Rovatunk augusztusi alkalmával egy közel 100 éves programfüzetet mutatunk be, amely egy hajdani nemzetközi vándordíjas atlétikai emlékversenyre készült. Az eseményt a Ferencvárosi Torna Club atlétika-szakosztálya szervezte, amely a club alapítóelnökéről, dr. Springer Ferencről nevezte el az évenként megrendezett tornát.

Ki is volt dr. Springer Ferenc? 1863. október 15-én, Budapesten látta meg a napvilágot egy német származású család gyermekeként. A budapesti piarista gimnáziumban érettségizett, majd a jogi tanulmányait követően ügyvédi pályára lépett. Az 1890-es évek elejétől aktív politikai szerepet vállalt a Függetlenségi és 48-as Párt tagjaként. Munkája és közéleti tevékenysége miatt a IX. kerület ismert és elismert alakja volt, így nem volt meglepő, amikor 1899. április 15-én a megalakuló Ferencvárosi Torna Club első elnökének választották. A következő kicsit több, mint két évtizedben a magyar sportélet egyik legjelentősebb vezetőjévé vált. Aktívan közreműködött a Magyar Labdarúgó Szövetség 1901-es létrejöttében, valamint az Üllői úton 1911-ben átadott falelátós Fradi-pálya felépülésében. Elnöksége alatt a ferencvárosi labdarúgók 8 magyar bajnokságot, 1 Magyar Kupát és 1 Challenge Cup-ot nyertek, mely utóbbi sorozat az Osztrák-Magyar Monarchia labdarúgókupája volt. 1920. október 29-én bekövetkezett halála után nagy űrt hagyott maga mögött a magyar sportéletben.

A Ferencvárosi Torna Club első elnöke: dr. Springer Ferenc

Springer Ferenc jelentőségét jól mutatja, hogy a Ferencvárosi Torna Club azóta is ápolja az egykori elnök emlékét. Már a halálát követő évben, 1921 augusztusában megrendezték a Springer Ferenc nemzetközi vándordíjas atlétikai viadalt, amelynek helyszíne az FTC Üllői úti sporttelepe volt. A versenyen a klasszikus atlétikai számok mellett egy összesített csapatrangsort is vezettek, ahol a dobogós helyezésekért kapott pontok után a legeredményesebb egyesület egy évre hazavihetett egy impozáns, ezüstből készült vándorserleget. A házigazda zöld-fehérek atlétái mellett a hazai mezőny legjobb klubjai: a MAC, az MTK és a BBTE rendszeres résztvevők voltak, emellett pedig német, osztrák és cseh versenyzők is gyakori vendégnek számítottak.

Az első három kiírás alkalmával a házigazda FTC uralta a mezőnyt, 1924-től pedig egy MAC–FTC párharc alakult ki, amelynek során a két klub felváltva nyerte az egyes évek összesített csapatversenyét: 1924-ben MAC, 1925-ben FTC, 1926-ban ismét MAC siker született. Az 1927-es tornát kétnaposra tervezték, amelyen külön versenyszámokban indultak a junior, valamint az I. és II. osztályú felnőtt atléták. Az esemény rangját az is emelte, hogy a Magyar Atlétikai Szövetség ezt az alkalmat tekintette a közelgő Budapest–Párizs atlétikaiverseny válogatójának. Vagyis, aki ezen a tornán a saját kategóriájában győzelmet aratott, azt meghívták a főváros legjobbjait tömörítő keretbe. Ez az eredménykényszer ösztönzőleg hatott egyes indulókra, így Papp Györgyre, az FTC atlétájára, aki az 5000 méteres síkfutás számában új országos csúcsot állított fel.

A versenyen tehetséges fiatal sportolókon kívül rutinos, olimpiát megjárt indulókat is találunk. Egyikük Muskát László az MTK atlétája, aki az 1924-es párizsi nyári játékokon a 4×100 méteres váltó tagjaként a pontszerző 4. helyen zárt. A Springer Ferenc emlékversenyen a 110 méteres gátfutás számában ért elsőként célba. Muskát László pályafutása befejezése után a vendéglátóiparban találta meg a számítását. Ő volt az EMKE Kávéház utolsó tulajdonosa.

Az indulók között volt a klasszikus all-round sportemberek egyik utolsó klasszisa, Szepes Béla is. A kiváló gerelyhajító már ekkor is olimpikonnak számított, igaz 1927-ben még nem a nyári játékoknak köszönhetően, hanem az 1924-ben Chamonix-ban rendezett első téli olimpia révén, ahol a 18 kilométeres sífutás és az északi összetett síelés számában indult. Szepes Béla a sportolói tehetségét leginkább az atlétikában tudta kamatoztatni. 1925-től kezdve zsinórban hétszer nyerte meg a magyar bajnokság gerelyhajítás számát, majd az 1928-as amszterdami olimpián ugyanebben a számban ezüstérmesként végzett. Civil foglalkozását tekintve újságíró és sportkarikatúrista volt, aki ezen a területen is maradandót alkotott. 1965-től kipróbálta magát a szobrászként is, több sporttárgyú kisplasztika fűződik a nevéhez.

A Springer Ferenc emlékverseny legeredményesebb versenyzője a cseh Vilém Šindler volt, aki a 800 és az 1500 méteres síkfutás számaiban diadalmaskodott. A közép- és hosszútáv specialista Šindler egy rutinos versenyzőnek számított. 1925-ig a Sparta Prága színeiben atletizált, majd 1926-tól az SK Židenice versenyzője lett. A 800 és az 1500 méteres, valamint a 10 kilométeres síkfutás többszörös csehszlovák bajnoka volt, 800 méteren többször ő tartotta az országos csúcsot, emellett részt vett az 1924-es és az 1928-as olimpián. Sportpályafutása utolsó éveiben az SK Moravská Slavia Brno versenyzője volt, majd 1932-ben végleg felhagyott az atlétikával.

Sorozatunkkal olyan ritkán látott relikviákat szeretnénk bemutatni a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum gyűjteményéből, amelyek jeles eseményekhez, sportolókhoz, kiemelkedő sportteljesítményhez köthetők, vagy éppen funkciójuk miatt rendelkeznek említésre méltó sporttörténeti értékkel.

A jelen alkalommal Hajós Alfréd olimpiai ezüstérmét mutatjuk be, amelyet 100 évvel ezelőtt, az 1924-es párizsi játékokon nyert a művészeti versenyek építészet kategóriájában alkotótársával, Lauber Dezsővel. Hajós Alfrédról köztudott, hogy ő az első magyar olimpiai bajnok, de az már kevéssé ismert, hogy civil foglalkozását tekintve építészmérnök volt. A Műegyetemen szerzett építészmérnöki diplomát, majd pályakezdő építészként először Alpár Ignác és Lechner Ödön irodájában dolgozott. 1907-ben önálló irodát nyitott és hamar keresett építésszé vált. Számos olyan épületet tervezett, amely ma már városképi jelentőséggel bír, mint a Római katolikus gimnázium Lőcsén, a Magyar Általános Hitelbank palotája Szabadkán, vagy az Aranybika Szálló Debrecenben. A sport iránti szeretete építészként is megmutatkozott. 1922-ben az ő tervei alapján épült meg az Újpesti Torna Egylet Megyeri úti stadionja, majd az 1924-es nyári olimpiai játékok művészeti versenyében egy Lauber Dezsővel közösen készített stadiontervvel második helyet ért el. Így Hajós Alfréd és az amerikai Walter W. Winans az egyedüliek, akik mind sportolóként, mind a szellemi versenyek résztvevőiként olimpiai érmet szereztek.

Nemcsak sportolóként, hanem építészként is kivívta a kortársai elismerését. Nem volt tehát meglepő, amikor 1930. március 12-én a Nemzeti Sportuszoda tervpályázatán őt hirdették ki győztesnek. Március 17-én Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatási miniszter ünnepélyes kapavágásával meg is indult a beruházás. A feszes ütemtervet sikeresen tartották, így december 4-én már próbaversenyeket rendeztek az új uszodában, december 7-én pedig ünnepélyes keretek között, egy nemzetközi úszóversennyel megnyitották a világ első, nézőtérrel is ellátott fedett uszodáját.

Hajós Alfréd a Nemzeti Sportuszoda építkezésén

Átadásakor Európa legnagyobb fedett úszócsarnokának számított a maga 33 m hosszúságú és 18 m széles úszómedencéjével. Vizét kezdetben a margitszigeti termálvízforrás, valamint a Dunából szivattyúzott hideg víz keveréke biztosította. A medence körül 2500 néző befogadására alkalmas nézőteret, az épület körül 800 fürdőzőre elegendő öltözőhelyiséget építettek. Minden szempontból méltó otthona lett a világszínvonalú magyar úszó- és vízilabdasportnak.

Hajós Alfréd elkötelezetten támogatta a Nemzeti Stadion építésének ideáját, és maga is számos stadiontervet készített az évtizedek során. Az elsőt 1913-ban Villányi Jánossal közösen alkotta meg a régi lóversenytér telkére, amely a mai Dózsa György út, Thököly út, és Stefánia út közötti területre tervezett. A következő munkáját 1919-ben alkotta meg, amely görög és magyaros elemeket ötvözött, s helyszínként arra Margitszigetre szánta, amelyet 1919. március 28-án nyitottak meg ingyenesen a főváros lakossága előtt. Az 1930-as évekre a stadionépítés ügye heves vitákat váltott ki az építésztársadalmon belül, amely végül három elismert építész, Borbíró Virgil, Hajós Alfréd, és Maróti Géza tervcsatájában teljesedett ki. Az 1930-as évek második felében egyre radikalizálódó politikai élet őt sem hagyta hidegen. Sportsikereinek köszönhetően a zsidótörvények hatálya alól kezdetben mentességet élvezett, de a nyilasuralom idején már bujkálnia kellett. A szintén olimpiai bajnok Halassy Olivérrel közösen zsidó sportolókat igyekezett bújtatni.

Budapest ostroma után több középület, például a Vajdahunyad várának és a Tőzsdepalotának a helyreállítási munkáit vezette. A Nemzeti Stadion kérdése azonban továbbra sem hagyta nyugodni. 1946 februárjától újra a régi lóversenytérre összpontosított, és számos tervet dolgozott ki az Istvánmezei út, a mai Stefánia út és a Dózsa György út által határolt területre. A Centrális Stadion munkacímre hallgató létesítmény tervezésére a főépítészi megbízást végül mégsem ő, hanem Dávid Károly kapta. Dávid munkáját a tervek elkészítésében Juhász Jenő és Kiss Ferenc, míg a statikai tervezés terén Gilyén Jenő segítette. A korábbi stadionkoncepciók áttanulmányozása után a döntnökök a Hajós által is kiszemelt régi Lóversenytér mellett tették le a voksukat. Az építkezés 1948-ban kezdődött, és időnként lelkes önkéntesek, köztük az Aranycsapat tagjai is bekapcsolódtak a munkába. A megnyitó ünnepséget 1953. augusztus 20-án tartották, Avery Brundage, a NOB elnökének a jelenlétében. A megnyitón díszvendégként Hajós Alfréd is részt vett, aki számára ez egyszerre volt egy álom beteljesülése és keserű csalódás, mert élete munkájaként tekintett a Nemzeti Stadion megtervezésére, ennek ellenére még szakértőnek sem kérték fel a megvalósuló projekthez. Két évvel a stadion megnyitása után távozott az élők sorából.

Hajós Alfréd személye a Sportmúzeum szempontjából is fontos, mert tagja volt annak a Testnevelési és Tudományos Tanácsnak, amely 1954-től megkezdte a múzeum alapgyűjteményének az összeállítását, majd halála előtt a Báthory utca 5. alatti lakását és relikviáinak egy részét a majdani múzeum számára ajánlotta fel.

A nyári Európa-bajnokságra hangolva múzeumunk gyűjteményének egy ritka darabját, az 1948–1953 között rendezett Európa-kupájának győzelmi díját mutatjuk be.

Olaszország, Ausztria, Csehszlovákia, Svájc és Magyarország első alkalommal 1927 és 1930 között egymás közt rendezte meg a Coupe Internationale européenne-t, magyar nevén az Európa-kupát. Ez volt az öreg kontinens első kupasorozata, amelyben nemzeti válogatottak szerepeltek. Mivel az öt résztvevő nemzet mindegyike a kontinens közepén helyezkedett el, a hivatalos Európa-kupa elnevezés helyett a köznyelv Közép-Európa-kupaként emlegette. A FIFA világbajnokságával és a dél-amerikai nemzetek kupájával szemben az Európa-kupa lebonyolítása éveket vett igénybe, hiszen nem egyetlen rendező országa volt, hanem oda-visszavágós rendszerben minden résztvevő hazai pályán fogadta ellenfelét, vagy tett idegenbeli túrát. A két világháború között négy ilyen sorozatot rendeztek meg, de az utolsót, amikor a csoport élén éppen Magyarország állt, az Anschluss megszakította.

A második világháború befejezése után a közép-európai nemzetek kupájának folytatása újra napirendre került. A nyugati szövetségesek és a Szovjetunió uralta öreg kontinens azonban 1945 után két részre oszlott és a későbbi vasfüggöny Ausztriát, Svájcot és Olaszországot Magyarországgal és Csehszlovákiával ellentétes táborba sorolta. A labdarúgás azonban olyan erős hagyományokkal rendelkezett, hogy az aktuálpolitikai események ellenére is lehetővé tette, hogy a korábban szoros kapcsolatban álló közép-európai válogatottak a továbbiakban is rangadókat vívhassanak. 1948-ban az ötödik Európa-kupa küzdelme változatlan névsorral és lebonyolítással vette kezdetét. Az öt résztvevő mindegyike nyolc mérkőzést játszott le, négyet hazai, négyet idegen környezetben. A győzelemért 2, a döntetlenért 1 pont járt és a végső győztes az lett, aki a legtöbb pontot gyűjtötte. Pontegyenlőség esetén a gólkülönbség döntött.

Az 1948. április 21-ei nyitómérkőzésen a magyar nemzeti tizenegy az Üllői úton fogadta a Svájc válogatottját. A mindössze 19 éves Puskás Ferenc már az első percben betalált, de a helvétek három gyors góllal válaszoltak, így 1:3-as előnnyel vonulhattak szünetre. A második félidőben aztán beindult a magyar henger: a svájciak hálóját Deák „Bamba” Ferenc kétszer, Egresi Béla, Szusza Ferenc, Puskás és az újonc Gőcze Sándor egyszer-egyszer zörgette meg, míg a magyar kapuba a helvétek csak egyszer tudtak betalálni. Május 2-án a bécsi „Práterben” az osztrák–magyar örökrangadó, majd 23-án a Fradi-stadionba visszatérve a csehszlovákok elleni mérkőzés következett. A svájci meccsel szemben az osztrák és csehszlovák mérkőzés nagy csatát hozott. Az osztrákok ellen Szusza és Deák révén kétszer is vezettünk, de a mérkőzést végül szerencsés körülmények között 3:2-re a sógorok nyerték. Húsz nappal később a magyarok a csehszlovákok ellen már győzni tudtak, így a bécsi vereségből fel tudott állni a csapat. Egresi az első, Deák a második félidőben zörgette meg északi szomszédunk hálóját, amire a csehszlovákok csak egy kései szépítő találattal tudtak válaszolni.

Az 1949. május 8-ai Magyarország – Ausztria Európa-kupa mérkőzésének összefoglalója: https://www.youtube.com/watch?v=EFdkuxrExOE (Forrás: MLSZ TV)

1949. április 10-ei prágai meccsünk a „Puskás-korszak” egyik legsúlyosabb vereségét hozta. Az mérkőzés első gólját a csehszlovákok a 41. percben szerezték meg, de a második félidőben a magyar kapuba négyet rámoltak be, ezt pedig Puskás és Szusza csak egy-egy találattal tudta kozmetikázni. A végeredmény 5:2 lett, amelynek a szakmai stábban következményei lettek. Gallowich Tibort szövetségi kapitányt menesztették, így az osztrákok elleni hazai mérkőzésre a magyar csapat május 8-án már Sebes Gusztáv vezetésével futott ki. A Megyeri úti stadionban aratott 6:1-es magyar győzelem az Európa-kupa megnyeréséért vívott harcnak újra esélyt adott. Puskás mesterhármast szerzett, Deák két gólt, míg Kocsis Sándor egyet lőtt, amire az osztrákok csak egy találattal tudtak válaszolni. Június 12-én az olaszokat fogadtuk, ahol az Azzurri korán vezetést szerzett, amire Deák tudott válaszolni. Több gól nem született, így az olaszok elleni történelmi győzelem még váratott magára. Ezután egy hosszabb szünet következett, hiszen nemzeti tizenegyünk két kivétellel minden mérkőzését lejátszotta. 1952. szeptember 20-án a Stadion Wankdorfban Svájcot Puskás két góljával és Kocsis valamint Hidegkuti Nándor egy-egy találatával 4:2-re múltuk felül.

Az 1953. május 17-ei római olimpia stadion avatójára szóló belépőjegy. A jegy a híres Curva Nordba az „északi kanyarba” szól

A magyar csapat az utolsó római mérkőzése előtt holtversenyben Ausztriával vezette a csoportját, így a válogatott első Európa-kupa elsősége karnyújtásnyira került. Az 1953. május 17-én játszott mérkőzés több tekintetben is sporttörténeti vonatkozással bírt. Egy olaszok felett aratott diadallal a magyarok nagy lépést tehettek a végső győzelem felé, valamint az Azzurri ellen tartó nyeretlenségi átkot is megtörhették. Ha ez nem adott volna elég súlyt az összecsapásnak, az 1960-as római olimpiának helyszínt adó Stadio Olimpico nyitómérkőzése volt. Az olaszok jól kezdték a mérkőzést, a magyar védelem viszont állta a sarat, majd Hidekuti a 41. percben mindenki meglepetésére megszerezte a vezetést. A második félidőben aztán Puskás Ferenc öt perc alatt két találatot szerzett, amivel a párharcot végleg eldöntötte. Magyarország 1925 után győzte le először saját otthonában Olaszországot és 11 pontjával a csoportot immár egyedül vezette.

A küzdelmeknek azonban nem volt vége, bár nemzeti tizenegyünk többet nem lépett pályára. Csehszlovákia 5:0-ra legyőzte a csoport utolsó helyén álló Svájcot, és ha az Azzurri ellen a genovai meccsen győzni tud, a sorozatot jobb gólkülönbségének köszönhetően még megnyerhette volna. Az utolsó mérkőzésen az olaszok azonban 3:0-ra diadalmaskodtak, így az Európa-kupa küzdelmeit történetében először Magyarország nyerte meg 11 ponttal, 27 rúgott és 17 kapott góllal. Mögötte Csehszlovákia és Ausztria végzett (9-9 pont), negyedikként Olaszország (8 pont), míg az utolsó helyet Svájc foglalta el (3 ponttal). A korabeli erőviszonyokhoz csak viszonyításképpen: Olaszország kétszeres világbajnok volt, Magyarország és Csehszlovákia az utolsó a két VB ezüstérmese, míg Svájc rendezhette az egy évvel későbbi, 1954-es labdarúgó-világbajnokságot, ahol Ausztria bronzérmet szerzett, a helvétek pedig a legjobb nyolc közé jutottak, amit azóta sem tudtak megismételni. Bár ebben a sorozatban közép-európai nemzetek vettek részt, mégis az Európa-bajnokság előfutárának tekinthető. Az 1948–1953-as Európa-kupának összesen csak öt résztvevője volt, de még így is egyel több, mint az 1960-ban megrendezett első Európa-bajnokságon, ahol Csehszlovákia, Szovjetunió, Franciaország és Jugoszlávia részvételével négy csapat indulhatott. A létszámot azóta folyamatosan bővítették, legutoljára a 2016-os franciaországi kontinenstornára, ahol már 24 csapat vehetett részt.

Mivel ekkoriban még nem volt hivatalos győztes avatás, a diadalért járó trófeát Rómában az Olaszország – Csehszlovákia mérkőzés után Barcs Sándor MLSZ elnök vette át. Az 1948–1953 között rendezett Közép-Európa-kupa trófeáját múzeumunk gyűjteménye őrzi. A trófea egy olimpiai ötkarikán elhelyezett koszorúban egy labdát védő kapus, háttérben kapuval. Az Európa-kupának nem volt köze az olimpiai játékokhoz, de mivel a díjat Olaszországban készítették, így azon az ötkarika azért szerepelhetett, mert az Olasz Olimpiai Bizottság mellett ezt a jelképet olasz sportszövetségek is használták. A trófea anyaga bronz és fémötvözet, magassága 35,9 cm, hossza 27,5 cm.

Nagy Gergely