A Hónap műtárgya rovatunk januári számában egy 1928 januárjából származó ezüstserleget mutatunk be, amelyet az Országos Testnevelési Tanács készíttetett a Honvéd Tiszti Vívó Club kombinált vívóversenyére.

A torna helyszíne a Váci utca 38. szám alatt található Országos Tiszti Kaszinó volt. A Khittel Rudolf ezredes és Krickl Ernő százados által tervezett impozáns épületet 1899-ben adták át, s onnantól az a honvédtisztek társasági és közművelődési életének legfontosabb helyszínévé vált. A Tiszti Vívó Club rendszeresen itt rendezte az eseményeit, így az 1928 januárjában kiírt kombinált versenyt is. A torna kombinált jellegét az adta, hogy a résztvevőknek tőr- és kardvívásban is meg kellett mérkőzniük egymással. A versenynaptár szerint a tőrverseny küzdelmeire január 21–22-én, a kardversenyre január 28–29-én került sor. A verseny nyílt volt, így arra nemcsak honvédtisztek, hanem civilek is jelentkezhettek. Nevezni 1928. január 20-ig lehetett. A versenyzők fejenként 10 pengőt kellett, hogy befizessenek Oláh János nyugállományú századosnak, a Vívó Club titkárának.

A tornán a magyar vívósport kiválóságai mérték össze erejüket, s ennek köszönhetően egy rendkívül szoros küzdelem alakult ki. A január 21-én tartott előmérkőzések után a tőrverseny döntőjébe 9 versenyző került be, akik a következő nap délután negyed 7-kor kezdték meg az első asszót. Az éjszakába nyúló viadalon végül hármas holtverseny alakult ki Piller György, Dáni Szabolcs és Kálniczky Gusztáv között. A végső helyezést egy hármas körverseny döntötte el, amelyet Piller György nyert meg.

A tőrverseny eredménye:

1. Piller György (MAC) – 6 győzelem
2. Dáni Szabolcs (MAC) – 6 győzelem
3. Kálniczky Gusztáv (Tiszti VC) – 6 győzelem
4. dr. Tóth Péter (MAC) – 5 győzelem
5. Rozgonyi György (Vén fiúk VC) – 5 győzelem
6. Hatz Ottó (Tiszti VC) – 4 győzelem
7. Apáthy Jenő (BBTE) – 3 győzelem
8. Gönczy Lajos (MAC) – 1 győzelem
9. dr. Kovács György (Tiszti VC) – 0 győzelem

A kardversenyre egy héttel később, január 28–29-én került sor. Az első nap ekkor is az előmérkőzéseké volt, majd a második nap tartották a döntőt 9 részvevővel. A tőrversenyhez hasonlóan ismét Piller György diadalmaskodott, akivel ekkor dr. Rozgonyi György állt azonos pontszámmal, azonban a kettőjük asszóját Piller magabiztosan 5:0-ra nyerte, ezzel eldöntve a kardverseny végeredményét.

A kardverseny eredménye:

1. Piller György (MAC) – 7 győzelem
2. Rozgonyi György (Vén fiúk VC) – 7 győzelem
3. Hatz Ottó (Tiszti VC) – 5 győzelem
4. Gönczy Lajos (MAC) – 5 győzelem
5. dr. Szelényi Géza (BBTE) – 4 győzelem
6. Dáni Szabolcs (MAC) – 3 győzelem
7. dr. Tóth Péter (MAC) – 3 győzelem
8. Bogen Albert (Tiszti VC) – 1 győzelem
9. Nagy Mihály (Tiszti VC) – 0 győzelem

A tornát kettős győzelemmel az a Piller György nyerte meg, aki számára az 1928-as év egy sikerkorszak kezdetét jelentette. Abban az évben gyűjtötte be az első magyar bajnoki címét, majd 1934-ig bezárólag további 9 magyar bajnoki, 6 Európa-bajnoki és 2 olimpiai bajnoki címet szerzett.

A Tiszti Vívó Club kombinált versenyének végeredménye:

1. Piller György (MAC)
2. dr. Rozgonyi György (Vén fiúk VC)
3. Dáni Szabolcs (MAC)
4. Hatz Ottó (Tiszti VC)
5. dr. Tóth Péter (MAC)
6. Gönczy Lajos (MAC)
7. Kálniczky Gusztáv (Tiszti VC)
8. dr. Szelényi Géza (BBTE)
9. Bogen Albert (Tiszti VC)

Iváncsó Ádám

Rovatunk idei utolsó számába egy impozáns labdarúgó-díjat választottunk, amelynek apropóját az adja, hogy a trófea eredeti tulajdonosa a 130 évvel ezelőtt indult Sportvilág című lap volt. A magyar nyelvű sportsajtó fejlődése a 19. század utolsó két évtizedében kapott jelentősebb lendületet. Előzményként említhető az 1857-ben alapított Vadász- és Versenylap, amely évtizedekig az egyetlen olyan hazai orgánum volt, amely egyik fő témájaként képviselte a sportot. Ezt követte 1879-ben a Vadászújság (1880-tól Vadász Lap), amely inkább a Vadász- és Versenylap konkurense kívánt lenni, és a sporttal csak mellékesen foglalkozott. 1884-ben azonban elindultak a Tornaügy és a Herkules című lapok, amelyek már az új korszak kezdetét jelezték. Amíg előbbi a kompetitív szemléletet elvető tornamozgalom orgánumának számított, addig utóbbi már nyitott volt az atlétikamozgalom szabadtéri versenysportjai iránt is, de a havonta, majd 1892-től kéthetente megjelenő Herkules még nem tudta kiszolgálni a sport iránt megmutatkozó egyre nagyobb olvasói igényt. Ezt a piaci rést megérezve 1893 decemberében a még csupán 22 éves Balogh Hugó megalapította a Sportvilág című lapot, amit munkatársával, a szintén csak 23 éves Tatich Péterrel 1894 februárjától már hetilapként adtak ki.

Ki is volt azonban a két alapító? Balogh Hugó 1871. január 29-én született Pesten. Már fiatalon érdeklődést mutatott a sportok iránt. 17 évesen részt vett a gróf Vay Lajos vívómester által meghirdetett házibajnokságon a kezdő tőrvívók kategóriájában. Miután a Magyar Királyi Tanárképző Intézet gyakorló főgimnáziumában leérettségizett a Budapesti Tudományegyetemen folytatta a tanulmányait joghallgatóként. A diákközösség aktív tagjaként az Egyetemi Athletikai Club háznagya, szertárosa és úszója lett, majd 1890-től már a MAC színeiben versenyzett, ahol a korszak egyik legjobb hazai úszójává vált. 1893-ban egyik alapítója volt a Magyar Úszó Egyletnek, amely a vizessportokon túl a magyar labdarúgóélet korai időszakának egyik meghatározó klubjává vált. A századfordulót követően a Magyar Labdarúgó Szövetség intézőbizottságának tagja, majd az FTC úszó-, atlétika-, és a futballszakosztálynál töltött be művezetői pozíciót, valamint a Magyar Kerékpáros Szövetség első titkára is volt egy időben.

Balogh Hugó az 1920-as években

Balogh Hugó munkatársa, a szerb származású Tatich Péter 1870. november 27-én született a Bács-Bodrog vármegyei Zomboron. Tanulmányait szülővárosában, Nyitrán, majd a Budapesti Tudományegyetemen jogászként folytatta. 1889-ben lett a Magyar Athletikai Club sportolója, ahol Halász Zsigmond szakmai vezetése mellett megismerkedett az ökölvívással, de kipróbálta magát atlétikában, kerékpározásban, valamint 1893-tól a lengyel Władysław Pytlasiński révén birkózásban is.

Balogh és Tatich együttműködése révén 1893. december 17-én jelent meg a Sportvilág első száma, amely megpróbálta betölteni a magyar sportsajtóban tátongó űrt. A lapot Balogh Hugó igyekezett előfinanszírozni, de a hosszútávú működés biztosításához szükséges lett volna egy komoly előfizetői kör megteremtése, amelyet már a legelső szám szerkesztői köszöntőjében is burkoltan megfogalmaztak: „A mi czélunk örökké a magyar sportágak tökéletesítése marad, és hogy e nemes czélt elérhessük, számítunk a magyar sportközönség szellemi és anyagi támogatására, melyről különben is eleve meg vagyunk győződve”. A várakozással ellentétben mégsem érkezett elegendő anyagi támogatás, így a Sportvilág 1894. július 8-a után átmenetileg felfüggesztette a működését. Az újságot Tatich Péter Stobbe Ferenc építésznek, a Budapesti Torna Club egyik alapítójának az anyagi támogatásával indította újra 1895. február 3-án. A következő hónapban Stobbe Ferencet egy másik BTC alapító, Iszer Károly váltotta a tulajdonosi székben, míg a szerkesztői feladatokat Tatich látta el egészen 1895 májusáig, amikor Balogh Hugó vette át a feladatkört. Az alapító egészen 1895 októberéig dolgozott a lapnál, amikor dr. Füzesséry Árpád ügyvéd, a Magyar Úszó Egyesület akkori titkára, a vízilabda későbbi hazai meghonosítója vette át a szerkesztési feladatokat. A lap működése stabil maradt az alapítók távozása után is, amely elsősorban Iszer Károlynak volt köszönhető.

A futballfanatikus laptulajdonos ötlete nyomán 1900. október 14-én egy kispályás labdarúgótornát szerveztek, amelynek bevételét a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület számára ajánlották fel. A mérkőzéseket 70×40 méteres pályán 6-6 fős csapatok vívták 7-7 perces félidőkkel. A tornára 7 klub adta le a nevezését: a Budapesti Atlétikai Klub, a Budapesti Torna Club, a Budapesti Sport Club, a Ferencvárosi Torna Club, a Magyar Úszó Egylet, az Újpesti Torna Club és az osztrák Vienna Cricket and Football Club. Közülük a BTC 3, a MUE 2 csapatot indított. Az első torna győztese a Vienna Cricket and Football Club lett, második a Budapesti Torna Club A csapata, harmadik pedig a Ferencvárosi Torna Club lett.

A következő évben szeptember 22-én tartották a tornát. A mezőny ismét népes volt: a Budapesti Torna Club 2 csapattal, a Magyar Úszó Egylet 2, a Ferencvárosi Torna Club 1, a Budapesti Sport Club 2, a Sport Club 1900 2, a Rákosszentmihályi ST 1, a Törekvés FC 1, Budapesti Atlétikai Club 1 csapattal nevezett. A győzte ekkor a Magyar Úszó Egylet A csapata lett, mögötte az FTC végzett, míg harmadikként a BTC A csapata zárt.

Harmadik alkalommal 1902 szeptemberében került sor a tornára. A nevezési határidő szeptember 13. volt, amely után 2 nappal a Teréz körúti Sztanoj-féle kávézóban tartották a sorsolást. Minden korábbinál nagyobb érdeklődés mellett végül 11 klub 19 csapata adta le a nevezését: a 33 FC 2 csapattal, a BAK 2, a BTC 2, a BSC 2, az FTC 2, az Óbudai TE 1, az MTK 2, a MUE 2, a Postások 1, a Törekvés 2, valamint az UTE 1 csapattal. A lebonyolítás azonban nem volt problémamentes, mert a Millenáris pályán megrendezett tornán az újpestiek csapata végül nem jelent meg, míg az FTC és BAK A csapataiból hiányzott 1-1 játékos, így őket kizárták a további küzdelmekből. A tornát végül a BTC A csapata nyerte, második a 33 FC A csapata, harmadik az MTK A csapata végzett.

A következő évben még egy alkalommal megrendezték a tornát, de ezt követően a Sportvilág már nem folytatta a sorozatot. Az úgynevezett „hatos” tornák népszerűsége azonban annyira megnövekedett, hogy 1904-ben már a Magyar Olympiai Bizottság szervezett egy hasonló mini-bajnokságot. 1905 januárjától Iszer Károly átadta a laptulajdonosi jogot Dr. Speidl Zoltánnak, aki atlétaként magyar bajnok, valamint az 1900-as olimpián 800 méteres síkfutásban 5-ik volt, sportvezetőként pedig a Magyar Labdarúgó Szövetség titkáraként szerzett tapasztalatot. A Sportvilág a következő 8 évben több tulajdonosváltáson is átesett, miközben a lap egyre kevésbé bírta a megnövekedett konkurenciaharcot a hazai sportsajtópiacon. Az újság utolsó száma 1913. december 22-én jelent meg.

Iváncsó Ádám

Hónap műtárgya-rovatunk novemberi állomását a frissen megnyílt Papp László-tárlatunk egyik különleges serlegének szenteljük, mely legalább az év végéig meg is tekinthető kiállításunk keretein belül, a Sportagorán. A serlegen az 1948. március 8-ai dátum, valamint az „Ungheria-Italia Milano” felirat olvasható, vagyis az olasz-magyar válogatott ökölvívó csapatbajnoki küzdelemnek állít emléket, amely a néhány hónappal később Londonban esedékes olimpiára való felkészülést segítette. A mérkőzésen – természetesen – Papp László is részt vett, s az olimpiai sikerei előtt álló sportoló vitatott körülmények között is megvillantotta klasszisát.

Nézzük meg először tárgyat a maga részleteiben! A serleg 33 cm magas, szájátmérője 16 cm, kör alapú fekete fatalpon áll, a kupa anyaga ezüst. A kehely tetején rézből megmunkált babérág és búzakalász féldomborműve alkot zárt koszorút, benne az olasz és magyar zászlók, valamint az olasz címer zománcolt képmása helyezkedik el. A serleg fülét két stilizált farkasfej alkotja, a vázarészen három domború bronz karika mintája látható, a talpon pedig ezüst címke a már ismert felirattal. 70.437.1.-es leltári száma is arról tanúskodik, hogy a díj már több évtizede gyarapítja múzeumunk gyűjteményét.

Első nyilvános említésére, furcsamód, nem kellett sokat várni. A Népsport néhány nappal az ominózus olasz-magyar viadal után meginterjúvolta Dr. Iván Ferencet, a Magyar Ökölvívó Szövetség akkori elnökét. Iván beszélt a három állomásból (Milánó, Torino, Prato) álló olasz „portyáról”, s megjegyezte, hogy „mindhárom mérkőzés után szép tiszteletdíjat kapott a szövetség. Milánóban és Pratóban egy-egy ezüst serleget. Torinóban pedig egy szép szobrot.” (Népsport, 1948. március 16., 6. o.) Azonban a vezető kitért egy, a kor viszonyaira igencsak jellemző epizódra is, miszerint a határon fennakadt az olasz szövetség másik ajándéka (a leírás alapján 3-3 méter ruhaszövetről van szó) – ennek fényében még nagyobb kiváltságnak tetszik, hogy a szóban forgó ezüstserleg épségben hazaérkezhetett, és múzeumunk hozzájárulhatott az immár több mint 75 éves tárgy megőrzéséhez.

De mi történt az olasz kiküldetésen?

Az események hátteréhez érdemes néhány szót ejteni Papp László villámkarrierjéről a magyar ökölvívó válogatottban. Bár Papp sokáig két sportszenvedély között ingázott, hiszen az ökölvívás mellett a labdarúgásban is tehetséget mutatott, végül választania kellett, s maradt a boksz. Osztálytársa vitte le az első komolyabb edzésekre, kezdetben munkaadója, a Magyar Optikai Művek (MOM) ökölvívó szakosztályába járt, majd 1945-ben a BVSC-be igazolt. Ezalatt többek között csomaghordárként dolgozott a Keleti pályaudvaron, a fizikai munka pedig csak tovább javította erőnlétét, ami mellé nem mindennapi fürgeség is párosult. Papp Laci sosem volt „ifi” bokszoló: edzői rendhagyó módon rögtön a felnőttekhez irányították.

Papp László a középsúly magyar bajnoka

A válogatottba pedig szinte egyenesen a nézőtérről robbant be. Egy 1945 októberében rendezett válogatóversenyen a jónevű csepeli Bicsák Gyulának hiányzott az ellenfele, s a rendezők a közönség soraiban ülő Pappot kérdezték meg, lenne-e kedve beugrani. Válasza csattanósra sikeredett a ringben, hiszen a második menetben, óriási meglepetésre kiütéssel győzött élete első amatőrmérkőzésén. A Népsport csak úgy tudósított, hogy Pap (sic!) többször is „ronggyá ütötte” Bicsákot – erről a meccsről még Papp Laci is azt mondta, sosem fogja elfelejteni. Néhány nappal később már a magyar színeket képviselte a bécsi válogatott ellen, méghozzá fölényes mérkőzéseken. „Már az első menetben háromszor padlóra küldtem Nesladeket” – emlékezett. 1946-ban pedig elkezdődött a magyar ökölvívás talán legsikeresebb párosának közös története: Adler Zsigmond vette szárnyai alá az ifjú tehetséget.

A magyar ökölvívó válogatott. Papp László a felső sorban jobbról a negyedik

Az 1948-as olimpiai évnek Papp már esélyesként vágott neki. Ekkorra már kétszeres magyar bajnoknak mondhatta magát, s beszédes adat, hogy tizennyolc és huszonegy éves kora között 51 mérkőzésen csak egyszer szenvedett vereséget, 47-szer kiütéssel, 3-szor pedig pontozással győzött. Londonra készülve számos nemzetközi erőpróbát szerveztek a magyar ökölvívóknak, ennek volt része az 1948 márciusára lekötött olaszországi túra is. Az olaszok nagyhatalomnak számítottak akkoriban a sportágban, ugyanakkor sportcsarnokuk ekkor még nem volt (Milánóban egy vásárcsarnokban, Torinóban és Pratóban pedig mozikban öklöztek a sportolók). A hozzáállásuk azonban professzionális volt: alapvetésnek tartották, hogy az amatőr bokszot a profi pályafutás követi, s ennek fényében is készültek fáradhatatlan erőnléti edzésekkel és támadó szellemű harcmodorral. A magyar sportsajtó mégis magyar sikert vizionált, hozzátéve, hogy az olaszok is minket tartottak esélyesnek.

Papp László 1948-ban

A Bednai–Bogács–Farkas–Hárai–Kapocsi–Marton–Papp–Vajda összetételű magyar ökölvívó válogatottat Bártfai Béla szövetségi kapitány, valamint dr. Iván Ferenc és dr. Tamás Lajos kíséretében március 7-én már Milánóban találja egy Népsport-tudósítás, amely lelkes hangon szól az utazást lerövidítő technikai vívmányok kapcsán is: „Az olasz vasutasok szerint utazásunk csúcsot jelent: a háború befejezése óta még nem fordult elő, hogy a Budapest–római gyorssal érkező utasok már másnap délután Milánóba értek volna. Mi voltunk elsők. Nos, ez a portya – elmondhatjuk – jól kezdődik.” (Népsport, 1948. március 8., 4. o.)

Papp Laci azonban kissé baljós előjelekkel érkezett Olaszországba. Dr. Tavasz István a Népsport hasábjain feltárta, hogy „Papp háromheti betegeskedés után indult el a portyára s ez meg is látszott a versenyzésén.” Fejtegetése aztán egy egészen érdekes, és meglehetősen „rosszul öregedő” véleményben csúcsosodott ki:

„Sokszor zavarbajött. Milánóban is… De a szíve átsegítette a nehézségeken… Nagy tehetség, kár, hogy viselkedése bizony nem olyan, amilyennek egy igazi sportember viselkedésének lennie kellene. Azt mondják, a baráti köre van rossz hatással rá.” (Népsport, 1948. március 18., 5. o.)

De halljuk magát Papp Lászlót, ő hogyan emlékezett vissza az előzményekre és az olasz-magyar meccsre, ahol egyébként azzal a Renato Aiellóval kellett elsőként megküzdenie, akitől elmondása szerint a legtöbb ütést kapta amatőr pályája alatt:

„Az olasz út előtt nem voltam igazán jó erőben. A felkészülés sem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. De azt mondtam magamban: Olaszországban még nem voltam, szeretném megnézni Itáliát. Felhívták a figyelmemet, hogy ellenfelem kiváló bokszoló, aki az amerikai Aranykesztyű bajnokságot is megnyerte. Nem nagyon figyeltem oda. Már az első menetben elfáradtam. A másodikban megvert, mint szódás a lovát. A magyar vezetők szomorúan nézték az eseményeket. Azt mondtam: itt valamit csinálni kell. Összeszedtem minden erőmet. Gondoltam: lesz ami lesz, megpróbálom. Nagy sorozások közepette egy pillanatra hátraléptem, majd balhoroggal odavágtam. Állon találtam Aiellót. Hanyatt vágódott. 23-nál se kelt fel. Amikor lejöttünk a ringből, Steve Klaus, az olaszok magyar származású edzője gratulált: – Ilyen villám balhorgot még nem láttam – mondta. Szegény, ha tudta volna, hogy utolsó erőmből cselekedtem. Két nappal később Torinóban, a Principe mozi színpadán felállított szorítóban csapott össze Budapest és Piemont válogatottja. 12:4-re győztünk. (Előzőleg Milánóban 8:8 volt az eredmény.)” (Kő András: Papp Laci, Sport, 1973, 33–34. o.)

A mérkőzés pikantériáját – sajnálatos módon – nem a ringben, hanem a pontozóasztalnál történtek adták. A probléma elvileg abból adódott, hogy a magyar mérkőzésvezető, Menczer Imre az első meccsen „lepontozta” Bondinellit Bednaival szemben. Menczer szerint a közönséget megtévesztette, hogy Bednai hátrált, ám védekező stílusban is sokkal több ütést vitt be, mint olasz ellenfele, így döntését továbbra is jogosnak tartotta. Ám hiába minden, ezután megindult az olasz lavina: sorra vették el a pontokat a magyar versenyzőktől (a végeredmény 8–8-as vitatható döntetlen lett, a Népsport 1948. március 14-ei száma szerint 9–7 lett volna az igazságos eredmény), ráadásul az indulatos közönség is a legkülönfélébb tárgyakat és élelmiszereket kezdte dobálni a küzdőtér felé. Meg is jelent erről egy ironikus cikk „Óriási magyar kereskedelmi siker; Összepontoztunk egy árúházat Milanóban!” címmel:

„– Menczer nagyszerű formában van – mondták a szakértők. – A csapatbajnokságokon olyan rutint szerzett, hogy nem lehet baj. A borúlátók arról beszéltek, hogy nem mehetünk biztosra, mert az olasz pontozóbírók is nagyszerű erőben vannak. Az eredményt már mindenki tudja. Óriási küzdelem után az olasz pontozó 8:8 arányú döntetlent csikart ki Menczer ellenében. […] Ha sportbelileg nem is, anyagilag annál jobban sikerült a mérkőzés. Hála a lelkes olasz közönségnek, ökölvívóink jelenleg szép kis raktárral rendelkeznek Milánóban. – Három vagon alma, öt vagon narancs, 40 mázsa makaróni, tíz mázsa hagyma, 8565 tojás […] gyűlt össze az első összecsapás után a szorítóban – mondja büszkén Menczer, akit a milánói MÖSZ-áruház beszerzőjének választottak meg. […] A MÖSZ már a visszavágó mérkőzés megrendezésének tervével foglalkozik. Mivel méltó visszavágásban akarjuk részesíteni az olaszokat, erre a mérkőzésre a Teleki-, vagy a Garay-téren kerül majd sor. Ott a közönség helyben megvásárolhatja a maga dobálnivalóját s igazán bő választék áll a nézők rendelkezésére.” (Népsport, 1948. március 12. 4. o.)

Bártfai szövetségi kapitányt nyugtalanították a történtek, főleg az olimpia előtt. Ám Papp mintha az események fölött állt volna, hiszen a három állomásos olasz turné mindhárom mérkőzésén győztesnek hirdették ki. A milánói KO-ról már szóltunk (március 8. Papp vs. Aiello, Magyarország – Olaszország válogatott, Milánó, 3. menetben kiütés), de Torinóban Greppi, a „piemonti favágó” (március 10. Papp vs. Greppi, Budapest – Piemont válogatott, Torino, pontozásos győzelem, összesítésben 12–4-es magyar siker), valamint Pratóban a defenzív Fontana ellen is (március 12. Papp vs. Fontana, Magyarország – Olaszország válogatott, Prato, pontozásos győzelem, összesítésben 8–8-es döntetlen) Papp diadalmaskodott. A győzelmi széria azonban csak papíron volt sima, s főként az utóbbi esetben: Fontana ellen ugyanis először döntetlent hirdettek ki. Ekkor Menczer és a MÖSZ vezetői felháborodásukban kivonultak az öltözőbe, s addig nem is voltak hajlandóak visszamenni, míg Papp eredményét ki nem javították. A közönség állítólag megtapsolta a döntést. A csapateredmény azonban a mieink szerint ismét csak egy kozmetikázott 8–8 lett, így a mérkőzés után a magyar vezetők nem vállaltak további küzdelmeket (Triesztben lett volna még egy összecsapás).

S bár Papp mindhárom olasz meccsét megnyerte, visszaemlékezése szerint úgy utazott haza a delegációval, hogy „Olaszországban nehéz meccset nyerni.” Az ifjú Papp rendkívül jó benyomást keltett Itáliában, s Steve Klaus révén esetleges jövőbeli profi szerződésekről is szó esett. A taljánok edzője, Rea Natale például ezt mondta Pappról: „Ez az olaszos külsejű fiú ragyogó érzékű verekedő. Nagy jövője van, ha komolyan veszi az ökölvívást. Nála még az sem baj, hogy nem elég magas termetű.” (Népsport, 1948. március 11., 6. o.)

Az „1948. március 8. Ungheria-Italia Milano” feliratú ezüstserleg tehát ezeket az eseményeket idézi fel, a még olimpiai bajnoki címei előtt Papp Lászlóról is pillanatfelvételt készítve.

László Laura