Az Eperjesi Torna és Vívó Egylet története 1914 előtt

Az Eperjesi Torna és Vívó Egylet története 1914 előtt

A 19. század vége, a 20. század eleje a magyar sporttörténet egyik legizgalmasabb időszaka. A fővárosban és vidéken számtalan olyan egylet alakult, amely a testkultúra ápolását és annak terjesztését tekintette fő feladatának. Ezen klubok közé tartozott az Eperjesi Torna és Vívó Egylet, amely a Felvidék keleti felének első, és egyik legnagyobb hatású sportegyesületévé vált. Az egylet történetét kétrészes cikkben mutatjuk be. Az első részben, némi előzménnyel, a megalakulástól az 1920-ig tartó időszakot tárgyaljuk.

A szervezett sportélet Eperjesen komoly múltra tekinthet vissza. Az evangélikus kollégium egyik tanára, Benczúr József kezdeményezésére 41 fő anyagi közreműködésével alapították meg 1843. június 24-én a város első testgyakorló intézetét. Alapító elnöke Krieger Károly, nyugalmazott honvédőrnagy lett, míg művezetője, azaz testnevelő tanára a bártfai születésű, német anyanyelvű Wagner Gyula (Julius Wagner) volt, aki a Clair Ignác által alapított Pesti Gimnasztikai Iskolában szerezte a képesítését. A foglalkozásokon már az első évben 121 fő vett részt az Evangélikus Kollégium diákjai közül, akik szertorna és vívásoktatásban részesültek. A helyszín az egykori evangélikus külvárosi iskola területe volt, amely csak a tavasz beálltától őszig volt alkalmas a testgyakorlati órák megtartására. A téli időszakban – megfelelő tornacsarnok híján – a képzést szüneteltették.

Az eperjesi Testgyakorló Intézet álláshirdetése 1845-ból

Az évtizedek folyamán az intézet szertára egy-két ügybuzgó tanár (Flórián Jakab, Ludmann Ottó) közbenjárása révén bővült, azonban egy téli használatra is alkalmas csarnok építésének gondolata egészen 1888-ig nem merült fel. Akkor, a Tisza-kormány révén, a Katolikus Főgimnázium anyagi szubvenciót kapott új főépület és egy tornacsarnok létesítésére, amelyek átadását 1889. július 1-én tartották. Az új létesítményt nemcsak a főgimnázium, hanem néhány év múltán az Evangélikus Kollégium és az Evangélikus Elemi Nép- és Polgári Leányiskola is díjtalanul használhatta. Ennek köszönhetően a tornaszerek beszerzését is közösen intézték. 1896-ra a csarnok 164 darab tornaeszközzel rendelkezett, míg a továbbra is használt nyári tornahelyiség 137 darabbal.

Ez a több mint fél évszázados testnevelési múlt kellőképpen megágyazott a város első sportegyesülete, az Eperjesi Torna és Vívó Egylet (ETVE) megalakulásának, 1896 novemberében. A kezdeményezést felkarolta a városi elit, így az elnökség összetétele a következő lett. Elnök: Szinyei Merse István, Sáros vármegye alispánja, 1897-től főispánja. Alelnökök: Uhlarik Mátyás, törvényszéki bíró, Dobiás Ede, királyi főmérnök. Titkár: Dresdner Ármin, könyvelő, vendéglátóipari vállalkozó. Pénztárnok: Vogel Béla, az Eperjesi Takarékpénztár könyvelője. A művezetői pozíciót a Katolikus Főgimnázium frissen kinevezett magyar-latin-testnevelés szakos tanára, a Torontál vármegyei Tordáról származó Pethe Ferenc töltötte be. Az ETVE klubhelyisége a Berger szálloda és kávézóban volt. Az egyletnek bárki tagja lehetett nemre, nemzetiségre, felekezetre, vagy társadalmi osztályra való tekintet nélkül. A magyar tornamozgalom többi egyesületéhez hasonlóan az ETVE is egy alapvetően hazafias célokat valló, magyar nyelvet használó szervezet volt, s mint ilyen, tevékeny részt vállalt a századfordulón Eperjes lakosságának magyarosítási folyamatában. Ennek eredményét mutatja, hogy amíg az 1880-as népszámlálásnál a város lakosságának több mint fele szlovák anyanyelvűnek vallotta magát, addig az 1910-es cenzus szerint a magyar anyanyelvűek már relatív többségben voltak.

Szinyei Merse István, az ETVE első elnöke

Az egylet nevének megfelelően a tagok kezdetben tornával és vívással foglalkoztak, de már az alapításkor kijelentették, hogy nyitottak az atlétika mozgalom szabadtéri versenysportjai irányában is. A torna- és vívásoktatást heti három alkalommal, (hétfőn, szerdán és pénteken) Pethe Ferenc vezetésével, a Katolikus Főgimnázium tornatermében tartották. A tagság aktivitását mutatja, hogy az ETVE 1897. április 4-én nemcsak hogy belépett a Magyarországi Tornaegyletek Szövetségébe (MOTESZ), hanem egy héttel később megtartotta első dísztornáját is, amelyen a Nemzeti Torna Egylet 16 fővel, a Budapesti (Budai) Torna Egylet 2 fővel vett részt, míg az eperjesiek 22 tornászt vonultattak fel. Az esemény zárásaként az ETVE 100 fős bankettet tartott a Hungária szállóban, amelyen az egyesületek tagjai mellett számos MOTESZ-vezető is részt vett. A fővárosi egyesületeknek a dísztornán való részvételét eleve a MOTESZ kezdeményezte. Ennek oka, hogy a szervezetet a Sáros vármegyei származású Berzeviczy Albert vezette, aki nemcsak az alma matere révén kötődött Eperjeshez, hanem anyai ágon unokatestvére volt Szinyei Merse Istvánnak. Nem véletlen tehát, hogy a szövetség részéről az ETVE mindig is pozitív elbírálásban részesült.

Az ETVE hosszú éveken át a Berger Szálloda és Kávéházban tartott fenn klubhelyiséget 

A kedvező körülmények adottak voltak az egylet továbbfejlődéséhez, így 1897 tavaszától, még nem szervezett keretek között, hanem rekreációs jelleggel, de már megindult az atletizálás és a teniszezés. Előbbi a honvédség helyi gyakorlóterén, utóbbi Uhlarik Mátyás magánpályáján, amely az első teniszpálya volt a városban. Mindezen túl egy új szakosztállyal – vagy korabeli megnevezése szerint alosztállyal – bővült az ETVE: a kerékpárossal. Az új alosztály szervezeti kereteinek kialakítását Dresdner Ármin kezdeményezte, aki a Hunnia Magyar Bicycle Clubhoz, és a Budapesti Torna Club kerékpár alosztályához fordult tanácsért. Előbbiek az alapszabályuk és az ügyrendjük, utóbbiak a menetkönyvük átküldésével segítették az eperjesi kerékpársport létrejöttét. A 30 fővel megalakuló új alosztály már az első évében kirándulásokat, és egy országúti versenyt szervezett, majd a következő évben belépett a Magyar Kerékpáros Szövetségbe. Az MKSZ 1898. évi közgyűlésén Dresdner képviselte az eperjesieket, s indítványára a szövetség elhatározta, hogy hivatalosan is felszólal a kerékpáradó bevezetése ellen, amely komoly gátja lehetett volna a sportág fejlődésének.

A kezdeti lendület azonban egyes sportágak esetében apadni kezdett. A leginkább ingatag lábakon a vívó alosztály állt, amely iránt folyamatosan csökkent az érdeklődés, és már a képzés teljes leállítása is felmerült. Az egylet vezetői úgy határoztak, hogy ismertebb vívómestert szerződtetnek a közöny megtörésére, így került 1897-ben az ETVE kötelékébe gernyói Horváth Lajos, aki a fővárosban oktatott, de korábban már tartott órákat Szegeden és Miskolcon is. Az ő alkalmazása végül sikert aratott, és a vívás iránti érdeklődés ismét visszaállt a kívánatos szintre.

gernyói Horváth Lajos vívómester hirdetése 1895-ből

Az egylet fenntarthatóságának szavatolásához muszáj volt biztosítani a megfelelő utánpótlást. Pethe Ferenc ezért 1897 őszén ifjúsági tornakört alapított a főgimnázium keretein belül, ahol a diákok a tanórák utáni időszakban szertornázással, atletizálással, a füleslabda nevű, ekkoriban népszerű csapatjátékkal és rövidebb kirándulásokkal töltötték az időt. A tornakör legtehetségesebb diákjait az ETVE a tanévek végén értékes könyvjutalmakban részesítette.

A század végén futótűz gyorsasággal terjedt el az országban a labdarúgás, amely Eperjesen is számos hívet szerzett magának. Az ETVE 1898-ban hozta létre csapatát, a Felvidék első együttesét, amely 1899 májusában a Pozsonyi Torna Egylettel vívta Magyarország első vidéki labdarúgó-mérkőzéseinek egyikét. Az 1899-es év azonban nem csak e találkozó miatt számított meghatározónak az ETVE történetében. Abban az évben jött létre az egylet atlétikai alosztálya, valamint Eperjes szabad királyi város 1899. augusztus 26-i közgyűlése döntést hozott arról, hogy a Malomrét néven ismert területet versenytér, azaz sportpálya létesítése céljából ingyen átengedi a főgimnáziumnak. Ezt a területet közösen használta a főgimnázium és az ETVE, majd az egylet az évek során több infrastrukturális fejlesztést is végrehajtott rajta, így 1906-ban –egyebek mellett – 400 fő befogadására alkalmas tribünnel, 1909-ben pedig teniszpályával egészült ki a sporttelep.

Az ETVE zászlaja a 20. század elejéről. A műtárgy az Eperjesi Regionális Múzeum [Krajské múzeum v Prešove] tulajdona

Ezek a változások nagy segítséget nyújtottak a szabadtéri versenysportok kibontakozásához. A labdarúgócsapat, vidéki bajnokság híján, klubközi mérkőzéseken és kisebb tornákon vett részt. Végül az MLSZ az 1907/1908-as szezonban írta ki az első bajnokságot az Északi-kerület számára, amelyet az ETVE meg is nyert. A csapat tagjai: Párkányi Sándor, Kobulszky Károly, Krizs István, Kontra József, Kissóczy József, Wunsch István, Guttmann Áron, Kriebel Aladár, Antal Pál, dr. Hirschfeld Márk és Dahlström Károly voltak. A csapat az 1910/1911-es évadban a 3. helyen végzett, míg a következő két szezonban a 2. helyen zárt.

A századelőn élte fénykorát egy másik csapatsport, a füleslabda, amelyet a MOTESZ is felkarolt. 1902-től külön bajnokságot is szerveztek, amelyet az éves szinten megrendezett országos tornaünnepélyek keretén belül tartottak. A játékot 2 kg-os, 25-30 cm átmérőjű bőrlabdával játszották, amelyen egy bőrszalagból készült bőr fogó: fül lógott. A játéktér 90–120 méter hosszú, 40 méter széles terület volt. A szemben álló két, 10-10 tagból álló csapat tagjai a játékszert a fülénél fogva az ellenfél kapuja felé dobták. Ha a levegőben kapták el, akkor két kézzel, ha a földre esett, akkor ismét a fülénél fogva továbbíthatták. Gólt akkor értek el, ha az ellenfél kapuja fölött sikerült átdobniuk a labdát. Az a csapat győzött, amely a 2×20 perces játékidő alatt több gólt dobott.

A MOTESZ 1900-ban, bemutató jelleggel szervezett egy bajnokságot a Sopronban tartott tornaünnepélyen, amelyet az eperjesiek nyertek, megelőzve a Budapesti (Budai) Torna Egyletet. Az első, hivatalos füleslabda bajnokságot azonban 1902-ben írták ki. Az ETVE is elindult, de a döntőben vereséget szenvedett a Magyaróvári AC csapatától. A következő évben azonban már bajnoki címet ünnepelhettek a Millenárison, amikor a döntőben 4:1-re visszavágtak a Magyaróvári AC-nek, s elhódították a MOTESZ vándorserlegét. Az ETVE füleslabda csapatának erejét mutatja, hogy 1914-ig hét alkalommal szerezték meg a bajnoki címet.

Az ETVE 1904-es füleslabda-bajnokcsapata:
Pethe Ferenc, Dán György, Hajdú Bertalan,
Richnavszky Oszkár, Juhász János,
Kopasz Mihály, Majtényi Gyula, Széll Miklós, Galli János, Dahlström Károly,
Gregor Endre

Az atlétika is nagy népszerűségnek örvendett a városban. Az ETVE kitűnő nevelőmunkát végzett, amely elsősorban Pethe Ferenc érdeme volt, ám a tehetséges fiatalok sok esetben kénytelenek voltak a fővárosba költözni, és ott munkát vállalni, így kiteljesedésük többnyire már nem Eperjesen következett be. Az egylet legtehetségesebb neveltjei közé tartozott Antal Pál diszkoszvető, aki 1906 és 1910 között magyar és cseh bajnoki címet szerzett az MTK színeiben, valamint második lett az 1908-as főiskolai bajnokságon. Szintén az ETVE-ben kezdte pályafutását báró Wardener Iván (MTK), aki 1910 és 1915 között az ország legjobb magasugrója lett, és részt vett az 1912-es olimpián is, ahol 8. helyen végzett. Meg kell említeni még dr. Kobulszky Károly diszkoszvetőt és gerelyhajítót, aki 1910-től a Bp. Postás, később a MAC sportolója volt, diszkoszvetésben háromszoros magyar bajnok, valamint – Wardenerhez hasonlóan – szintén részt vett az 1912-es olimpián.

báró Wardener Iván

A korszak militarizálódását mutatta, hogy 1908 februárjától az egylet és a helyi honvédelmi parancsnokság rendszeres céllövőtanfolyamot szervezett a kollégium és a főgimnázium 16. életévét betöltött, testileg és szellemileg egyaránt alkalmas tanuló ifjai számára. A kurzust Kollár Károly honvédszázados szervezte, a főgimnázium és az ETVE részéről pedig Pethe Ferenc felügyelte a képzést. Az oktatást rendszerint szombatonként tartották abból a célból, hogy az ifjúságot megismertessék a harcászat alapjaival, valamint a honvédségnél rendszeresített lőfegyverek nyugodt és biztos kezelésével. A képzés szükségességét sajnos az idő igazolta. 1914-ben kitört az első világháború, s a hadra fogható fiatalok jelentős részét a frontra vezényelték. Az Eperjesi Torna és Vívó Egylet a háború idejére felfüggesztette működését, és egy ideig a tűzszünetet követően sem folytatta azt, mert a terület hovatartozásának kérdése, valamint a várost megszálló hadseregek keltette nyugtalanság ezt nem tette lehetővé. Végül 1920-ban éledt újjá az egylet, de a csehszlovák hatóságok névváltoztatásra kötelezték a vezetőket, mert a város magyar megnevezését már nem használhatták. Az új név a Prešovi Torna és Vívó Egylet [Prešovský telocvičný a šermiarsky spolok] lett, de identitásában továbbra is magyar klubként működött.

Iváncsó Ádám

 

A kutatás a Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-22-4-I-DE-133 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatás révén készült.

A HÓNAP MŰTÁRGYA – AUGUSZTUS

A HÓNAP MŰTÁRGYA – AUGUSZTUS

A szabadtéri atlétikai világbajnokság idén augusztus 19–27. között Budapesten kerül megrendezésre. Az esemény alkalmából a „Hónap műtárgya” rovatunkban az 1989-es fedettpályás atlétikai világbajnokságra emlékezünk, amelynek szintén a magyar főváros adhatott otthont.

Az atlétika a világ egyik legősibb sportága, amely már az ókori versenyeken és olimpiákon is képviselte magát. A modern ötkarikás játékokon az atlétikai sportágak a versenyszámok gerincét adják. A Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF/WA) 1912-ben alakult meg, de az atlétika világbajnokságát először 40 évvel ezelőtt, 1983 augusztusában, Finnországban rendezték meg.

A Helsinkiben megrendezet első atlétikai világbajnokságra kibocsájtott bélyeg

Az IAAF 1913-as döntése értelmében az olimpiai versenyek egyben világbajnoki versenynek is számítottak. A Nemzetközi Szövetség Atlétikai Szövetség 1976-ban a puerto ricói ülésén hozott azonban úgy határozott, hogy az atlétikai világbajnokságokat 1983-tól önállóan rendezik meg. A történethez hozzátartozik, hogy ez a fajta világverseny elnevezésében szerepelt a szabadtéri megnevezés is, ami arra utal, hogy a viadalt nyitott tetőzetű stadionokban rendezik meg. A nyitott pályás versenyek mellett ugyanis a fedett pályás megmérettetések külön kerülnek lebonyolításra.

Az első szabadtéri atlétikai világbajnokságokat változó időközönként rendezték meg, de 1991-től két évente kerül rájuk sor. Az esemény a Labdarúgó-világbajnokság és az Olimpiai játékok után a világ harmadik legnézettebb sporteseményének számít, a tengerentúlon pedig még kiemeltebb figyelmet szánnak neki. Más sportágak világversenyeihez hasonlóan az atlétikai világbajnokság története során folyamatos bővülést élhetett meg. A versenyzők az első finnországi megmérettetésen 41 sportágban indulhattak, jelenleg összesen 49 számot rendeznek meg. Helsinkiiben 1333 sportoló állt rajthoz, Eugene-ben már 1972-en mérkőztek meg egymással.

Bár az olimpiákon, kiváltképpen nehéz atlétikában, a magyarok értek el kimagasló és szép eredményeket, az 1980-as évek óta megrendezésre kerülő nyitott pályás világbajnokságokon aranyérmet még nem szereztek. Az elsőség nélküli országokkal szemben azonban Magyarország szerezte a legtöbb érmet: hét-hét ezüstöt és bronzot. Első érmünket Bagyula István rúdugrásban szerezte, 1991-ben Tokióban. A döntőben 5,90 méteres ugrásával a második helyet sikerült megszereznie. Azóta kisebb megszakításokkal szinte minden világesemény született egy magyar érem, legutoljára 2019-ben, Halász Bence lett harmadik, Dohában kalapácsvetésben.

Az 1989. március 3-8. között Budapesten rendezett, 2. fedett pályás atlétikai világbajnokság emlékérme

Az atlétikai világbajnokságok történetében Magyarország, mint rendező nem ismeretlen ország. Az idei megmérettetés valóban első lesz itthon, hiszen hazánk nyitott pályás nyári események még nem adhatott otthont, de fedett pályásnak már kétszer is házigazdája lehetett: a világ legjobbjait 1989-ben a Budapest Sportcsarnok, 2004-ben pedig a Papp László Sportaréna látta vendégül. Az 1989. március 3-a és 8-a között megrendezett budapesti megmérettetés ráadásul az első indianapolisi fedett pályás világbajnokság után, a második vb-nek adott otthont.

Az érem elő-, és hátlapja

Augusztus hónap műtárgya is erről a világeseményről származik, amelyet múzeumunk éremtári gyűjteményében őrzünk. Az 1989-es budapesti fedett pályás atlétikai világbajnokság ezüst emlékérme díszdobozban van elhelyezve. A doboz elegáns vászonnal és pamuttal van bélelve, előbbibe az érem készítő műhelye, a világhírű milánói székhelyű Bertoni neve és címere van arannyal belehímezve. Az érem előlapján felül az esemény logója látható, alatta angol nyelvű felirat: „2nd IAAF WORLD INDOOR CHAMPIONSHIPS IN ATHLETICS”. Hátlapján felül Budapest város címere látszódik, alatta felirat: „BUDAPEST March 3–5 1989”. Az érem átmérője: 6 cm, súlya: 85,3 g, anyaga pedig ezüst.

A világbajnokság helyszíne a Budapest Sportcsarnok volt

A magyar válogatott 25 versenyzővel (10 női, 15 férfi) vett részt az események. A legeredményesebb atlétánk Szalma László volt, aki távolugrásban 8,10 méteres eredménnyel a 4. helyen végzett. Született még két 5. helyünk Szebenszky Anikó (3000 méteres gyaloglás), és Urbanik László (5000 méteres gyaloglás), valamint két 6. helyünk Alföldi Andrea (3000 méteres gyaloglás), és Bagyula István (rúdugrás) révén.

Nagy Gergely

A HÓNAP MŰTÁRGYA – JÚLIUS

A HÓNAP MŰTÁRGYA – JÚLIUS

A felvidéki sportélet a 19. század utolsó harmadától rohamos fejlődésnek indult és számos izgalmas életpályát termelt ki a sportolók, az edzők, és a sportvezetők között. A hónap műtárgya rovatunk júliusi számában egy 143 évvel ezelőttre datált kultuszminisztériumi megbízólevelet mutatunk be, amely Gisser Gyulának, Nyitra város egykori tornamesterének a munkásságáról tanúskodik. De pontosan ki is volt Ő?

Julius Gisser (magyar forrásokban Gisser Gyula) 1843. április 2-án született Kismartonban (Eisenstadt) egy osztrák-német családba. A bécsújhelyi katonai akadémián szerzett vívó- és tornamesteri képesítést, majd a katonai karrier helyett a pedagógusi pályát választotta.

Gisser Gyula megbízatása tornászati póttanfolyam tartására 1880-ból

1866-ban költözött Nyitrára, ahol az 1867/68-as tanévtől kezdve a helyi katolikus gimnázium testgyakorló tanára lett. Torna- és vívásoktatás mellett gyakran szervezett a gyerekeknek játékdélutánok és természetjáró túrákat, igyekezve őket sokoldalúan megismertetni a mozgáskultúrával. Az 1903/04-es tanév végéig oktatott, s pedagógusként generációk sorát nevelte a testmozgás űzésére és szeretetére. Tanítványai közül páran a magyar sportélet meghatározó szereplőjévé váltak. Krencsey Géza a századelő egyik legjobb magyar kardvívója lett, aki a Wesselényi Vívó Club és a MAC színeiben az országos bajnokságon egyéniben négyszer bronzérmes (1901, 1902, 1905, 1910), egyszer ezüstérmes (1904), egyszer pedig magyar bajnok (1910) lett. Szintén diákja volt Fischer Mór, aki nem sportolóként, hanem sportvezetőként alkotott maradandót, mint a Törekvés SE és a BVSC elnöke, a Magyar Labdarúgó Szövetség és a FIFA alelnöke.

Gisser Gyula tornatanítói munkássága azonban nemcsak Nyitra városát érintette. A Kultuszminisztériumtól kapott megbízatása révén az 1870-es évek elejétől a néptanítók számára tornászati póttanfolyamokat tartott. Egyes évfolyamonként akár több mint 60-70 főt is kiképzett, akik a Felvidék nyugati felének számos településéről érkeztek. A testnevelés és a sport ügyének terjesztése terén így túlzás nélkül kijelenthető, hogy egy teljes országrészre volt hatással.

Gisser Gyula úszómesteri tanfolyamokat is szervezett

Hamar aktív tagjává vált Nyitra közösségi életének. 1868-ban egyik alapítója és művezetője lett a Nyitra megyei Vívó és Torna Egyesületnek. A klub első elnöke Odescalchi Gyula volt, aki az 1848/49-es szabadságharc során a nemzetőrségben főhadnagyként szolgált, majd a forradalom bukását követően Svájcba menekült. Sok sorstársához hasonlóan ő is amnesztiában részesült, így hazatérése után az 1861-es és 1865-ös választásokon a Nyitra-zsámbéki választókerület képviselője lett, majd 1878-tól 1887-ig a nagytapolcsányi választókerület képviselőjeként ült az országgyűlésben. 1896-os haláláig a főrendiház tagja volt. Odescalchi 1882-ben elnöke lett a Nyitrán alapított Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesületnek is, amely a magyarosítás elősegítését tűzte ki céljául. Ezen elv mentén működött a Nyitra megyei Vívó és Torna Egyesület is, amelynek az 1871–1872-es évkönyvében az alábbi kijelentés olvasható: „Egyletünk vég törekvéseit képezi a magyar haza javára harczképes polgárságot nevelni. Honleányaink, kik törekvéseinkben támogattak, igazolták, hogy a Magyarország iránti kegyelet és a hazaszeretet náluk mindenkoron áldozatkészségre talál.”

Gisser Gyula a Nyitra megyei Vívó és Torna Egylet művezetője, mai szóhasználattal edzője volt

Az egyesület a sporton túl közösségépítő tevékenységekkel is próbálkozott. Táncmulatságokat tartottak, valamint sorsjátékot szerveztek, amelynek a megnyerhető tételei a nyitrai lányok és asszonyok által alkotott kézimunkák és díszművek voltak. A bevételből az egyesület működése mellett egy városi tornacsarnok építését kívánták finanszírozni. A kezdeti lelkesedés után a sport iránti érdeklődés megcsappant, ami az egyesület működésének fokozatos hanyatlásához, majd 1876-ban a működésének felfüggesztéséhez vezetett. A sportélet Magyarországon ekkor még gyerekcipőben járt, különösen vidéken. Gisser Gyula munkássága lényegében olyan szinten úttörőnek számított, hogy a közösség tagjai nem feltétlenül tartották a lépést vele. A Nyitra megyei Vívó és Torna Egyesület közel 10 éves szünet után, 1885-ben éledt újjá. Gisser ekkor már országos szinten is komoly beágyazottsággal bírt a magyar sportéletben, köszönhetően az ekkoriban alakuló sportszervezetekben kifejtett aktivitása, valamint a hazai sportsajtó hajnalán kifejtett szakírói tevékenysége révén. A Nyitra megyei Vívó és Torna Egyesület ennek a kapcsolati hálónak a segítségével hamar integrálódott az ország kiépülőben lévő sporthálózatába.

Gisser Gyula korának egyik ismert vívómestere volt

Gisser Gyula Nyitra sportéletére nemcsak a tornatanítói és művezetői pozícióján keresztül gyakorolt hatást. 1868-ban nyilvános uszodát nyitott, amelyet az évek folyamán fokozatosan fejlesztett. Öltözőket, zuhanyzókat, bérlehető csónakokat, műugró pontot, valamint csúszdát építtetett, 1910-ben külön napozó részt alakított ki, valamint teniszpályát létesített a fürdő mellett. Az úszni nem tudókra is gondolva külön 8×4 méteres, úgynevezett fauszodákat alakított ki. Ezek a vízbe süllyesztett kosarak voltak, amelyekben a látogatók biztonságos körülmények között tanulhatták meg a sportág alapjait. A pénztárnál egy felirat várta az érdeklődőket, amely szerint: „Nyugodt és boldog lesz életed, ha a fürdőt felkeresed”. Míg a fürdőn belül pedig egy másik felirat adott inspirációt a mozgásra: „Nincs szebb és dicsőbb, mint úszni az ár ellen.” A fürdőt nők és férfiak egyaránt használhatták. A korszak erkölcsi normái miatt azonban a csendőrség többször tartott ellenőrzést, hogy a nők fürdőruhája nem rövidebb-e az előírtnál. A fürdő azonban nemcsak a rekreáció terepe volt. Gisser Gyula 1882-ben rendezte meg az első hivatalos úszóversenyt Nyitrán, amely a sportág népszerűsítésében egyre komolyabb eredményeket ért el. Az évek folyamán a versenyszámok bővülése mellett a nők is rajthoz állhattak, majd 1897-ben már külön korosztályos versenyeket is tartottak nők és férfiak számára egyaránt. A fürdő egészen az 1930-as évekig működött, amikor a folyamszabályozás következében fel kellett számolni.

A Gisser-féle fürdőről készített fotó

A nyári időszak fürdőélete után télen sem maradtak sport nélkül a nyitraiak. 1886-ban Gisser Gyula kezdeményezte a városvezetésnél egy korcsolyapálya létesítését a vármegyeháza melletti réten. Az engedélyt megkapta, így az év decemberétől megkezdődhetett a téli sportélet is. A rét elárasztásához szükséges volt a helyi vízimalom molnárainak, Recska Mihálynak és Suchala Jánosnak a közreműködése is, akik a zsilip kezelésével és egy árokrendszer kialakításával a vizet a megfelelő helyre vezették. A városi elit körében gyorsan népszerű lett a sportág, amelynek következtében a következő télen egy rivális pálya is nyílt Boross Marcell erdőfelügyelő révén. Mindkét pálya igyekezett extra szolgáltatásokkal bevonzani a látogatókat. Boross Marcell pályáján kávét szolgáltak fel, míg Gisser Gyula a nyitrai önkéntes tűzoltó egylet zenekarát bérelte fel, hogy játékukkal szórakoztatóbbá tegyék a jégen siklást. Gisser gyakran hozta ki a diákjait is, hogy megtanítsa nekik a sportág alapjait. A szabadidős korcsolyázás mellett fokozatosan megjelent a gyorskorcsolya, a műkorcsolya és a jégkorong is a városban, amelyek első lépései mind Gisser Gyulához köthetők.

Nyitrán a korcsolyasport hamar nagy népszerűségre tett szert

Gisser Gyula 1904-es nyugdíjazása után nyáron a fürdő, télen a korcsolyapálya ügyeivel foglalkozott, emellett hentesüzletet nyitott, amelyet feleségével, Veszely Máriaval üzemeltetett. Házasságukból 24 gyerek született, amelyből 14 érte meg a felnőttkort. Gisser Gyula 1929. október 9-én hunyt el Nyitrán. Helyi szinten máig nagy tiszteletnek örvend, ami annak is köszönhető, hogy egyik dédunokája, a korábban szintén tornatanárként dolgozó Magda Griesbachová a több mint 200 fotóból álló Gisser-hagyatékot a helyi Nyitra-menti Múzeumnak (Ponitrianske múzeum v Nitre) adományozta, amely 2005-ben kiállítást is szentelt Gisser Gyula pályafutásának.

Iváncsó Ádám

Munkatársaink az MSTT Kongresszuson jártak

Munkatársaink az MSTT Kongresszuson jártak

Munkatársaink május végén, június elején részt vettek a Magyar Sporttudományi Társaság XX. Országos Sporttudományi Kongresszusán Veszprémben, a Pannon Egyetemen, tíz sporttörténeti előadással képviseltetve intézményünket. A kutatások, előadások javarészt a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum gyűjteményére és dokumentum-adatbázisaira támaszkodtak. Az egyetem dísztermében ezen felül az Iváncsó Ádám kurátori munkájában létrejött „St. George Budapest – Ausztrália magyar sztárcsapata” című vándorkiállításunkat is meg lehetett tekinteni. Az alábbiakban a konferencián elhangzott előadások ismertetőiből olvasható részlet.

Csóti Gergely Ákos:

Hajba Antal kenu világbajnok és kajak-kenu mesteredző pályafutása

2022 márciusában Román Gyöngyi a Magyar Olimpiai és Sportmúzeumnak ajándékozta elhunyt férje, a világbajnok kenus és kajak-kenu mesteredző Hajba Antal hagyatékát. A hagyatékkal számos értékes, Hajba Antal kalandos sportpályafutásából származó relikviával gazdagodott a múzeum tárgy-, fotó-, érem-, és kéziratgyűjteménye. Az előadás elsősorban a Magyar Sportmúzeum gyűjteményeiben és könyvtárában fellelhető képi-, tárgyi-, szakirodalmi- és forrásanyagra támaszkodik, valamint az online elérhető forrásokra és adatbázisokra.

Hajba Antal Mikosszéplakon született 1938-ban, de Budapesten nőtt fel. […] Az 1964-es tokiói olimpián Soltész Árpáddal 4. helyezést ért el C2 1000 méteren. 1966-ban a berlini világbajnokságon C1 10000 méteren világbajnok lett. 1969-től edzőként is tevékenykedett. 1973-ban szerzett szakedzői oklevelet, 1977-ben pedig mesteredzőit. 1969-72 között az Egyetértés vezető edzője, 1972-ben 3 hónapig a kanadai válogatott edzője, 1972-83 között a Bp. Honvéd kenuedzője, 1982-től pedig a Paksi Atomerőmű SE vezető edzője volt. Tanítványai közül Buday Tamás, Frey Oszkár, és Hoffmann Ervin világbajnokok lettek. […] Hajba Antalt sokan a Parti János utáni korszak egyik legtehetségesebb kenuedzőjének tartják. Szaktudása és nyelvismerete folytán nemzetközi tekintélyre is szert tett. Habár az olimpiára egyéni számban nem tudott kijutni, így is elismerésre méltó eredményeket ért el sportpályafutása alatt. Hivatásos edzői karrierje mellett sokat foglakozott gyerekekkel is, illetve hobbi szinten úszott, síelt, és túrázott. Számos kitüntetés birtokosa volt: Kiváló és Érdemes Sportoló, Magyar Népköztársasági Sportérdemérem arany fokozata, Pro Urbe Paks, Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt, Kiváló utánpótlás nevelésért díj, Magyar Sport Újságírók Díja, Atomerőmű SE örökös tagja.

Farkas Ágnes:

Sportábrázolások a magyar hangosfilm első évtizedének nagyjátékfilmjeiben

A magyar hangosfilm fél évszázaddal a szervezett, intézményesülő magyar sportélet létrejötte után jelenik meg, a XX. század harmincas éveinek legelején. Többnyire játékfilmekről, és jellemzően közönségfilmekről beszélünk, amelyek a korszak technikai lehetőségeit maximálisan kiaknázva társadalmi körképet is adnak – természetesen a két világháború közötti magyar korszellem jegyében. Kutatásaimat a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum könyvtárában, valamint a Nemzeti Filmintézet Archívumában végeztem. A forgatókönyvekben a tágabb értelemben vett sport ritkán domináns motívum, inkább mellékszál a történet- és karakterábrázolások során. Ennek megfelelően a vívás, a tenisz és az autósport általában pozitív, míg a szerencsejáték (pl. sportfogadás lóversenyen), a varieté (pl. tánc) inkább negatív jelentéstartalmakat hordoz.  A sportábrázolások a vizsgált időszakban jellemzően a nagypolgárság, kisebb mértékben a nagybirtokos réteg és az arisztokrácia jellemző sporttevékenységeit illusztrálják. Az úri társadalom életét pedig jelentősen befolyásolja a(z anglomán) sportdivat, s az évtized vége felé már érzékelhető a testedzés iránti igény megjelenése is. A nagy, nemzetközi sportesemények hatása néhol már a filmekben is érezhető, az évtized utolsó éveiben pedig a futball – a semmiből előtörve – már „mindent visz”: fokozódó népszerűsége egyre inkább a polgári középosztály felé irányítja a figyelmet.

Iváncsó Ádám:

Párizs magyar bajnokai: A Club des Lutteurs Hongrois de Paris története

Az első világháborút követően a területileg megcsonkított Magyarországnak komoly gazdasági nehézségekkel kellett szembenéznie. Az emberek számára a mindennapi megélhetés biztosítása egyre nehezebb feladattá vált, így az 1920- as évek kezdetétől elindult egy kivándorlási hullám a jobb élet reményében. A századforduló időszakához képest azonban a célországok köre ekkor már sokkal szűkebb volt. Az Egyesült Államok 1921-ben kvótarendszert vezetett be, amelyet 1924-ben és 1927-ben tovább szigorítottak, míg az európai országok java szintén gazdasági problémákkal küzdött. Szinte az egyetlen alternatíva Franciaország volt, amely az Általános Bevándorlási Társaság (Seciété Générale de l’Immigration) nevű cég révén több százezer munkást toborzott külföldről, kezdetben a nehézipar, később más gazdasági ágazatok számára. A toborzók Magyarországon is eredményes munkát végeztek. Hevesy Pál követségi tanácsos 1923. szeptember 21-i jelentésében leírta, hogy naponta 80-100 magyar érkezett a párizsi Gare de l’Est pályaudvarra. A munkavállalók között számos olyan fiatal volt, akik itthon komoly sportolói múlttal bírtak. Többen kint is folytatni akarták a versenyzést, és közülük a legaktívabb közösséget a birkózók alakították ki. A csoport 1924-ben kezdett szerveződni a Szegedi Atlétikai Klub két korábbi versenyzője, Márton Pál és Csanády Lajos, valamint egy korábbi UTE birkózó, Elek Bertalan révén. Eleinte egy alkalmanként összeálló, szervezeti háttér nélküli társaságként működtek és mérkőztek meg a francia, belga és luxemburgi egyesületekkel. A sikerek hatására azonban a helyi birkózótársadalom részéről egyre nagyobb igény támadt a magyarokkal való találkozókra. Ez elengedhetetlenül magával vonta a szervezeti keretek kialakulását, egy sportegyesület létrehozását, amely végül 1925 decemberében jött létre. A Párizsi Magyar Birkózók Clubjának (Club des Lutteurs Hongrois de Paris, röviden: CLHP) első elnöke a szlovák származású Dvorcsák Győző lett, aki századelőn az Eperjesi Torna és Vívó Egylet színeiben maga is űzte a sportágat, s ebben az időszakban a párizsi magyar közösségi élet egyik legagilisabb személyisége volt. A CLHP a következő közel 1,5 évtizedben a francia birkózóélet, és a helyi magyar közösség egyik meghatározó, különleges szereplőjévé vált, amelynek részleteibe az előadásom során adok rövid betekintést.

Kormány Ákos:

Szépség, erő és biológia – A munkásmozgalmi természetjárók test- és egészségképe a 20. század első felében

Az egészség megőrzésének igénye a 19. század második felétől kezdve fokozatosan nyitotta meg a testmozgás addig kevésbé ismert formái előtt az utat. A szervezett természetjárás népszerűsége a modern életreform-mozgalmak trendjeivel együtt haladt, miközben előbb a polgári, majd néhány évtizeddel később a munkáskultúrán belül is gyökeret tudott ereszteni. A munkásmozgalom magyarországi viszonylatában a Természetbarátok Turista Egyesülete (TTE) emelkedett ki, mint a természetjárás vezető és egyben iránymutató szervezete. 1910-ben a Munkás Testedző Egyesület turista szakosztálya kivált az anyaegyesületből, és Természetbarátok Turista Egyesülete néven önállósodott. A munkásturisztika saját szervezetének létrejötténél is fontosabb volt azonban, hogy a természetjárás nemzetközi hálózatához a Touristenverein die Naturfreunde-hoz csatlakoztak. Ez önmagában azért volt lényeges esemény, mert így a szervezeti felépítés, az ideálok és minden egyéb más gondolat egy határokon túlívelő, modern keretrendszert kapott. A munkásmozgalmi természetjáró mozgalom még az első világháborút megelőzően hihetetlen fejlődésnek indult. Tizenkilenc városban jött létre csoportja, amelyek az Osztrák-Magyar Monarchia magyar felének valamennyi jelentősebb területét lefedték. Azonban a nagy háború, a forradalmak és egy új politikai rendszer létrejötte igencsak megtépázta az egyesületet és megnehezítette annak működését. Kutatásaimhoz felhasználtam a TTE levéltári iratanyagát, rokon egyesületek ide vonatkozó iratait, illetve visszaemlékezéseket. Ezen kívül fontos forráscsoportot jelentett a korabeli sajtó folyóiratai, különös tekintettel a Természetbarátra és a Népszavára. Továbbá vizsgáltam forrásértékű kiadványokat és egykorú fényképeket is. Ezek mellett pedig a nemzetközi szakirodalom már feltárt eredményeire úgyszintén támaszkodom.

László Laura:

A világ második legjobb sakkozója? Löwenthal János Jakab találkozása Paul Morphyval

Az előadás fókuszában a magyar sakkozást a világtérképre feltevő, győztesen megvívott Pest-Párizs levelezési mérkőzés egyik főszereplője, a Pesti Sakk-kör egyik alapítója, Löwenthal János Jakab (1810–1876) áll, akit korában a világ legerősebb mesterei között, sőt, a világ „második legjobb” sakkozójaként tartottak számon. Löwenthal az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után – minthogy Kossuth Lajos kormányában fontos hivatalt töltött be – menekülni kényszerült, így sakkozói pályája is külföldön teljesedhetett ki: először az Amerikai Egyesült Államokban, ahol kezdeti tervei szerint ugyan farmerként szeretett volna élni, mégis professzionális, bevételeit a sakkal kereső játékossá vált, majd Angliában telepedett le. Ezen utazásai tették lehetővé, hogy a magyar sakkozás színvonalát is reprezentálva a nagyvilágban több ízben is megmérkőzzön a világ akkori legjobb sakkozójának, s az első (nem-hivatalos) világbajnoknak is tartott amerikai Paul Morphy ellen. Az előadás leginkább a Morphy elleni játszmák alakulására koncentrál magyar nyelven kevéssé feldolgozott források – például maga Löwenthal angol nyelvű, Morphyt tanulmányozó könyve, s számos korabeli külföldi szaklap tudósítása alapján – s arra az úgynevezett historikus pontszámításra, amely Löwenthal játékerejét top szinten, a szűk világelit részeként tartja nyilván. A vizsgálódás célja, hogy a magyar nyelven eddig szakmai és tágabb kontextusban is kevés figyelmet kapott, ugyanakkor sportágában kiemelkedőt alkotó Löwenthal munkásságát és eredményeit behatóbban ismertesse. Előadásomban a vonatkozó korabeli külföldi szaklapok és szakkönyvek, valamint magyar sakktörténeti munkák köréből származó szakirodalmi tételekre támaszkodom.

Manhercz Erika:

A magyar úszó- és vízilabda válogatott kalandos útja az 1932-es Los Angeles-i olimpiára

A magyar úszó-és vízilabda válogatott több, mint egy hónapos utazással jutott el az 1932-es Los Angelesben megrendezett nyári olimpiai játékokra. A hosszú út során szó szerint „végigúszták” Amerikát, hiszen számos városban álltak meg, hogy megküzdjenek a helyi legjobb versenyzőkkel és bemutatókat tartsanak. Ennek elsődleges oka az utazás költségességére vezethető vissza (emiatt az előző olimpiához képest felére esett vissza az indulók száma). Össze kellett „kalapolniuk” az útiköltséget. Az amerikai versenyek során az olimpia előtt a legesélyesebbnek tartott úszók küzdhettek meg egymással, így a közönség már ekkor nagy lelkesedéssel fogadta az olimpiai címre esélyes vízilabda csapatot, valamint úszóinkat, köztük a favoritnak tartott Dr. Bárány Istvánt. Az úszó-és vízilabda válogatott utazásairól pontosan értesülhettek az érdeklődök a magyar sajtóból, hiszen a Nemzeti Sportnak többek között tudósított a vízilabdások vezetője, Komjádi Béla és a csapat masszőre „Pitti Kiss” is. A Pesti Naplónak Dr. Bárány István küldött rendszeresen beszámolókat. Az úszókülönítmény már Prágában megkezdte a versenyzést, majd folytatta útját Brémába, ahol szintén mérkőzések várták a csapatokat. Innen különvonattal indultak a Bremen óceánjáróhoz, hogy megkezdjék a több napos utazást Amerika felé. […] New Yorkban, az első versenyhelyszínen Bárány és a vízilabda csapat ugyan győzött, de a többi úszó hátraszorult az amerikai válogatott mögé. A kompánia haladt is tovább az amerikai magyarság központjába, Cleveland-be. Majd következett Chicago, San Francisco és a végállomás, az olimpia helyszíne, Los Angeles. Sok helyen nagy lelkesedéssel várták a magyar csapatot, San Francisco polgármestere Angelo Rossi átnyújtotta a város jelképes kulcsát is a különítménynek. Úszóink azért belefáradtak a hosszú utazásba és az állandó megmérettetésbe, Bárány és Komjádi is csak a lelátóról figyelték a nyitó ünnepséget. […]

Nagy Gergely:

A Berán család hatása a századfordulós és két világháború közti magyar sportra

A Berán testvérek az 1880-as évek Budapestjén születtek és a 20. század eleji magyar sport-életre fontos, „történelmi” hatást gyakoroltak. A legidősebb testvér, Berán József a Ferencvárosi Torna Club egyik alapító tagja és korai halála ellenére is az FTC labdarúgó szakosztályának egyik fontos alakja volt, hiszen a csapat első kapitánya lett. Két öccse, Lajos és Nándor, a magyar éremművészet és szobrászat prominens személyiségévé vált. A magyar éremművészet felvirágoztatásában előbbi a művészi koncepciót, utóbbi az üzleti és ipari hátteret adta. Berán Lajos eredetileg Telcs Edénél és Bécsben folytatott tanulmányai során szobrászatot végzett, de pályafutása mégis az éremkészítésről szólt, egy olyan korban, amikor a numizmatika mesterei a franciák és osztrákok voltak, míg ő maga a magyar éremművészek első generációját képviselte. Művei a bécsi klasszicista iránnyal tartottak kapcsolatot, de nem voltak mentesek a szecesszió hatásától sem. Éremképei három ábrázolási műfajra oszlanak, mint az arcképekre, a kötött ábrázolásokra és a szabad kompozíciókra. Művészi értékét legjobban a sportérmekben fejezte ki, ahol teljes kötetlenség jellemezte. Humorérzék, a formák és vonalak játékának kedvelése és a dekoratív elemek alkalmazása itt egyaránt megfigyelhető. A Berán testvérek fontos szerepet töltöttek be a korabeli magyar sporttörténet fejlődésében. Hármuk tevékenysége nemcsak a magyar-, hanem azon belül az idén 150 éves Budapest város sporttörténetének is fontos mozzanata volt. Az előadáshoz korabeli numizmatikai tárgyi emlékeket, sajtót és szakirodalmat kívánok felhasználni.

Dr. Szabó Lajos:

A balatoni sportélet kezdetei

A nyugat-európai fürdőélet mintájára a Balaton mellett először a XVIII. században a füredi savanyúvíz felfedezésével indult meg a gyógy idegenforgalom. 1861-ben a Déli Vasút megépülésével vált a Balaton könnyen elérhetővé a fővárosi polgárság számára. Ez az az időszak, amikor megkezdődött a modern sportélet hazánkban, természetes, hogy ez fokozatosan a Balatonra is kiterjedt.

Magyarországon a sport mindig erősen főváros központú volt, a Balatonhoz köthető sportok alapítói és művelői is főképp Budapestről érkeztek. A tó „felfedezése” a Reformkorral kezdődött meg. A nyugati sportokat megismerő, azokat művelő ifjú nemes ifjak voltak az elsők, akik vízbe, illetve vízre szálltak. A Birodalom gyógyfürdői közé emelkedő, a Balaton első fővárosa, Füred lett a sportok első helyszíne. Az első feljegyzett úszó, vitorlás, csónak és a szandolin versenyek mind ide kötődtek. A Déli vasút megépítése átrendezte a lehetőségeket. A vasút mentén sorra létesültek az üdülőtelepek. Ezek megközelítése már sokkal könnyebb és gyorsabb volt. Sport szempontjából Földvár és Siófok emelkedett ki közülük. A Balatonnál művelt sportok, az első időkben, helyszíntől függetlenül elsősorban az arisztokrácia tagjaihoz kötődtek. Ezek: a vitorlázás, úszás, tenisz, golf, lövészet, lovaglás, lóversenyzés voltak. Megalakultak az első clubok, egyletek, megrendezték az első versenyeket, az első bajnokságokat. Nyaranta folyamatossá vált a sportélet. A századfordulóra mind népszerűbb balatoni üdülés kiszélesítette a társadalmi palettát, egyre inkább a fővárosi polgárság töltötte meg a parti sétányokat. A századforduló után már az első sportvállalkozások is letelepedtek a parton, oktatást és szórakozást biztosítva az üdülővendégeknek. Az egyre tudatosabb idegenforgalom, a sportot is felhasználta a tó népszerűsítésére. A minták: a Lídó, Abbázia, Nizza és Ostende voltak. Időszakunk végén Földvárt már magyar Nizzaként, Siófokot pedig Ostendeként emlegették.

A rohamosan fejlődő Monarchia és a világvárossá váló Budapest polgárai felfedezték a Balatont és a fokozatosan kiépülő üdülőhelyeken főképp időtöltésként, szórakozásként a rendszeres sportolás is megjelent. A minta a nyugati polgárság és a hazai arisztokrácia volt. A tó marketingjéhez tudatosan használták fel a sportot, a sportversenyeket is.

Szentgyörgyi Viola:

A test nevelésének kialakulása Comeniustól, a német és svéd iskolai testnevelés alapjaiig a XIX. század első felében

A testnevelés oktatásának általános elterjedéséig hosszú út vezetett, melynek gyökerei egészen régre nyúlnak vissza. Az előadás ebbe a fejlődéstörténetbe nyújt betekintést. A morvaországi Johannes Amos Comenius, aki hazánkban is tanított Sárospatakon 1650 és 1654 között, az elsők között ismerte fel, hogy a tanulók szellemi képzése mellett a testi képzésük is elengedhetetlen. Ezt tantervébe délutáni játékként vezette be, ahol különböző élénkítő gyakorlatokat végeztek, mint a labda, a teke, a golyó, vagy a karika, csupa futással járó, élénkítő gyakorlatot. Comenius életműve meghatározó az iskolai testnevelés vonatkozásában. A munka, tanulás és a pihenés ritmusának meghatározásával, valamint a testnevelés gyakorlatanyagának összegyűjtésével hozzájárult a modern iskolai testnevelés megalapozásához. A filantropizmusnak, amely az angol, a francia és a német felvilágosodás pedagógiai hatásaiból nőtte ki magát és úttörője svájci Johann Heinrich Pestalozzi, elsődleges szerepe volt a testnevelés iskolai tantárggyá válásában, a filantropisták révén vált a testnevelés az iskolai oktatás részévé, melynek elismertetése, kötelező bevezetése az egyes iskolatípusokban azonban csak az 1800-as évek második felében következett be. Később a német és a svéd hagyományok hatottak a leginkább a testnevelés fejlődésére. A svéd gimnasztikából fejlődtek ki azok a mai napig is használt tornaszerek, mint pl. a bordásfal, a (svéd) szekrény vagy a pad, s munkásságuk folytán a testnevelést a filantropiumok mintájára beillesztették az oktatás rendszerébe.

Zombory István György:

A balatoni Kékszalag története

Az első balatoni vitorlásverseny megrendezését illetően több elképzelés is van. Az egyik legnagyobb múltú verseny nem más, mint a Kékszalag. A Kékszalag Nemzetközi Vitorlásverseny egy évente megrendezésre kerülő sportesemény. A versenyen a Balaton tavat kell az óramutató járásával megegyező irányában megkerülni a lehető leggyorsabban. A légvonalban 155 kilométer hosszú távot kikötés nélkül két nap alatt kell megtenni. Az európai versenyeken, a Garda-tavi Centomiglia, a Boden-tavi Rund um és a Genfi-tavi Bol d’Or viadalon kívül a Kékszalag ma Európa legrégibb, legnagyobb tekintélyű, leghosszabb távú és a legtöbb indulót regisztráló tókerülő versenye vitorlás hajók részére. A vitorlás hajóknak egy bójákkal előre kitűzött távot kell megtenni minél gyorsabban. A versenyre a vízi és a belvízi közlekedési szabályok és előírások vonatkoznak. Miért kék szalag? Valamikor a tengerek leggyorsabb vitorlása viselhette árbocán a kék szalagot, s ezt a tradíciót később átvették a gőzösök is. A vitorlás sport elterjedésével az európai tavakon is kialakultak azok a versenyek, amelyek győztese árboc­csúcsára köthette a leggyorsabbnak járó elismerést jelképező szalagot. Ezt a szokást ültette át a Balatonra a versenyt először kiíró Hungária Yacht Club. A kékszalag verseny győztese mindaddig árbocának csúcsán viselhette, viselheti a kék szalagot, amíg a következő versenyen az első helyet el nem vesztette. A Kékszalag a Balaton és a vitorlázás legnagyobb ünnepe. Az esemény egyesíti a vitorlázás hagyományait. A résztvevők egyszerre küzdenek meg az ellenfelekkel, az elemek kihívásaival. Az esemény két napon keresztül teszi próbára a vitorlázni tudást, a kitartást és az akaraterőt. Valamint a Kékszalag vitorlásverseny egy olyan sportesemény, ahol kezdő és profi vitorlások egyaránt összemérhetik tudásukat. Az előadás, a szakirodalom a Hajó Magazin, Vitorlázás Magazin évfolyamainak és a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum anyagára támaszkodik.

A HÓNAP MŰTÁRGYA – JÚNIUS

A HÓNAP MŰTÁRGYA – JÚNIUS

A hónap műtárgya sorozatunkban olyan ritkán látott műtárgyakat szeretnénk bemutatni a múzeum gyűjteményéből, amelyek jeles eseményekhez, sportolókhoz, kiemelkedő sportteljesítményhez köthetők, vagy éppen funkciójuk miatt rendelkeznek említésre méltó sporttörténeti értékkel. Június hónapban az első magyar olimpiai bajnoknak, Hajós Alfrédnek egy oklevelét választottuk, amelyet a Magyar Építőművészek Szövetségétől kapott kiemelkedő építészeti munkásságáért, különösen a Nemzeti Sportuszoda megtervezéséért.

Hajós Alfréd oklevele a Magyar Építőművészek Szövetségétől, 1933 júniusából
(Leltári szám: 2013.230.1.)

Hajós Alfréd 1878-ban egy budapesti kispolgári zsidó család sarjaként, Guttmann Arnold néven látta meg a napvilágot. Négyéves korában édesapja vitte el úszni, de más sportágakban is tehetséget mutatott: atletizált és focizott is. Alig tizenhárom éves volt, amikor édesapja a Dunába fulladt. A tragédiának nagy szerepe volt abban, hogy a kamasz kiválóan megtanult úszni. 17 éves korában elhatározta, mindent elkövet, hogy az első újkori olimpiai játékokon résztvevő lehessen. Megnyerte a Magyar Úszó Egyesület versenyét 100 méteren, majd Bécsben (nem hivatalos) Európa-bajnok lett. Az olimpiai válogatóversenyek úszóviadalait 1896. március 9-én rendezték a Rudas fürdő medencéjében. Győzelmével Hajós Alfréd vívta ki magának a lehetőséget, hogy induljon az olimpia úszóversenyein. Bár a Magyar Úszó Egylet versenyzője volt, a Budapesti Torna Club anyagi támogatásával juthatott ki az olimpiára.

Hajós Alfréd, az első magyar olimpiai bajnok

Célját túlteljesítve nemcsak rajthoz állt az 1896-ban Athénban rendezett első modern olimpiai játékokon, hanem a Zea-öböl 11 fokos, hullámzó tengervizében megrendezett versenyen meg is nyerte a 100 méteres és az 1200 méteres gyorsúszást, ezzel megszerezte a magyar sport első és második olimpiai győzelmét. Az 500-as távon csak azért nem indult, mert az közvetlenül a 100 méter után következett, ő pedig erejét az 1200 méteres távra tartalékolta. Sikerei ellenére hamar felhagyott az úszással és érdeklődése inkább a labdarúgás felé fordult. Játszott az 1897. május 9-én megrendezett első nyilvános labdarúgó-mérkőzésen, majd 1901-ben és 1902-ben bajnokságot nyert a BTC csapatával. 1902. október 12-én szerepelt az első válogatott labdarúgó-mérkőzésén is. Kipróbálta magát játékvezetőként, majd a 1906-ban a labdarúgó válogatott szövetségi kapitányaként is. Az Magyar Labdarúgó Szövetség, az Úszó- és a Tornaszövetség társelnöke, valamint a Magyar Olimpiai Bizottság tagja is volt.

A Budapesti Torna Club 1901-es labdarúgócsapata. Hajós Alfréd a felső sorban jobbról a második

Hajós a Műegyetemen szerzett építészmérnöki diplomát, majd pályakezdő építészként először Alpár Ignác és Lechner Ödön irodájában dolgozott. 1907-ben önálló irodát nyitott és hamar keresett építésszé vált. Számos olyan épületet tervezett, amely ma már városképi jelentőséggel bír, mint a Római katolikus gimnázium Lőcsén, a Magyar Általános Hitelbank palotája Szabadkán, vagy az Aranybika Szálló Debrecenben. A sport iránti szeretete építészként is megmutatkozott. 1922-ben az ő tervei alapján épült meg az Újpesti Torna Egylet Megyeri úti stadionja, majd az 1924-es nyári olimpiai játékok művészeti versenyében egy Lauber Dezsővel közösen készített stadiontervvel második helyet ért el.

Hajós Alfréd érme az 1924-es párizsi olimpiáról
(Leltári szám: 2015.162.1.)

Nemcsak sportolóként, hanem építészként is kivívta a kortársai elismerését. Nem volt tehát meglepő, amikor 1930. március 12-én a Nemzeti Sportuszoda tervpályázatán őt hirdették ki győztesnek. Március 17-én Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatási miniszter ünnepélyes kapavágásával meg is indult a beruházás. A feszes ütemtervet sikeresen tartották, így december 4-én már próbaversenyeket rendeztek az új uszodában, december 7-én pedig ünnepélyes keretek között, egy nemzetközi úszóversennyel megnyitották a világ első, nézőtérrel is ellátott fedett uszodáját.

Hajós Alfréd a Nemzeti Sportuszoda építkezésén

Átadásakor Európa legnagyobb fedett úszócsarnokának számított a maga 33 m hosszúságú és 18 m széles úszómedencéjével. Vizét kezdetben a margitszigeti termálvízforrás, valamint a Dunából szivattyúzott hideg víz keveréke biztosította. A medence körül 2500 néző befogadására alkalmas nézőteret, az épület körül 800 fürdőzőre elegendő öltözőhelyiséget építettek. Minden szempontból méltó otthona lett a világszínvonalú magyar úszó- és vízilabdasportnak.

Hajós Alfréd terve a Nemzeti Sportuszodára és a Palatinusra

Hajós Alfréd elkötelezetten támogatta a Nemzeti Stadion építésének ideáját, és maga is számos stadiontervet készített az évtizedek során. Az elsőt 1913-ban Villányi Jánossal közösen alkotta meg a régi lóversenytér telkére, amely a mai Dózsa György út, Thököly út, és Stefánia út közötti területre tervezett. A következő munkáját 1919-ben alkotta meg, amely görög és magyaros elemeket ötvözött, s helyszínként arra Margitszigetre szánta, amelyet 1919. március 28-án nyitottak meg ingyenesen a főváros lakossága előtt. Az 1930-as évekre a stadionépítés ügye heves vitákat váltott ki az építésztársadalmon belül, amely végül három elismert építész, Borbíró Virgil, Hajós Alfréd, és Maróti Géza tervcsatájában teljesedett ki. Az 1930-as évek második felében egyre radikalizálódó politikai élet őt sem hagyta hidegen. Sportsikereinek köszönhetően a zsidótörvények hatálya alól kezdetben mentességet élvezett, de a nyilasuralom idején már bujkálnia kellett. A szintén olimpiai bajnok Halassy Olivérrel közösen zsidó sportolókat igyekezett bújtatni.

Hajós Alfréd családja körében, előtte az olimpiai szalagjaival

Budapest ostroma után több középület, például a Vajdahunyad várának és a Tőzsdepalotának a helyreállítási munkáit vezette. A Nemzeti Stadion kérdése azonban továbbra sem hagyta nyugodni. 1946 februárjától újra a régi lóversenytérre összpontosított, és számos tervet dolgozott ki az Istvánmezei út, a mai Stefánia út és a Dózsa György út által határolt területre. A Centrális Stadion munkacímre hallgató létesítmény tervezésére a főépítészi megbízást végül mégsem ő, hanem Dávid Károly kapta. Dávid munkáját a tervek elkészítésében Juhász Jenő és Kiss Ferenc, míg a statikai tervezés terén Gilyén Jenő segítette. A korábbi stadionkoncepciók áttanulmányozása után a döntnökök a Hajós által is kiszemelt régi Lóversenytér mellett tették le a voksukat. Az építkezés 1948-ban kezdődött, és időnként lelkes önkéntesek, köztük az Aranycsapat tagjai is bekapcsolódtak a munkába. A megnyitó ünnepséget 1953. augusztus 20-án tartották, Avery Brundage, a NOB elnökének a jelenlétében. A megnyitón díszvendégként Hajós Alfréd is részt vett, aki számára ez egyszerre volt egy álom beteljesülése és keserű csalódás, mert élete munkájaként tekintett a Nemzeti Stadion megtervezésére, ennek ellenére még szakértőnek sem kérték fel a megvalósuló projekthez. Két évvel a stadion megnyitása után távozott az élők sorából.

Hajós Alfréd élete utolsó éveiben is aktívan dolgozott

1967-ben egykori lakásában (Báthory utca 5.) kezdte meg működését a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum, akkor még Testnevelési és Sportmúzeum néven.

Iváncsó Ádám