A februári „A hónap műtárgya” rovatunk bizonyos szempontból a januári témánk folytatása lesz. A 2025 elején elhunyt 104 éves Keleti Ágnes helyére a Nemzet Sportolói február 1-jével Dömölky Lídia olimpiai bajnok tőrvívót választották be maguk közé. Ennek apropóján e havi cikkünkben Dömölky Lídia 1968-as olimpiai melegítője kerül a középpontba, illetve a tárgyhoz kapcsolódóan a sportolónő pályafutása és a mexikói olimpia.

Dömölky Lídia portrék

Dömölky Lídia 1936. március 9-én született Budapesten. Az iskolában balettozni tanult, de a bátyját követve csakhamar eljutott a BEAC vívótermébe, ahol mesterei, Szabó László és Ganzmann Ferenc már néhány edzés után nagy jövőt jósoltak az akkor tizenhárom éves lánynak. Itt vált belőle profi sportoló. Mindössze tizenhét évesen, 1953-ban lett a Magyar a magyar felnőtt válogatott tagja. A nagy áttörés ezután következett. Az 1955-ös esztendőben tőr egyéniben szerzett magyar bajnoki címe mellett, a római világbajnokságon egyéniben és csapatban is a dobogó legmagasabb fokára állhatott. A korai sikerekben nagy szerepet játszott, hogy az edzőtáborokban folyamatosan a magyar vívó sport történelmének aranygenerációja közül olyanokkal készülhetett együtt, mint Gerevich Aladár, Kárpáti Rudolf, Berczelly Tibor vagy Elek Ilona.

Balra: Dömölky Lídia asszója egy budapesti csapatbajnokságon.

Jobbra: Díjátadás az 1963-as gdanski vívó VB-n. Dömölky Lídia egyéniben ezüstérmet nyert.

A hirtelen jött nagy győzelmek után egy kis megtorpanás következett. Az 1956-os Melbourne-i olimpia nem sikerült jól a számára, helyezés nélkül zárt. Ezután nem csak részt vett egy amerikai turnén, hanem egy ideig kint is maradt az Egyesült Államokban. Los Angelesben élt, és műszaki rajzolóként tevékenykedett. 1957 végén tért haza, a sportolói pályafutását pedig a Vörös Meteor kötelékében indította újra. A szakmai felkészítését ekkor Somos Béla és Vass Imre irányította. Karrierje az ’50-es évek végére ismét sínre került. 1959-ben újfent magyar bajnok lett, a budapesti VB-n pedig csapatban győzedelmeskedett. Az ekkorra nagyrészt már összeállt magyar női tőrválogatott az 1960-as római olimpia egyik nagy esélyesének számított, de a döntőben nem bírtak a Szovjetunió csapatával. A nagy visszavágóra négy évvel később, Tokióban került sor, szintén a döntőben. A két csapat végig fej-fej mellett haladt, Dömölky Lídia utolsóként lépett a pástra, közvetlen ellenfele Lydmila Shishova volt. Az aranyérem sorsa végül egyetlen találaton múlott, ami két sikertelen támadás után végül harmadik próbálkozásra sikerült Lídiának bevinnie, megszerezve ezzel a magyar tőrcsapat számára az olimpiai aranyérmet. Az 1968-as harmadik döntőbeli összecsapásból viszont ismét a Szovjetek kerültek ki győztesen.

Dömölky Lídia az USA-ban

Az aktív sporttól végül 1970-ben, hétszeres magyar, ötszörös világ és egyszeres olimpiai bajnokként vonult vissza. Eredeti civil foglalkozása textiltechnikus volt, de az aktív versenyzés befejezése után szinte azonnal a Budapest Honvéd edzőjeként helyezkedett el. Később a KSI és a Harvard Egyetem vívóedzőjeként is dolgozott. A szakedzői oklevelét 1978-ban a Testnevelési Főiskolán szerezte meg, ami után gimnasztikus testképzéssel kezdett el foglalkozni. Később szakíróként is kipróbálta magát. Kilenc éven át volt a Képes Sport evezésre és tornára szakosodott munkatársa. 1979-ben Sportol a baba és a mama címen egy szakfüzetet jelentetett meg, amit a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején Berczik Sára mozdulatművésszel közösen írt mozgásfejlesztő szakkönyvek követtek.

Az 1968-as mexikói olimpia megnyitója

1968-ban a soron következő olimpiai játékoknak, első Latin-amerikai országként Mexikóváros adott otthont. Az 1936-os berlini rendezés óta ez az olimpia volt leginkább vitáktól és a politikától megterhelve. Alapvetően a 2300 méter feletti magasságokban megtartani tervezett versenyek komoly sportszakmai kérdéseket vetettek fel, de a rendezés évében már egészen másról szóltak a nemzetközi híradások. A világot átszelő forradalmi hullám Mexikót is elérte. Míg Csehszlovákiában a Prágai tavasz, Kínában a kulturális forradalom, Franciaországban diáktüntetések, az USA-ban polgári demonstrációk zajlottak, addig Mexikóban tíz nappal az olimpia kezdete előtt tanár-diák tüntetést fojtottak vérbe a hatóságok. Ezen eseményeknek volt betudható, hogy a játékok alatt néhány sportoló részéről történt tiltakozás a Szovjetunió vagy a faji szegregáció ellen. Ugyan az olimpia és annak környezete egyáltalán nem volt nyugodtnak mondható, magyar szempontból mégis az egyik legsikeresebb játékoknak tekinthető. A 167 fős magyar sportolói küldöttség összesen tíz aranyat, ugyanennyi ezüstöt és tizenkettő bronzérmet nyertek, ezzel pedig az ország az összesített éremtáblázat negyedik helyén végzett, a harmadik hely is mindössze egyetlen aranyon múlott.

A vívás mindig is a magyar sporttörténelem kiemelkedően sikeres részéhez tartozott, és ez Mexikóvárosban sem volt másképp. Az atlétika után a magyar csapat vívásban szerezte a legtöbb olimpiai pontot. A férfi párbajtőrben Kulcsár Győző után csapatszinten is aranyérem született. Tőr egyéniben Kamuti Jenő szerzett ezüstöt, míg a kardvívók egyéniben és csapatban is a harmadik helyen végeztek. Az 1960-as években a női olimpiai vívás még csupán a tőrvívásra korlátozódott. Ennek volt köszönhető, hogy a női magyar vívóküldöttséget mindössze öt fő alkotta: Bóbis Ildikó, Dömölky Lídia, Gulácsy Mária, Marosi Paula és Rejtő Ildikó. Egyéniben közülük is csupán hárman indultak: Bóbis Ildikó, Dömölky Lídia és Rejtő Ildikó.

Mexikóban ezüstérmes magyar női tőrvívó csapat (Képen balról jobbra: Gulácsy Mária, Dömölky Lídia, Rejtő Ildikó, Bóbis Ildikó)

Dömölky Lídia pályafutása talán legfényesebb győzelmét aratta 1964-ben Tokióban. Négy évvel később Mexikóban viszont már tudatosan készült az utolsó olimpiájára, ezzel együtt pedig a nemzetközi porondtól való búcsújára. Mindenképpen a szép lezárásban reménykedett. Ennek megfelelően egyéniben három győzelemmel és két vereséggel, másodikként jutott tovább csoportjából a legjobb tizenhat közé, ahol azonban az első körben vereséget szenvedett a hazai pályán versenyző, későbbi ezüstérmestől Pilar Roldántól. A vigaszágon azonban továbbra sem találta a formáját, mert az első mérkőzésen kikapott a román színekben versenyző, romániai magyar származású Jencsik Katalintól. Rejtő Ildikó bronzérmén túl, az utolsó remény a szép búcsúra a csapatverseny maradt, ami a papírformának megfelelően alakult. Sorrendben az USA, Olaszország és az NSZK válogatottján könnyedén jutottak túl, majd a döntőbe jutásért Romániával egy kiélezett küzdelmet vívtak, amit végül csak jobb tusaránnyal sikerült megnyerniük. Sajnos az elődöntő mind fizikailag, mind mentálisan kivett annyit a csapatból, hogy a döntőben a Szovjetunióval már nem tudták tartani a lépést. 9:3-as vereség alkalmával a magyar csapat utolsó győzelmét Dömölky Lídia szerezte.

Az 1968-as mexikóvárosi olimpia tehát több szintről szemlélve is lényeges. Mint azt láthattuk, a sportszakmán belül például számos izgalmas kérdést és dilemmát vetett fel, míg politikai szempontból inkább feszültségekről beszélhetünk. Mikrotörténeti szempontból pedig bepillanthattunk egy kiváló sportoló, jelen esetben Dömölky Lídia személyes sporttörténetébe, aki utolsó nagy fellépésére készült a nemzetközi porondon. Február hónap műtárgyának választott melegítőt is ebben az értelmezési keretben érdemes szemlélni.

Dömölky Lídia 1968-as melegítő szettje.

A magyar olimpiai csapat ruházatát az 1968-as játékokra Nádor Vera tervezte. A felvonuló és az utcai uniformissal szemben a versenyek előtt, illetve után használt laster sötét bordó melegítő sokkal letisztultabb, dísztelenebb dizájnt kapott. Külső rétege műszálas anyagból, míg a belső pamutból áll, a nyaknál, a deréknál és az ujjaknál bordázott kötésű gumírozott anyaggal záródik. A felső a mellkasi résznél zipzárral szétnyitható, míg zsebek csak a nadrágban találhatóak. Alapanyagát jelentő textíliát Svájcban szőtte a Heberlein & Co. vállalat, amihez egy rendkívül rugalmas poliamid szálat tartalmazó fonalat, ún. helancát használtak. Ezt az anyagot Rudolph H. Kägi svájci származású amerikai állampolgár fejlesztette ki az 1930-as éves elején, amelynek jogait később a Heberlein cég vásárolta meg és fejlesztett tovább a technológiát, hogy alkalmas legyen sportruházatok elkészítéséhez. A kész anyag szabására és varrására a mosonmagyaróvári kötöttárugyárban került sor. Érdekesség, hogy a ruhát sportiskolás diákok tesztelték az olimpiát megelőző nyár folyamán.

A múzeum birtokában lévő darab egyedi különlegessége, hogy a melegítőnek mind a felső, mind pedig az alsó részének belső oldalába sárga fonallal belehímezték a „LIDIA” nevet, ezzel utalva a ruha eredeti birtokosára.

Kormány Ákos

Januári hónap műtárgya-cikkünknek szomorú aktualitást ad az év első magyar sportvesztesége. Keleti Ágnes (1921-2025) ötszörös olimpiai bajnok tornásznak, a Nemzet Sportolójának, a világ legidősebb olimpiai aranyérmesének állítunk emléket, aki 103 évesen, néhány nappal 104. születésnapja előtt hunyt el 2025. január 2-án. Az ő tiszteletére választottuk ki múzeumunk egy tablóképét, amely az 1954-ben világbajnoki címet nyert női tornászválogatottról készült. A csapat lelke, vezére természetesen Keleti Ágnes volt.

Keleti (Klein) Ágnes 1921. január 9-én született Budapesten, jómódú zsidó családban nevelkedett. Édesanyja Gyárfás Rózsi, édesapja a szegedi születésű Klein Ferenc húsipari vállalkozó, akinek üzleti sikereire már belvárosi lakásuk is utal: a Rákóczi tér 14. negyedik emeletén éltek. Első gyermekük Vera volt, Ágnes hét évre rá született, ám Klein Ferenc fiút remélt helyette. Keleti Ágnes a rá jellemző humorérzékkel úgy emlékezett vissza gyermekkorára, hogy „én voltam a papám fia”, vagyis édesapja „fiúsan” nevelte, minden hobbijába bevonta a kirándulástól az evezésig, ami nem is volt ellenére, hiszen imádott mozogni. Azonban a versenyszerű torna világába viszonylag későn érkezett meg, mindössze tizenhat évesen kezdte el, amikor már ígéretes csellónövendék volt. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy Ágnes már négyéves kora óta tornázott orvosi javaslatra – foltot találtak a tüdején –, és az elemi iskolában is a legügyesebbek közé tartozott. Középiskolai tanulmányait már a Budapesti (Fasori) Evangélikus Gimnáziumban végezte – a korra jellemző módon az izraelita vallásúaknak négyszer nagyobb tandíjat kellett fizetniük, mint az evangélikusoknak –, amelynek gyönyörű tornatermére sok évtized múltán is meghatódva emlékezett. Életpályaként azonban még nem merült fel a torna lehetősége, kultúra- és zeneszerető családja inkább csellóban látta a lehetőségeket – miután édesapja elvetette, hogy az egyébként kiválóan tanuló Ágnesből vegyészmérnök váljék. A cselló és a torna egyébként remekül kiegészítette egymást, hiszen a hangszer statikusságát szépen kompenzálta a sport mozgalmassága. A zenei karrier azonban egy kevésbé jól sikerült iskolai koncert után végül nem folytatódott, így az ekkor már 16 éves Ágnes minden energiájával a „zsemleszínű” ugrószekrény és bordásfal irányába fordult. Bár valójában ez nem volt váltás a szó szoros értelmében, hiszen a tornát Keleti Ágnes bámulatos ritmusérzékkel, zeneileg művelte: ő a tornát „a test költészetének” tekintette, és továbbra is előadóművész maradt. Kezdetben az egyetlen zsidó sportegyesület, a Vívó és Atlétikai Club (VAC) tornásza lett Dückstein Zoltán kezei alatt, de a mind magasabb színvonalért elvágyódott, és a kor elitklubjába, a Nemzeti Torna Egyletbe (NTE) igazolt át.

A tér azonban egyre szűkült a Klein-család körül, ami a szabad pályaválasztást is ellehetetlenítette: Ágnes a diszkriminatív numerus clausus értelmében például egyetemi tanulmányokat sem folytathatott – inasnak állt és kitanulta a szűcsmesterséget. Édesapja jól menő vállalata, bár 1936-ban még Berlinbe (!) utazott modern húsipari gépek beszerzése miatt – a ’30-as évek második felére hanyatlásnak indult, miután a hatóság koholt vádakkal illette és meghurcolta a családfőt. Kleinék költözései jól szemléltetik az egzisztenciális változásokat, a centrumból egyre inkább a perifériára szorultak. De az életből is ki akarták szorítani őket. A polgári Rákóczi tér és az úri negyedbeli Andrássy út után az Üllői útra tették át székhelyüket, aztán a második világháború, a német megszállás és a nyilas uralom mindent szétzilált – Klein Vera és édesanyja védett házba, Ágnes hamis papírokkal Pesterzsébetre, majd Szalkszentmártonba menekült, Klein Ferenc pedig, aki ekkorra már testileg-lelkileg belefáradt az üldöztetésbe, Auschwitzban lelte halálát. Ágnes ekkor már férjes asszony volt, Sárkány István tornásszal kötött házasságot – akkoriban az a hír járta, hogy ifjú házasok nőtagjait nem viszik munkaszolgálatra –, de ebben sem lehetett bízni. Sárkány a mauthauseni koncentrációs táborba került, ahonnan csodával határos módon, 33 kilóra fogyva megmenekült. Ágnesnek a kurázsija volt a túlélés záloga: hamar rájött arra, hogy a „felsőbb utasításokkal” nem szabad együttműködni. Állítása szerint másképp néztek rá, amikor „Kleinként”, és megint másként, ha „Keletiként” mutatkozott be, így evidens volt számára nevének magyarosítása még a háború hajnalán. A vészkorszakban aztán nem volt hajlandó viselni a sárga csillagot, majd eszébe jutott az életmentő terv: megvásárolta egy keresztény lány, Juhász Piroska papírjait. Már ezen a néven vállalta el a cselédlány szerepét egy vidéki családnál, akik szerinte sejtették az igazságot, de mindig hálával gondolt rájuk, hogy nem fedték fel a titkát. „Piroska” aztán visszatért Pestre és az erzsébeti Fegyvergyárban vállalt munkát – ebédjét pedig megosztotta nővérével és édesanyjával, akiket a Pozsonyi úti védett házban keresett fel rendszeresen. A háború után Vera Ausztráliába emigrált, Ágnes pedig összeköltözött édesanyjával és férjével, s végre új életet kezdhettek.

Az új életet pedig a torna jelentette. Még vidéki rejtőzködése idején is gyakorolt a Duna-parton, hogy megőrizze kondícióját és pszichés egyensúlyát. Az élet elvett tőle három olimpiát is – ha megrendezik, és nem rekesztik ki a zsidókat a válogatottból, már az 1940-es és 1944-es játékokon is számítottak volna rá –, majd 1948-ban, amikor már kint volt a londoni olimpián, az egyik utolsó edzésén megsérült. Elmondása szerint 1946-tól tudott teljes mértékben a tornára fókuszálni. Első nemzetközi versenyére is csak 1947-ben kerülhetett sor, az ekkor már 26 éves Keleti Ágnes a Balkán Játékokon nyert aranyérmet. Amint tehette, beiratkozott a Testnevelési Főiskolára, 1950-től 1956-ig pedig tanársegédgént dolgozott az intézményben és nyugodtan készülhetett az olimpiára. A munka meg is hozta az eredményét, Helsinkibe már hatszoros magyar bajnokként érkezett, aki minden szeren kiválóan teljesít. Olimpiai álmait aztán meg is valósította: 1952-ben, immár 31 évesen talajon nyerte meg élete első olimpiai aranyát, a bronzérmes Korondi Margit lett. A Messuhalli-csarnok visszafojtott lélegzettel nézte Keleti gyakorlatát, amelyet zene nélkül kellett bemutatnia: a pontozókat és a közönséget is teljesen lenyűgözte. A következőket már bajnokként nyilatkozta:

„Nyugodt természetű vagyok, nyugodt voltam az olimpiai versenyek közben is, hiszen tudtam, hogy mire vagyok képes. De azért mégis, hatalmas felelősséget ró az emberre az a tudat, hogy

bíznak benne, eredményt várnak tőle. Nagy felelősség, de ez teszi igazán erőssé az embert. […]

Nekem bizony tíz, tizenkét évi munkám után jött meg csak az eredmény, s ez volt versenyzői pályafutásom csúcsa. Most már az én fő gondom az, hogy 1956-ra olyan csapatunk legyen, amelyik a jelenleginél is jobb.” (Népsport, 1952. augusztus 8.)

Keleti Ágnes, bár elérte vágyott célját, nem tervezett visszavonulni az 1952-es diadal után, ahol is felemás korláton egy bronzérmet, csapatban pedig még egy ezüst- és egy bronzérmet is nyert. Hogy mi döntött a folytatás mellett, arra így emlékezett vissza ötven év távlatából:

„Éreztem még magamban annyi erőt, hogy négy év múlva is sikeres legyek – nagyon bántott, hogy csak negyedik helyre rangsoroltak a gerendán –, de talán még ennél is nyomósabb érv volt, hogy Melbourne-ben rendezték a következő olimpiát. Mivel a nővérem, Vera Sydney-ben élt, mi sem lehetett természetesebb, minthogy meglátogassam őt és családját. Ne keresse nálam túlzottan az elhivatottságot, hogy nyerni akartam mindenáron, hogy hős akartam lenni, akkor más világ volt.” https://index.hu/sport/2005/02/07/keletiagnes/

A következő olimpiai ciklus egyik fontos nemzetközi állomása természetesen a világbajnokság volt, amelyet 1954. június 27. és július 2. között Rómában rendeztek meg. Érdekesség, hogy a labdarúgó-világbajnoksággal szinte egy időben került rá sor, s ez, figyelembe véve az Aranycsapat döntőbe jutását, olykor el-elvitte a fókuszt a tornáról a magyar sportsajtóban is. Ám amíg a labdarúgók nem tudták bizonyítani tudásbeli fölényüket a német szempontból „berni csodaként” emlegetett fináléban, addig női tornászválogatottunk a legfényesebb éremmel utazhatott haza július elején.

A magyar tornászok 1954. június 25-én este érkeztek meg Rómába a sportág VI. világbajnokságára. A szervezés szinte minden szintjén voltak zűrzavarok és anomáliák: hírverése alig volt az eseménynek, ráadásul az olasz labdarúgó-válogatott kiesése is fokozta a hangulatot, mindenki csak a focival foglalkozott. De a verseny szakmai részét döntően befolyásoló tényezők is felmerültek: a keleti blokkból érkező országok pontozóbíráit vízumproblémákra hivatkozva például csak késve engedte az országba a hatóság, aminek következtében lemaradtak a versenyre felkészítő tanfolyamról, s ezért többek között a magyar pontozókat is el akarták tiltani a közreműködéstől – szerencsére ez hosszas huzavona után nem történt meg. Nehézségek merültek fel a válogatottak helyszíni felkészülése kapcsán is, a magyarok például nem próbálhatták ki a versenyen használt szereket, helyette egy iskolai tornateremben kellett gyakorolniuk. Az utolsó pillanatig kérdéses volt a helyszín is, ám a végül kijelölt olimpiai stadion is gondokat okozott, hiszen a tornászoknak így szabadtéren, a tűző napon kellett dolgozniuk 1954 forró nyarán.

Így tehát „szerencsés” körülménynek volt mondható, hogy a magyar női tornászok június 28-án este 6-kor mutathatták be előírt gyakorlataikat, míg a szabadon választott gimnasztikára szintén este kerülhetett sor 29-én. A verseny 24 ország részvételével zajlott: Svédország, Olaszország, Bulgária, Románia, Belgium, Luxembourg, Ausztria, Magyarország, Csehszlovákia, Nyugat-Németország, Finnország, Franciaország, Jugoszlávia, Saar-vidék, Lengyelország, Dél- Afrika, Egyiptom, Japán, Spanyolország, Dánia, Svájc, USA, Irán, valamint a Szovjetunió, amelyet a Népsport persze legelőre vett a felsorolásban. S bár a magyar sajtó kiemeli, hogy a tornászversenyek a legegyszerűbben megrendezhető sportesemények közé tartoznak, Rómában mégis hibát hibára halmoztak, a fentieken túl a kései programkezdéstől az eredmények téves közlésén át a lerövidített himnuszokig az záróünnepségen. (A kritika feltehetőleg Róma 1960-as olimpiai kandidálását is célozta, a lehetőségre Budapest is pályázni készült.)

A nők csapatversenyén Magyarország nem tudta befejezni előírt gyakorlatait, mivel besötétedett (!), így a lóugrást át kellett tenni másnap délelőttre. Keleti Ágnes már a csapatversenyen is kiemelkedőt nyújtott, de egyéniben is megmutatta klasszisát: az 1954. július 1-jei Népsport már felemáskorláton szerzett világbajnoki győzelméről tudósít:

„A magyar tornásznők közül Keleti Ágnes érte el a legkiválóbb eredményt: felemáskorláton egyaránt kitűnően sikerült előírt és szabadon választott gyakorlata is, mindkettőre 9.73 pontot kapott. Ennél egy versenyző sem szerzett többet, s így Keleti Ágnes nyerte meg ezen a szeren a világbajnokságot.”

A dobogósok: világbajnok: Keleti Ágnes (Magyarország) 19.46. II. helyezett: Rugyko (Szovjetunió) 19.3 III. helyezett Rákóczi (Lengyelország) 19.21.

Keleti ezzel az aranyéremmel az egyetlen olyan olimpiai bajnok tornásznő volt, aki világbajnokságon is nyerni tudott egyéniben. Másnap aztán duplázott, hiszen kéziszeren a magyar női csapat is világbajnok lett. A Népsport tudósítása szerint minden azon múlt, hogy a tökéletesnek gondolt szovjet teljesítményt vajon túl tudják-e szárnyalni a magyar tornásznők:

„Rövidesen beigazolódott, hogy a gyakorlat összeállítói, tervezői, betanítói és maguk a versenyzők mesteri munkát végeztek. A zenével tökéletesen együttműködve, pompás egyöntetűséggel, harmonikusan, hibátlanul hajtották végre tornásznőink az igen nehéz, bonyolult összetételű gyakorlatot, amelyben a nőies lágyság, könnyedség, a férfias erő és biztonság kitűnően összpontosult. A gyakorlat után levonuló magyar csapatot orkánszerű taps köszöntötte, amely csak hosszú percek után csendesedett le. Csakhamar kihirdették az érvényes pontszámot: 73.80. Nagyobb, mint az eddig legmagasabb pontszámot elért Szovjetunió eredménye. Tornásznőink örömükben egymás nyakába borultak, a vezetők örömmel szorították meg a versenyzők kezét.” (Népsport, 1954. július 2.)

A kéziszer végeredménye tehát a következő lett:

Világbajnok: Magyarország (Keleti, Gulyásné, Bánhegyiné, Kertész, Bánáti, Daruháziné, Perényiné, Tass) 73.80, II. helyezett: Szovjetunió (Rugyko, Gorohovszkaja, Bocsarova, Manyina, Danyilova, Dirij, Sarabidze, Dzsuqeli) 73.20 III. helyezett: Svédország 71.60, 4. Csehszlovákia 71.20, 5. Olaszország 71, 6. Bulgária 70.60, 7. Románia 68.20, 8. Lengyelország 65.80.

De mi vezetett a sikerhez? Milyen lehetett maga az előadás? És mi volt ebben Keleti Ágnes szerepe?

Dávid Sándor és Dobor Dezső Keleti Ágnesről írt könyvükben (Keleti 100 – „Mert szeretek élni!”) többek között a csapat egyik meghatározó tagját, Tass Olgát idézik:

„Itt nyertünk először, végre, annyi év után. Ebben már erőteljesen benne volt Áginak is a keze, meg Berczik Sáráé és Kovács Éváé, ők együtt készítették a koreográfiát. Ez a gárda valódi szakértőkből állt, valamennyien kitűnő táncpedagógusok voltak. Ági indítványozta, hogy a zászló legyen a szerünk. Tán a helsinki malőr miatt is, amikor az egyik buzogányunk túlságosan is önállósította magát és a maga útjára indult. De hát, a zászlót nem lehet leejteni, azt fogni kell. Óriási sikere volt annak, ahogy a két-két zászlót mindenki összefogta, aztán a zene ütemére, a gyakorlat közben, meglepetésszerűen egyszer csak szétlibbent mindenki kezében a két nagyméretű égszínkék selyem zászló. Nagy hatású, látványos elem volt. És hát, ehhez mi akkor már mozgásilag egészen jól képzettek voltunk, s a krémszínű mezben és szoknyában igazán jól is mutattunk.” (Dávid–Dobor: i. m. 203. o.)

Vagyis a magyar lányok a zászló használatával egyrészt eltértek a szokványostól (pl. bot, karika vagy labda), másrészt a művészi torna és a tánc elemeit nagy nehézségi fokú tornagyakorlatokkal ötvözték. A Magyar Olimpiai és Sportmúzeum gyűjteményének korabeli, eredeti fotók felhasználásával készült kartontablója ennek a fényes győzelemnek állít emléket, amelyen a győzteseknek járó serleg és az aranyérem fényképe is megtalálható. A tabló szélessége 100 cm, hosszúsága 67,9 cm, leltári száma 2013.439.1.

Mindezek után néhány szó a koreográfusról, Berczik Sáráról is: a Testnevelési Főiskolán tanított táncot, művészi tornát. 1953-tól 1972-ig a magyar női tornászválogatott koreográfusa, 1978-ig a ritmikus sportgimnasztika válogatott vezetőedzője volt, az 1960-as évektől kezdve pedig a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanított. Fő hitvallása: egy mozgás akkor tud szép, esztétikus és érzelemdús lenni, ha az anatómiailag is megállja a helyét. Legnagyobb sikerei közé tartozik az 1954-es világbajnoki cím és az 1956-os melbourne-i olimpián szerzett aranyérem, ahol szintén együtt dolgozhatott Keleti Ágnessel – a csapat tagja volt még Bodó Andrea, Kertész Alíz, Korondi Margit, Köteles Erzsébet, Tass Olga.

A magyar női tornászválogatott legendás 1956-os olimpiai produkciójába, amelyben a zászlómotívumot is felhasználva immár nemzeti színű szalagot használtak tornászaink, ma már az interneten is belepillanthatunk (https://www.youtube.com/watch?v=TQhIo3Oq4h8). Az olimpiák történetében egyedülálló módon meg kellett ismételniük a Bartók-zenére komponált gyakorlatot Fülöp herceg kérésére, és persze a percekig tomboló közönség legnagyobb gyönyörűségére. Ez az olimpia egyéniben is megkoronázta Keleti Ágnes pályáját. 35 évesen a búcsúszerepléseként tekintett rá, így mindent beleadott: négy aranyérmet nyert (talajon, gerendán, felemáskorláton és a kéziszercsapat tagjaként), ami máig unikális teljesítmény a magyar sportolók között. Az olimpia után, mint oly sokan a magyar válogatottból, ő sem tért haza. Egy ideig Ausztráliában maradt, majd Németország érintésével Izraelbe utazott régi mentora, Dückstein Zoltán hívására: itt találta meg új hazáját, itt alapított családot és az izraeli testnevelési főiskola tanszékvezetőjeként a tornasportot is meghonosította az országban. Bár Keleti Ágnes rendkívüli életútját filmből (Aki legyőzte az időt, 2022), könyvből (Dávid–Dobor: Keleti 100) és számtalan interjúból is megismerhetjük, ő maga is megírta saját „verzióját” Egy olimpiai bajnok három élete címmel 2002-ben. Az egész világot megrázta 2025. január 2., amikor minden idők legidősebb és egyik legeredményesebb olimpiai bajnoka távozott közülünk.

 László Laura

Hónap műtárgya-rovatunk decemberi cikkében egy emlékérmet mutatunk be, amely Elek Ilona 1936-os olimpiai bajnoki címe tiszteletére készült.

Elek Ilona 1907. május 17-én született Budapesten. Édesanyja Hollóczy Jusztina, édesapja Eisler Sándor zsidó származású kereskedő. Tanulmányait Margit nevű húgával együtt a fővárosban folytatta.  Ilona már a kezdetektől a vívás iránt érdeklődött, de a zongorázásnak is nagy figyelmet szentelt. Fodor István vívótermében ismerkedett meg a sportággal, és 22 évesen került be először a válogatottba – édesapja állta a költségeit, hogy ott lehessen a nápolyi Európa-bajnokságon. Akkor még saját jogon nem fért volna be a csapatba, egyéniben az ötödik helyen végzett. Sportkarrierjét annyira komolyan vette, hogy amikor a Zeneakadémia rektora választás elé állította, testvérével együtt végül a vívás mellett tette le a voksát. A testvérpár szoros kapcsolatát jól jellemezte, hogy 1930-ban Ilona saját pályafutását is kockáztatta, amikor egy tornán hevesen reklamált a zsűrinek egy Margit elleni ítélet kapcsán. Ilonát ezért két évre eltiltották, melynek bár a felét elengedték, így sem volt esélye arra, hogy a 1932-es Los Angeles-i olimpián elinduljon. 1934-ben megnyerte a varsói Európa-bajnokságot, majd egy év múlva a címvédés is sikerült neki. 1936-ban mégsem a legjobb magyarként utazott ki a berlini olimpiára, Vargha Katalint ugyanis a verseny előtt előrébb rangsorolták.

A 29 éves Ilonának jól indult az ötkarikás verseny, az első csoportkörben remek vívással veretlenül zárt, a másodikban viszont nem találta a ritmust. Két győzelme mellett három vereséget szenvedett, és csak a jobb találataránya miatt került be az elődöntőbe. Az elődöntőben aztán újra megtáltosodott és veretlenül, öt győzelemmel jutott a nyolc résztvevős döntőbe. A fináléban először magyar társával, Vargha Katalinnal mérkőzött meg, aki ellen fölényes 5:1-es győzelmet aratott. A második meccsen a német Helene Mayer következett, amely éles csatát hozott. A korabeli Nemzeti Sport erről így tudósított: „Őrült izgalom uralkodott a teremben, a németek tapsolnak és biztatják Mayert, hosszas várakozás után Mayer kitör, szúrást csinál, ezt azonban Elek védi, és riposztja ül. Győz Elek 5:4-re.”

A címvédő Ellen Preiss ellen hasonlóan feszült meccs jött, az osztrák 3:1-gyel el is tudott lépni, Ilona azonban minden lelki erejét és tudását összeszedve fordított és nagyon pontos szúrásokkal megőrizte veretlenségét. A negyedik mérkőzésén Hedvig Hassal szemben viszont alulmaradt, majd az utolsó két meccsén, a dán Karen Lachmannal (5:3) és az osztrák Elisabeth Grasserrel szemben (5:0) győzni tudott. A fináléban elszenvedett egyetlen veresége miatt – Hass a döntő előtt a második csoportkörben is jobb volt nála – Preiss és Mayer meccsén múlt az aranyérme. Ha ugyanis Mayer nyer, neki is hat győzelme van, és kettejüknek egy külön csörtében kell eldönteni, melyikük az aranyérmes. Preiss azonban 4:4 után megszúrta Mayert, ezzel a német a második helyen zárt, míg az osztráknak jutott a bronzérem.

Győzelme után így nyilatkozott Ilona a Pesti Hírlapnak: „Írja meg kérem, hogy ez életem második legboldogabb napja”. A Pesti Naplót tudósító kardvívó olimpiai bajnoknak, Petschauer Attilának feltárta, mikor volt boldogabb: amikor férjhez ment. Igaz, hogy az olimpia idején már arról írtak, hogy elvált Schacherer Károlytól – a férj ettől még boldogan nyilatkozott az Esti Kurirnak: „Ilus a legjobb idegzetű nő a világon, a legnagyobb versenyek előtt is nyugodt”. A tőrvívó Elek Ilona az 1936-os olimpián történelmi aranyérmet szerzett, ő volt az első nő, aki nyerni tudott magyar színekben. Krencsey Géza vívómester azt mondta a Zeneakadémián tanuló versenyzőről, hogy száz olyan zongorista is lesz, mint ő, de hasonló tőrvívó csak százévente egyszer születik. Elek Ilona a második világháború után, 12 évvel berlini sikerét követően megvédte címét az 1948-as londoni olimpián, ahol a döntőben testvérével is meg kellett mérkőznie, majd Helsinkiben is ezüstérmes lett 1952-ben.

Pályafutása befejezése után az Óra és Ékszer Kereskedelmi Vállalat igazgatóhelyettese volt. Sosem nem félt attól, mi lesz vele, ha kikopik a válogatottból, mert ugyan imádta a vívást, de önmaga képzésére különös figyelmet fordított. Öt nyelven beszélt, vadászni is kiválóan tudott és a zenéről sem mondott le. Szécsi Pál egyik dalát is ő szerezte („Nem tudja a jobbkéz, mit csinál a bal”), amelyet az 1971-es táncdalfesztiválon adott elő a korszak emblematikus énekese. Elek Ilona 1988-ban, 81 évesen hunyt el Budapesten. 2013-ban beválasztották a vívó Hírességek Csarnokába.

Az emlékérmet, melyet decemberben a hónap műtárgyának választottunk, az Újpesti Torna Egylet Elek Ilona 1936-os olimpiai bajnoki címének tiszteletére készíttette, anyaga ezüst. Előlapján Elek Ilona arcképe látható profilból, alatta az olimpiai ötkarika. Felirat: „Elek Ilona a női tőrvívás olimpiai bajnoka 1936.” Hátoldalon felirat: „U.T.E. tőrbajnok 1937.” Az érem átmérője: 5 cm, súlya: 32,2 g.

Rovatunk novemberi számának műtárgya egy ritkán emlegetett sporthoz kapcsolódik, a kötélhúzáshoz. A szóban forgó tárgy egy impozáns díszoklevél az 1897 júniusában tartott dévai kerületi tornaversenyről. Az oklevelet a dévai Magyar Királyi Általános Főreáliskola ifjúsága számára állították ki, akik győzedelmeskedtek a kötélhúzás kategóriában.

Az oklevél méretei tekintve 57 cm széles és 46 cm magas. Gazdagon díszített és részletesen kidolgozott; felül található Hunyad vármegye címere a csőrében gyűrűt tartó hollóval, bal oldalt egy kardot, trombitát és győzelmi babérágat tartó szárnyas angyal helyezkedik el, a háttérben pedig a dévai Várhegy látható az ókori eredetű várral, melyet a tatárjárás után IV. Béla király építetett újjá. Az oklevelet aláírták a kerületi tornaverseny bíráló bizottságának tagjai, valamint Hunyad vármegye főispánja Báró Szentkereszty György mint a verseny elnöke.

Az oklevél Dr. Mező Ferenc sporttörténész és tanár hagyatékában maradt fent. Mező Ferenc az 1928-as amszterdami olimpia művészeti versenyeinek olimpiai bajnoka volt epika kategóriában. Sporttörténészként szerteágazó kutatásokat végzett a sport számos területén, kezdve az ókortól egészen saját koráig. Az oklevelet a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum restaurálta, így a bal felső sarok hiányosságát leszámítva, újra régi pompájában tündökölhet.

Magyarországon a kötélhúzás elsősorban nem versenysportként volt ismert, hanem inkább az iskolai testnevelési órák és a különböző sportünnepélyek és bemutatók programjaiban szerepelt. Magyarországon a tornamozgalom irányítását a 19. század második felében a hivatalosan 1873-ban megalakult Nemzeti Torna Egylet tartotta a kezében, akik a sportolásnak az ember testi és lelki nevelésében betöltött szerepét hangsúlyozták a versenysportolással szemben. Déva városa mint Hunyad vármegye székhelye, önállóan rendezett kerületi tornaversenyeket, ahol a kötélhúzás mellett a program része volt a futás, távolugrás, magasugrás, függeszkedés, rúdmászás, rúdugrás és a súlydobás is.

Nemzetközi szinten a kötélhúzás komolyabb sporttörténeti múltra tekinthet vissza, sőt még olimpiai és sportág is volt. A sportág, nemzetközi nevén Tug of War, valószínűleg az angol tengerészek játékos vetélkedéseiből nőtte ki magát. 1960-ban alakult meg a nemzetközi szövetség (TWIF), melynek ma 75 ország a tagja. A sportág főként Svájcban, Németországban, Nagy-Britanniában, Svédországban és az Egyesült Államokban tett szert komolyabb népszerűségre.

A kötélhúzás 1900 és 1920 között szerepelt a nyári olimpiai játékok programjában is. 1908-ig még az atlétika egyik versenyszámaként, azonban 1912-től már önálló sportágként kerültek megrendezésre a versenyek. A verseny célja az ellenfél csapatának, illetve annak első emberének áthúzása a kijelölt középvonalon. Egy csapat nyolc tagot számlál, azonban 1900-ban Párizsban csak hat, 1904-ben St. Louisban pedig öt főből állt egy csapat. Amennyiben öt percen belül egyik csapatnak sem sikerült az áthúzás, akkor az a csapat nyer, amelyik távolabbra tudja húzni ellenfelét. A versenyek három győzelemig tartottak.

„A sporteszköz 23 méter hosszú és 5-6 centiméter átmérőjű kötél. A két csapat első versenyzői 3,50 méterre állnak egymástól. Az utolsó versenyző mögött még legalább egy méter kötélnek kell lennie. Minden játékos 1,25 méter távolságra áll fel egymástól. Tilos a kötélre csomót kötni vagy azon bármi olyan beavatkozást alkalmazni, ami hozzásegíti a versenyzőt a kötél jobb fogásához. A kötél közepére egy színes szalagot, a közepétől mindkét irányban 1,75 méterre más-más színű szalagot kötnek.” (Ivanics Tibor: Kötélhúzás az olimpiai játékokon, in Sporthistória 2003, 6. szám, 14.)

A kötélhúzás tekintetében nem mindig egyértelműek az olimpiai eredmények adatai. Ennek az a fő oka, hogy a kötélhúzó versenyek rendezése és lebonyolítása körül gyakran nagy volt a zűrzavar. A világkiállítás árnyékában megrendezett 1900-as párizsi olimpia játékokon például az Egyesült Államok kötélhúzó csapata nem volt teljes, mert három tagja nem tudott átérni a kalapácsvetés döntőjéről, a norvégokat kizárták, mert összesen két versenyzőt tudta kiállítani, a szintén emberhiánnyal küszködő dánok és svédek pedig végül közös csapatot indítottak. A párizsi olimpiai játékokról hivatalos jelentés és eredménylista nem készült, a különböző szakirodalmi források pedig más-más nemzetet hoznak fel győztesként. A legelfogadottabb adatok szerint a Svédország és Dánia közös csapat volt az első, Franciaország a második, harmadik helyezés pedig nem volt.

1904-ben, St. Louis-ban hat csapat versenget kötélhúzásban. Az első négy helyen az Egyesület Államok csapatai végeztek, utánuk pedig Görögország és Dél-Afrika következett.

Az 1906-os athéni soron kívüli olimpián Németország, Görögország, Svédország, Ausztria volt a sorrend.

Az 1908-as londoni olimpián Nagy-Britannia tagbaszakadt rendőrei taroltak. Az első három helyen a London City Police (arany), a Liverpool Police (ezüst), a K. Division Metropolitan Police (bronz) csapata végzett. Az amerikaiak ellenfeleik szöges cipőire hivatkozva megóvták az eredményt, de az angol rendező bizottság ezt visszautasították, mert szerintük a cipők a rendőri erők hivatalos öltözékének részét képezték…

1912-ben, Stockholmban a házigazda svédek győzedelmeskedtek, Nagy-Britannia pedig a második helyen végzett.

Az 1920-as antwerpeni olimpián a hivatalos sorrend Nagy-Britannia, Hollandia és Belgium volt, azonban itt is vannak eltérő adatok. Mező Ferenc szerint például a hollandokat a negyedik helyre sorolták, mert korán hazautaztak, így az Egyesült Államok csapata végzett a második helyen, míg a harmadik hely Olaszországot illette.

1920 után a kötélhúzást törölték az olimpiai játékok programjából.

 Csóti Gergely Ákos

Október havi műtárgy rovatunkban rendhagyó módon az 1956-os eseményeket és azzal összefüggésben a melbourne-i olimpia történetét elevenítjük fel.

A második világháborút követő két pólusú világ nemcsak a nemzetközi politikára, hanem a sportéletre is rányomta a bélyegét. 1945 után az ötkarikás játékokon a két tömb versengése kézzel fogható volt, amelyből természetesen a szovjet–amerikai kötélhúzás emelkedett ki. Magyarország a két világháború között sikeresen megvetette a lábát az olimpiai élmezőnyben, hiszen a magyar sportolók Los Angelesben 6, Berlinben 10 aranyérmet szereztek. Az 1948-as londoni játékokon sikerült megismételni a 10-es eredményt, míg négy évvel később Helsinkiben 16 aranyéremmel 10 ezüsttel és 16 bronzzal a nemzetek éremversenyében a két szuperhatalom mögött a magyarok harmadikként végeztek.

A már előzetesen történelminek ígérkező 1956-os játékokra a magyar csapat nagy reményekkel kezdte meg a felkészülést, a hazai sportszakma egy része még a négy évvel korábbi eredmények megugrását sem tartotta lehetetlennek. A rendező várost tíz jelölt közül 1949-ben választották ki és a nyertes Melbourne lett. Az ausztrál város több fordulós szavazással utasította maga mögé a másik kilenc jelöltet, amelyek mindegyike az amerikai kontinenst képviselte. Az Egyesült Államok csak maga 6 várossal „jelentkezett be”, míg Buenos Aires, Mexikóváros és Montreal is ott volt a jelöltek között. Így fordulhatott először, hogy a modern ötkarikás játékok először hagyták el Európát és Észak-Amerikát, és került megrendezésre egy új kontinensen, ezúttal Ausztráliában.

A melbourne-i játékokat a helyi időjáráshoz igazítva az év végén rendezték meg, így naptárilag november 22-e és december 8-a között lebonyolított olimpia a déli féltekén nyári időszakra esett. Az 1956-os ötkarikás esemény nem csak a magyar forradalom miatt maradt történetileg is emlékezetes. Az Ausztráliában rendezett játékok több szempontból is kuriózumnak számítottak az előző olimpiákhoz képest, és a magyar események mellett más politikai történések is nyomot hagytak a tornán. Az ausztráliai olimpia ideje a hidegháború egyik „forró éve volt”: három fronton is akadtak olyan komoly konfliktusok, amelyek miatt különböző országok bojkottálták Melbourne-t. Az 1956-os felkelés leverése után három európai ország, Hollandia, Spanyolország, valamint Svájc fejezte ki így szolidaritását a magyarokkal, mondván nem hajlandóak úgy részt venni az olimpián, ha azon jelen vannak a Szovjetunió versenyzői. Az 1949-től húzódó kínai–tajvani konfliktus miatt egy 1956-ban kezdődő, évtizedekig elnyúló konfliktus volt a két ország között az olimpiákon is. Kína lemondta a szereplést, és legközelebb csak a Los Angeles-i játékokon vett részt 1984-ben. Eközben a hazánkban történtekkel párhuzamosan Egyiptom is komoly kihívásokkal nézett szembe. A Szuezi-csatorna államosításával kapcsolatban kialakult konfliktus miatt végül három arab ország, Egyiptom, Irak, illetve Libanon mondta vissza részvételét a novemberben kezdődő ötkarikás játékokon.

Az 1956 októberében kitört magyar forradalom és a melbourne-i olimpia kapcsán sokaknak legelőször a legendássá váló „melbourne-i vérfürdő” jut eszébe, illetve a vérző arcú Zádor Ervinről készült emlékezetes fotó, amely már akkor bejárta a világsajtót. A vízipóló-mérkőzés eposzba illő szimbólummá vált: az akkor már eltiport forradalom kis országát képviselő sportolók hősies csatában legyőzik a világ nagy részének szemében agresszorként számon tartott óriáshatalom csapatát. Az olimpia és 1956 kapcsolata azonban korántsem merült ki egy felejthetetlen vízilabdameccsben.

A magyarországi eseményekben néhány sportoló aktívan részt vett, míg a labdarúgó válogatott nagy része külföldön túrázott, közülük többen nem is tértek haza, hanem disszidáltak. Ennek hatására az olimpiai címvédő válogatottunk hiába kvalifikálta magát a versenyre, az indulástól mégis visszaléptették. Más sportágakat képviselő sportolóink nagy része viszont úgy döntött, részt vesz az olimpián. Mire olimpikonjaink kiértek, addigra a magyar forradalmat és szabadságharcot leverték, de maga az út Melbourne-ig is hosszadalmas volt. Versenyzőink Budapestről katonai kísérettel buszoztak Komáromba, majd ideiglenesen beköltöztek a Prága melletti nymburki edzőtáborba. Később a csehszlovákok jótállásával Isztambul-Karacsi-Szingapúr-Darwin-Melbourne útvonalon, november 11-én megérkezett delegációnk Melbourne-be – két héttel az indulás után.

Ilyen körülmények között a magyar csapat által elért 9 arany, 10 ezüst és 7 bronz csúcseredménynek számított, és a nemzetek versenyében ezúttal a szovjetek, az amerikaiak és a házigazda ausztrálok mögött a még mindig előkelő 4-ik helyet szerezte meg. Tornában, talajon, Keleti Ágnes már Helsinkiben aranyérmes lett, de Melbourne-ben talajon, felemás korláton, gerendán és a kéziszer csapatban is nyert, így egyedüli magyarként egy olimpián szerzett négy aranyérmet. Férfi pólósaink is feszült helyzet ellenére hozták ki magukból a legjobbat. Az első csoportküzdelem során Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat is könnyedén felülmúlták, majd a végső helyezésekről körmérkőzés döntött, ahol a Szovjetunió együttesével is szembe kerültek. Pár perccel a meccs vége előtt, 4:0-s magyar vezetésnél Zádori Ervin egy hatalmas ütést kapott Valentin Prokopovtól, csapattársuk vérző arcát látva bedühödtek a magyar pólósok, és tömegverekedés robbant ki. Végül a jugoszlávokat is legyőzve 5 győzelemmel zártak a csoport élén így hibátlanul nyerték meg az olimpiai bajnoki címet. K2-es 10 km-es távon Urányi János és Fábián László páros diadalmaskodott, amivel megszerezték a magyar kajak-kenu sport első olimpiai győzelmét. Papp Laci London és Helsinki után Melbourne-ben sem talált legyőzőre, így zsinórban harmadik olimpiai elsőségét szerezte meg. Mellettük Kárpáti Rudolf és kard csapatunk is a dobogó legfelső fokára tudott állni.

Október hónap műtárgya is az 1956-os olimpia történetének lenyomatát mutatja be, két kitűzőn keresztül. Hagyomány volt, hogy minden nemzet nemcsak saját lobogó alatt vonul fel, de saját formaruhában, azon pedig saját jelvényt visel. A csapatjelvények nemzeteként változóak voltak, de adott nemzeten belül egységes arculatot mutattak. Az 1956-os magyar delegáció esetében ez azonban nem érvényesült, hiszen a csapatjelvények Rákosi-címerrel készültek, de volt, aki azt letörte, és címer nélkül viselte, de akadt olyan is, aki később a Kossuth-címert ragasztotta a helyére. A jelvények anyaga zománcozott fémötvözet. Magasságuk 3,3 cm, hosszuk 2,8 cm, súlyuk: 25 g.

Szerző: Nagy Gergely

Magyarország első olimpiája 2024 szeptemberében zajlik, s ez nem más, mint a sakkolimpia: a 45. nyílt (és egyben a 30. női) sakkolimpia házigazdája a budapesti BOK Csarnok. Ebből a jeles alkalomból választottuk az aktuális hónap kiemelt műtárgyát: Szepes Béla Időzavar című sakk-karikatúráját.

De mit jelent, hogy „időzavar”? A kifejezés leegyszerűsítve azokra a helyzetekre vonatkozik a sakkban, amikor egy játékosnak fogytán van a gondolkodási ideje, vagyis egy adott időintervallumon belül túl sok lépésre van szüksége a játszma végig viteléhez. A sakk mint szabadidős tevékenység tulajdonképpen a sakkóra bevezetésével léphetett a mérhetőség és egyúttal a versenysportok porondjára, hiszen a döntéseket így már megadott idő alatt szükséges meghozni. A technika fejlődése természetesen ezt a szegmenst sem hagyta érintetlenül, hiszen az analóg típusokat felváltó digitális órák még cizelláltabb időmérésre képesek az egyre modernebb játékfelfogást és gyorsabb stílust is lekövetve. A budapesti sakkolimpián, ahol a világ topsakkozói szinte kivétel nélkül megjelentek magukat és nemzetüket képviselve, például a jelenleg szokványos klasszikus időbeosztás van érvényben, ami az első 40 lépésre 90 percet engedélyez, s ha a 40 lépés megtörtént, további 30 percet ad a játszma befejezésére – mindeközben minden lépésnél 30 másodperc bónuszidő jár a lépések akkurátus lejegyzéséhez. Láthatjuk tehát, hogy komplex szabályok vonatkoznak a tempóra, a lassabb versenyzők hamar kerülhetnek időzavarba, így a játék egyik leglényegesebb eleme a jó időbeosztás lett. Szepes Béla tehát lényeges mozzanatra érzett rá, amikor sakktematikájú alkotása kulcsfogalmának az időt tette meg.

Szepes Béla (1903–1986) azon kevés művész közé tartozik, aki azonban nem csak elméletben, de a gyakorlatban is otthonosan mozgott a sport, és azon belül is a versenysport területén. Munkásságát áttekintve nem túlzás azt állítani, hogy a magyar sportélet egyik legnagyobb polihisztoráról van szó. Szepes olimpiai ezüstérmes és sokszoros magyar bajnok gerelyhajító volt, aki emellett síugrásban is átütő eredményeket ért el, majd pedig képzőművészként és tudósítóként is maradandót alkotott. Strauch Béla néven született 1903. szeptember 5-én a Szepes megyei Igló városában, a Hernád partján. A Toldi Reálgimnáziumban, majd művészi hajlamát is kibontakoztatva később a királyi Iparművészeti Iskola általános rajz szakán tanult. A jó felépítésű ifjú emellett sportolási szenvedélyének is hódolt már egészen kisgyermekkora óta, kezdetben csak édesapját kísérte el vadászatokra, ami máris beléoltotta a természetjárás örömét. Syposs Zoltán Ez a szép játék című könyvében személyes hangú visszaemlékezés olvasható Szepes Bélával való beszélgetéséből, innen a következő idézet:

„Hamarosan így kapott rá a sísportra is. »Előbb úgy próbálkoztam, hogy apám nagy bakancsába beleraktam a cipőmet, de nemsokára a sajátomban és a magam lécén csúszkáltam a Tátrában és környékén.« Az iglói nagy kertben volt egy terebélyes, magas almafa. Azon igyekezett, hogy átdobálgassa fölötte a követ. Minél magasabban és egyre messzebb. Ez volt a kezdet, Szepes Béla – gerelyvető »kőkorszaka«, a roham, a lendületi technika ösztönös gyakorlása; az alap, amire épített. Sí és gerely… Robbanékonysága, hirtelen lendületre, gyorsaságra képes alkata és természete erre a kettőre kiválóan alkalmassá tette.” (Syposs Zoltán: Ez a szép játék. Budapest, Sport Lap- és Könyvkiadó, 1976. 58. o.)

Igló után Budapest volt a család következő állomáshelye, ahol tovább folytatta kedvelt sporttevékenységeit – Szepes korcsolyázhatott és síelhetett a budai hegyekben, valamint az atlétikához is hű maradhatott a Margitszigeten, hiszen a MAC atlétája lett. Síugrásban 1923-ban lett magyar bajnok – az országban elsőként –, gerelyhajításban pedig 1925 és 1931 között hétszer hódította el ezt a címet, nemzeti szinten öt rekordjavítás fűződik a nevéhez és tíz alkalommal lehetett a magyar válogatott tagja. Bauer Rudolf után Szepes Béla volt a következő magyar atléta, aki dobogóra állhatott olimpián: élete legjobb eredményét az 1928-as amszterdami nyári olimpián érte el, ahol is 65,26 méteres hajítással szerzett ezüstérmet. Legnagyobb „dobása” ugyanakkor 66,7 méter volt, amely 1929-ben angol nemzetközi bajnoki címet ért neki – ezzel a címmel három ízben is büszkélkedhetett. 1933 után aztán síoktatóként kereste kenyerét, 1937-től 1940-ig a Magyar Atlétikai Szövetség szövetségi kapitányaként működött, később, egészen az ötvenes évek végéig edzősködött.

Kuriózum, hogy Szepes nemcsak sportolóként, hanem a Nemzeti Sport tudósítójaként és grafikusaként, pontosabban karikaturistaként is utazhatott az 1928-as olimpiára. Szepes a következőképpen emlékezik a megmérettetés előtti időszakra:

„Kondíció, kondíció, kondíció!… Nyugodtan járok strandolni még négy héttel az olimpia előtt is, csak nem a meleg medencében úszom, nem napozok sokat. Élek, dolgozom, ahogy megszoktam. Már kevesebbet tréningelek, de mindig stílusra. Az állóképességet a nagy séták és a mindennapi céltornák adják. Elérkezik a július, s augusztus 2-án van Amsterdamban a gerelyvetés.[…] Kimegyek tehát két héttel a számom előtt. Odakint Amsterdamban tovább dolgozom, mint újságíró és rajzoló. Pontos napi beosztásom van a tréninget illetőleg. Annyit dobok, amennyi jól esik. De már néha erőből. Tip-top a kondíció, tehát már lehet. Megfigyelem a finneket, svédeket. Látom, hogy simábban dobnak, nem annyira rohamból, lendületből. Viszont sokkal erősebbek.” (Szepes Béla: „Felkészültem az olimpiára”. In Pluhár István: Sportok könyve, Budapest, Káldor, 1935. 156. o.)

Érdekesség, hogy Szepes Béla versenyszáma előtt nem sokkal éppen a magyar himnuszt játszották – ezen az olimpián először –, hiszen Mező Ferencet, igaz távollétében, de ekkor hirdették ki szellemi olimpiai bajnoknak irodalom-kategóriában.

De térjünk rá most a művészi karrierre is. Szepes, elmondása szerint, született karikaturista volt, amit nem lehet tanulni: ez vagy benne van a zsigerekben, ahogyan nála, vagy pedig nem. S mivel sportolók társaságában mozgott, a téma is adta magát: a mozgás megörökítése lett a célja. Rendszeresen küldte „vizuális karcolatait” a Nemzeti Sportnak, 1926-tól 1933-ig újságíróként és karikaturistaként Berlinből tudósította a hazai sportlapot. Magyarországra visszatérve aztán a Képes Sport, a Ludas Matyi, a Füles, vagy éppen a Népsport számára készített frappáns és lendületes grafikákat. Így győztök ti, valamint Gólkirályok, labdaművészek című albumai gyűjtik egybe karikatúrái színe-javát, amelyek nagy részét a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum őrzi eredetiben. A Magyar Testnevelési és Sporthivatal, majd a múzeumunk elődjei által kezelt „Ezüstgerely” képzőművészeti pályázatát többször megnyerte.

Az Időzavar című tusrajz centrumában, ahogy a cím is sejtetheti, a sakkóra áll. Ha „sakkszakmai” szemmel néznénk a műalkotásra, ami nyilván tévedés lenne, mondhatnánk, hogy az ábrázolt analóg sakkóra hibás, mivel kettő helyett csak egy lapja van. „Művészi” szemmel azonban tűpontosnak nevezhető a megjelenítés, hiszen azon az egyetlen lapon az időzavarban lévő, sötét figurákat vezető játékos felé áll a mutató, méghozzá igencsak fenyegetően. A feszültség „tapintható”, a bajban lévő sakkozó idegei már-már szétpattannak, szinte villámokat szórnak. Testhelyzete a rémületé, kezét verejtékező homlokára szorítja, idegesen előredől, miközben másik kezével a térdét markolja. A hadállás pedig beigazolja a félelmeket, jól kivehető ugyanis, hogy sötétnek kevesebb figurája van. A legmarkánsabban és legkontrasztosabban a sötét király látszik, fején a baljós keresztes koronával, ami nem lehet véletlen: eklatáns művészi kifejezése annak, hogy a játszmára a vereség árnyéka vetül, arra tulajdonképpen „keresztet lehet vetni”. Arról nem tudni, hogy Szepes valaha a versenysakkban is kipróbálta volna magát, mindenesetre a játékosok lelkiállapotát, az objektív változatszámolások mellett is feltétlenül jelenlévő pszichológiai hadviselést rendkívüli empátiával közvetíti – beleértve az ellenpólust megjelenítő, a győztes állást kialakító, pöffeszkedő és magabiztosan szivarozó ellenfelet is. S bár ezek az elnagyolások a karikatúra műfajából is adódnak, amely a lényeget néhány meghatározó, szélsőséges és leegyszerűsítő vonással igyekszik átadni, azonban egy vesztes helyzetben lévő játékos valóban így érezheti magát és így érzékelheti ellenfelét is: ő maga pszichésen „összezsugorodik”, riválisát pedig nagyobbnak látja, olyannak, aki egész egyszerűen túlnő rajta.

Vessünk egy pillantást a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum gyűjteményében megtalálható alkotás adataira is:

• tárgytípus: rajz
• műfaj: karikatúra
• technika: tus, ceruza
• méret: 35 × 30 cm-es paszpartuba illesztett rajzlap
• jelzet: bal alsó sarokban „Szepes”-szignó
• leltári szám: 2014.356.1.

Szepes Bélát a magyar sportkarikatúra legnagyobb hatású alkotójaként tartja számon a szakma. Rajzait bátran nevezhetjük korrajzoknak is, hiszen munkáival egy teljes érát jelenített meg, s szinte minden jelentős magyar sportolóról „megfestette” a maga élethű portréját. De nem maradt meg a síknál: alakjai háromdimenzióba kívánkoztak, s 1965-től a kisplasztika műfajában is remekműveket alkotott, emellett sportdíjak sokaságát is tervezte, kivitelezte. Szepes rendkívüli sokoldalúságát jelzi, hogy a filmes világban is otthonosan mozgott, forgatókönyvíróként és rendező-asszisztensként is megállta a helyét – ebben a szférában felesége családja is segítette – a később a Pöttyös Panni-könyvsorozattal népszerűvé váló írónőt, Szepes (Scherbách) Magdolnát vette el 1930 decemberében. Szepes Béla 1986. június 26-án hunyt el.

Szerző: László Laura