportsajtó is figyelte. A francia Le Matin mellett olasz lapok is olyan szalagcímekkel közöltek tudósításokat, mint „Lakatos (Schlosser) három gólja.” vagy „A magyarok fölénye”.

(A magyar válogatott játékosai a francia mérkőzés előtt, 1911. január 1-én)

A magyar küldöttség nem hagyta el azonnal a francia fővárost: a következő napokban fogadáson és banketten vett részt. A mérkőzés után a Francia Labdarúgó Szövetség (Comité Français Interfédéral) vacsorát adott a magyarok tiszteletére, majd 2-án és 3-án újra városnézés volt a program. A Sport-Világ így foglalta össze: „Hétfőn este a Maison Marguery előkelő helyiségeiben volt a bankett. […] Simon, a Comité elnöke, üdvözölte a magyar szövetséget, mely alkalommal francia zászlót nyújtott át. […] Viszontlátást igért Budapesten. Kárpáti Béla viszonozta a felköszöntést és átnyújtotta a magyar lobogót. […] a franciák a Marseillaist, a magyarok meg a Hymnust énekelték el. Ezután a társaság szétoszlott a melléktermekbe és fekete kávé, cognac és likőr mellett felváltva magyar és francia dalokat énekeltek. Nagy hatást keltett a Marseillaise magyar szövegű dala és a Kossuth- nóta.”

A válogatott 4-én, szerda reggel utazott tovább következő állomására, Milánóba.

A hazai sajtóban időközben heves vita robbant ki a nemzeti tizenegy szerepléséről és összeállításáról. A csapat külföldi túráját több napilap is feleslegesnek tartotta. A Sport-Világ a küldöttség védelmére kelt, míg Az Est vagy a Nemzeti Sport a kritikus hangokat erősítette. A magyar újságírók között kirobbant szakmai és személyes vita viszont elvonta a figyelmet a lényegről, így az olaszországi és svájci tartózkodásról már nem maradt fent olyan részletes leírás, mint a Franciaországban töltött időről. Szerencsére fennmaradt azonban a túrára készített programfüzet, és mind a mai napig a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum gyűjteményében őrzik, így a magyar válogatott útját ez alapján követhetjük tovább.

A magyar küldöttség január 4-én, késő este érkezett Milánóba, majd a másnapi városnézés után, 6-án délután megmérkőzött az olaszok nemzeti tizenegyével. A „gall kakasokkal” szemben az „azzurri” már sokkal nehezebb ellenfélnek bizonyult, de a vendégcsapat Schlosser Imre 22-ik percben szerzett góljával 1:0-ra nyerni tudott. Este az Olasz Labdarúgó Szövetség látta vendégül a magyarokat, majd 7-én, délben Zürich-be utazott tovább csapatunk, ahol másnap a svájci válogatottal csapott össze. A hazai csapat 2:0-ra győzött, amit a magyar sajtó kritikus tábora katasztrofális vereségnek élt meg, míg a hazai publikum „támogatóbb” fele összességében pozitívan értékelte honi labdarúgásunk első „külföldi portyáját”. A túra tanulságait a Sport-Világ így foglalta össze: „[…] az egész körút ideáját nem a közvélemény dobta felszinre; megszületett az csendben, szinte titokban, […] szerencsés idea volt, mely a magyar footballsportnak, de különösen a magyar névnek kiszámíthatatlan erkölcsi hasznot hozott.”

(A magyar csapat csoportképe az olasz mérkőzés előtt, 1911. január 4-én)

A kortárs sportlap a zürichi vereség okait is górcső alá vette: „A vereség okai világosak. A harmadik és pedig a legerősebb match 7 napon belül. A sok uj benyomástól szellemileg is, de az utazás és kóborgás fáradalmaitól testileg is kifáradt magyarok ellen egy pihent, erős ellenfél annak otthonában. Már ez is elég ok. […] Aztán a 98 m.-es rövid pálya, melyen a szívós és lelkes svájci védelemtől a mieink megszökni nemcsak azért nem tudtak, mert nem volt elég tér ehhez, de azért sem, mert a síkos havon startolni se tudtak. Hisz Károly is egyre bukdácsolt s amig újra lábrakapott, a legveszedelmesebb támadásokat intézhették a svájciak, kiket backjeink se tudtak biztosan fogni, mert ők is csúszkáltak. A csatárok képtelenek voltak lőni, mert egy lábon állva még inkább csúsztak. […]”

A vereség okait a hazai sajtó egyik fele a „válogatók” hibáiban, másik fele a csapat fáradtságában és a zord körülményekben látta. A magyar nemzeti tizenegy első külföldi túrája a kortárs publikumot megosztotta ugyan, de ez történelmi jelentőségéből semmit sem vesz el. Az 1911-es túra ugyanis a mindenkori magyar labdarúgó válogatottat elindította nemzetközi útján.

                                                                                                                                                                                                                               Nagy Gergely

Száz éve született Szűcs Sándor

Száz éve született Szűcs Sándor

Ma száz éve, 1921. november 23-án született Szűcs Sándor, tizenkilencszeres magyar válogatott labdarúgó. Szülővárosában, Szolnokon a hat elemi elvégzése után először polgári fiúiskolában tanult, majd a géplakatos szakmát sajátította el, a MÁV Járműjavítóban. Inasévei alatt lelkesen rúgta a bőrt társaival, szabadidejében; tagja volt a tanoda focicsapatának is, így fedezte fel Wéber Lajos, a helyi vállalat csapatának akkori edzője. A saját nevelésű védőjátékos alig tizenhét esztendősen lépett először pályára a magyar bajnokságban. Tehetségére korán felfigyeltek, idővel többszörös ifjúsági válogatott lett. 1941. március 23-án, egy Jugoszlávia elleni barátságos mérkőzésen, a felnőtt válogatottban is bemutatkozhatott. Stabil teljesítménye és kirobbanó formája az Újpesti Torna Egylet szakembereinek figyelmét is felkeltette. A MÁV az 1940/41-es szezonban negyedik, az 1941/42-es idényben harmadik helyen végzett a bajnokságban. A szolnoki csapat – Szűccsel a soraiban – 1941-ben érte el sikerei csúcsát, amikor Magyar Kupa győztes lett, elnyerte a legjobb magyar vidéki csapatnak járó trófeát, valamint a Magyar Vasutas Bajnokságban is élen végzett. Ebben az évben felröppent a pletyka arról, hogy az UTÉ-hez igazol, végül erre csak 1944-ben került sor, miután a világháborús események miatt a MÁV pályája használhatatlanná vált; a sportélet és a MÁV labdarúgó szakosztályának munkája fokozatosan ellehetetlenedett.

Szűcs Lajos Képes Sport

Címlapon a magyar válogatott tagjaként, az 1943. május 16-i genfi győzelem után

 

Újpesti éveiben, a lila-fehérek csapatának oszlopos tagjaként három magyar bajnokságot nyert, többek között Szusza Ferenccel és Zsengellér Gyulával játszott együtt. Válogatottbeli szereplését látva igazi „kullancsként” jellemezte a szakma, és Gallowits szövetségi kapitány. Középhátvédként ő testesítette meg az ideális védő eszményképét, aki mellett az ellenfél csatárainak kevés mozgástér adatott. Akár az Aranycsapat tagja is lehetett volna, de élete más fordulatot vett.

UTE csapatkép 1949

Az UTE 1949-ben (Szűcs a sorban balról a negyedik helyen)

 

1948 nyarán az UTE Hévízen edzőtáborozott, ahol az ekkor már nős, kétgyermekes labdarúgó megismerkedett a szintén házas, népszerű táncdalénekesnővel, Kovács Erzsivel, aki éppen zongorista férjével, Boros Lászlóval turnézott a Balatonnál. A sorsdöntő találkozásból szerelem lett, az énekesnő elhagyta férjét, és bár kapcsolatukat igyekeztek titokban tartani, románcuk mégis hamar kitudódott. Ebben az időben az Újpest már a Belügyminisztérium kötelékeiben, Budapesti Dózsa néven szerepelt a magyar első osztályban; játékosai hivatalosan is egy fegyveres rendvédelmi szerv alkalmazásában álltak. Amikor a klub vezetősége tudomást szerezett a kapcsolatról, felszólította a játékost a „szocialista erkölccsel összeegyeztethetetlen”, házasságon kívüli viszony azonnali befejezésére. Annak ellenére, hogy a Dózsában továbbra is alapembernek számított, 1948 októbere után már nem szerepelt a nemzeti tizenegyben, ami feltételezhetően összefüggött a magánéleti problémákkal. A szüntelen igazoltatások, az internálás fenyegető rémképe miatt a pár 1950 szilveszterén elhatározta, hogy disszidál. Olaszországba készültek, Szűcs az AC Milánhoz szeretett volna elszerződni, mivel az olasz együttes korábban már érdeklődött iránta.

 

Kovács Erzsi ifj

Kovács Erzsi

 

A határátlépés megszervezésében Kovács József – mint utóbb kiderült –, beépített ÁVH ügynök volt a segítségükre. A menekülési kísérletet az embercsempész jelentette, így az államvédelmi hatóság tisztjei tudomást szerezhettek a terv minden apró részletéről. Végül 1951. március 6-án hajnalban, egy Vas megyei településen letartóztatták őket, és a velük utazó másik párt. Valószínű, hogy az újpesti egyesületben is volt besúgó, aki jelentette a Belügyminisztériumnak, hogy Szűcs búcsúzkodó hangvételű szavakat intézett a csapattársaihoz. A szökés számos egyéb mozzanata is arra enged következtetni, hogy a hatalom csak a lebuktatásra alkalmas pillanatra várt. Az előzetes megbeszélések ellenére csak egy nappal később indulhattak útnak, mert Kovács József arról tájékozatta a két párt, hogy az autó, amivel mentek volna, lerobbant. Feltehetően a hatóság csak a következő napra tudta megszervezni a rajtaütést. A későbbi tanúvallomásokból kiderül, hogy Szűcsék úgy hitték, a határnál vették őrizetbe őket, valójában Nagytilaj attól mintegy 60 km-re fekszik. Tovább árnyalja a képet, hogy „segítőjük” arra kérte a rendőr főhadnagyi rendfokozattal rendelkező labdarúgót, hogy vigye magával – az egyébként soha nem használt – szolgálati fegyverét. Ez pedig később olyan súlyosbító körülménynek számított, amely a legszigorúbb büntetést vonhatta maga után.

A magyar válogatott Torinóban 1947 május 11

A magyar válogatott Torinóban, 1947. május 11-én (Szűcs balról a negyedik játékos)

 

A vizsgálatok során, immár Budapesten, mind a négyen tartották magukat ahhoz, hogy céljuk nem az ország elhagyása, hanem Kovács József illegális tevékenységének lebuktatása volt. Az énekesnő visszaemlékezése szerint a gyorsított eljárás alatt többször megkínozták őket, végül az asszony akkor tett beismerő vallomást, amikor meglátta Szűcs saját kézírásával lejegyzett üzenetét: „Mondjál el mindent, én is elmondtam mindent.”
A minden nyilvánosságot kizáró perben, amelynek során a vádlottak nem kommunikálhattak a védelmükre hivatalból kirendelt ügyvéddel, 1951. május 19-én hirdettek ítéletet. Míg az énekesnőt, és a másik párt több év börtönbüntetésre, Szűcs Sándort kötél általi halálra ítélték, mivel hazaárulás, fegyvercsempészés és csoportos szökés vádpontokban találták bűnösnek. A labdarúgó helyzetén egyértelműen rontott, hogy rendőrségi alkalmazottként kísérelte meg a tiltott határátlépést. Kovács Józsefet nem vonták felelősségre az ügyben betöltött szerepéért. Szűcs egészen a másodfokú, jogerős ítélet kihirdetéségig nem hitte el, hogy a kivégzést valóban végrehajtják, hiszen a korábbi években Lóránt Gyulát, Mészáros Józsefet, Kéry Károlyt és Egresi Bélát „csupán” internálták disszidálási kísérletükért. Amikor rájött, mekkora bajban van, sporttársainak üzent. Szusza Ferenc értesítette Puskás Ferencet és Bozsik Józsefet, a közbenjárás azonban későn érkezett: mire a játékosok bejutottak Farkas Mihály honvédelmi miniszterhez, Szűcs Sándor már halott volt. Farkas nem titkolta a két sportember előtt, hogy minden hasonló helyzetben ez a sors várhat arra, aki disszidálással próbálkozik.

Szűcsnek esélye sem volt a megmenekülésre, hiszen személyével a rendszer példát akart statuálni. Mivel a II. világháború után a magyarországi labdarúgásban megszüntették a profizmust, a játékosok – hivatalosan – csak civil foglalkozásukért kaphattak fizetést, továbbá az MLSZ 1947-től megtiltotta a válogatott keret tagjainak külföldre igazolását, így nagy számban „lógtak meg” ígéretes hazai labdarúgók egy-egy nyugat-európai profi szerződés reményében. A labdarúgó szövetségnek és a politikai vezetésnek egyaránt érdekében állt a folyamat megállítása, amelyhez kiváló alapot szolgáltatott a két híresség „közerkölcsöt sértő” életmódja, romantikus kapcsolata. Szűcs azért is lehetett megfelelő alanya egy ilyen eljárásnak, mert a vádpontok (a házasságtörés és a hazaárulás) még súlyosabbnak minősültek annak tükrében, hogy formálisan a rendvédelemnél szolgált. Az elrettentő akció elérte célját, hiszen az eseményeket követően, 1956-ig, egyetlen magyar válogatott labdarúgó sem próbálkozott szökéssel.

A Szűcs Sándorról készült karikatúra, Szepes Béla: Gólkirályok, labdaművészek.

A futballvilág hősei c. könyvében. Az, hogy Szűcs helyet kapott az 1957-ben

megjelent kiadványban, egyfajta „titkos” rehabilitálásként értelmezhető.

 

Bár a perrel kapcsolatos összes információt, és Szűcs halálát államtitokként kezelték, kivégzésének híre a labdarúgók körében ismert volt. A „Szűcs-per” dokumentumait, Szűcs Sándor sírjának pontos helyét a sportoló 1989-es rehabilitálásáig nem hozták nyilvánosságra. 1991-ben posztumusz alezredesi rangot adományoztak neki. Azóta Szolnokon labdarúgópályát, Újpesten iskolát neveztek el róla. A történetről 2005-ben dokumentumfilmet forgattak, 2013-ban pedig, Halálcsel címmel, drámát mutattak be az Újpest Színházban. Kovács Erzsi, fogsága idején, több alkalommal kapott álhíreket Szűcs állítólagos felbukkanásával kapcsolatban. 1954-ben, egy öngyilkossági kísérlet után szabadult a börtönből. Idővel folytatta énekesi pályáját, hazai sikerei után 14 évig szerepelt külföldön, immár engedéllyel. 1994 után számos díjjal ismerték el munkásságát. 2014-ben, 85 éves korában hunyt el Budapesten.

Csapó-Baranyi Réka

Felhasznált irodalom:

Glaub Krisztián: Sport és/vagy politika. Farkas Mihály és a Budapesti Honvéd labdarúgócsapata. In: Aetas. 30. (2015) 4. sz. 60.
Takács Tibor: Büntetőterület. Futball és hatalom a szocialista korszakban – Modern magyar történelem. Budapest, Jaffa, 2018.
A Szolnoki MÁV Sportegyesület jubileumi évkönyve. Szerk.: Varga Alexa – Varga Csaba. Szolnok, Szolnoki MÁV SE, 2010.
https://www.magyarfutball.hu/hu/szemelyek/adatlap/993/szucs_sandor (letöltés ideje: 2021.11.03.)
https://www.szoljon.hu/kozelet/helyi-kozelet/szucs-sztori-kivegeztek-hogy-puskasekat-megfelemlitsek-3299707/ (letöltés ideje: 2021.11.18.)
https://www.szoljon.hu/kozelet/helyi-kozelet/szucs-sztori-kivegeztek-hogy-puskasekat-megfelemlitsek-2-resz-3302638/ (letöltés ideje: 2021.11.18.)
https://nfi.hu/hu/film/miert-egy-tragikus-szerelem-tortenete (letöltés ideje: 2021.11.19.)

A budapesti Sokol tornaegylet története

A budapesti Sokol tornaegylet története

A kiegyezést követő gazdasági fellendülés során Budapest igazi világvárossá fejlődött, ahová a Monarchia minden területéről érkeztek a dolgozni, és akár letelepedni vágyók. Nem volt ez másként a cseh és morva vidékek polgáraival sem, amit jól mutat, hogy amíg 1870-ben 6492, addig 1891-ben több mint 15 ezer olyan személy élt a magyar fővárosban, aki a cseh tartományokból származott. Közülük nyilván nem mindannyian voltak cseh vagy morva identitásúak, ettől függetlenül kialakult egy tevékeny közösségük Budapesten, amely több szervezetet is működtetett, és nem csupán önsegélyező, valamint közművelődési feladatokkal foglalkoztak, hanem sporttal is.

A cseh nép sport iránti rajongásának kialakulásában jelentős szerepet játszott Miroslav Tyrš és Jindřich Fügner, akik 1862-ben megalapították a Sokol nevű tornamozgalmat. Eszményképüknek az ókori görög testnevelést tartották, ezért a test és a szellem együttes fejlesztésének szükségességét hirdették. Modern mintaként a német Turnverein mozgalom szolgált számukra, amelynek politikai nézeteit is adaptálták, így a Sokol egyszerre vált a cseh nacionalizmus egyik meghatározó szervezetévé, valamint a 19. század utolsó harmadában – a többi szláv nép bevonásával fiókegyesületi hálózatot létrehozva – a szláv identitás megkerülhetetlen formálójává.

A budapesti cseh közösségben először 1887-ben merült fel egy Sokol egyesület létrehozása, s a kezdeményezéshez csatlakozott az előző évben alapított, a józsefvárosi és az erzsébetvárosi közösséget összefogó Svornost Cseh-szláv Művelődési és Segélyegylet (Českoslovanský vzdělávací a podporovací spolek „Svornost“). Az alapításra végül mégsem került sor, de a Svornost fiatalabb tagjai már ekkor elkezdték a tornázást. Ennek kiteljesedését megtörte, hogy 1890-ben a hatóságok pánszlávizmus, szocializmus és anarchizmus vádjával feloszlatták a Svornostot. A tagság egy része szervezeti keretek nélkül is folytatta az egylet munkáját. Amatőr színielőadást szerveztek a Herz vendéglőbe, aktív kapcsolatot tartottak fenn a Külföldi Cseh Egyletek Szövetségével (Svaz českých spolků zahraničních) és továbbra is hívei maradtak a tornázásnak. Valószínűleg prágai ösztönzésre merült fel ismét a budapesti Sokol megalapításának ötlete.

  1. november 4-én tartották az egylet első gyűlését, amelyen összeállították az alapszabályt, amit a Belügyminisztériumnak kellett jóváhagynia. Végül másfél éven át tartó egyeztetés, és többszöri javítás után 1896. május 18-án elfogadták az alapszabályt, így 1896. július 5-én a Két koronához címzett vendéglőben megtartották a budapesti Sokol tornaegylet (Tělocvčná jednota Sokol) alapító közgyűlését. A 70 fővel megalakuló klub első elnöke Eduard Langenberg, alelnöke Jan Janoušek, művezetője pedig František Rous lett. Az első hónapokban problémát okozott, hogy állandó és kellően felszerelt testedző helyszínt találjon magának az egylet, de a taglétszám fokozatos emelkedésének köszönhetően november elejétől ki tudták bérelni a Nemzeti Torna Egylet Szentkirályi utcai tornacsarnokát, amely akkor nagyszerűen felszereltnek számított.

/A Nemzeti Torna Egylet csarnoka/

Itt tartották első, nyilvános tornabemutatójukat 1897. december 5-én. A torna mellett aktívan szervezték a budapesti csehek társasági életét is. Farsangi bálokat tartottak, amelyre „Farsangi Lapok” (Šibřinkový List) néven újságot is nyomtattak, s ennek mellékleteként jelent meg a „Pest-budai szlávság” („Slovanský živel v Pešt-Budině“) is, amely a magyar főváros szláv közösségeinek életét mutatta be. A Sokolnak nők is tagjai lehettek, ami szintén segítette a taglétszám emelkedését, amely az 1900-as évek elején már meghaladta a 110 főt. Ennek következtében az egyletnek a torna mellett kerékpár, futball és szórakoztató szakosztálya is alakult.

A budapesti Sokol igyekezett kerülni a politikai tevékenységet, de fontosnak tartották a cseh kultúra ápolását, és jó kapcsolatot tartottak fenn a főváros és a közeli települések szláv lakosságával is. A többi cseh egylettel közösen gondozták a Budapesten eltemetett zeneszerző, Josef Slavík síremlékét, megünnepelték Jan Hus és Jindřich Fügner emléknapjait, valamint kirándulásokat szerveztek a szentendrei szerbekhez. A kultúra ápolása céljából könyvtárat is alapítottak, amely 1909-re már több mint 379 kötettel rendelkezett, emellett számos cseh lapra és folyóiratra előfizettek. 1909-től néptánc oktatással is elkezdtek foglalkozni, amelyhez a József Főherceg Szálló ingyen biztosított különtermet, csupán a világítást kellett fizetniük. A táncokat J. Medřický oktatta.

/Az 1907-es Sokol találkozó képeslapja/

A tornaoktatást továbbra is Nemzeti Torna Egylet csarnokában folytatták, heti három alkalommal, de a közönség számára szabadtéri bemutatókat is tartottak a kőbányai Dreher sörgyár kertjében. A budapesti szervezet tagjai 1905-től rendszeresen részt vettek a prágai Sokol-találkozókon, amelyek közül az 1907-es vonzotta a legtöbb külföldi delegációt. A pesti Sokol egylet – taglétszámát tekintve – akkor a 6. helyen állt a külföldi egyletek sorában, és olyan városok tagegyesületei előzték meg, mint Berlin, Drezda, Kijev, München és Tbiliszi.

/Az 1908-as budapesti Sokol találkozó fényképe/

A magyarországi Sokolnak az évtized második felében komoly gondot jelentett a taglétszám stabilizálása; a tagok száma 1908-ig 75 főre csökkent. Vélhetően ennek a problémának az orvoslása vezetett oda, hogy 1910-re már nemcsak cseheket találunk a tagok között, hanem – beszámolójuk szerint – „talán az egész szláv világ képviseltette magát”. Ez a kijelentés nyilván némileg túlzó, és elsősorban szlovák, kisebb részben szerb, lengyel és ruszin tagokat toborozhattak. 1910 azért is fontos év az egylet számára, mert akkor alakult meg 28 fővel kispesti fiókegyesülete, ahová elsősorban az ott alapított textilgyár munkásai léptek be. A torna oktatásokat František Kašpar tartotta.

1911-ben ünnepelte az egylet fennállásának 15. évfordulóját. Ennek alkalmából a József Főherceg Szállóban ünnepséget tartottak, amelyre a budapesti szláv szervezeteken kívül a bécsi Sokol is küldött tagokat. A következő időszak is reményteljesnek ígérkezett az egylet számára. Az 1911-ben létrehozott Magyar–Cseh Ipari Bank hivatalnokai közül többen is beléptek a Sokolba, amely 1913 elejére már 160 taggal rendelkezett, s egy hat tagú tornatanári stáb látta el az oktatást. Némi megingás után a kispesti fiókegyesület működése is stabilizálódott. Ez a fellendülés nem tartott sokáig, mert bár 1914. június 14-én még mintegy 900 érdeklődő előtt tartottak szabadtéri bemutatót a kőbányai sörgyár udvarán, a következő hónapban kitört az első világháború, a hadra fogható fiatalokat besorozták és a budapesti Sokol működése megszűnt.

Iváncsó Ádám

Felhasznált irodalom:

Földes Éva – Kun László – Kutassi László: A magyar testnevelés és sport története. Sport, Budapest, 1982.

Krasovec Ferenc: Sportoló munkások – régen. Budapest folyóirat. 1970/7. szám. 32–34. oldal

Mészáros Andor: A cseh elem a magyar polgárosodásban. A cseh nemzeti mozgalom expanziója. Doktori disszertáció. ELTE BTK, Történelemtudományi Doktori Iskola, Művelődéstörténeti Program, 2007.

Schlosser Imre első válogatott meccse

Schlosser Imre első válogatott meccse

Schlosser Imre 115 évvel ezelőtt lépett először pályára a magyar nemzeti tizenegy tagjaként, és ezzel kezdetét vette első nemzetközi klasszisunk válogatott pályafutása.

Schlosser Imre, aki a magyar futballtörténelembe a Ferencváros legendájaként vonult be, a zöld–fehér klub megalapítása előtt 10 évvel, 1889. október 11-én, Budapesten született. Slózit – ahogy labdarúgó pályafutása során becézték – az FTC figyelmébe két bátyja ajánlotta, és az akkor 15 éves Imrét a zöld–fehérek Malkay Mihály közbenjárásával, 1905-ben szerződtették. A ballábas játékosnak egy meccs elég volt ahhoz, hogy Malaky a lefújás után hivatalosan is leigazolja. Schlosser pályafutása innentől töretlenül ívelt felfelé, és tehetségére egy év leforgása alatt a korabeli magyar válogatott is felfigyelt. 1906 őszén, a csehek ellen Prágában rendezett barátságos válogatott meccsen, már a nemzeti tizenegy tagja volt.

Az első világháború előtt Magyarország és Csehország is az Osztrák–Magyar Monarchia részét képezte, előbbi birodalmon belüli jogállása révén az 1867-es kiegyezés hatására belügyeiben, így sportéletében is sokkal nagyobb autonómiát tudhatott magáénak, mint utóbbi, amely továbbra is az összbirodalmi parlament (Reichstag) döntéseire volt utalva, és ott is csak területi alapon képviseltethette magát. Labdarúgó szövetségét az 1901-es esztendő során mindkét ország megszervezte. A magyar válogatott első hivatalos meccsét 1902. október 12-én Ausztriával játszotta, ami megalapozta az osztrák–magyar mérkőzések örökrangadóinak történelmi hátterét. Az első világháború kitörése előtt Csehország válogatottja hivatalosan nyolc mérkőzést játszott, hetet – köztük az elsőt – Magyarország, egyet pedig Anglia nemzeti tizenegye ellen. Az osztrák atlétikai körök azonban a tartományi szinten autonomikusan szerveződő sportéletet nem tartották kívánatosnak, és javaslatot fogalmaztak meg arra, hogy a nemzetközi versenyeken a birodalom különböző tartományi sportszervezetei közös színekben induljanak. A központosítási törekvések kisebb viszályt okoztak az osztrák és magyar sportszervezetek között, így a magyar és az osztrák labdarúgó szövetségek között kitört konfliktus az első világháború előtt a cseh–magyar sportbarátság felélénkülését eredményezte. E sportbarátságnak a magyar labdarúgásra is kedvező hatása volt, mivel a M. L. Sz. és a Cseh Labdarúgó Szövetség (C. S. F.) a cseh és magyar válogatott csapatok mérkőzéseinek állandósítására szerződést kötött.

Ennek keretében került sor 1906 tavaszán Budapesten, majd 1906 októberében Prágában a két nemzeti tizenegy barátságos mérkőzésére. Bár a korban a magyar válogatott is jelentős erőt képviselt, de hazánkban a fiatal sportág jelentős elmaradásban volt a cseh féllel szemben. Ezért nem meglepő, hogy a korabeli sajtó és „szakma” az összecsapások esélyesének „Bohémia” legjobbjait tartotta. Ehhez képest a csehek a tavaszi budapesti mérkőzésre csak tartalékcsapatot küldtek, és a meccs 1:1-es végeredménnyel zárult. Az őszi visszavágóra azonban mindkét fél a lehető legerősebb kezdőjét küldte gyepre, így Prágában a közönség igazi rangadót tekintethetett meg. Erről a korabeli a Sport-Világ így emlékezett: „a cseh csapat nem hiába viselte az oroszlános jelvényű inget, mert tényleg oly összeállításban állt ki, a mely a legkiválóbb angol csapatoknak is méltó ellenfele lett volna. A Slaviát 9 játékos képviselte és Sparta középfedezete Rezek, s a Meteor jobbfedezete, Kopecky, sem azért kerültek az összeállításba, hogy egyesületük is szerepeljen, hanem mert tényleg a maguk nemében Prága legjobb játékosai.”  A magyar csapat ezzel szemben így állt fel: Domonkos (MTK) – Manglitz (FTC), Molnár I. (UTE) – Szamos (BTC), Szednicsek (Törekvés), Biró (MTK) – Sebestyén (MTK), Károly (MTK), Horváth (BTC), Molnár II. (UTE), Schlosser (FTC).

A csapatok összeállításából is kitűnik, hogy a két válogatott gerincét azok a klubok adták, amelyek a magyar és cseh klubfutballnak napjainkban is meghatározó egyesületei. A csehek tizenegy játékosából tíz a Slavia és a Sparta Praha játékosa volt, míg a magyar fél kezdőjének nyolc játékosát az MTK, FTC, UTE trió adta, mellettük piros sapkában és „aranygombokban” a Budapesti Torna Club (BTC) kettő, a Törekvés egy játékosa lépett pályára. A magyarok kezdő tizenegyéből kitűnik, hogy 17-ik születésnapja előtt pár nappal az a Schlosser Imre is pályára lépett, aki később a honi labdarúgás legendája lett. A korabeli beszámolók alapján a mérkőzés nagy iramban folyt, és az esélyesebb cseh csapat szerezte meg a vezetést. A Nemzeti Sport ezt így foglalta össze: „A csehek biztos győzelem tudatában állanak ki. Csak mikor a mieink rendkivül szivós ellentállását a csatársor részéről mindgyakrabban megújuló támadásokat tapasztalják, kezdenek ők is teljes iramú játékba. Ezen időtől kezdve a mérkőzés befejeztéig a legváltozatosabb és élvezetes játék folyik. Egy összeütközésnél Macsun úgy megsérül, hogy kénytelen a pályát elhagyni, s igy a cseh csapat csak 10 emberrel játszik. Mindkét részről kornerek esnek, mig végre a 22-ik percben sikerül Stary-nak gólt lőni […]” A korabeli játékszabályok még nem tették lehetővé, hogy egy csapat cserélhessen, így a csehek szinte az egész mérkőzést emberhátrányban játszották le. Ennek ellenére megszerezték a vezetést, de a magyarok már a gól utáni váltani tudtak, és az egyénieskedő játék helyett a csapatmunkára helyezték a hangsúlyt, így még a félidőben egyenlítettek: „A magyar csatársor látja, hogy a kitűnő védelem ellen egyéni játékkal nem boldogul, […] teljesen szokatlan összjátékba kezd. A jobb oldal lerohanása meghozza a kiegyenlítést. Sebestyén által levitt labdát Károly a kornervonalról ügyesen adja hátra a centerben előrohanó Horváthnak, ki ezt kapásból lövi és lövését Jenik fogni nem tudja (33. perc) 1:1.”

A második félidőben a magyarok két góllal is elhúztak, de a csehek egyenlíteni tudtak. A mérkőzés vége előtt a vendégcsapat megint vezetést szerezett, ami az addig jó hangulatú hazai közönséget elkeserítette. A prágai szurkolók, akik az esélytelenebbnek tartott vendégek hősies játékának végig sportszerűen tapsoltak, ekkor kezdték felfogni, hogy csapatuk akár vereséget is szenvedhet. A csehek azonban gyors góllal tudtak válaszolni, így végül kialakult a 4:4-es végső eredmény. „Felállás után a magyarok ismét fölénybe kerülnek és gyakori támadásaik eredménynyel járnak. […] A 14-ik percben a szép összjáték eredményeképpen Károly lövi a vezető gólt. Felállás után pár percre egy az egész csatársoron keresztüljátszott labdát Molnár II. befejeli a csehek kapujába. Az eredmény ekkor 3:1 a mi javunkra. […] Domonkos a legveszélyesebb helyzetekben kitűnően véd. A cseheknek mégis sikerül Koschek és Stary védhetetlen lövései által kiegyenlíteni. Közben a kiegyenlítés után a magyar csatársor összeszedve a még meglévő erejét, újból rendiívül hevesen támad. A félidő 41-ik percében a vezetés ismét a miénk. Károlynak […] sikerül a csehek fedezeteit kijátszani és az egyik hátvédet is elkerülve, a labdát az őt nyomon követő Horváthnak leadni, ki a 16-os vonalról egy süvítő lövéssel védhetetlen gólt lő. – 4:3. – E negyedik gól volt különben a legszebb a nyolc közül. Azonban a csehek kitűnő játéka már két perc múlva újabb eredményt jelent […] 4:4. Az ezután következő pár perc alatt az iram nem lankad, de eredményt elérni már nem lehet.”

Az 1906. október 7-én játszott cseh–magyar rangadó szép játékot, fordulatos és nagy iramú mérkőzést, valamint nyolc gólt és a fiatal Schlosser Imre első válogatottságát hozta. Az összecsapáson Slózi nem szerzett gólt és nem adott gólpasszt, de a magyar csatársorba tökéletesen beilleszkedett, így támadósorunk olyan összeszokottság érzetét keltette, mintha már évek óta együtt játszanának. A Sport-Világ erről így elmélkedett: „Az öt csatárról nem tudunk elég hü képet adni. De annyit előrebocsáthatunk, hogy ennél jobb összeállítást s ennél jobb játékot el sem képzelhető.” A közel 17 éves Imrét négy rutinosabb csatártársa mellett külön dicsérettel is illették: „A korára fiatal Schlosser valósággal feltűnést keltett játékával. […] Schlosser és Sebestyén a bal- illetve jobb szélen óriási tempót diktáltak s gyakran ivezték egymásnak a labdát […]”

Schlosser Imre egy év leforgása alatt az FTC mellett a magyar válogatott ígéretes csatárává nőtte ki magát, és a hozzá fűzött reményeket be is váltotta. Minden helyzetből, közelről és távolról, lábbal és fejjel egyaránt nagy pontossággal vette célba a kaput. Sikereinek és népszerűségének csúcsán klubcsapatának és a válogatott tizenegynek is egyszerű, mindig becsületesen, odaadóan küzdő tagja maradt. Az élvonalban – 1905 és 1928 között – több mint két évtizeden át játszott, és a válogatottban is 21 évig szerepelt, 1906 és 1927 között. Nyolc szezonon át (1906–1915) az ő góljai kellettek a Ferencváros sikerkorszakához: hat bajnoki elsőség mellett zsinórban hatszor lett a bajnokság gólkirálya. Tizenhét alkalommal mesterhármast rúgott, kilencszer négy, kétszer öt, egyszer hat és egyszer, egyedüli Ferencváros játékosként, egy mérkőzésen nyolc gólt is lőtt.

1916-ban, a sportszakma nagy meglepetésére, az MTK-ba igazolt, ami előfutára volt a magyar klubfutball átalakulásának. Az első világháború utáni trianoni Magyarországon ugyanis a labdarúgás sportja az amatőrizmus felől a profizmus felé mozdult el. Klasszisát a kék–fehéreknél is megcsillogtatta Schlosser, és csapatával az aktuális bajnokság élén ugyancsak hatszor végzett. Egy éves bécsi kitérő után, 1927-ban újra zöld-fehér mezben lett bajnok, így abszolút csúcstartónak számít a maga 13 elsőségével, és a hét gólkirályi cím (hatszor a Ferencvárossal, egyszer az MTK-val) szintén a legjobb magyar mutató. A 38. életévében járt, amikor címeres mezben utoljára pályára lépett. Legnagyobb sikerét 1911. október 29-én, a Svájc elleni mérkőzésen (9:0) aratta. Ekkor a vendégek hálóját hat góllal „zörgette meg”. 1912-ben, a cári Oroszország csapata ellen (12:0) öt gólt ért el. Az ellenfelek kapuit további három mérkőzésen (1909. Ausztria 4:3, 1911. Franciaország 3:0 és 1912. Németország 3:1) három-három góllal vette be. Schlosser Imre kiugró klub- és válogatott karrierje nemcsak a magyar labdarúgás korai korszakában volt meghatározó, személyéről a kortárs nemzetközi szakma is elismerően nyilatkozott, így Slózi lett a honi futball első, Európa-szerte „jegyzett” klasszisa.

A labdarúgást az aktív játékosi karrierje után sem hagyta el, és edzői pályafutásba kezdett. Magyarországon és külföldön is dolgozott, de sikereket már nem ért el. Kis ideig bíráskodott is, így a sportágat játékosként és bíróként a pályán, edzőként pedig a gyep mellől is irányította. Még megérte a nagy vetélytárs Ausztria elleni 100. találkozót. Az 1955. október 16-ai mérkőzésen Kocsis és Puskás között állva, százezres tömeg elismerő ünneplése közben, „Slózi” végezte el a kezdőrúgást. Ez volt a búcsúfellépte. 1959. július 18-án, 69 éves korában hunyt el.

Nagy Gergely