Ahogy mindenki ismerte: Csibi 1907. május 27.-én született Budapesten. Tanulmányait is itt végezte testvérével, Margittal együtt.            

Zongoraművész szeretett volna lenni családja nagy örömére. Álmát a sport miatt kellett feladnia, a Zeneakadémia igazgatója választás elé állította: a sport vagy a zene. Édesapja az utóbbit támogatta, azt hangoztatta, hogy a vívás nagyon igénybe veszi és megmerevíti a csuklót, ami egy zongorista számára nem hasznos, abba kell hagyni. Mivel ekkor már látszott tehetsége a sportban is, a vívó szövetség is ,,harcba szállt” érte Krenchey Géza személyében, aki később úgy nyilatkozott róla, hogy: ,,Ilyen vívó 100 évben, ha egyszer születik.”
Ilona végül a sport mellett döntött hazánk nagy szerencséjére, hisz két olimpiai aranyat és hat világbajnoki első helyezést szerzett egyéniben és csapatban. A zongorázást tehát abbahagyta, ám a zenétől teljesen sosem távolodott el. Sok táncdalt jegyez szerzőként, illetve ő írta az 1959-es budapesti vívó világbajnokság indulóját is.

A vívást Fodor István vívóegyesületénél kezdte. Ekkor még nem volt megszokott, hogy egy nő ezt a sportot űzze, Ilona és Margit sokszor titokban járt edzésre. A szükséges tagdíjat másra kapott pénzből, Ilona esetében a zeneórára kapottból csípték le. Az edzésekről az iskolában sem beszéltek, ha mégis fény derült a titokra, akár kizárás is járhatott érte.

A balkezes Ilona a véletlennek köszönhette első versenyét. A női tőrcsapat egyik tagja beteg lett és őt kérték meg, hogy helyettesítse. A versenyen sokkal jobban teljesített, mint az edzésen és a harmadik helyet érte el csapattársaival. A szép eredmény után a szakvezetők felkeresték édesapját és javasolták neki, hogy írassa be lányát a híres mesterhez, Santellihez. A neves edző haláláig foglalkozott Ilonával.

1929-ben már Európa-bajnokságon indult a fiatal vívónő. Ekkor még nem volt annyira ismert, így édesapja a saját költségén utaztatta ki lányát a nápolyi versenyre. Ilona ötödik lett. A nagy kiugrás az 1933-as budapesti világbajnokságon következett be. A magyar női tőrvívás aranycsapata (Bogáthy Erna – Dany Marigt – Elek Margit – Elek Ilona) megnyerte a nemzetek közti versenyt.

A versenyek nem jelentettek folyamatos elfoglaltságot, a sportolóknak dolgozniuk is kellett. Ilona és Margit az Ibusznál dolgozott. Szükség is volt a pénzre, hiszen a felszerelés sok pénzbe került, a versenyre való kiutazás és a kinti költségek is a versenyzőket terhelték. A versenyre szánt idő pedig a rendes évi szabadságból került levonásra.

A korábbi sikerek ellenére az 1934-es világbajnokságra nem akarták kiküldeni a női tőrözőket. A helyzetet a vívó szövetség akkori elnöke, Filótás Frigyes oldotta meg. Barátai segítségével megteremtette a kiutazáshoz szükséges anyagi feltételeket. A csapat aranyéremmel hálálta meg tettét. Ilona ezen kívül az egyéni versenyt is megnyerte. Mögötte testvére állt a dobogó második fokára. A világbajnokság után nagy megtiszteltetés érte őket, ugyanis meghívást kaptak a világ egyik leggazdagabb emberétől, A haidarabadi nizam-tól (ez megfelelt a maharadzsa címnek) egy vívóbemutatóra. Az úr azzal indokolta az invitálást, hogy ő még sosem látott nőket vívni. A következő, 1935-ös évben, megismétlődött a korábbi világbajnoksági eredmény, Ilona csapatban és egyéniben is első lett.

Elérkezett az olimpia éve. Zsidó származása miatt kizárták a Honvéd Tiszti Vívó Klubból és MAC-ból, ő azonban ennek ellenére is, a DAC tagjaként indult a berlini világversenyen. A verseny nagy esélyese a német tőröző, Helene Mayer volt. Ilonának azonban sikerült legyőznie a németek reménységét és ezzel 1936. augusztus 5-én megszerezte a magyarok első női olimpiai aranyérmét. (A verseny különlegessége, hogy a dobogón három Ilona keresztnevű zsidó származású olimpiai bajnoknő állt egyszerre.) A döntőtől sokáig hangos volt a sajtó, különkiadások jelentek meg róla. A szép siker után még egyszer sikerült megszereznie az olimpiai aranyat, 1948-ban Londonban.

1937-ben nem is akart indulni a világbajnokságon, de végül mégis részt vett a versenyen csapatával. A francia közönség végig a magyarok ellen szurkolt, de ez sem zavarta meg kiváló vívónőinket, így is győzni tudtak. A dobogón, a visszaemlékezések szerint, a következő párbeszéd zajlott le a magyarok és a németek között: ,,Kibéreltétek?”- kérdezte a németek egyik versenyzője. A válasz: ,,Nem. Csak már úgy megszoktuk. Hiányozna…”. 1938 és 1951 között a politikai helyzet miatt magyar csapat nem indult világbajnokságon.

1939-ben kitört a II. világháború. Az egyesületek szüneteltették munkájukat, a versenyek elmaradtak, Ilona zsidó származása miatt is hátrányba került. A háború vége után egy nap dr. Gombos Sándor jelent meg Ilonáék ajtajában. Vívni hívta őket. A rossz körülmények ellenére (hely, felszerelés és edzőhiány) ismét elindult a vívó élet Magyarországon. Ilona mestere, Italo Santelli 1945-ben elhunyt, helyét Balogh Béla töltötte be.  A vívók tehát újra fegyvert ragadtak, versenyekre készültek. Versenyekre, melyekre még pár évet várniuk kellett.

            A Béke-kupa jó felkészülés volt az olimpiára. Ilona 12 év után megvédte címét. A verseny azonban nem csak emiatt maradt emlékezetes számára. Testvérével megláttak egy számukra addig idegen kutyafajtát, mint később kiderült a dalmatát, így a versenyek után folyamatosan tenyészőt kerestek, mert mindenképpen venni szerettek volna egy ilyen kisállatot. Végül sikerrel jártak és megvásárolták Ririt.

            Az 1949-es és 1950-es világbajnokság Ilona és a tőrcsapat nélkül zajlott le. 1951-ben azonban újra pástra léphettek a nemzetközi versenyen. Ennek egyik oka az volt, hogy kezdtek elmaradni a magyar sportsikerek és a vezetés úgy gondolta, hogy hátha a vívók majd újra szállítják az érmeket az országnak. A világbajnokságokról a többi ország is nagyon hiányolta a magyarokat, ennek egyik bizonyítéka, hogy 1950-ben az olasz vívó szövetség elnöke kifejtette, hogy nem is lehet valaki ténylegesen világbajnok, ha a címét egy olyan mezőnyben szerezte, ahol a magyarok nem indultak.  Az 1951-es versenyen a vívók beváltották a hozzájuk fűzött reményeket a női tőrcsapat ezüstérmes lett, Ilona egyéniben megszerezte az aranyat.

            Ez az év más szempontból is nagyon jól alakult Ilonának. A Nemzetközi Vívó Szövetség neki ítélte a Feyerick-díjat. Előtte női vívó még nem részesült ebben a megtiszteltetésben. A díjat egy több tagból álló bizottság ítéli oda, Ilona esetében a következő indoklással: ,,1951: Madame Ilona Elek: a díj őt illeti meg. Nemcsak az egész világot bámulatba ejtő eredményei miatt, hanem a mindig tiszta sportra törekvés szelleméért is. Szelleméért, ami egyesíti magában a versenyzőét, a kitűnő szervezőét…”

            1952 újra olimpiai év volt. Ilona utolsó olimpiájának éve. Előtte részt vett csapatával a világbajnokságon, amit ismét megnyertek. Az olimpiáról azonban már csalódottan tért haza. A döntőt Irene Camber ellen vívta, aki egyben jó barátnője is volt. Irene támadott, de a találat lecsúszott Ilonáról. A döntőbírók azonban nem így látták, így megadták a pontot. Irene nyert annak ellenére, hogy ő is és a döntőről készült filmfelvétel is egyértelműen alátámasztja, hogy a találat érvénytelen volt. Az eset után Ilona a visszavonulást fontolgatta, de végül úgy döntött győzelemmel szeretné befejezni pályafutását, bár mindennapjait betegség keserítette meg.
Teniszkönyöke lett, de fájdalmai ellenére részt vett az 1953-as világbajnokságon, ahol a francia csapat ellen 9:3-ra győztek a magyar vívónők, köztük Ilona is.

Az 1954-es Felszabadulási emlékversenyen nem is tudott indulni, keze gipszben volt. A versenyt testvére Margit nyerte meg Irene Cambert legyőzve.
Az 1954-es világbajnokságon a magyar csapat csodát tett, nagy hátrányból indulva nyerte meg a viadalt az olaszok ellen. A győzelemben Ilonának oroszlánrésze volt, ő volt ugyanis a csapat záró embere. Sok esetben rajta állt vagy bukott a verseny kimenetele. Ez volt az utolsó olyan világverseny, amin még nem gépesített tőröket használtak. Ekkor mutatták be a közönségnek a találatjelzőt, ami nagy sikert aratott.
A gépesítés azonban több problémát is magával hozott. Egyrészt tovább drágult az egyébként sem olcsó felszerelés, másrészt a fegyver nehezebb lett. Minden vívónak kötelező volt a fémmellény viselése, emellett testvezetéket is kellett vásárolniuk.  Szintén szükség volt egy jó vívókesztyűre a régi helyett, ugyanis ha nem volt megfelelő, akkor a vívót áramütés is érhette. Ilona számára a fegyver megváltozott súlya is problémát jelentett. Régóta fájós karja már nem bírta el. Az operációt nem lehetett tovább halogatni.

1956 sportkarrierje legfájdalmasabb éve lett. Az olimpián kiemelt sportolóként indult, tehát mentesült a válogatók alól. Így minden erejét a közelgő eseményre tudta fordítani. Az olimpia előtt azonban nem várt esemény történt. Visszavonták a válogatók alóli mentességét és mivel év közben nem szerzett pontokat, így nem mehetett a versenyre. Álma a harmadik olimpiai aranyról szertefoszlott…

Nem sokkal később befejezte pályafutását. Az Óra és Ékszer Kereskedelmi Vállalat igazgatóhelyetteseként dolgozott. 1968-ban megjelent Margittal közösen írt önéletrajzi könyve, Így vívtunk mi címmel.

1988. július 24-én hunyt el Budapesten. Még életében több díjjal is kitüntették (Horthy Miklós emlékérem 1938, Nemzetközi Olimpiai Bizottság Olimpiai Érdemrend ezüst fokozat 1983), emléktábláját 2011-ben leplezték le az V. kerületben. A táblát a MOB Nők a sportban bizottsága készíttette.

Elek Ilona egy rendkívüli tehetséggel megáldott vívónő volt, aki a történelem nehéz korszakában is kiemelkedő sikereket tudott elérni. Neve örökre megmarad a magyar sporttörténelemben.
 
 
Forrás: Elek Ilona – Elek Margit: Így vívtunk mi. Budapest, 1968.
Szerző: Varga-Cserjési Zsófia