Téli Olimpiák – 1932 – Lake Placid

Téli Olimpiák – 1932 – Lake Placid

Téli olimpiák – 1932 – Lake Placid

Az 1932-es téli olimpia plakátja

Az Amerikai Egyesült Államokban, New York állam északi részén, az Adirondack-hegységben megrendezett első tengerentúli téli olimpia Lake Placid-ban kapott helyett. A nagy távolság miatt csak 17 ország vett részt a játékokon, ahol ezúttal az amerikai és kanadai versenyzők voltak létszámfölényben.

Ezúttal 4 sportág (bob, jégkorongozás, korcsolyázás és síelés) 14 versenyszámában mérhették össze tudásukat a résztvevők. Ezen túl curling és kutyás szánok futásában rendeztek bemutatókat is.

A gyorskorcsolya versenyeken itt indították el egyszerre a sportolókat (korábban párban indultak), ezzel emelve a küzdelem látványosságát. Az újítás sokaknak nem tetszett, hiszen a gyorsaságon túl a verseny agresszív lett, megjelent a nem túl sportszerű kikönyöklés. A többszörös olimpiai bajnok finn klasszis, Clas Thunberg emiatt vissza is lépett a versenyzéstől.

Clas Thunberg dedikált fotója

A síugrás helyszíne is veszélyesebb lett, a pálya meredek volt és a végén tó várta a versenyzőket. Így aki nem tudott kellően lelassulni, az úszással fejezte be az ugrását.

Az amerikai négyes bobcsapat nyert el az aranyérmet. Egyik tagjuk, Eddie Eagen az 1920-as antwerpeni nyári olimpián szintén olimpiai aranyérmet nyert boxolásban. Eddie Eagen ezzel mindmáig az egyetlen sportoló, aki mind téli, mind nyári olimpián aranyérmet tudott nyerni.

Eddie Eagen (a kép közepén áll)

Orgonista Olga olimpiai útlevele

 

Rotter Emília így emlékezett az olimpiára:

„Az 1931. évi magyar bajnokság és a berlini világbajnokság első helyének megszerzése után a közvélemény jogosan várta el tőlünk, hogy az 1932. évi olimpiát is megnyerjük. Anyagi okok miatt sokáig bizonytalan volt az olimpián való részvételünk. Végül társadalmi gyűjtéssel és bemutatókkal összejött a pénz.

Több mint két héttel az olimpia megnyitása előtt indultunk az Amerikai Egyesült Államokba, Lake Placidba, a III. Téli Olimpiai Játékok színhelyére. Liverpoolig vonattal, majd onnan január 21-én a Duchess of York nevű hajóval utaztunk tovább. Mielőtt a nyílt tengerre kiértünk volna, még kétszer kikötöttünk, így egy teljes napot veszítettünk.

A tulajdonképpeni indulás 22-én, déli egy órakor volt Glasgow külső kikötőjéből, szép, napsütéses időben. A harmadik napon azonban a tenger egyre nyugtalanabb lett, és mi egyre rosszabbul éreztük magunkat. A negyedik nap kitört a vihar. Dr. Minnich Jenő, a küldöttségünk vezetője mindnyájunkat ágyba parancsolt. Az egész napot a kabinunkban töltöttük, és nem tudtunk enni semmit. Rettenetes vihar dühöngött az óceánon, a legkomolyabb tengeri betegségben szenvedtünk valamennyien. Különösen Orgonista Olgát és párját, Szalay Sándort, valamint engem viselt meg a háborgó tenger. Társam, Szollás Laci aránylag jól megúszta ezt a napot.

Másnap a hullámok megszelídültek, és a hatodik napon, 26-án már újra jó idő volt. A hajóút hetedik, utolsó napján a kapitány bolondestét rendezett, ami azt jelentette, hogy a rendezvényen mindenkinek valamilyen jelmezbe kellett öltöznie. Nekünk nem nagy kedvünk volt rész venni ezen, mivel a hajóút nagyon megviselt bennünket. A nyolcadik napon teljesen leromlott kondícióban érkeztünk Amerikába, Halifaxba. Alighogy befutott a hajónk, sürgönyt hoztak számunkra, amelyben az amerikai magyarság köszöntött bennünket megérkezésünk alkalmából. Halifaxból vonaton utaztunk Lake Placidba.

A New York állam északi részén lévő település az első pillantásra kellemes benyomást keltett bennünk. Megérkezésünk után, hosszas keresés után megfelelő lakást találtunk, amely egészen közel volt a műkorcsolyázó-versenyek színhelyéhez, a Jégpalotához. Az olimpia szervezői a megnyitóünnepség előtt néhány nappal egy hatalmas luxusklubban ismerkedési estélyt rendeztek a résztvevőknek. Sokan voltak, de mi nem nagyon ismerkedtünk, siettünk haza. A versenyig nem is mentünk sehová, csak gya­koroltunk a jégpályán. Az edzések után pedig nagyokat sétáltunk.

A megnyitó közeledtével egyre több aláírást kértek tőlünk, és adtunk is noteszekbe, kis papírdarabkákra. Ez a népszerűség egyrészt azért volt, mert a páros műkorcsolyázás az érdeklődés középpontjában állt, másrészt nagy esélyesként indultunk ebben a küzdelemben. De nem egyedüli favoritként, ugyanis az 1928. évi olimpiai bajnok francia Joly – Brune páros friss Európa-bajnoki címmel érkezett Lake Placidba. Úgy gondoltuk, a hazai légkörben versenyző amerikai Loughran – Badger páros, valamint a kanadai Wilson testvérpár – amelynek férfi tagja az egyéni versenyben a 4. helyen végezve mutatta be felkészültségét – egyenrangú ellenfelei lehetnek mindkét párosunknak.

A versenyen Lake Placid közönsége nagy szeretettel fogadott és a legjobbaknak kijáró tapssal jutalmazott bennünket. Sajnos ez, meg a kitűnő gyakorlatunk kevésnek bizonyult. A francia páros hatalmas lendülete és az amerikaiak hazai környezete elegendő volt ahhoz, hogy megelőzzenek bennünket. A pontozóbírók véleménye az volt, hogy kűrünk sok akrobatikus elemet tartalmazott. Mivel versenyünk az olimpia utolsó napján volt, másnap már utaztunk Montrealba, a világbajnokság helyszínére.”

Szalay Sándor, Orgonista Olga, Minnich Jenő, Rotter Emília, Szollás László

Rotter Emília kezdetben egyéniben műkorcsolyázott, majd áttért a páros számra. Első partnere Szabó Gyula volt, majd 1929-től versenyzett dr. Szollás Lászlóval, akivel 1931-1936 között megszakítás nélkül országos bajnokok lettek. Párosuk négy évvel később is bronzérmet szerzett a Németországban megrendezett téli olimpián.

Rotter Emília és Szollás László

                                                                                                                      Manhercz Erika

Forrás:

A fehér olimpiák. In: Természetjárás – Turista Magazin. 22. évfolyam, 2. szám. 1976.02.01. 12-13. o.

Herzog Tamás: A téli olimpiák története. A nemzetek és a sportolók a havas-jeges játékokon. In: Élet és Tudomány. 2010/5. szám. 146-148. o.

Horváth István: Fejezetek a téli olimpiák történetéből. In: Képes Sport. 23. évfolyam, 2. szám. 1976.01.13. 18-19. o.

Ivanics Tibor: Magyarországot képviselték az olimpiai játékokon (1924-1936). In: A Magyar Olimpiai Akadémia Évkönyve 2008.

Kertész István: Téli olimpiák. In: História. 2005. 10. szám. 28-29. o.

Magyarok az Olimpiai Játékokon. 1896-2016. Magyar Olimpiai Bizottság. 2017.

Rózsaligeti László: Magyar Olimpiai Lexikon 1896-2012. Ötkarikás érmeseink, Budapest, 2012. 303. o.

Téli olimpiák 1928 – St. Moritz – Svájc

Téli olimpiák 1928 – St. Moritz – Svájc

Téli olimpiák

1928 – St. Moritz – Svájc

Az 1928-as téli olimpia plakátja

Az első, utólag téli olimpiának minősített Chamonix-ban megrendezett versenyek hatalmas közönségsikert arattak. Így 1925-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság úgy döntött, hogy ezentúl a téli olimpiai játékokat is megrendezik a nyári olimpiák évében, és hivatalosan is I. Téli Olimpiának ismerték el a korábbi francia sport heteket Ekkor még a téli olimpiát a nyári versenyek kiegészítőjeként tekintették. Így kezdetben egy ország rendezte mind a nyári, mind a téli versenyeket. Kivételt ez alól rögtön az 1928-as téli olimpia jelentett. A nyári versenyeket Hollandia bonyolította le, ahol azonban az időjárás nem adott lehetőséget a téli versenyek megrendezésére. Így 1928-ban a svájci St. Moritz adott otthont a téli olimpiának.

Most már a szervező ország, valamint a versenyzők is tudatosan tudtak készülni az olimpiára. Ezúttal öt sportág (bob, jégkorongozás, korcsolyázás, síelés és skeleton) 13 versenyszámában indult 25 ország összesen 464 versenyzője. Összességében a férfi versenyzők voltak túlsúlyban, hiszen csupán 26 női versenyző vett részt az eseményen.

Csoportkép a Városligeti Műjégpályán. A képen szerepel többek között az 1920-1930-as évek magyar országos gyorskorcsolya bajnokai közül: Ladányi Gedeon, Wintner István, Eötvös Zoltán, Kimmerling József és Hidvéghy László, valamint Ladányi E., Orczán László és Enyedi.

Az olimpia legnagyobb szenzációja a 15 éves norvég Sonja Henie volt, aki a magyar származású Szabó Hermát legyőzve lett olimpiai bajnok műkorcsolyában

Dedikált fekete-fehér sokszorosított felvétel Sonja Henie-ről. A kép 1929-ben készült Stockholmban. A kép Orgonista Olga hagyatékából származik.

Dedikált fekete-fehér sokszorosított felvétel Sonja Henie-ről. A kép 1929-ben készült Bécsben. A kép Orgonista Olga hagyatékából származik.

A szervezettek körülmények ellenére az időjárást azonban senki sem tudta befolyásolni. A szokatlanul enyhe tél minden versenyszámban megnehezítette a sportolók dolgát. A felolvadt jég és a kásás hó szokatlan körülményeket teremtett.

Magyarország ezúttal három sportágban képviseltette magát: Eötvös Zoltán gyorskorcsolyában, Szepes (Strauch) Gyula síelésben indult, valamint jégkorongcsapatunk is debütált.

Eötvös Zoltán

A jégkorongozók a jéglabdához voltak szokva, amely lényegesen eltért a jégkorongtól, leginkább a gyeplabdához hasonlítható. A jéglabdázás 1899-ben honosodott meg hazánkban, de az első nyilvános mérkőzést csak 1907-ben tartották meg. A legjobb csapatok között tartották számon a Budapesti Korcsolyázó Egylet csapatát, amely sorozatos sikert aratott osztrák, cseh és német klubcsapatok felett is.

Érdekesség, hogy a csapat átlagéletkora is viszonylag magas, 30 feletti volt. A játékosok sajnos a selejtezők során kiestek a küzdelemből.

A 18 kilométeres sífutásban Szepes (Strauch) Gyula képviselte hazánkat, aki a második hivatalos téli olimpián első zászlóvivőnk lett, hiszen a korábbi játékokon a rendező ország képviselői vitték a zászlókat. Gyula testvére, Szepes Béla is kiutazott a versenyre, de az edzésen nagyon csúnyán esett, megrándult a karja, feje és hasa is sérült, így a versenyen már nem tudott indulni. Szepes az olimpia alatt a Nemzeti Sportnak is tudósított, valamint rajzolta jellegzetes karikatúráit az eseményekről. Az edzésen történt sorozatos, köztük az olimpiai címvédő, Tullin Thams bukása arra késztette a szervezőket, hogy megrövidítsék a nekifutó pályát. Így csökkentek ugyan a bukások, viszont az ugrások is rövidebbek lettek.

A sífutás körülményei is borzalmasak voltak, Szepes Gyula 10 kilométernél adta fel a versenyt az eleve nehéz terepen, az olvadó hóban.

Legeredményesebb versenyzőnk Eötvös Zoltán volt, aki három versenyszámban is indult. 10. helyen végzett az 1500 méteres gyorskorcsolya távon, leelőzve számos skandináv riválisát. Az 500 méteres távon 19. lett, míg 5000 méteren a 20. helyen ért célba. Eredménye azért is figyelemre méltó, mert a versenyeket meglehetősen rossz jégen rendezték: a reggeli csípős fagyok ellenére napközben olvadásnak indult a jég, a hibákat számos zászló jelezte. Egyes versenyeket el is kellett halasztani a szokatlanul enyhe idő miatt.

Eötvös Zoltán (a kép bal oldalán)

Eötvös is korának klasszikus sportolója volt, mindenféle sportot űzött, amire éppen lehetősége volt: tavasszal futott, nyáron evezett és úszott, ősszel vadászott és vívott, télen pedig korcsolyázott. 16 éves korától rendszeresen sportolt, amiről testedzési naplót is vezetett.

Eötvös Zoltán portréja

                                                                                                                      Manhercz Erika

Forrás:

Jégkorongozás. In: A magyar sport kézikönyve. Szerk.: Sass Tibor – László István – Antal Zoltán. Budapest. 1960. 145-147. o.

Herzog Tamás: A téli olimpiák története. A nemzetek és a sportolók a havas-jeges játékokon. In: Élet és Tudomány. 2010/5. szám. 146-148. o.

Ivanics Tibor: Magyarországot képviselték az olimpiai játékokon (1924-1936). In: A Magyar Olimpiai Akadémia Évkönyve 2008.

Kertész István: Téli olimpiák. In: História. 2005. 10. szám. 28-29. o.

Magyarok az Olimpiai Játékokon. 1896-2016. Magyar Olimpiai Bizottság. 2017.

Magyar sísport 1913-1933. Szerkesztette: Hensch Aladár. Budapest, 1933. Magyar Sí Szövetség

Nemzeti Sport. 20. évfolyam, 32. szám. 1928.02.15. 1. o.

Nemzeti Sport. 20. évfolyam, 33. szám. 1928.02.17. 7. o.

Nemzeti Sport. 20. évfolyam, 34. szám. 1928.02.19. 7. o.

Pesti Hírlap. 50. évfolyam, 37. szám. 1928. 02.15. 20. o.

Színházi Élet. 1927. 5. szám. 85. o.

Téli olimpiák 1924-Chamonix

Téli olimpiák 1924-Chamonix

Téli olimpiák

1924 – Chamonix

Az 1924-es téli olimpia plakátja

 

Az első „jeges” olimpiának már korábban is voltak előzményei. A skandináv országokban nagy hagyománya volt a különböző korcsolya- és sí versenyeknek: Svédországban 1901 óta rendezték meg az Északi Játékokat, valamint a Vasaloppet sífutást, Norvégiában pedig a Holmenkollen síversenyt. Így elsősorban az északi országok tiltakoztak a téli olimpia megrendezésére, féltve saját versenyeiket. Az ellenállás dacára a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1921-ben határozott a Nemzetközi Téli Sporthét megrendezésére.

Az eseményt 1924 január 25. és február 4. között rendezték meg a franciaországi Chamonix-ban, a Mount-Blanc közvetlen közelében.  Ezen a világversenyen 13 női és 245 férfi versenyző vett részt. A hivatalosan „téli nemzetközi sporthétnek” nevezett eseményt a nyáron megrendezett párizsi olimpia folytatásának tekintették és csak utólag minősítették olimpiává.

A 16 versenyző ország összesen 4 sportág (bob, jégkorongozás, korcsolyázás és síelés) 14 versenyszámában mérhette össze tudását. Érdekesség, hogy a műkorcsolyázás már az 1908. évi londoni olimpián is helyett kapott a nyári versenyszámok mellett.

A legnagyobb szenzáció a svájci bobcsapatot övezte, akik tombolán nyert fa bobbal indultak a versenyeken, a rossz minőségű kásás jég miatt mégis leelőzték a modern bobbal induló sporttársaikat.

Az első téli versenyen hazánk is képviseltette magát a síelés három versenyszámában. A négy férfi versenyzőnk közül Németh Ferenc végzett a legjobb helyen: 20. helyezést ért el az 50 kilométeres sífutásban. Déván István, aki korábban 1912-ben atlétikában indult a stockholmi olimpián, 200 méteren az előfutamig jutott. Ezúttal 18 kilométeres sífutásban és északi összetett síelésben indult. Utóbbi számban helyezetlen lett, de a 18 kilométeres sífutásban a 31. helyen végzett.

Szepes (Strauch) Béla és Háberl Aladár indult még északi összetett síelésben és 18 kilométeres sífutásban, de mindketten feladták a küzdelmet.

Érdekesség, hogy Szepes Béla is indult később nyári olimpián, 1928-ban ezüstérmet szerzett gerelyhajításban. Az amszterdami olimpiára a Nemzeti Sport tudósítójaként érkezett, naponta küldte a híreket és rajzolta karikatúráit.

A magyarok első téli olimpiáját „tanulmányútnak” nevezhetjük. A téli sportok űzésében Szepes Béla leírása szerint a norvégek voltak a legjobbak, akik földrajzi adottságaikat kihasználva már hosszú idők óta kitapasztalták a sízés csínját-bínját. A magyar csapat tapasztalatlanságát mutatja, hogy mielőtt Németh Ferenc nekiindult élete első 50 kilométeres távjának, hosszasan tanakodtak, hogy mi lenne a megfelelő ruházat. A könnyű mozgás érdekében ezért kissé hiányos öltözékben, éhesen vágott neki Németh a távnak. Ruházatát dolgozótársaitól kapta, ráadásul kölcsönléccel állt rajthoz. A hosszú táv miatt a szervezők 8-10 kilométerenként ellenőrző pontokat létesítettek, ahol naranccsal, banánnal és datolyával kínálták a versenyzőket. Németh elmondása szerint annyira éhes volt, hogy a kapott frissítőkön túl a többi versenyző által, az útközben eldobált gyümölcsöket is megette. Végül sikeresen célba ért, de teljesen átfagyott a zord, mínusz 17 fokos időben.

A magyar származású, de osztrák színekben versenyző Szabó Herma (akkori férje után: Hermine Planek Szabó) aranyérmet szerzett a műkorcsolyázók női versenyében. Herma édesapja magyar, édesanyja pedig ismert osztrák műkorcsolyázó volt páros versenyben. Bécsben született és ott is nőtt fel, magyarul már nem tanult meg. Öt világbajnoki címet szerzett egyéniben, kettőt pedig párosban Ludwig Wrede oldalán. Ő honosította meg elsőként a női műkorcsolyázásban az ugrásokat, melyeket könnyedén, elegánsan kivitelezett.

1923 december közepén olyan hírek terjengett, hogy a Magyar Atlétikai Club saját költségén 2 bobsleigh csapatot is indít az olimpián. A két öt fős csapat vezetői Déván István és Dr. Rácz Vilmos lettek volna. Az első hírek arról szólt, hogy a csapat tagjai a MAC és a HUNGÁRIA EE evezőseiből fog állni.

Némileg ellentmond a fentieknek, hogy Dr. Rácz Vilmos hirdetésben verbuvált bob csapatot a téli sporthétre, amelyre előre el is küldte a nevezését. A Nemzeti Sport hasábjain keresett vállalkozó szellemű társakat. Rácz megjelölte a várható költségeket, így feltehetően a MAC nem állta a magas számlát:

„Dr. Rácz. Vilmos bobcsapatot szervez, mint arról már beszámoltunk és ezzel kapcsolatban a következő felhívással fordult ennek a sportágnak a híveihez: „Felkérem mindazokat, akik Chamonix-ban, az olimpiádon, a bobsleigh-versenyen a vezetésem alatt induló 5-ös bobcsapatban (nevezés már elment;) saját költségükön részt akarnak venni, hogy nálam (IV., Váci-utca 40. I. 8. Telefon 195-61. és 140—29.), legkésőbb folyó hó 29-éig akár írásban, akár személyesen, vagy telefonon jelentkezzenek. A túra január 8-tól február 4-ig tart. Költség fejenként kb. 3 millió korona, amely összegben a vásárolandó bob árából egy versenyzőre eső rész is bentfoglaltatik.” Dr. Rácz Vilmos”

Valószínűleg a magas költségek miatt nem talált társakat Rácz. 1924. januárjában a Pesti Napló jelenti, hogy nem nevezte csapatát.  A Sporthírlap korábban arról számolt be, hogy szép számmal lennének ugyan jelentkezők, de Rácz doktor sportembereket keres csapatába.

Úgy tűnik, hogy a későbbiekben azért voltak sportsikerei, ugyanis 1929-ben a svábhegyi ródliversenyt megnyerte. Ekkor már számos ródliversenyt nyert külföldön (Semmering, Tátra) is. Így elmondhatjuk, hogy ugyan bobbal nem jutott ki világversenyre, de a szánkózásban nagyobb sikereket ért el.

Korabeli ródlireklám

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1925-ben Prágában tartott kongresszusán határozott a téli olimpiák létrehozásáról.

 

Források:

A téli olimpiák története a kezdetektől napjainkig. sielok.hu

Dr. Keresztényi József: Olimpia fehérben. In: Magyarország. 9. évfolyam, 4, szám. 1972.01.23. 28. o.

Ivanics Tibor: Magyarországot képviselték az olimpiai játékokon (1924-1936). In: A Magyar Olimpiai Akadémia Évkönyve 2008. 210-225

Herzog Tamás: A téli olimpiák története. A nemzetek és a sportolók a havas-jeges játékokon. In: Élet és Tudomány. 2010/5. szám. 146-148. o.

Magyarok a téli olimpiai játékokon. Szerk. Ivanics Tibor. Magyar Olimpiai Bizottság. 1998.

Magyarok az Olimpiai Játékokon. 1896-2016. Magyar Olimpiai Bizottság. 2017.

Magyar sísport 1913-1933. Szerkesztette: Hensch Aladár. Budapest, 1933. Magyar Sí Szövetség

Takács Ferenc: A téli olimpiák története. I. In: Fejér megyei hírlap. 54. évfolyam, 16. szám. 1998. január 20. 11. o.

Manhercz Erika

 

 

Az 1924-es téli olimpiához kapcsolódó tárgyak a Sportmúzeum gyűjteményéből:

 

A Magyar Sí Szövetség téglalap alakú bronz plakettje, melyet Háberl Aladár kapott . Leltári száma 2013.104.1.

Készítette Berán Lajos

Holfeld Henrik (BBTE örökös elnöke) ezüst emlékplakett, melyet Háberl Aladár kapott. Leltári száma: 2013.122.

Készítette Berán Lajos

Bronz plakett, melyet Háberl Aladár kapott 1933-ban. Leltári száma: 2013.124

Az előlapon a BBTE Fadrusz János által készített Toldi-vándordíj motívuma, a farkasokkal küzdő Toldi alakja látható.

Chernelházi Chernel István: A lábszánkózás kézikönyve

Chernelházi Chernel István: A lábszánkózás kézikönyve

Az első magyar nyelvű sí szakkönyv

A könyv

Az 1897-ben napvilágot látott kiadvány a Sportmúzeum könyvtára Mező Ferenc Gyűjteményének darabja, a Lampel Róbert (Wodianer és Fiai) császári és királyi udvari könyvkereskedés eredeti kiadása. A 78 oldalas papír borítású kötetet 47 metszet illusztrálja.

A könyv két idézettel kezdődik, az egyik a Historia Norvegiae krónikából származik,[1] a másik egy Nansen-idézet.[2] E mottóként is felfogható idézetpár megadja a mű alaphangját: a történeti előzmények alapos tárgyalása, és a gyakorlati sízés minden jótékony hatásának felismerése, tudatosításának szándéka összhangban áll a két fő fejezet tematikájával.

A bevezetésnek a „Tájékoztató” címet adta a szerző, amelyben vázolja a sível való megismerkedésének hátterét, illetve rövid kitekintést nyújt a sízés terén a megelőző néhány év alatt Európa-szerte végbement előrehaladásról. Művét az alábbi szándékkal tette közzé:

„…igen időszerűnek és hézagpótlónak vélem mindazt összefoglalni és feldolgozni, a mit a lábszánkózás elsajátítóinak tudniok szükséges és saját tapasztalataim, tanulmányaim nyomán oly kézikönyvet adni kezükbe, mely őket nemcsak minden idevágó kérdésről tájékoztatja, hanem a mely arra is hivatva van, hogy ennek a testet-lelket izmosító férfias mulatságnak folyton és hamarosan több és több barátot szerezzen, hogy ott azután a hol a viszonyok engedik, sőt követelik, a lábszánkó átmenjen a közhasználatba is és legyen a téli közlekedésnek az a menedéke, melyet mindeddig sokan nehezen nélkülöztek.”

Az első részben („Ismertető rész”) a lábszánkózás keletkezéséről, fejlődéséről, illetve magáról az eszközről és fajtáiról olvashatunk, négy fejezetben. A gazdagon illusztrált fejezetek széleskörű ismeretanyagon alapulnak.

A második részben („Gyakorlati rész”), amely három fejezetből áll, a lábszánkózás módjáról, gyakorlati és sport értékéről ír, nem feledkezve el annak örömszerző, szórakoztató jellegéről, ami már feltétlenül a sportszerű tevékenység velejárója. Vagyis a szerző egy percig sem hagy kétséget afelől, hogy elsősorban sporttevékenységről és sporteszközről van szó. Stílusa olvasmányos.

Végül a függelék következik, amelyben gyakorlati segítséget, útmutatást ad azok számára, aki szívesen megismerkednének a sporttal; felsorolja azoknak az általa gondosan kiválasztott és megbízhatónak tartott budapesti és külföldi cégeknek a nevét, amelyektől megrendelhető, illetve megvásárolható a sportoláshoz szükséges felszerelés. A 19 megnevezettből 3 magyarországi, utóbbiak természetesen budapestiek, belvárosiak: Huzella M., valamint a Thonet testvérek (Váci utca), Zubek és Társai (Egyetem tér).

[1] „A lappok síma faléczeket, melyeket „aandrer-nek“ hívnak, kötnek talpuk alá s madárnál is sebesebben iramlanak a havon és hegyeken át.- Historia Norwegiae 1200.”

[2] „Semmi sem aczélosítja jobban az izmokat, semmi sem teszi hajlékonyabbá, ruganyosabbá a testet, semmi sem képesíthet nagyobb ügyességre, körültekintésre, semmi sem szilárdíthatja inkább akaratunkat és semmi sem teheti frissebbé lelkületünket, a lábszánkózásnál.- Dr. Nansen Fridtjof 1801.”

Hirdetés a Nemzeti Sport 1910. március 5-i számából

A szerző

Az apai részről köz-, anyai oldalról főnemesi származású[3] Chernelt gyermekkora óta vonzott a madarak világa, s már 17 évesen madártani cikket jelentetett meg a Vadász Lap című újságban. Apja kívánságára jogot hallgatott és végzett, majd a soproni közigazgatásban kezdett dolgozni. Egy évvel később azonban lemondott állásáról, hogy minden idejét és energiáját a madártannak szentelje.

Ekkor már két éve ismerte Herman Ottót, aki atyai jó barátja és példaképe volt, sokat dolgoztak együtt – egyebek mellett – a Herman Ottó által szervezett, tudományos céllal létrejövő madármegfigyelések során.

Chernel megszámlálhatatlan cikket és tanulmányt publikált. Az első tudományos igényű, magyar nyelvű madártani szakkönyv szerzője („Magyarország madarai – különös tekintettel gazdasági jelentőségökre” – 1899). A Madarak és Fák Napjának magyarországi hagyományát is ő teremtette meg: 1902-ben szervezte meg azt első alkalommal.

1891-es norvégiai útja során, amelyen feleségével Tromsø vidékén végeztek madártani megfigyeléseket, egy norvég postahajón megismerkedett a két évvel azelőtti Nansen-expedíció egyik résztvevőjével. A megismerkedés talán nem is a legjobb szó, hisz a derék Ole Ravna az expedíció révén szerzett pénzét leginkább pálinkára költötte, amelyet a hajón sem nélkülözött, így nemigen volt képes társalgásra. Épp ezért a kapitány – aki részletesen beszámolt a grönlandi expedícióról Chernelnek – testi épsége védelmében a fedélzeten a hajókorlátnak kötözte a lappot.

Chernelt elvarázsolta a történet, mely szerint Nansen és csapata sítalpakon tette meg a 45 napos felfedező utat. A Vasárnapi Újság 1893. évi 7. számában megjelent: A lábszánykózásról[4] című írásában – amely talán az első alapos, magyar nyelvű újságcikk a sí és a sízés fejlődéstörténetéről – így ír a hajón történt furcsa találkozásról:

„De bár eszmélete távol volt, puszta jelenléte is önkénytelenül a norvég «ski»-re irányította gondolataimat, mert tudni való, hogy épen Nansen egész expediczióját erre az eszközre alapította

 

[3] Festetich Mária grófnő

[4] A három évvel későbbi megjelent könyvben már mellőzte az ipszilon használatát

Chernelházi Chernel István ornitológus, természettudós

 

(1865. május 31. Kőszeg – 1922. február 21. Kőszeg)

 

Természetesen norvég útjáról Chernel már sítalpakkal tért vissza hazájába, és a sportszerű sízés egyik lelkes népszerűsítője lett[5]. Egyúttal érdeklődni kezdett a sport európai jelenléte felől; könyvében a Kelet-Európának nevezett terület a teljes kontinens nem skandináv részét jelöli

 

A sísport meghonosodása a mérsékelt égövi Európában

A norvég ski. Hogy is állunk ezzel? Könnyedén állíthatnánk, hogy a sí a norvégok számára ugyanazt jelenti, mint ami a futball az angoloknak, s hogy Norvégia (és Lappföld) a sísport bölcsője. Rögtön jönne az ellenvetés: a futball par excellence sportjáték, a sízés pedig eleinte elsősorban a mindennapi élet, a megélhetés eszköze, illetve harcászati műveletek segítője volt. S noha ez így igaz, mégis kitarthatunk e felületesnek tűnő összevetés mellett.

 

[5] 1893-ban, Utazás Norvégia végvidékére címmel megjelent művében Chernel már beszámolt a sízéssel való megismerkedéséről.

A havon való közlekedés megkönnyítésére az északi természeti népek körében évezredek óta számos kísérlet született az egész világon. A modern sílécek elődei többnyire fából, nyersbőrből, esetleg csontból és kötelekből célszerűen összeállított, a mai sílécekhez képest különféle formájú, leginkább tányér alakú hótalpak voltak. A lappoknak köszönhető a hóval érintkező felület keskenyebb, hosszúkás alakjának kialakítása, amely a könnyebb, gyorsabb mozgást segítette elő. Mindez pedig már a modern sporteszköz előképe.

Chernel saját illusztrációja a Vasárnapi Újság 1893. évi 7. lapszámában

 

Nansen korának egyik legjobb sífutója volt, kiváló sporteredményekkel büszkélkedhetett, és a sísport is látványos fejlődésen ment át Norvégiában, a XIX. században. Ott létesült a világ első síklubja, sí iskolája, s ott rendezték az első síversenyt is. Nem véletlen, hogy a norvégok az első pillanattól kezdve nemzeti sportjuknak tekintették a sízést.

Chernel azt tapasztalta, hogy a Nansen-expedíció hírére ugyan nem minden előzmény nélkül, de szinte robbanásszerűen kezdődött meg a modern értelemben vett sísport térhódítása Európában. Főként német és osztrák földön – köszönhetően nem kis mértékben annak, hogy Nansen grönlandi expedícióról szóló, 1890-ben megjelent úti beszámolóját azonnal lefordították. Chernelhez is az egyik német fordítás jutott el.

Hamarosan Európa-szerte egyesületek alakultak, versenyeket rendeztek, az első nemzetközi versenyt az ausztriai Mürzzuschlagban, ahol jelenleg is látogatható a világon ugyancsak elsőként létesült, téli sportokat bemutató múzeum.

Az Osztrák-Magyar Monarchia egyébként jóval megelőzte a mérsékelt égövi Európa összes többi nemzetét a sísportban, s ebben – közvetve – megint csak egy expedíció játszott szerepet: az eredetileg az északkeleti átjáró felkutatására osztrák-magyar finanszírozással létrejött északi sarki, ún. Payer-expedíció (1872 – 1874), évekkel Nansen grönlandi útját megelőzően.[6]

Közvetlenül pedig egy cseh származású osztrák síoktató, tanár és szakíró, Mathias Zdarsky, akit mindkét expedíció inspirált, ennek nyomán megalkotta az alpesi földrajzi és hóviszonyokhoz leginkább alkalmasnak tűnő, eleve rövidebb sítalpat, amely kötése – ezáltal technikája révén is – lényegesen eltér az északitól (Telemark, Christiania).

 

[6] Julius von Payer főhadnagy, az expedíció vezetője Bécsben később bemutatta az általuk használt sítalpakat.

Mathias Zdarsky

 

(1856. febr. 25. Kožichovice, Osztrák Császárság – 1940. jún. 20. St. Pölten, Ausztria)

 

Zdarsky ún. lilienfeldi kötése merev, ami szilárdan tartja a talpat, ellentétben a norvég kötéssel, ami csak a lábujjakat tartja, ezáltal irányváltoztatáskor a lábak oldalirányú kimozdítása is szükségszerűen megtörténhetett. Zdarsky azonban a síre fémplatnit helyezett, a cipőt pedig oldalról bőrszíjjal biztosította, megalapozva ezáltal a támasz elvén alapuló új, alpin-technikát. Ő maga még egy botot használt, Georg Bilgeri, az alpin technika továbbfejlesztője már kettőt.[7]

 

[7] Chernel könyvének borítóján az egybotos technika illusztrációja látható, de a második részben hosszan értekezik a bothasználat változatairól és jelentőségéről.

A szervezett sízés kezdetei Magyarországon

 

Noha a XIX. század második felében több, sokat ígérő egyéni kezdeményezés volt hazánkban,[8] a sísport aktív követőinek száma nem szaporodott számottevően, egészen a XX. század elejéig.

1894-1895-ben jöttek létre a szervezett sport első csírái a Trencsén megyei Illaván és Kolozsváron[9]. 1908. január 9-én pedig létrejött a Magyar Si Club, Budapesten.

Az első országos síversenyt a Magyar Turista Egyesület Egyetemi Osztálya rendezte a Dorog melletti Gete-hegyen, 1908. január 19-én.[10]

Az első fővárosi síversenyt a Normafánál, 1909. február 28-án rendezték a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület és a Magyar Si Club szervezésében.

Az első magyar – északi összetett[11] – bajnokságot 1911-ben bonyolították le, Tátraszéplakon. Ugyanabban az évben adták ki az első szabálykönyvet. Az első magyar bajnok Baján Artúr volt (1912).

A Magyar Sí Szövetség – 14 tagegyesülettel – 1913-ban alakult meg.

 

Lábszánkó, sikolya és társaik

Chernel lábszánkózásnak hívja művében a sízést, és kitart ezen elnevezés mellett annak ellenére, hogy nem sokkal a Vasárnapi Újságban megjelent cikke után ugyanott, Sándor Miklós tollából Lábszánykó vagy sikolya címmel (Vasárnapi Újság, 1893. évi 11. száma) megjelent egy reflexió. Szerzője arra utal, hogy a magyar népnyelvben régóta meghonosodott sikolya, sikolyázás szavak alkalmazása megfelelően értelmezi a tevékenységet, és magától értetődőbb lenne az erőltetettnek tűnő lábszán(y)kó kifejezésnél.

Chernel – könyvében – kiterjedt, kissé indulatos lábjegyzetet szentel a válasznak, amelyben egyebek mellett kifejti, hogy a sikolyázás nem egyértelműen sízést jelent.

A lábjegyzetet teljes terjedelmében idézzük:

„Ez okból nem használom a norvég ski magyarosítására a sikolya s a mozgásra a sikolyázás szókat. Mert a mai ski és a régi sikolya közt csak olyan különbség van, mint a számszerijj és a puska közt, bár lényegileg egy czélra szolgálnak s hasonlítanak egymáshoz. Sikolyázás és lábszánkózás is közel jár egymáshoz, de mégis nagy távolság választja el őket. Mikor a ski meghonosodott, sokat gondolkoztam annak magyarosításáról s egészen véletlenül tudtam meg, hogy környékbeli magyar községeink látva engem, azt mondták, hogy lábszánkóim vannak. Kaptam e néven, mert mindenesetre a legtalálóbb megjelölése e szerszámnak.[12] Előbb azt a német „Schneeschuh” fordításával hóczipő jelöltük meg, majd jött a hótalp, a mi elég jó a Schneereif-re; azután a hófutó, talpszán, korcsolyaszán, hókorcsolya. (Ez a svédek és finnek azon hosszú fakorcsolyáira illő név, melyeket keményre összefagyott hóban használnak.) Hogy a lábszánkó mindezeknél jobb, az kétségtelen, mert világosan reá mutat az eszköz milyenségére, használatára s arra is, mivel használjuk. El is terjedt ez a név hamarosan, csakis egy napilap kifogásolta azt mindjárt kezdetben s korcsolyaszánt ajánlotta lábszánkó helyett, mint a mely szóösszetétel szokatlan. No hát korcsolyaszán csak oly szokatlan, e mellett még kétértelmű, mert vonatkoztatható a korcsolyázásnál használt támlásszánokra. Vagy a zacskózsák jobb a lábzsáknál?!” (I. m. 11. oldal)

A lábszánkózás elnevezés olyannyira meghonosodott, hogy Czánt Hermann főhadnagy: Téli alpinizmus és katonai szolgálat a hegyvidéken című, 1909-ben megjelent könyve is ezt a kifejezést használja, csakúgy, mint Szivos Béla újságíró (Vasárnapi Újság) Nansen-expedícióról írt könyve: Nansen utazása lábszánkón Grönlandon keresztül (1911). De lábszánkózás elnevezéssel hivatkozik a sportágra – nagyjából Chernellel egy időben – Hangay Oktáv, akadémiai tanár, a kolozsvári egyetemi sportélet egyik megteremtője, a városi síklub megalapítója is.[13]

Itt kell elismerni azonban azt is, hogy – nagyjából egyidejűleg Chernellel – Jankó János is kiadott egy Nansen-könyvet ezzel a címmel: Grönlandon át hóczipőn.

Látható tehát, hogy az elnevezések a XIX. század végén és a XX. század első évtizedében elég vegyes képet mutatnak. Mindenképp elismerésre méltó, hogy magyarításban gondolkodtak, illetve képesek voltak élni a magyar népies nyelv páratlan kifejező ereje adta lehetőségekkel. Meg kell állapítani, hogy valóban leleményes újítások születtek a sporteszköz és a sportág megnevezésére. Ugyanakkor az eredeti – ski (szki)– elnevezés is használatos volt a korai sport és természettudományos publikációkban egyaránt.

Idővel végül „kompromisszumos” megoldás született. Miután a sportág rövid idő alatt – összességében – elképesztő fejlődésen ment át (technikai újítások, háttéripar, kereskedelem), a XX. század elejétől az elnevezések is változtak: a lábszánkó, sikolya és a többi lassan a feledés homályába veszett, hogy aztán a ski Európa-szerte ismert elnevezéséből – egy kézenfekvő egyszerűsítéssel félreérthetetlenné téve a megnevezni szándékozott sportágat – megszülessék az eredeti kiejtéshez legközelebb álló – sí – kifejezés.

Ennek történetét érdemes végigkísérni a Nemzeti Sport című lap néhány egymást követő számában.

A sísportról Serényi Jenő[14]: A szki-sport Magyarországon című, 1907. végi, 1908. eleji, Nemzeti Sportban megjelent cikksorozatáig nemigen volt rendszeres vagy érdemi híradás, legkevésbé magyar vonatkozásban. A lap Jégsport rovata főként a korcsolyázásról szólt. A Magyar Si Club megalakulását közvetlenül megelőzően azonban észrevehető változás kezdődött: megszaporodtak a síversenyekről, sízésről szóló írások és egyéb népszerűsítő cikkek, s attól kezdve, hogy a Nemzeti Sport 1908. január 18-i száma beszámolt a Magyar Si Club megalakulásáról, a sí téma komoly figyelmet kapott a lapban. Abban az időben – szerkesztőségi ajánlásra – történt javaslat a fonetikus sí elnevezésre a szki helyett. Érdekes, hogy Serényi – nagy valószínűséggel az egyesület közbeni megalakulására is tekintettel – alig egy hét elteltével megfogadja a tanácsot, és az ugyanabban a számban jegyzett cikkének már a következő címet adja: Si turám a Pilis hegységen át. S noha a január 25-én megjelent szám az újdonsült, ünnepelt műkorcsolyabajnok és leendő világbajnok[15] Kronberger Lili egész alakos fotóját közli, a Jégsport mellett – Hósport címen – immár külön rovat szerepel a lapban, amelyben a sízés is szerepet kap.

Mindez a gyors fejlődés azonban semmit sem von le Chernel és úttörő kötete érdemeiből, sőt! Sporttörténeti szempontból igazi csemegének számít a mű, különösen, ha arra gondolunk, hogy az első magyar nyelvű sí szakkönyv szerzője – egy személyben a lábszánkó kifejezés bevezetője és a sportág egyik első lelkes és nagy hatású hazai népszerűsítője – „főállásban” valójában korának egyik legnagyobb magyar természettudósa: híres ornitológus volt.

 

[8] Talán a leghíresebb a „nagy elsőink” között: dr. Zsigmondy Emil (1861 – 1885), a tragikusan fiatalon meghalt alpin hegymászó, aki remek túrasíelőnek számított. Neves követői között találjuk dr. Téry Ödönt, Bély Mihályt és Demény Károlyt is – ők még Norvégiából hozatták a léceket.

[9] A sporttörténetírás a Kolozsvári Ski Clubot tartja Magyarország első sí egyesületének.

[10] Chernel szerint – bár kijelentése vitatott, és könyvében ő maga sem állítja teljes bizonyossággal – az első, országos síversenyt az Achilles Sport Egyesület rendezte Szabadka és Újvidék között, 1896 februárjában. Ezen a versenyen kerékpárosok és lábszánkózók indultak. I. m. 72. oldal

[11] Az északi összetett verseny eredetileg futásból, ugrásból és ún. műversenyből állt. Utóbbi kötelező és szabadon választott elemekből épült föl. Az első síversenyek és bajnokságok nagyjából ebben a rendszerben zajlottak Magyarországon.

12 Chernel – noha a kifejezés bevezetését neki tulajdonítja a sporttörténetírás –, amint szerényen elhárítja ezt a dicsőséget.

[13] Feljegyzések szerint az 1890-es években már a kolozsvári ifjak is használták a lábszánkózás kifejezést.

[14] Serényi Jenő a Magyar Si Club egyik alapítója.

[15] A következő lapszám beszámol Kronberger Lili első világbajnoki győzelméről.

Farkas Ágnes

Száz éves a testnevelési törvény

Száz éves a testnevelési törvény

Pontosan száz éve, 1921. december 21-én fogadták el a testnevelési törvényt, hosszas egyeztetések után.
Az 1920-as trianoni békediktátum elfogadása merőben új helyzet elé állította az országot. Az ország területének szétdarabolása miatt a kultúrpolitika is új megvilágításba került. Újra a köztudatba emelték a Széchenyi István által megfogalmazott kultúrfölény gondolatát, mely szerint fontos az ország kulturális színvonalának emelése, hogy Magyarország ezzel is kiemelkedjen az európai nemzetek sorából. Ennek az elvnek a szellemében újult meg a magyar oktatás rendszere, valamint értékelődött fel a sport szerepe. Az 1920-as években új tanterveket vezettek be a népiskolában, polgári iskolában és középiskolában is. Erősödött a világnézeti-politikai nevelés és megjelent az irredentizmus az oktatásban is.

Az 1930-as december 19-i OTT gyűlés részvevői a Magyar Testnevelés Háza Nagy Tanácstermében. A résztvevők balról jobbra: Szukováthy Imre, Soós Pál, Vasadi Balogh György, Páskándy János, Szent-Györgyi Imre, Pellermonn Arthúr, Krencsey Géza, Kmetykó János, Gerevich Zoltán, Ágotha Árpád, Klebelsberg Kunó, Prém Loránd, Ugron Gábor, Andrássy Géza, Rády József, Zuber Ferenc, Rakovszky István, Mokcsay Dezső, Karafiáth Jenő, Tárczay Felicides Román, Muzsa Gyula, Kuncz Ödön, Lieber Béla és Gerde Oszkár.

A sport megjelenésének az állami politikában már voltak előzményei a világháború előtt is. Két évnyi egyeztetés után 1913-ban adták ki a 13. törvénycikket, mely létrehozta az Országos Testnevelési Alapot. Ugyanebben az évben az Országos Testnevelési Tanács is létrejött Berzeviczy Albert vezetésével. A tanács már ekkor kidolgozta az ifjúság egységes nevelésének tervezetét.

Válogatott cikkek a Nemzeti Sport hasábjairól

A világháború a magyarországi sportéletet is felforgatta, a vidéki sportszervezetek több mint fele elveszett, számos egyesület szűnt meg, illetve sok sportoló halt meg a frontokon hazája becsületéért küzdve. A háború után mégis nagy társadalmi igény mutatkozott a sportélet mind civil, mind állami megszervezésére. Mindeközben a háborúban betöltött szerepünk miatt számos világversenyen nem vehettek részt a magyar versenyzők, így az 1920-as belga rendezésű antwerpeni olimpiára sem hívták meg a vesztes országokat brit és belga kezdeményezésre. Ráadásul a nemzetközi szövetségekből is kizárásra kerültek az érintett országok képviselői a sportblokád miatt.
A trianoni békediktátum az általános védkötelezettséget is felszámolta, így az ifjúság katonai előképzésére a sport előtérbe helyezése jelentett megfelelő alternatívát. A fiatal fiúk testedzésére a tanórákon, valamint azon túl a cserkész-, illetve levente mozgalomban nyílt lehetőség. A cserkészet már 1912-ben megjelent Magyarországon, de csak a háború után lett népszerű az ifjúság körében. A levente mozgalmat pedig a testnevelési törvény keltette életre.
A testnevelési törvény kapcsán az indítvány beterjesztője a két világháború közötti időszak egyik legjelentősebb sportvezetője, Karafiáth Jenő ipolyszalkai képviselő volt, aki később, 1923-1931 között az Országos Testnevelési Tanács elnöki tisztségét töltötte be. 1920-1923 között a Magyar Turista Szövetség társelnöke is volt, 1932-ben vallás- és közoktatásügyi miniszter, 1937-1942 között pedig Budapest főpolgármestere. Indítványa kapcsán számos egyeztetés történt az érintett minisztériumok (belügyi, földművelésügyi, honvédelmi, igazságügyi, népjóléti, pénzügyi és propaganda) között. Viszota Gyula a nemzet újjászületésének lényeges eszközeként emelte ki a testnevelés kérdését, melyet végül Imre Sándor államtitkár rendezett 10 paragrafusba. A törvényjavaslatot 1921. júniusában tűzték újra napirendre a Nemzetgyűlésben. A júniusi vitában 163 képviselő látta el támogatólag aláírásával az indítványt, mégis egészen december 19-ig kellett várni az ügy folytatására. Végül december 21-én adott hírt a sajtó a törvény elfogadásáról.
A később leventetörvénynek is nevezett testnevelési törvény több célt is szolgált. Egyrészt a trianoni békediktátumra reflektált azzal, hogy az ifjúság burkolt katonai előképzését megszervezte. A törvény elrendelte az iskolát elhagyó ifjúság (csak a fiúk) kötelező testnevelését 12-21 éves korig. A leventeoktatók (általában leszerelt, vagy tartalékos katonák) hétvégente tartottak két órás foglalkozást a fiataloknak, mely során a testnevelésen túl a menetgyakorlatot és a fegyverhasználatot is elsajátíthatták. Nyaranta két-három hetes levente táborokat is tartottak. A nevelés vallásos jellegét mutatja, hogy a leventéknek előírták a kötelező istentiszteleten való megjelenést is vasárnapokon és ünnepnapokon. A képzésen tehát érvényesült a testin túl az erkölcsi és nemzeti hazafias nevelés.
A levente intézmény a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium irányítása alá került, mely az anyagiakat és az 1924-ben visszaállított Testnevelési Alapot is kezelte. Az testnevelési törvény 1924-es végrehajtási utasítása a levente nevelésre törvényhatósági testnevelési bizottságok megalakítását indítványozta elő minden megyében és törvényhatósági jogú városban. A bizottságok feladata volt a levente egyesületek megalakítása, az ifjúsági oktatók képzése, valamint a helyi testnevelési alapok kezelése. Háromféle hatáskörrel rendelkező testnevelési alapot hoztak létre: országos, törvényhatósági és városi, valamint községi.
A nagyobb (ezer fő feletti) vállalatok, intézmények és üzemek részére is előírta kötelezően a sportpályák létesítését, ezzel letéve a vállalati sport alapjait. Egyes vállalatok saját levente egyesületet hoztak létre, de előfordult az is, hogy több cég közösen összeállva teljesítette a levente kötelezettséget. Az egyetemek és főiskolák ezen a területen is autonómiát élveztek, jelen esetben önként vezették be a kötelező testnevelést.
Továbbá a városok és egyéb települések is kisajátítási jogot kaptak sport célú építkezések telekigényének biztosítására. Ez kedvezett a sport decentralizálásának is, hiszen a budapesti sportélet mellett lökést adott a vidéki sport fejlődésének is, egészen a legapróbb falvakig. A sport tehát már nem csak egyes néprétegek kiváltsága volt, hanem a törvény létrehozta az iskolán kívüli testnevelést, a tömegsportot is.
Klebelsberg Kuno 1925-ben a Nemzetgyűlés előtt elhangzott beszédében egyértelművé tette, hogy a kultusztárca alapfeladatai közé tartozik a honvédelem:
„Szeretném a köztudatba belevinni, hogy a trianoni béke következtében lefegyverzett Magyarországban a kultusztárca voltaképpen honvédelmi tárca is. Honvédelmi tárca olyan értelemben, hogy most elsősorban a szellem, a művelődés fegyvereivel kell védeni hazánkat, és ezekkel az eszközökkel kell mindig újból és újból bizonyítanunk a világ nemzetei előtt, hogy a magyar viszontagságos életének második ezer esztendejében is életképes, erős és hogy bántani nagy történelmi igazságtalanság.”

A Nemzeti Torna Egylet Csarnoka az 1920-as években

A testnevelési törvény rendelkezett a Testnevelési Főiskola és a Nemzeti Stadion felállításáról is. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium fenntartásában létrejövő főiskola elsődleges feladatának nevezték meg a megfelelő testnevelési szakembergárda képzését. A 8-as pont pedig egyértelműen kimondta, hogy Budapesten szükséges egy olyan nagyszabású stadion építése, ami az olimpiának és egyéb világversenyeknek, valamint ünnepségeknek is otthont adhat. A Nemzeti Stadion kérdése már az első, 1896-ban megtartott olimpia óta szerepelt a Magyar Olimpiai Bizottság programjában. A stadion kérdése azonban így sem oldódott meg rögtön. Végül számos terv- és helyszínváltoztatás után 1948-ban kezdték meg a Népstadion építését, melyet 1953. augusztus 20-án nyitottak meg.
A törvény azonban pénzügyi kérdések miatt egészen 1924-ig nem került végrehajtásra, pedig még Horthy Miklós kormányzó is kiállt az ügy mellett. Végül a végrehajtási utasítást 1924 január 31-én adták ki. Elsőként a kultuszminisztériumban felállítottak külön egy testnevelési ügyosztályt, melynek feladata a végrehajtási utasítás kidolgozása volt (VKM 1924/9000).
Az utasítás egyes pontjaival, így az iskolai testnevelési paragrafusokkal a többség egyetértett. A 12-21 év közötti iskolába nem járó fiatalok „levente” képzését illetően azonban számos ellentét feszült egymásnak. A fiatalok nyilvántartására törvényhatósági testnevelési bizottságok megalapítását indítványozták elő minden megyében és törvényhatósági jogú városban, melyek feladata volt a leventeegyesületek megalapítása, az egyesületek működésének ellenőrzése és a helyi testnevelési alapnak a kezelése. A leventekötelezettség elmulasztását bírsággal büntették. Fontos döntés volt a Testnevelési Alap visszaállítása, melyet először 1913-ban hoztak létre. Az Alap 1922-ben megszűnt, majd 1924-ben újra visszaállították. Legnagyobb bevételei a lóversenyfogadásokból és a futballmérkőzések adóiból származtak.

A levente intézményt persze sokan bírálták. A szociáldemokrata politikusok közül például Kéthly Anna hangsúlyozta a rendelet „munkásellensségét”. A képviselőnő nem vitatta a sport fontosságát, ellenben kiemelte, hogy előbb a munkásosztály megélhetőségi és szociális problémáit kéne orvosolni, mert jelen állapotban sem szabadidejük, sem megfelelő testi erejük nincsen meg a „kényszersport” űzéséhez. Kifogásolta továbbá, hogy az Országos Testnevelési Tanácsban egyetlen képviselője sincsen a munkásságnak, holott az országban számos munkásegyesület étezik, így létszámuk indokolná képviseletüket. A másik oldalról Dinich Ödön és Gömbös Gyula (a Magyar Országos Véderő Egylet képviseletében) fontosnak tartotta a törvény végrehajtását. Klebelsberg hangsúlyozta, hogy demokratizálni kell a sportot, ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy az új létesítmények fejlesztése olyan nagyszabású program, mely rengeteg tőkét igényel. 1922-1924 között pedig kevesebb támogatást is kapott a kultusztárca testnevelési célokra.
Az egyre növekvő sportolási igények, egyes sportágak szélesebb körben való elterjedése kapcsán új, korszerű létesítmények születtek: a Hajós Alfréd tervezte margitszigeti Sportuszoda, a szegedi uszoda, a tihanyi víztelep, vagy a városligeti Műjégpálya 1926-ban. Ez a létesítményei háttér pedig kedvezett a versenysportnak. A versenysport népszerűségét mutatja, hogy az 1924-es párizsi nyári olimpián a magyar sportolók több érmet nyertek, mint a kisantant (Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia) államai együttvéve, így létrejött a sportnemzet fogalma. Az 1928-as amszterdami olimpián született meg a magyar ökölvívó sport első aranyérme, melyet Kocsis Antal szerzett meg. Kocsis ezzel Európa-bajnoki címet is szerzett. Az ő példáján keresztül is láthatjuk, hogy milyen lökést adott a magyar sportnak a levente intézménye.

A Hajós Alfréd tervezte UTE Stadion az újpesti gyárak gyűrűjében

Az 1926-es Európa-bajnokságra átépített Császár Uszoda

Az új létesítmények olyan világeseményeknek adtak otthont, mint például az 1926-os első úszó és vízilabda Európa-bajnokság, vagy az 1928-as kerékpáros pálya – és országúti világbajnokság, az 1929-es jégkorong és műkorcsolya Európa-bajnoksága, az 1934 –es torna világbajnokság és az 1935-ös Főiskolai világbajnokság.

A Csepeli Weiss Manfréd Művek Stadionja

A bethleni irányzat után az 1930-as években került előtérbe az olasz fasiszta sportmozgalom példája az állami vezetésben. Gömbös Gyula miniszterelnöksége alatt a sport, a levente intézmények egyre inkább a nemzeti nevelés alapkövévé váltak, innentől kezdve a politika tudatosan beavatkozott a sportéletbe és propaganda célokra használta.

Ceglédi leventék revíziós stafétája az Ereklyés Országzászlónál 1933. október 6-án

Karafiáth Jenő

Összességében a száz éve megalkotott testnevelési törvény megalapozta a mai magyar sportinfrastruktúrát, mely a mai napig kihat sportsikereinkre, valamint számos sportolónknak megteremtette a lehetőséget, hogy versenysportolóvá, olimpikonná váljon.

Forrás:
Barát Bence: A Sport mint honvédelem? A Nemzeti Sport Háborús propagandája a második világháború idején. In: Jel-Kép. Kommunikáció, Közvélemény, Média. 2019. 3. szám. 54-66. o.
Dorka Péter: Klebelsberg Kunó sportpolitikája. In: Új Pedagógiai Szemle. 2004. december. URL: https://epa.oszk.hu/00000/00035/00087/2004-12-mk-Dorka-Klebelsberg.html Utolsó elérés: 2021.12.18.
Dr. Szabó Lajos: A magyar ifjúság testi nevelésének története. A Sportmúzeum kincsei 5. Budapest, 2004.
Nemzeti Örökség Intézete – Karafiáth Jenő (gov.hu) Utolsó elérés: 2021.12.15.
Nemzeti Sport. 13. évfolyam, 91. szám. 2021.12.24
Romsics Ignác: Magyarország története a 20. században, Budapest, 2010.
Sporthirlap. 12. évfolyam, 102. szám. 1921.12.22.
Szikora Katalin: Az első magyar testnevelési (sport) törvény megszületésének körülményei. In: Hadtörténelmi Közlemények. 125. évfolyam, 2. szám. 2012. 531-541. o.
T. Kiss Tamás: A kulturális élet közteherviselésének klebelsbergi modellje. In: Kultúra és Közösség. IV. évfolyam, II. szám. 2013. 5-22. o.
Trianon 100. A trianoni békediktátum hatása a magyarság sportjára. Magyar Sporttudományi Füzetek. XIX. Kiadja a Magyar Sporttudományi Társaság. Budapest. 2020.
Várdai Levente: A levente – Egy emblematikus ifjúságnevelő szervezet a Horthy-korszakból. URL: https://ujkor.hu/content/levente Utolsó lekérés: 2021.12.16.
Zeidler Miklós: A Labdaháztól a Népstadionig. Sportélet Pesten és Budán a 18-20. században. Kalligram. Pozsony, 2012.

 

Manhercz Erika

Kocsis Antal, az első ökölvívó olimpiai bajnokunk

Levente sportünnepély a Millenárison az 1930-as évek elején

Rotter Emília és Szollás László, kétszeres olimpiai bronzérmes műkorcsolya párosunk a Városligeti Műjégpályán

A Testnevelési Főiskola 1930 körül

Kéthly Anna magyar szociáldemokrata képviselő, az Országgyűlés második női képviselője