Beálltak a fagyok, deresednek a fák – hónap műtárgya-rovatunk idei utolsó cikkének főszereplőjeként a jelenleg is látogatható korcsolyatörténeti kiállításunk egyik illusztris darabját, egy korcsolyázót – a korcsolyázót – ábrázoló bronzszobrot, az úgynevezett Benke-vándordíjat választottuk, és a történetet, amit 70.324.1.1. leltári száma rejt.
A különleges szobor 1970-ben került múzeumunk nyilvántartásba. A kecses táncmozdulatot bemutató bronzfigura, mely két drótkampó révén illeszkedik a fából készült talapzathoz, magyar zsinóros mentében ábrázolja Földváry Tibort, aki 1895-ben az első magyar műkorcsolyázó Európa-bajnok lett. A vándordíj Benke Gyula, a Budapesti Korcsolyázó Egylet (BKE) egyik alapítója után kapta elnevezését, a mű alkotója pedig Lukácsy Lajos, a neves hadi- és köztéri szobrász.

A Budapesti Korcsolyázó Egyletet –  Pesti Korcsolyázó Egyletként – 1869-ben alapították meg a korcsolyázás hazai népszerűsítése céljából budapesti orvostanhallgatók, s különösen dr. Kresz Géza kezdeményezésére. Elnöke gróf Andrássy Manó, alelnöke Keve József lett. A tizenkét alapítótag: dr. Kresz Géza, dr. Maurer Artúr, dr. Vajda Adolf, Hoffmann Sándor, Hoffmann Viktor, Jezovics Kornél, Stuller László, Benke Gyula, Szentkirályi Albert, Vavrik Antal, Ilnger Leó és Keve József a városligeti tó jegén kezdték meg a korcsolyázást, kezdetben igen szerény infrastruktúrával. Történetünk egyik főszereplője, Benke Gyula is sokat tett az egyesület felemelkedéséért, aki nemcsak alapítótag volt, de az egyesület pénztárnokaként is eredményesen tevékenykedett hosszú évtizedeken át, olyannyira, hogy 1901-ben Magyarország „legnagyobb és leggazdagabb sportegyleteként” hivatkoztak rá.  A szóban forgó vándordíjat Benke Gyula működésének huszonöt éves jubileuma alkalmából alapították 1899-ben, amelyet „Magyarország műkorcsolyázó bajnoka” nyerhetett el – ettől az évtől kezdve indult tehát útjára a magyar bajnokság a gyorskorcsolyázók versenye mellett ebben a műfajban is. A Benke-díjat első alkalommal Wein Árpád műkorcsolyázó nyerte el 1900-ban.

Az egyébként nemesi családba született BKE-pénztárnok Benke Gyulát (sz.: Budapest, 1852. március 7.) alapvetően bankigazgatóként és országgyűlési képviselőként ismerik. Tanulmányait kereskedelmi irányban folytatta Pesten és Bécsben. Első munkahelye az Első Magyar Általános Biztosító Társaság lett, majd nagyszabású körutazást tett 1869-ben, érintve Olaszországot, Görögországot, Törökországot, Kis-Ázsiát és Egyiptomot. Magyarországra visszatérve aztán a Magyar Földhitelintézet munkatársa lett, ahol húsz éven át szolgált a jelzálog osztály vezetőjeként, ezt követően pedig a Budapest Terézvárosi Takarékpénztár Részvénytársaság igazgatója lett, amely 1895-től Budapesti Takarékpénztár és Országos Zálogkölcsön Részvénytársaság néven működött tovább, vezérigazgatójaként Benke Gyulával. Ebben a minőségében a milleniumi ünnepségek támogatásaként egymillió forintot különített el és fizetett be az állampénztárnak – pénzügyi tevékenységéért 1899-ben a király a III. osztályú Vaskorona-renddel tüntette ki. 1913. június 3-án halt meg Budapesten.

De ki pontosan Földváry Tibor, akit a díj ábrázol?
A bevezetőben már olvashattuk, Földváry Tibor már azzal sporttörténelmet írt, hogy a világon első magyarként nyert egyéni Európa-bajnoki címet 1895-ben, de mivel a szervező Nemzetközi Korcsolyázó Szövetséget (ISU) 1892-ben alapították – benne egyébként magyarok közreműködésével, hiszen éppen Földváry Tibor és Szent Györgyi Imre készítették el a műkorcsolyázás első, jelenleg is érvényes nemzetközi szabályzatát –, magának a műkorcsolyasportnak is az elsők között lett kontinensbajnoka. Ugyanakkor azt már kevesebben tudják, hogy tulajdonképpen „handicap” sportolóként is ő tekinthető az első bajnoknak: Földváry Tibor ugyanis siket volt, ami egy olyan, ritmikus és művészi sportágban, mint a műkorcsolyázás, csak még fényesebbé, még elképesztőbbé teszi sikerét. Persze maguk a körülmények is hozzátehettek mindehhez: Földváry – az 1892-es és 1894-es bécsi EB-ken szerzett második és harmadik díj után – harminckét évesen az 1895-ös V. Műkorcsolya Európa-bajnokságon már Magyarországon állhatott jégre, a kor szokásai szerint prémsapkában és hosszú szőrmebundában, a Városligeti-tavon. A legendához hozzátartozik, hogy barátai a jégen túlról is segítették Földváry előadását, jelezték felé az ütemet, a zene ritmusát, hogy diadalával tíz versenyzőt – köztük egy magyar ellenfelet is – maga mögé utasítson a pontozóbírók egyhangú döntése alapján. Az egy évvel később első magyarként olimpiai bajnoki címet nyerő legendánk, Hajós Alfréd a helyszínen nézte végig az elegánsan végrehajtott történelmi kűrt, melynek részben talán Hajós világraszóló sikereit is köszönhetjük, ahogyan erre rendkívül plasztikus visszaemlékezésében maga is tett utalást:

„Csikorgó hideg volt, de anyám tilalma ellenére elszöktem otthonról. Jóval a verseny kezdete előtt, az épülő híd pillérein a legjobb helyet biztosítottam magamnak. Dideregve vártam a versenyt, de azután földöntúli boldogságot éreztem akkor, amikor Földváry diadalmaskodott. S amikor győzelme tiszteletére felcsendült a Himnusz, szemeim könnyeztek, s szívemben egy ellenállhatatlan vágy vert gyökeret: elérni azt a csúcsot, amelyre Földváry feljutott. Ideálom lett ő! Később sportkarrieremre ez a nagy siker döntő hatással volt…” (Pannon Enciklopédia, 2010).

Földváry Tibor egyébként földbirtokos volt Győr-Moson-Sopron megyében, Öttevényben született 1863. július 5-én. A győri korcsolyázás az 1870-es években elején indult el igazán: 1870 novemberében a Győri Korcsolyázó Egylet is megalakult, amely decemberre már több mint kétszáz tagot számlált. A Rába és a Rábca jege korcsolyázóünnepélynek, férfi és női versenyeknek, esti, lampionos korcsolyázásoknak is tanúja lett, s nevezetes esemény volt, amikor 1899-ben, az „öttevényi jégkirálynak” tekintett Földváry Tibor „bravurkorcsolyázó” bemutatót tartott a közönség legnagyobb ámulatára. Földváry negyvenkilenc évesen, 1912. március 27-én halt meg Budapesten.
Művészet ugyanakkor csak művészettel párosulhat: a Földváry-jelenséget, vagyis az elegáns és kimért mozdulatait zsinóros prémkabátban bemutató műkorcsolyafenomént Lukácsy Lajos mintázta meg bronzból, hogy aztán évről évre a magyar műkorcsolyabajnokok vándordíjává lehessen, emlékeztetve az új generációkat is a magyar korcsolyázás első nagy alakjára, győzőjére.

Lukácsy Lajos egy bognármester gyermekeként 1876. május 1-jén született Gartán, Sopron vármegyében. Első iskoláit itt, majd Kismartonban végezte, mígnem Budapesten az Iparművészeti Iskolában Keleti Gusztáv és Mátrai Lajos növendéke lett az úgynevezett díszítő szobrászati osztályon. Később elvégezte az Országos Mintarajz Iskolát és Tanárképzőt is, művészetére Stróbl Alajos és Fadrusz János munkássága gyakorolt óriási hatást.
Első nagyobb sikere a Nemzeti Szalonban kiállított Éva című szobrához fűződik, majd 1897-ben a keszthelyi Georgikon alapításának századik évfordulóján a Festetics György gróf életművét láttató szoborkompozícióját is felavatták. Az áttörést tulajdonképpen ez a nagyívű munka jelentette: meghozta számára az országos hírnevet és a fontos megbízásokat, köztük például a Benke-vándordíj elkészítését is 1899-ben.
A kormány révén a Várkert-bazárban jutott műteremhez, elsősorban emléktáblákat és köztéri szobrokat alkotott, s különféle tanulmányutakat tett Európa-szerte. Rajztanárként helyezkedett el a budapesti Iparostanonciskolában, az ötvös-szakirányú tanulókat oktatta. Élete újabb nagy fordulópontját az I. világháború jelentette: hadiszolgálatra ugyan nem volt alkalmas, de a keleti frontra így is kivezényelték mint hadiszobrászt 1916-tól 1918-ig – művészete ezáltal újabb irányokat vett, alkotásaival főtiszteknek, parancsnokoknak állított emléket (plakettek, egészalakos szobrok, mellszobrok, féldomborművek például Edelsheim grófról vagy Bohm-Ermollit hadseregparancsnokról). Lukácsy a háborút követően jelentős munkásságot fejtett ki egyfelől a világháborús emlékművek terén (Újpest, Mezőkereszt, Szil község), másfelől síremlék-alkotóként: nevét a budapesti, temesvári, kismartoni, vagy éppen a kapuvári és a gartai temetők szobrai, reliefjei által véste be ebben a műfajban is. Lukácsy mindössze 51 évesen, váratlanul hunyt el 1927. június 24-én gartai szülőházában, ahol a nyarakat töltötte.

A Benke-vándordíj a még ifjú, de sikerei teljében lévő huszonhárom éves művész alkotása, klasszicizáló stílusban, s ihletett pillanatában ábrázolva a szintén pályája csúcsán járó Földváry Tibor műkorcsolyázót. Elegáns és kimért mozdulatában kapja el az alakot, légiessé téve a bronz súlyosságát. A barna fa talpazat is „jéggé” változik Lukácsy keze nyomán, ami biztosan nem „reped be” e figura alatt. E díjat büszkén vehették át a magyar műkorcsolyabajnokok évről évre, s méltán lehetett a magyar korcsolyasport egyik első hazai elismerése.

Forrás:
„A Budapesti Korcsolyázó Egylet”: http://www.huszadikszazad.hu/sport/a-budapesti-korcsolyazo-egylet
„Jégsport”. Az Ujság, 1909. november. 3. szerda, 16. o.
„Budapesti Korcsolyázó Egylet”. Herkules, 1891. november 10. 3. o.
Benke Tamás: A Benke-család története. http://benkecsalad.hu/documents/summary2/Benke-csaladtortenet_2.1_WEB.pdf
Lovas Dániel: „Itt a korcsolyaszezon 2. rész”. https://ligetbudapest.reblog.hu/itt-a-korcsolyaszezon-2-resz
Lovas Dániel: „Nem csak a hobbikorcsolyázók örültek a városligeti műjégpályának”. https://mult-kor.hu/nem-csak-a-hobbikorcsolyazok-rultek-a-varosligeti-mujegpalyanak-20210204
Markó Miklós: „Képek a jégről”. Vasárnapi Újság, 1904. január 31. 73–74. o.
„Lukácsy Lajos meghalt”. Képzőművészet 1927/2. 30. o.
„145 évvel ezelőtt született Lukácsy Lajos”. https://www.szivk.hu/145-evvel-ezelott-szuletett-lukacsy-lajos/
Pamlényi Klára: „Híres kapuváriak: Lukácsy Lajos”. http://www.kapuvar.hu/varos/hires/?catalog3_id=36&Mzoom=catalog32612
Cs. Kovács Attila: „Rábaközi hadiszobrász az első nagyháborúban”. https://www.kisalfold.hu/rabakoz/2016/01/rabakozi-hadiszobrasz-az-elso-nagy-haboruban 1/13
„Büszkeségeink: Földváry Tibor”. http://hunskate.hu/hirek/mukorcsolya/buszkesegeink-foldvary-tibor
„A korcsolyapályáról”. http://www.huszadikszazad.hu/1906-januar/sport/a-korcsolyapalyarol

Faragó Sándor: „Lukácsy Lajos élete és művészi munkássága (1876-1927)”. Soproni Szemle, 1982. 36.1. 73–90. o.
Képek:
1. Benke-vándordíj
2. A Benke-vándordíj a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum korcsolyatörténeti kiállításában (2022)
3. Földváry Tibor: http://hunskate.hu/hirek/mukorcsolya/buszkesegeink-foldvary-tibor
4. A Benke-vándordíj a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum korcsolyatörténeti kiállításában (2022)
5. Lukácsy Lajos: http://www.kapuvar.hu/_site/img/catalog32612/lukacsy_mesternov.jpg
6. Lukácsy Lajos emléktáblája szülőházán, Kapuváron (Rákóczi Ferenc utca 14.): Wikimedia

Készítette: László Laura

Középpontban ezúttal a futball: a gyűjteményünkben fellelhető alábbi unikális éremmel a novemberi labdarúgó-világbajnokságra hangolunk.

(Az érem hátlapja)

Az 1938-as világbajnokságon még nem volt éremosztás, így a második helyezésért járó elismerést egy dobozban kapta meg a helyszínen a csapat. Múzeumunk gyűjteménye ebből őriz egyet, amely Háda József kapusé volt, aki a Holland India elleni első mérkőzésen védett. Az érmet piros színű műbőr borítású dobozban helyezték el, anyaga ezüst, szélessége 3.6 cm, hossza 2.1 cm, súlya 5.8 gramm. Az érem előlapján egy angyalszárnyas nőalak babérágat tart, felette a „FIFA”-felirat olvasható. A nőalak két egymásra tükrözött glóbuszon áll, ami a világbajnokság nemzetközi jellegét hirdeti. Hátlapján a Francia Labdarúgó Szövetség címerének jelképe, egy gall kakas látható, körben felirat: „FIFA JUNE FRANCE 1938”. A címer mögött babérágak, felette „WORLD’S CUP”-felirat. Az éremhez egy kapocs is tartozik, melyet így nyakba akasztás helyett mellkasra lehetett tűzni.

(Az érem előlapja)

A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) már 1904-es megalakulásakor kikötötte, hogy bármilyen labdarúgással kapcsolatos nemzetközi- vagy kontinentális esemény megrendezésének joga őt illeti. A régebbi hagyományokra visszatekintő olimpián azonban már rendeztek labdarúgó-tornát. Az ötkarikás játékokon a futball olyan népszerűségnek örvendett, hogy a FIFA 1930-ban saját világbajnokságot szervezett, amelyet azóta is folyamatosan megrendez. A résztvevő nemzetek és a lebonyolítás formája az idők során sokat módosult, de a négyévenkénti lebonyolítás változatlan maradt. Ezt egyedül csak a második világháború akasztotta meg.

Bár nemzeti tizenegyünk 1986 óta nem szerepelt világbajnokságon, hazánk mégis hosszú és sikeres vb-múltra tekint vissza. Az Aranycsapat 1954-es menetelése és az NSZK elleni szerencsétlen körülmények között megvívott vesztes döntő mind a mai napig a hazai és a nemzetközi labdarúgás történetének meghatározó epizódja. A Svájcban megrendezett világbajnokságon túl azonban Magyarország eddig összesen kilenc megmérettetésen vett részt. Az első Mundialt Uruguayban tartották, ahol válogatottunk – más európai nemzetekhez hasonlóan – nem vállalta a költséges és időigényes tengerentúli utazást, illetve a válogatott elutazásához a hazai klubcsapatok se adták hozzájárulásukat. Nemzeti tizenegyünk négy évvel később Olaszországban a negyeddöntőig jutott, ott nagy csatában Ausztriával szemben maradt alul.

(Az 1938-as világbajnokság hivatalos plakátja)

Az 1938-as világbajnokságon azonban már megmutatkozott, hogy a dunai iskola fő képviselőjeként Magyarország a korszak egyik legerősebb válogatottja és a szűk elitbe tartozik. Már a kezdetekben is jellemző volt, hogy a világbajnokság fő esélyesei az európai válogatottak mellett a dél-amerikai nemzetek közül kerültek ki. A franciaországi megmérettetést utóbbiak többsége azonban bojkottálta, mert egy korábbi megállapodásra hivatkozva az 1938-as tornát az öreg kontinens helyett Dél-Amerikában kívánták megrendezni. Ettől függetlenül Brazília és Kuba elutazott a tornára. Mellettük tizenhárom európai nemzet selejtezőn vívta ki a részvételi jogot, míg a torna csapatai közé Holland India (ma Indonézia) Japán visszalépése miatt, ugyancsak játék nélkül került be. A távol-keleti szigetország a Kelet-Ázsiában dúló sino–japán háború miatt lépett vissza, megelőzve egy esetleges FIFA általi kizárást. Az 1938 márciusában bekövetkezett Anschluss miatt azonban Ausztria még a vb előtt megszűnt létezni, így a tornát 15 csapattal kezdték el.

A magyar csapat Görögország ellen selejtezett és egy mérkőzésen, 11:1-es győzelemmel simán jutott a legjobb tizenhat közé. Nemzeti tizenegyünket a külföldi és a magyar sajtó is a végső esélyesek közé sorolta. Dietz Károly szövetségi kapitány huszonkét fős keretet vitt magával: húszan közülük a Ferencváros, az Újpest és a Hungária csapatában játszottak. Rajtuk kívül Kohut Vilmos az Olimpique Marseille-t, Pálinkás József pedig a Szegedi AC-t erősítette. Az 1938-as magyar vb keretben a kor hazai labdarúgásának legjobbjai, például Sárosi György, (kapitány) Háda József, Titkos Pál, Toldi Géza vagy Zsengellér Gyula kaptak helyet.

(A franciaországi világbajnokságon résztvevő magyar csapat és szakmai stáb tablója)

Az első ellenfél Holland India volt. A magyar csapat a Reimsben rendezett mérkőzésen a hideg, nyirkos idő ellenére is könnyedén, 6:0-ra nyert. Sárosi György és Zsengellér duplázni tudtak, mellettük Kohut és Toldi egy-egy találatot szereztek. A lille-i negyeddöntőben a Németországot kiejtő Svájc következett. A fiúk a két mérkőzés közötti egy hetet edzésekkel, városnézéssel töltötték. A csapatot és a velük utazó stábot családias hangulat jellemezte, például a szakácsok munkájába Schaffer Alfréd, az edző stáb egyik tagja is besegített. A meccs előtti napon a várost földrengés rázta meg, de az szerencsére nem okozott nagy kárt, így a mérkőzést másnap meg lehetett tartani. A negyeddöntőben a helvétek szívósan védekeztek, de a félidő előtt öt perccel Zsengellér lövésébe Sárosi Györgynek sikerült úgy beletennie a fejét, hogy az menthetetlenül a svájci kapu jobb oldalában kötött ki. Zsengellér aztán a mérkőzés vége előtt egy perccel eredményes volt, így alakítva ki a 2:0-s végeredményt.

(A világbajnoki döntő programfüzetének egy lapja a két kezdőcsapattal)

Az elődöntőben a svéd válogatott következett, amely Ausztria kiesése miatt egy mérkőzést játszott Kubával, amelyet fölényesen 8:0-ra nyertek meg. A párizsi mérkőzést a mieink rosszul kezdték, de egy korai svéd öngól megadta az önbizalmat, így végül 5:1-es különbséggel jutottunk a fináléba. A végső győzelemért azonban a brazilokat is kiejtő, címvédő olaszokkal kellett megküzdeni. Az Azzuri félelmetes ellenfél volt, hiszen 1924 óta nem sikerült őket legyőzni. Edzőjük, a négy évvel korábban is világbajnokságot nyert Vittorio Pozzo, szintén a dunai-iskola tanítványa volt, futballelméleti tudását a korabeli magyar labdarúgásból merítette. Dietz taktikai megoldásokkal próbált az ellenfél fölé nőni, így a megszokott kezdőcsapaton több helyen is változtatott. A meccs előtt felhívta játékosai figyelmét, hogy testtel keményebbek, de szabályosak legyenek. Ezután már csak a szokásos ebéd volt hátra: erőleves, borjúsült, pommes frittes, madártej, gyümölcs.

(A döntő előtt az olasz és a magyar válogatott kapitánya, Giuseppe Meazza és Sárosi György fog kezet. Középen a mérkőzés francia bírája, Georges Capdeville)

A döntő mérkőzést a párizsi Colombes stadionban játszották június 19-én, hetvenöt-ezer néző előtt. Az olaszok már a mérkőzés legelején bevették a magyar kaput, amire még Titkos válaszolni tudott, de ezután az történt a pályán, amit az Azzuri akart. Végül 3:1-es előnnyel vonulhattak szünetre. Ettől függetlenül a magyarok nem adták fel, végig küzdötték a második játékrészt. A 70. percben Sárosi György góljával megint egy volt a különbség, de az olaszok legjobbja, Silvio Piola a 82. percben ismét betalált, amivel eldöntötte a világbajnoki cím sorsát, így a döntő 4:2-es olasz győzelemmel zárult. Az Azzuri megvédte címét, de a magyar válogatott se szégyenkezhetett. A kor legjobbjai közül Svájcot nagy csatában ejtette ki, míg Svédországot simán legyőzte, és a sokkal jobb erőből álló olaszokkal szemben is tisztesen helytállt. Az 1938-as ezüstérem korai megítélése sokkal elfogadóbb volt, mint az Aranycsapat kudarca. A hazai sajtó és a szakma kiemelte a csapat hiányosságait, de tisztán látta a helyzetet, hogy az esélyesebb csapat diadalmaskodott, és gratuláltak az ezüstéremhez.

„A hónap műtárgya” sorozatunkban olyan ritkán látott műtárgyakat szeretnénk bemutatni a múzeum gyűjteményéből, amelyek jeles eseményekhez, sportolókhoz, kiemelkedő sportteljesítményhez köthetők, vagy éppen funkciójuk miatt rendelkeznek említésre méltó sporttörténeti értékkel. Október hónapban a magyar jégkorongtörténet egyik fontos trófeáját, a Cristofoli–Izsák vándordíjat választottuk, amely a sportág hőskorából, a magyar jégkorongbajnokság elindulása előtti időszakból származik.

A Cristofoli–Izsák vándordíj

A jeges sportok magyarországi meghonosítása a Budapesti Korcsolyázó Egylet érdeme, amelynek kezdeményezésére 1870. január 2-án nyitották meg a jégpályát a Városligeti-tavon. A BKE keretében a műkorcsolya, a gyorskorcsolya, és a bandy hamar népszerűvé vált. Utóbbi sportágat az 1920-as évektől elkezdte kiszorítani annak egyik válfaja, a jégkorong. A Magyar Országos Korcsolya Szövetség azonban sem a bandy, sem a jéghoki hazai koordinálását nem karolta fel, kevés egyesület híján pedig nem tudtak önálló szövetséget alapítani, és ezzel együtt bajnokságot sem indítani. Kezdetben ezért a Budapesti Korcsolyázó Egylet vállalta, hogy vándordíjak alapításával segíti a sportág hazai fejlődését. Ezeket a serlegeket vagy az alapítóról (Zsigmondy Géza), vagy tragikusan fiatalon elhunyt klubtagokról (gróf Csáky Béla, Ságody Ervin, Hevesi Kornél) nevezték el.

A városligeti jégpálya

A városligeti pálya 1927-es átalakítása nagy lökést adott a magyar jégkorong fejlődésének. Itt alakították ki Európa egyik legelső műjégpályáját, így a télisport élet már nem volt kitéve a változó időjárásnak, és ez a technológiai újítás lehetővé tette, hogy nagyobb tömegek ismerkedjenek meg a jéghokival. Még abban az évben tagjai lettünk Nemzetközi Jégkorong Szövetségnek, amelyben önálló magyar szövetség híján a BKE képviselte hazánkat. Emellett részt vettünk az 1927-es Bécsben rendezett Európa-bajnokságon, amelyen, bár mind az 5 mérkőzésünket elvesztettük, megindult a magyar jégkorong nemzetközi vérkeringésébe való bekapcsolódása. Egyre fontosabbá vált, hogy a játékosaink minél több mérkőzésen tudjanak edződni és ne csupán a BKE-re támaszkodjon a válogatott.

ifj. Cristofoli Vince korabeli reklámja a Vállalkozók Lapjában, referenciaként hivatkozva a műjégpálya bővítésre

A városligeti pálya bővítési munkálataiban részt vett ifj. Cristofoli Vince építőipari vállalkozó, aki Izsák Tiborral, a BKE egyik játékosával 1929 januárjában vándordíjat alapított. Az első híradások arról szóltak, hogy ezt egy nemzetközi tornának szánják, azonban az anyagi okok miatt végül megelégedtek a hazai mezőny csapataival. A szervezési feladatokat és a versenyszabályzat kialakítását a BKE vállalta magára. A torna körmérkőzéses lebonyolításban került megrendezésre, és szabályok szerint a háromszori megszakítás nélküli, vagy ötszöri, de nem folytonos kupagyőzelem után került a serleg végleg egy adott egyesület tulajdonába. Az első, 1929-es kiírásban a Budapesti Korcsolyázó Egylet, a Budapesti (Budai) Torna Egylet, a Ferencvárosi Torna Club, a Magyar Hockey Club, és a Középiskolai Sportkörök Országos Központjának csapata vett részt. Utóbbi társaság különösen érdekes, mert a KISOK 1928 óta szervezett jégkorongbajnokságot a budapesti középiskolák számára, így ez csapat alapvetően ennek a ligának a legjobb játékosaiból összeállított válogatott volt.

ifj. Cristofoli Vince korabeli reklámja a Vállalkozók Lapjában

A torna kezdete előtt a csapatoknak le kellett adniuk a játékosok névsorát, ami egy érdekes helyzetet teremtett. A magyar jégkorongsport egyik nagy tehetsége, a későbbi legendás játékos, Margó György több egyesület nevezési listájára is felkerült. Ennek az volt az oka, hogy a mindössze 16 éves Margó a KISOK bajnokságában játszott, de a tornát megelőzően a BBTE felnőtt csapatát erősítette, míg gyephoki játékosként az MHC színeiben szerepelt. Mindhárom csapat igényt formált a játékjogára, de a szervezők döntése értelmében a KISOK jogát ítélték a legerősebbnek.

A tornán végül beigazolódott a papírforma. A BKE mind a négy mérkőzését megnyerte 19 gólt szerezve és mindössze 2 gólt kapva. A második a BBTE, a harmadik az MHC, a negyedik a KISOK, az ötödik a Ferencváros lett. A végső győztest tekintve a következő két kiírás sem hozott változást. A BKE ekkoriban egyértelműen kiemelkedett a hazai mezőnyből. A harmadik tornagyőzelem után a Cristofoli–Izsák vándordíj végleg a BKE tulajdonába került.

Iváncsó Ádám