A májust Dr. Gyarmati Andrea úszódresszével köszöntjük hónap műtárgya rovatunkban, az olimpiai ezüst- és bronzérmes úszónagyság, Székely Éva olimpiai bajnok mellúszó és Gyarmati Dezső háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó lánya ugyanis május 15-én ünnepli születésnapját.

A Magyar Olimpiai és Sportmúzeum textilgyűjteményének egyik kiemelkedő darabja Gyarmati Andrea extravagáns mintázatú, Speedo márkájú 34-es (L-es) nylon dressze (2022.60.1.), amely sötétkék alapon fehér csillagokat ábrázol, fehér szegélyű, piros hosszanti csíkozással tarkítva.

A méret egyértelműen arra utal, hogy az ominózus „fürdőruha” versenydresszként került a mélyvízbe, Gyarmati Andrea aktív pályafutása pedig az 1960-as évektől az 1970-es évek közepéig tehető – a használat ideje tehát adottnak tűnik. A minta és a kialakítás ugyanakkor felettébb izgalmas kérdéseket vet fel, hiszen ezek minden bizonnyal az Egyesült Államok nemzeti színeit és szimbólumrendszerét hozzák játékba, a világhírű Speedo márka pedig ausztrál gyökerű. Tehát egy ízig-vérig nemzetközi ruhadarabról van szó – az 1960-as, ’70-es évek Magyarországán. Habár a versenysportolók, s köztük is főleg az élsportolók megannyi kiváltságban részesültek még az államszocializmus időszaka alatt is, talán mégis érdemes lehet elgondolkodni azon, hogy Gyarmati Andrea vajon miként juthatott hozzá a különleges dresszhez. Ahhoz ugyanis nem fér kétség, hogy Gyarmati valóban viselte is ezt, több helyen is lehet találkozni olyan bizonyító erejű archív fényképpel, amelyre maga az úszónő is gyakran hivatkozik, vagy adott esetben közösségi médiafelületein is használ.

A tárgy ekként már önmagában is sporttörténeti jelentőségű, de a kontextus még ennél is jóval messzebbre, egészen izgalmas és prominens eseményekhez vezet, ami ráadásul nagyon is foglalkoztatta a sportkedvelő magyarokat és a közvéleményt az 1970-es évek elején.

Az 1972-es müncheni nyári olimpia „vizeiről” van ugyanis szó, amelyre Gyarmati Andrea – a 100 méteres pillangóúszás aranyesélyese – óriási reményekkel, számtalan sikerrel és még több munkával a háta mögött utazott ki edző-édesanyjával, Székely Évával. Ez már szintén kuriózum, miként az is, hogy Andrea döntőjét a szülők, Gyarmati Dezső és Székely Éva közösen izgulhatták végig. A legszemélyesebb hangú visszaemlékezést talán Székely Éva Sírni csak a győztesnek szabad! című korszakos könyvében lehet olvasni a különleges anya-lánya és edző-tanítványi viszonyról, Gyarmati Andrea legelső karcsapásairól (négyévesen már a 10 méteres toronyból ugrándozott a medencébe), valamint a rendkívüli edzői innovációkról, ötletekről, amelyek a jobb és jobb eredményekhez elvezethettek – ezekből az is kiderül, hogy Andrea tökéletes versenyző- és „tanítványanyag” volt. Egy részlet Székely művéből az 1972-es müncheni olimpiára való felkészülési tervekről:

„Heteken át dolgoztam az 1968-72 közötti időszak tervén, hiszen úgy gondoltuk, hogy a müncheni olimpiára érhet be munkánk. Mindent mindig elolvastam, magamban feldolgoztam és értékeltem, de sosem bíztam magam egyedül a józan észre. Mindig ösztöneim mozgósításával készítettem el és végeztettem a feladatokat. Meggyőződésem, hogy a jó edző legfontosabb képessége nem a tárgyi tudása, hanem az ösztöne. Nem biztos, hogy a legképzettebb orvos a legjobb diagnoszta is. Az edzésterveket tehát tudásomra és ösztönömre alapítva összeállítottam, majd Andrea visszajelzéseire hagyatkozva, az adott körülményeknek megfelelően módosítottam. Ennyi év távlatából nyugodtan állíthatom, hogy amikor nem hallgattam a belső hangra, mindig hibáztam.

[…]

Az 1968-as mexikói olimpia után éjjel-nappal azon törtem a fejem, milyen módszert lehetne kitalálni arra, hogy Andrea a 100 méter utolsó tíz méterét jobban bírja, mint a világ többi versenyzője. Úszóberkekben köztudott, hogy levegő nélkül, tehát vízben tartott fejjel az ember gyorsabban úszik. De hogy ússzon valaki az utolsó tíz méteren levegő nélkül vagy egész kevés levegővel, amikor kilencven méterhez érve már szinte fuldoklik? […] A kérdés az volt, hogyan lehet erre tudatosan felkészülni. Nem tudtam elfogadni, hogy erre ne lehessen módszert találni.”

A módszer azonban nem rögtön éreztette hatását, azonban a külvilág számára ez észrevétlen maradt, hiszen Gyarmati sorra nyerte a magyar bajnokságokat és a 100 méteres pillangó világranglistájának vezetőjévé is vált. Székely aztán finomhangolta a terveket és végül 1970-ben beérett a munka gyümölcse, Gyarmati ugyanis úgy nyerte meg az újabb magyar bajnokságot, hogy társnőivel ellentétben az utolsó tíz méteren már nem vett levegőt, ami aztán rekorderedményekhez vezetett, valamint titkos, világverő fegyvernek ígérkezett a müncheni olimpiára is. A felkészülést ugyanakkor megzavarta egy betegség: a Pfeiffer-féle mirigyláz (mononukleózis), aminek következtében sok hétre teljesen fel kellett függeszteni, majd később is csak fokozatosan lehetett növelni az edzések intenzitását, ráadásul mindezt az olimpia évében – a müncheni világverseny szóban forgó úszószámait augusztus végén, szeptember elején rendezték meg. Az akár hollywoodi forgatókönyvekbe is beillő izgalmakat csak fokozta, hogy Gyarmati még müncheni bemelegítő úszásai alkalmával is formán kívüli időeredményeket produkált: azaz megközelítőleg tíz nappal a döntő események előtt.

Aztán a 4×100 méteres gyorsváltóra már jelentősen feljavult, s a döntőben, ahol a csapat végül negyedik helyen csapott célba, Gyarmati a saját százasát már élete legjobb idejével abszolválta a jó hangulatú versenyen, ami önbizalmát is visszaadhatta. A mérések alapján csúcsformában várta fő száma, a 100 méteres pillangó, illetve a 100 méteres hátúszás futamait. A pillangóúszás előfutama nem okozott számára problémát, a középfutamban pedig élete legjobbját, s nem mellesleg országos, olimpiai, Európa- és világcsúcsot úszott, s ezzel megszerezte a legjobb, azaz a 4-es pályát. Ekkor a döntő előtt járunk tehát egy nappal. Hogy a döntőben aztán mi történt, maga Gyarmati meséli el egy blogbejegyzésében:

„az 5-ös volt a kedvenc pályám. Ennek alkalmasint semmi jelentősége nincs, hacsak az nem, mindig ott úsztam, amikor győztem. Babona persze, de azért nem igazán komoly. Miképpen a kabalababák és egyéb segítségek sem nagyon, csupán egy kicsit. Épp amennyire szükséges. A sorsolás úgy hozta, hogy a 100 hát és a 100 pillangó, éppen a két főszámom, ütköztek. Nem teljesen, csak majdnem. Vagyis a 100 hát középdöntője megelőzte egy órával a 100 pillangó döntőjét. Mindez nem jelentett gondot annyi munka és edzés után, de annyit mégis, hogy míg a többiek bemelegítettek és várták a döntőt, én leúsztam egy középdöntőt.

[…]

Tele az uszoda, zúg a lelátó. Fantasztikus érzés. Megyek, és tudom, minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Bemutatás, felállok a rajtkőre. 4-es pálya. Mellettem, a jobb és bal oldalamon felállnak a többiek is. Auf die Plätze! – mondja az indító, előrelépünk és lehajolok. A jobb oldalon a japán lány elkezd bedőlni. Én elindulok hátrafelé, mindez egy reflex, hogy ne essek a vízbe, hiszen ez a kislány ki fog ugrani, és a rajtot újraindítják. Amikor a leghátsó ponton vagyok, épp a legmélyebben van a súlypontom, eldördül a pisztoly. Bő másfél másodperccel később indulok, mint a többiek. Hogy én ragadtam-e bent, vagy a másik ugrott ki, sose derül ki”.

A 100 méteres pillangóúszásnak, a rosszul elkapott rajt okán, nem Gyarmati Andrea, hanem a japán Mayumi Aoki lett az olimpiai bajnoka, második helyen a keletnémet Roswitha Beier ért célba, Gyarmati pedig élete első olimpiai érmét megszerezve – egyéni és Európa-csúcsot is úszva – a harmadik helyen zárt, ami, tekintve több mint egy másodperces indulási hátrányát, fizikálisan és mentálisan is elképesztő eredmény. Székely Éva ugyanakkor megrendítően számol be az eseményről már említett könyvében:

„Minden idegemet megfeszítve szuggerálom Andreát, hogy bírja a finist. Minden porcikám görcsösen erőlködik, hogy erőt sugározzon felé. Az édesapja fuldokolva kapkodja a levegőt mellettem. Vele úszunk. […] Hatalmas tapsvihar. Tudom, vége. A tábla ítéletet hirdet. […] Egy olimpiai bronzérem nagy dolog, de csak annak, aki nem aranyért úszik, nem aranyat veszít el. A gratulálók ezt pontosan tudták, gratulációjuk beillett volna részvétnyilvánításnak is. Személytelenné váltam. Aki ott állt, nem én voltam.”

Gyarmati kifogástalanul viselkedett és bár nagy volt a lelki megrázkódtatás, a másnapi kihívásokra kellett koncentrálnia, hiszen a 100 méteres hátúszás döntőjében volt érdekelt és szintén esélyes – ezúttal a 6-os pályán ugorhatott újra vízbe az aranyért. A rajtja pedig a Nemzeti Sport tudósítása szerint is remekül sikerült:

„Ezután jöttek női úszóink. Először Gyarmati Andrea! Kissé idegesen készülődött, lazított a rajt előtt. A medencében néhány tempót tett. Azután odakapaszkodett a rajthoz. Ezúttal kitűnően sikerült az indulás! Az első métereken teljesen egyvonalban haladt a mezőny, talán a négyes pályán úszó Belote néhány centivel megelőzte társnőit. Ötvennél ő vezetett (31.18), de Andrea szorosan ott volt a nyomában (31.42). Nem rossz kezdés! A forduló is jó volt, fokozódott a tempó… Hetvenötnél szinte teljesen egyvonalban úszott Andrea és az amerikai bajnoknő… Következett a hajrá. Egyszerre erősített bele mindkét bajnokaspiráns (nyolcvannál már csak kettőjük harcát figyeltük), s a végén megmaradt Melissa Belote egy karcsapásnyi előnnyel – győzött! Andu második lett, Európa-csúccsal!”

A müncheni olimpia 100 méteres női hátúszásának döntője 36:24-től:

https://www.youtube.com/watch?v=E3E7Wj21haE

A szóban forgó úszódressz pedig itt tér vissza a történetünkbe. A Nemzeti Sport e helyen nem részletezi, de Gyarmati Andrea két amerikai úszólány, a győztes Melissa Belote és a nagy esélyesként végül harmadik helyen záró Susie Atwood közé „ékelődött” be – Belote a 4-es, Atwood az 5-ös pályán úszott – ők hárman hallgatták meg a dobogón az amerikai himnuszt.

Álljon itt egy kép az olimpiai bajnok Melissa Belote-ról is, aki az Amerikai Egyesült Államok úszóválogatottjának dresszében feszít, immár 1974-ben:

Forrás: http://www.connectionnewspapers.com/photos/2015/apr/08/72144/

Az amerikaiak az 1972-es müncheni nyári olimpián ilyen formaruhában versenyeztek, ahogyan arról a fenti videó is tanúskodik – a Münchenben hét aranyérmet nyerő Mark Spitz legendás fotóin pedig ennek férfi változata is visszakereshető –, így hát több mint valószínű, hogy Gyarmati Andrea a hátúszó számot követően, talán éppen Belote vagy Atwood révén, dresszcsere útján juthatott hozzá a legendás darabhoz. Csodálatos ezüstérme mellé – melyre ma már fehéraranyként emlékezik vissza – egy szelet extra sporttörténelmet is hazahozva.

A müncheni olimpiáról szóló 1972-es magyar filmhíradó (Gyarmati versenye 13.09-től):

https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=24986

Gyarmati Andrea a müncheni olimpia idején mindössze tizennyolc éves volt. Túl volt ekkor már az érettségiken, az év folyamán hozzáment Hesz Mihály olimpiai bajnok kajakozóhoz, valamint felvételt nyert az orvosi egyetemre is. Egy ország bízott abban, hogy 1976-ban Montrealban újra harcba száll az olimpiai aranyéremért – maga a versenyző is ilyen tervekkel kezdte meg a felkészülését, de végül erre nem került sor. 1975-ben visszavonult a versenysporttól. Szerencsénkre Gyarmati Andrea ugyanakkor tollforgatásban is maradandót alkot és alkotott: számos önéletrajzi jellegű könyvében ennek okaira is rálátást kaphat az érdeklődő olvasó.

László Laura

A hónap műtárgya rovatunk e havi alkalmával nem egy versenysporttal kapcsolatos relikviát, vagy sportszert kívánunk bemutatni, hanem egy játékot. Múzeumunk gyűjtőkörébe ugyanis azok a sportot imitáló játékszerek is beletartoznak, amelyek koruknál vagy hatásuknál fogva történeti értékkel bírnak. A voksunk ezért ebben a hónapban számos generáció kedvencére, a rugósfocira esett.

A labdarúgás népszerűsége a 20. század elejére olyan szintet ért el, hogy a sportág hagyományos változatán túl a fiatalok a foci különféle, egyszerű eszközökből megvalósítható asztali verzióit kezdték el kialakítani. Ez a jelenség egymástól függetlenül, több helyszínen is megindult. Míg Magyarországon a gombfoci vált népszerűvé, addig Nagy-Britanniában egy hasonló ujjal pöccintős változat alakult ki, amely az ólomsúlyokat tartalmazó korongok tetejére játékosfigurákat helyezett. Utóbbi játéknak az első paramétereit és szabályrendszerét egy liverpooli fiatal, William Lane Keeling (1900–1976) dolgozta ki és szabadalmaztatta 1929-ben, Newfooty néven. Keeling egy saját céget is alapított  (Newfooty Limited Company) a játék gyártására, amely a második világháború végéig uralta az asztali foci angol piacát. 1947-ben Subbuteo néven megjelent a Newfooty első valódi konkurense, amely játékmódját tekintve azonos volt az elődjével, de szabályrendszerét, és a játékosfigurák kialakítását tekintve némileg eltért attól. Ennek a verziónak az atyja egy másik angol játékkészítő, Peter Adolph volt, aki az 1960-as évek elejére teljesen meghódította az angol-szász piacot, kiszorítva a korábbi egyeduralkodó Newfooty-t.

William Lane Keeling (jobbra) és fia, David, játszik a Newfooty-val

Magyarországon egyik angol verziónak sem volt esélye elterjedni, mert a hasonló játékelven működő, de az egyszerűségével és ezáltal könnyebb hozzáférhetőségével a gombfoci verhetetlen volt a magyarok körében. A Newfooty és a Subbuteo azonban inspirációt adott egy új játék megszületéséhez, amely átemelte a figurális megjelenítést és a passzok, lövések közvetlen kézi irányítását, de a rugókra szerelt labdarúgók fix elhelyezésével mégis egy másfajta játékélményt teremtett. A rugósfoci 1958-ban került a Játékfelülvizsgáló Bizottság elé. Ez a Könnyűipari Minisztérium alá tartozó szerv határozta meg az 1950-es és 1960-as évek Magyarországán, hogy melyek azok a játékok, amelyek a „szocialista gyermekneveléssel összhangban” vannak, és kellő minőségi szinten állnak. A tesztelési folyamatba olykor gyerekeket is bevontak, akik véleményt alkothattak a játékokról.

Az új játék végül megkapta a bizottság engedélyét, és a Fővárosi Kézműipari Vállalatnál meg is indult a gyártása. Hamar slágertermékké vált, amelyet az 1960-as évek közepén már nemcsak a hazai piacra készítettek, hanem az NDK, Csehszlovákia és a Skandináv országok is rendeltek belőle. Az egyszerűbb kivitelű asztali sportjátékok iránt való nagy igény miatt a Fővárosi Kézműipari Vállalatnál, a sajtóban megjelent nyilatkozatok szerint megkezdték egy jégkorong változat kifejlesztését is.

A Fővárosi Kézműipari Vállalat gyártókapacitása azonban egyre kevésbé bírta teljesíteni a növekvő piaci igényeket. Az 1970-es években külső bedolgozókkal enyhítették a hiányt, majd 1980-ban a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Abaújszántón egy külön gyáregységet építettek a játékok előállítására.

Idővel bizonyos fejlesztéseket, módosításokat is végrehajtottak a játékon. A játékélmény szempontjából leglényegesebb újítás a korábban fix pozíciójú kapusok mozgathatóvá tétele volt, amely nagyobb lehetőséget adott a támadások kivédésére. A játéknak évtizedeken át töretlen népszerűséggel bírt nemcsak Európában, hanem az amerikai magyarságnak köszönhetően az óceán túloldalán is.

Az Amerikai Magyar Népszava és az Amerikai–Kanadai Magyar Élet című lapokban is hirdették a játékot

A játék népszerűsége, és az alacsony magyar gyártókapacitás idővel sorsszerűvé tette, hogy más országok is megkezdik a termék gyártását és forgalmazását. A legnagyobb rivális a csehszlovák Chemoplast nevű cég lett, amely Brnoban a rugósfoci mellett a jégkorong és kosárlabda asztali játékváltozatát is előállította.

A csehszlovák Chemoplast által gyártott rugósfoci

Az 1990-es évektől a fiatalok többségének érdeklődése a sportjátékok terén a számítógépre és játékkonzolokra tervezett programok felé terelődött. A 2000-es években a Lego még tett egy kísérletet a rugósfoci hajdani népszerűségének újjáélesztésére, azonban az eladási számok nem hozták a várt eredményeket. A rugósfoci különböző változatai ettől függetlenül nem tűntek el a boltok polcairól, és még mind a mai napig beszerezhetőek.

A Lego által gyártott változat

Iváncsó Ádám

A hónap műtárgya rovatunk keretein belül ezúttal egy Közép-európai Kupa érmet mutatunk be.

Idén a Ferencvárosi TC Európa-liga csoportgyőzelmével 19 év után élte meg magyar csapat az európai „kupatavaszt”. A tavaszi fordulóig, utoljára a 2003-2004-es szezonban a Debrecen jutott el az Európa-liga elődjében, az akkor még csak egyenes kieséses szakaszból álló UEFA kupában. Az európai kupasorozatoknak ezt megelőzően azonban a magyar csapatok nemcsak résztvevői, hanem sokszor győztesei voltak. Ezekből a gyűjteményünkben fellelhető egyik Közép-európai kupagyőzelemre emlékszünk.

A Közép-európai Kupának hosszú és gazdag történelme van. A verseny elődjének az Osztrák–Magyar Monarchia keretein belül lebonyolított Challenge Kupát szokás tartani, amelyet 1887-ben Bécsben a Vienna Cricket and Football-Club elnöke, John Gramlick alapított meg. Ebben a sorozatban a Monarchia minden klubcsapata részt vehetett, de a legjobb csapatok a három nagyváros, Bécs, Budapest és Prága köré csoportosultak. A Challenge Kupát 1911-ig rendezték meg, majd átnevezték Mitropa Kupára. Az első világháború után az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlott, de a közép-európai utódnemzetek labdarugó klubjaiban nem tűnt el a közös kupasorozat iránti érdeklődés.

A közép-európai nemzetek labdarúgásának képviselői a versenysorozatot Hugo Meisl, az Osztrák labdarúgó-szövetség (ÖFB) főtitkárának, kezdeményezésére Velencében élesztették újra. A Mitropa kupa első találkozójára 1927 augusztus 14-én került sor. A két világháború közti időszakban azonban Ausztria, Magyarország és Csehszlovákia két-két klubja mellett, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság csapatai is csatlakoztak. A versenysorozatban az országok bajnokai és kupagyőztesei vehetett részt. 1929-ben a jugoszláv csapatok helyére az olaszok léptek be. A kupa egyre népszerűbb lett, amelyhez hamarosan új nemzetek csatlakoztak: 1936-ban Svájc és Románia is bekapcsolódott. 1938-tól az Anschluss miatt Ausztria a továbbiakban nem vett részt, Svájc kiszállt a versengésből. 1939-ben a megszállt és feldarabolt Csehszlovákia helyét a Cseh–Morva Protektorátus vette át.

A kupát a két világháború közti időszakban két magyar csapat tudta elhódítani: a Ferencváros (1928, 1937) és az Újpest (1939). A versenysorozatot a második világháború megszakította, és 11 éves szünet után 1951-ben rendezték meg újra. Az 1955-ös sorozatot a Vörös Lobogó csapata osztrák, csehszlovák, olasz és jugoszláv csapatokat megelőzve nyerte meg. A következő évben azonban a Vasas diadalmenete vette kezdetét.

Az 1956-os sorozatban olasz klubcsapatok nem indultak, így a magyarok, osztrákok, a csehszlovákok és a jugoszlávok két-két klubot indítottak. A lebonyolítás egyenes kieséses szakaszokból állt, amely a negyeddöntőkkel vette kezdetét. A meccseket oda-visszavágós rendszerben rendezték meg, és ha mindkét mérkőzésen döntetlen született a továbbjutás sorsát egy harmadik meccsen döntötték el. Magyar részről a címvédő Budapesti Vörös Lobogó, és a Magyar Kupa győztes Budapesti Vasas indult. Előbbi csapat gerincét az Aranycsapat olyan játékosai adták, mint Lantos Mihály, Zakariás József, Sándor Károly, Palotás Péter, vagy a kapus Gellér Sándor. Mellettük a Vasas is jó erőkből állt és a negyeddöntőre a Kamarás Mihály, Sárosi László, Kontha Károly, Teleki Gyula, Bundzsák Dezső, Berendi Pál, Raduly József, Csordás Lajos, Szilágyi Gyula, Szilágyi János, Lenkei Sándor sorral álltak fel.

A negyeddöntőben a Vasas az ÚDA Prahát a Népstadionban Csordás és Lenkei góljával 2:0-ra győzte le, míg a visszavágón változatos mérkőzésen Prágában ugyancsak Csordás és Lenkei góljával 2:2-re végeztek, így a legjobb négy közé 4:2-es összesítéssel jutottak. Az elődöntőben a Partizan Beograd hazai pályán 1:0-ra felülmúlta a Vasast, de ellenfelét a visszavágón a Magyar Kupa győztes, a Népstadionban 6:1-el ütötte ki. Csordás ezúttal mesterhármast szerzett, mellette Szilágyi Gyula, Bundzsák és Lenki egyszer-egyszer voltak eredményesek.

A Vasas a döntőben a címvédő Vörös Lobogót búcsúztató a Rapid Wient fogadta. A két csapat Bécsben 3:3-ra végzett, a Népstadionban az osztrákok 4:3-ra tudtak diadalmaskodni. A bécsi Práterben Szilágyi Gyula már a második percben betalált, de az osztrákok villámgyorsan fordítottak és az eredményjelző húsz perc után 3:1-et mutatott. A második félidőben azonban Bundzsák és Csordás góljával a magyarok egalizálni tudtak. A visszavágó nagy küzdelmet hozott, Szilágyi Gyula a Népstadionban is korán beköszönt, a sógorok kapuját ezúttal a harmadik percben vette be. A Vasas a 60-ik percig őrizte előnyét, ekkor a Rapid egyenlíteni tudott. Az idegenben lőtt gól szabálya ekkor még nem létezett, így a végső győztes eldöntésére a Népstadionban egy harmadik meccsre is sor került. 1956. augusztus 4-én a közel 100 ezres magyar közönség gálát láthatott. Baróti Lajos csapata ezúttal a huszonegy perc eltelte után talált be először, innen viszont nem volt megállás és még nyolc találatot vittek be, amire a Rapid két góllal tudott válaszolni. A fölényes 9:2-es diadal során az ellenfél hálóját Szilágyi Gyula négyszer, Csordás és Raduly kétszer, Teleki pedig egyszer zörgette meg.

A győzelemért járó érmet múzeumunk gyűjteménye is őrzi. Az 1956-os Közép-európai Kupa győzelmi érme műbőr dobozban van elhelyezve. A doboz vászonnal és pamuttal bélelt. Az érem előlapján az osztrák-, a csehszlovák-, a magyar-, a jugoszláv-, és az olasz csapatok jelképei láthatóak. Körben francia nyelvű felirat: „LA COUPE DEL’ EUROPE CENTRALE” (Közép-európai Kupa). Hátlapján alul babérág, felül „SIEGER” (Győztes) középen: „1956” felirat. Az érem magassága és hossza 7,5–7,5 cm, átmérője: 3 cm súlya: 11,8 g, anyaga pedig arannyal bevont ezüst.

Nagy Gergely

A hónap műtárgya rovatunk keretein belül ezúttal egy pontosan 115 évvel ezelőtt megrendezett sportesemény, a magyar jégkorongozás illetve a bandy őskora kerül a fókuszba. Ezeken keresztül gyűjteményünk egy olyan darabját mutatjuk most be, amely többek között gróf Bethlen Istvánhoz, Magyarország 1921 és 1931 között hivatalban lévő miniszterelnökéhez is köthető.

A jégkorongozás, mint sportág kifejlődése valójában két egymástól teljesen elszeparált vonalon indult útjára. A ma ismert játék őse a kanadai Quebecben alakult ki, melyet seprűkkel és cipőben játszottak és korong helyett botokat használtak. Azonban hamar rájöttek, hogy ha a botot korongra cserélik, a seprűket ütőkre és a cipők aljára korcsolyát csatolnak, lényegesen felgyorsíthatják a játékot. Korai elnevezései – koronghoki vagy kanadai hoki – innen eredtek. 1890-es évekre a sportág átterjedt az USA-ba is.

Európában a bandy avagy jéglabda jött létre. A játék a 18. századtól kezdve fokozatosan alakult ki az északi országokban, majd innen átterjedt a kontinens egyéb területeire is. A 19. század első felében Angliát hódította meg, míg a másodikban német és holland nyelvterületeken is népszerű sport lett. Érdekes módon Oroszországba, ahol a földrajzi viszonyok igencsak kedvezőek voltak a téli sportok számára, csupán a század legvégén érkezett meg. (Külön érdekesség, hogy ezzel szemben az oroszok saját magukat tartják a jéglabda feltalálóinak. Ezt arra alapozzák, hogy a 18. században létezett náluk egy hasonló játék, amelyet végül más északi országok átvettek és átalakítottak. Így később csak visszatért módosított formájában.) Az Osztrák-Magyar Monarchiába úgyszintén a század második felében kezdték el űzni, a magyar felén pedig legvégén.

Amerikai gyerekek bandyt játszanak – jég nélkül. 19. század közepe

A technikai fejlettség kezdetben a bandynek kedvezett. A kis labdával játszható sporthoz nem feltétlen szükségeltetett jég, hanem az edzéseket vagy akár a mérkőzéseket száraz útburkolaton is meg lehetett tartani. Ehhez képest a jégkorong jó minőségű jégfelületet és lehetőség szerint, minél jobban elhúzódó hideg téli időszakot igényelt. Azonban ahogy Európa-szerte egyre több mesterséges jégpálya jött létre a jégkorong is egyre népszerűbb lett. Végül a kisebb pályán játszott, intenzívebb kanadai hoki világszinten kiszorította a bandyt, amelynek így a nyári és tavaszi változata, a gyeplabda lett népszerűbb.

Magyarországon a bandy elsősorban a Budapesti Korcsolyázó Egylet (BKE) keretein belül kezdett kibontakozni, de az elhanyagoltabb sportágak közé tartozott. 1903-1904 fordulóján Apponyi Henrik határozta el a „hockey” fellendítését és erre mágnások és főurak 15 főből álló csoportját sikerült összetoboroznia, továbbá megnyernie a BKE vezetőségét, hogy a betonpályát hetente 3-4 alkalommal délutánonként használhassák. E csoport tagjai közé tartozott többek között ifj. Andrássy Gyula, Atzél Elemér, Bethlen István, Wenckheim gróf, Vécsey báró és két Eötvös bárónő. Az első mérkőzésre 1907 februárjában került sor a BKE mágnásai illetve BKE azon tagjai között, akik egyúttal a Magyar Atlétikai Club tagjai is voltak. A két félidős meccset végül a mágnások nyerték 6-4 arányban. Külön érdekesség Aczél Elemérné részvétele volt, aki a mágnások kapuját védte.

Az előző szezon sikere után a BKE 1907 decemberében lázas munkával látott hozzá az új idény előkészületeinek és a sportág fellendítésének újabb szakaszához. A holtszezon alatt a hoki játékosok külön öltözőt kaptak, beszerezték a költségesebb kellékeket és a Vajda-Hunyad vár alatt állandó pályát létesítettek. Új csapatok szervezése mellett stratégiai fontosságú jelentőséggel bírt külföldi csapatokkal való barátságos mérkőzések tető alá hozása. Miközben az is eldöntetett, hogy a magyar színeket a BKE reprezentatív csapata fogja képviselni ezen párharcok alatt. Az első ilyen mérkőzésre 1908. január 26-án vasárnap került sor és a BKE 14-0-s sikert aratott a Wiener Trainig Eis Club felett. A második megmérettetést a Sportovni Club Slaviával jelentette, akikkel szemben a magyar csapat 5-2-es vereséget könyvelhetett el. A tudósítások szerint a prágai alakulat végig technikai fölényben játszott és megérdemelt sikert aratott.

A sorban harmadik mérkőzést 1908. február 9-én, a városligeti tavon játszották, a prágai németek Deutsche Eishockey Gesellschaft elnevezésű egyesülete ellen. A BKE összeállítása a következő volt: Fabricius (kapus), Ságody, Hevessy, gróf Bethlen István, gróf Csáky István, gróf Csáky Béla és Lauber, mint kapitány. A meccset végül a BKE nyerte 3-1 arányban, a két Csáky és Lauber 1-1 góljával. „11 óra 30 perckor kezdődik a mérkőzés. Eleinte igen óvatosan játszik mindkét csapat, a vendégek több goalütéshez jutnak és az első félidő 1:0 végződik a németek javára. Újra kezdés után a magyarok jutnak fölénybe a rossz jégen kifáradt ellenfelek fölött és a három magyar csatár, gr. Csáky B., gr. Csáki J. és Lauber, mindegyike 1-1 szép goalt lő. Második félidő 3:0 a magyarok javára.” (Pesti Hírlap, 1908. február 11.)

 A hónap műtárgyának választott, átlagosan 33 centiméter átmérőjű koszorú ennek a mérkőzésnek állít emléket, mint a prágai német egyesület által Budapestre hozott ajándék. A rajta található felirat a dátumon kívül a Deutsche Eishockey Gesellschaft német nyelvű baráti üdvözletét hirdeti.

A Deutsche Eishockey Gesellschaft egy későbbi, 1914-es vendégjátéka Budapesten

Bethlen István ugyan miniszterelnökként már felhagyott az aktív sporttal, de nem vesztette el érdeklődését a sportág iránt. Figyelme viszont neki is a háború után rohamosan terjedő kanadai típusú hoki, vagyis a jégkorong felé fordult. 1925-ös első hivatalos jégkorong mérkőzés után, 1926-ban készült el Európa első műjégpályája a Városligetben, amelynek jegén már 1929-ben Európa-bajnokságot rendeztek. De még ezelőtt, a Magyar Korcsolyázó Szövetség szervezeti keretein belül megalakult, a Nemzetközi Jégkorong Szövetséghez kapcsolódó magyar jégkorong szövetség is (1927). A magyar jégkorongozás tehát Bethlen miniszterelnöksége alatt bontakozott ki igazán. Azonban még említést kell tennünk fiáról, ifj. gróf Bethlen Istvánról (1904-1982), aki maga is sportoló, válogatott jégkorongozó volt, és négy világbajnokságon képviselte Magyarországot.

A kanadai Kimberley Dynamiters vendégjátéka a magyar válogatott ellen a Városligetben, 1937 (Fortepan / Császy Alice)

Kormány Ákos

E havi rovatunk kapcsán a régi idők Tátrájának síéletében teszünk rövid barangolást.
A tátrai síélet megalakulásában nagy szerepet játszottak a vasúti fejlesztések, valamint a Magyarországi Kárpát Egyesület (MKE), mely 1873. augusztus 10-én alakult meg Tátrafüreden. Az MKE megalakulása után fellendült az útépítés és a menedékházak építése, melyek egyre nagyobb forgalmat generáltak a térségben. Az MKE megbízásából 1876-ban német nyelvű, majd 1882-ben magyar nyelvű Tátra-kalauzt is kiadtak, 1877-ben pedig négyezer példányban adtak ki Tátra térképet.
Kezdetben a fürdőkultúra és a nyári sportok fejlesztése volt a cél a Tátrai térség infrastruktúrájának kialakításakor. 1906 óta azonban már a téli szezonokra is megnyitották a nyaraló övezeteket, ekkor lendültek fel a téli sportok (bob, skeleton, tobogán, korcsolyázás és lábszán), melyek gyakorlására pályákat létesítettek. A Tátrában dr. Szontagh Miklós, Újtátrafüred alapítója volt az, aki először tartotta a téli szezonban is nyitva létesítményeit vendégei számára.
A tátrai villamos hálózat kiépítése 1911-ben kezdődött meg az Ó-Tátrafüred-Tátralomnic közötti szakasz kiépítésével. Egy évvel később a vonalat meghosszabbították a Csorba-tóig. Az útvonal mellett jellegzetes favázas állomásházakat és váróhelységeket építettek.
1909-ben Lauber Dezső kezdeményezésére bobpályát építettek Tátralomnicon. A hegyen ekkor már rendszeresen rendeztek bob-, ródli- és skeleton versenyeket. Az egyedülálló pálya villamos felvonóval rendelkezett, melynek csúcsán a Gertrud-menedékház szállásolta el a sportolókat. 1910-től 1914-ig minden évben Tátralomnicon rendezték meg a magyar bob bajnokságot.

Tátraszéplak környéke a nagyobb síversenyeknek adott otthont. Itt rendezték meg az első magastátrai nemzetközi síversenyt 1911. február 4-5. között. 1912-ben a Magyarországi Tornaegyletek Szövetsége (MOTESZ) rendezte a versenyeket, majd egy évvel később a Magyar Sí Szövetség. Az első világháború utáni versenyeket a Kárpátegyesület (1918 után Karpathenverein) rendezte, 1921-től az akkor megalakult Csehszlovákiai Német Síegyletek Szövetségével (HDW). Így egyre bővült a versenyzők köre, a magyar, német, osztrák és szlovák mellett főleg cseh és lengyel síelőkkel.
A legelső versenyen egy 6 km hosszú lesíklópálya várta a versenyzőket, melyet egy évvel később már 9 kilométeresre bővítettek. A pályát évről-évre módosították, 1914-ben például a rajtot is áthelyezték a Sziléziai menedékháztól Tátraszéplakra, a távot 10 kilométeresre növelték, ezúttal már egy 300 méteres emelkedővel. Ez volt az első verseny, ahol a start és a cél ugyanazon a helyen volt. Az első ugrósánc a Vöröspatak árkában épült, közvetlenül Tátraszéplak alatt. Ez a pálya azonban rengeteg kívánnivalót hagyott maga után, így dr. Guhr Mihály Tátraszéplak fölött, a Kis Kereszthalmon építetett egy újabb sáncot 1912-ben. 1912-1923 között az ugróversenyek állandó helyszíne volt a Kereszthalom sánc. 1923-ban dr. Guhr Mihály a Felkai-völgyben építetetett ugrósáncot, mely innentől az ugróversenyek állandó helyszínéül szolgált egy kisebb átépítés után.

Az első világháború miatt a nemzetközi síverseny 3 évig szünetelt, csak 1918-ban rendezhették újra meg. A hóhiány miatt azonban csak „szűkségpályákon” küzdhettek meg a versenyzők. Mégis ehhez az évhez köthető az első staféta verseny (Serényi-emlékverseny) megrendezése, melyet a későbbiekben is rendre kiírtak. Az 1919-es év ismét verseny nélkül maradt, 1920-ban folytatták a nemzetközi megmérettetéseket, melyek a 20-as és 30-as évek népszerű síversenyei voltak. Az utolsó bejegyzéseket a Karpathenverein nemzetközi tátrai versenyéről a Nemzeti Sport hasábjain olvashatjuk 1938. februárjában. Az egyesületet 1945-ben feloszlatták.

E havi hónap műtárgya sorozatunk ezúttal egy apró emléket mutat be a magastátrai nemzetközi síversenyekről. Az 1927-es versenyről egy rézből készített síléc alakú díj gazdagítja a Sportmúzeum gyűjteményét, melyen jól olvasható a rendező Karpathenverein neve mellett a helyezés: sífutás II. osztály második díja. Méretei: 15×0,7 cm. Leltári száma: 2015.169.1.1. Az apró tárgyhoz tartozik egy apró barna papírdoboz, fekete bársony béléssel.

A díjat feltehetően a 3 km-es versenyben nyerte a korabeli kiváló felvidéki síelő, Magyarország örökös síbajnoknője, Eleőd Anikó, aki az 1948-as téli olimpián 38 évesen képviselte Magyarországot. Érdekesség, hogy a tátrai síversenyeken először csak 1918-ban versenyezhettek nők. A körmöcbányai születésű Eleőd Anikó hosszú éveken keresztül állandó indulója volt a tátrai versenyeknek,1937-ben a műlesiklásban aratott főlényes győzelmet.