Jégkorong lebonyolításában nagy változások történtek és az első fordulóból már csoportonként négyen jutottak tovább. Ezután nem körmérkőzéses csoportmeccsek következtek, hanem negyed- és elődöntővel egyenes kieséses szakasz. A csoportokból ezúttal is az esélyesek jutottak tovább, a negyeddöntőbe az amerikai csapat is kvalifikálta magát, ahogy a házigazda Franciaország is. A negyeddöntőkben Kanada a németeket nagy csatában és csak büntető párbajban tudta legyőzni. Mellettük az Egyesült Államok Franciaországot, az orosz csapat pedig a finneket simán felülmúlta, míg a továbbjutás sorsát Csehszlovákia svéd ellenfelével szemben csak az utolsó harmadban döntötte el. Az elődöntőkben az északi szomszédunk Kanadával szemben 2-1-es első harmad után egyenlíteni tudott, de a harmadik játékrészt 2-0-ra elbukták, így kiestek. Az másik ágon az oroszok és amerikaiak lemásolták a kanadai csehszlovák mérkőzés első két harmadát, majd 2-2 után az Egyesült Államokat az oroszok az utolsó játékrészben 3-0-ra felülmúlták. A bronzmeccsen a csehszlovákok fölényes 6-1-es győzelme után a döntőt Kanadával szemben az orosz csapat nyerte: két 0-0-ás harmad után 3-1-re diadalmaskodtak. Az oroszok ezzel zsinórban harmadik aranyukat szerezték, de a Szovjetunió felbomlása miatt ezt a folytonosság hivatalosan 1988-ban megszakadt.

Az éremtáblázat első helyén az újraegyesített Németország végzett, 10-10 arannyal és ezüsttel, valamint 6 bronzéremmel. Mögötte a Független Államok Közössége 9 arannyal együtt 23 érmet gyűjtött, míg az első téli olimpia győztese Norvégia 20 éremmel a harmadik lett. Az Egyesült Államok ezúttal feljött az ötödik helyre és az első hármon kívül Ausztria előzte meg. A házigazda Franciaország az olaszokat nem tudta megelőzni, így végül hetedikek lettek, míg Finnország ezúttal jelentősen alul szerepelt és csak nyolcadik helyen zárt. Mögöttük Kandada a kilencedik pozíciót szerezte meg és az első tízbe még meglepetésre Dél-Korea fért be, ami jelezte, hogy a következő évtizedekben a kelet-ázsiai országokkal nemcsak a nyári, hanem a téli játékok során is számolni kell.

Magyar résztvevők és eredmények

A téli olimpiák történetének egyik vezető nemzete Kanada, azonban téli játékoknak először 1988-ban adhatott otthont. Ez azt nem jelentette, hogy korábban a saját hazájában nagy népszerűségnek örvendő téli versenyeket az észak-amerikai nemzet ne próbálta volna hazai környezetbe vinni: Montreal az 1956-os, Vancouver pedig az 1976-os és 1980-as olimpia rendezésére adott be sikertelen pályázatot. Calgary 1964 és 1972 között egymaga zsinórban háromszor próbálkozott. Az 1988-as játékok megrendezésére Vancouver és Calgary újra pályázni kívánt, a Kanadai Olimpiai Bizottság a zsinórban háromszor meghiúsult tervek ellenére is utóbbit választotta.

A 15. téli olimpia házigazda szerepére Calgary mellett a svédországi Falun és az olaszországi Cortina d’Ampezzo jelentkezett. A kanadai város mindkét ellenfele erős pályázatot nyújtott be és a múlt sem előbbinek kedvezett. Cortina d’Ampezzo 1956-ban már rendezett téli versenyeket, így tapasztalattal és helyi infrastruktúrával rendelkezett, míg téli olimpia helyszínválasztáson Svédország története során csak egyszer, 1984-ben bukott. A szavazásra a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 84-ik, Baden-Badenben tartott ülésszakán került sor, ahol Calgary mindkét fordulót megnyerte, amivel az is hivatalossá vált, hogy a téli játékoknak története során először Kanada adhat otthont. A helyszínen tartózkodó Calgary Herald munkatársa arról is beszámolt, hogy „a szavazás eredménye után akkora volt az öröm, hogy a Baden-Badenben tartózkodó kanadai küldöttek énekelni kezdtek, többen még táncra is perdültek.”

1988-ban a versenyek továbbra is hat sportágban – biatlon, bob, jégkorong, korcsolyázás, síelés és szánkózásban – folytak. A résztvevők száma tovább növekedett: 46 versenyszámban összesen 57 ország 1428 indulója képviseltette magát. Calgaryban a szabad stílusú síelés három száma, az ugrás, a balett és a mogul, valamint a rövidpályás korcsolyázás és a curling is bemutatót tarthatott. Ez előre jelezte, hogy a téli olimpiák programja a jövőben bővülhet. Magyarországot ezúttal öt versenyző három sportágban képviselte és küldöttségünk a négy évvel korábbival szinte teljesen megegyezett. A „duplázók” között Kovács Zsolt biatlonban, Mayer Gábor síelésben, míg Engi Klára és Tóth Attila párosunk jégtáncban indult. Mellettük Téglássy Tamara újoncként műkorcsolyázásban mutatkozhatott be. Mayer Gábor ezúttal biatlon helyett két sífutó számban indult, de a 90 versenyzőből 57-ik és 63-ik helyen végzett. Kovács Zsolt maradt a biatlonnál, de a négy évvel korábbi pozíciójához képest ő is lejjebb csúszott. Téglássy újoncként szép eredményt ért el és 31-ből a 19-ik helyezést szerezte meg, míg jégtáncpárosunk a szarajevói eredményéhez képest nagyot javított és hetedikként végzett.

A nemzetközi versenyzők közül ezen az olimpián szerepelt először a későbbi olasz sí legenda, Alberto Tomba, aki már Calgaryban is két aranyérmet nyert. Az 1000 m-es gyorskorcsolya számot Christa Rothenburger nyerte, majd ugyanebben az évben a nyári olimpián kerékpározás versenyszámban ezüstérmet szerzett. Ezzel máig is ő az egyetlen sportoló, aki egy évben a téli, és a nyári ötkarikás játékokon is érmes helyezést ért el. A bob verseny üde színfoltja a jamaikai bob csapat volt, akiknek felkészülési körülményeikről és legendás versenyzésükről, „Jég veled” címmel, játékfilm is született. Jégkorongozásban a csoportkörből természetesen az esélyesek jutottak tovább, ami alól a kivételt ezúttal is az Egyesült Államok képezte. A döntő körmérkőzésekben ezúttal már nem négy, hanem hat csapat vett részt, ahol négy évvel korábban megszerzett címét kihívóival szemben a Szovjetunió meg tudta védeni, míg az ezüstöt Finnország, a bronzot pedig Svédország szerezte meg. A házigazda Kanada negyedik lett, míg az 1984-es második Csehszlovákia a csoport utolsó, hatodik helyén végzett, az Egyesült Államokat kiejtő NSZK mögött.

Az éremtáblázat első helyére ezúttal a Szovjetunió került: 11 elsőséggel és 29 éremmel kiemelkedett a mezőnyből. Mögötte az előző évek nyertese az NDK végzett, míg harmadik helyen, meglepetésre Svájc zárt. Az Egyesült Államok ezúttal csak kilencedik lett, és Finnország valamint Svédország mellett olyan országok előzték meg, mint Ausztria, Hollandia és az NSZK. A házigazda Kanadaiak csak a 13. helyen zártak, hazai pályán is csak két ezüstöt és egy bronzot tudtak szerezni.

Magyar résztvevők és eredmények

Jugoszláviában Szarajevó városa a téli sportok egyik központjává nőtte ki magát, az olimpia előtt itt már rendeztek alpesi sí világkupát, bajnokságot és műkorcsolya Európa bajnokságot. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet 1968-ban „A kontinentális turizmusfejlesztés lehetőségei és problémái Jugoszláviában” címmel értekezést jelentetett meg, amiben a szerzők arra jutottak, hogy Szarajevó régiója téli olimpiára alkalmas körülményekkel rendelkezik, így a téli ötkarikás játékok helyszíne lehetne.

Szarajevóban a téli ötkarikás játékok megrendezésének ötlete már korábban felmerült. Először az 1970-es játékokra kívántak pályázni, majd az 1976-os és 1980-as olimpiai versenyek házigazdájának szerepén is elgondolkodtak, de ezeket végül a régió „korszerűsítésének” megvalósulásáig elhalasztották. Szarajevó mellet az 1984-es téli olimpiára a svédországi Göteborg, valamint a japán Szapporo jelentkezett. Utóbbi két város financiális előnyből indult, mégis a jugoszláviai város került ki győztesen. A göteborgi elképzelésben a versenyek helyszínei között nagy, sokszor 25 kilométeres távolságok voltak, ráadásul annak megvalósítása már papíron is a méregdrága volt. A versenynek Szapporo 1972-ben már otthont adott, így megfelelő tapasztalatokkal és infrastruktúrával rendelkezett, de a Nemzetközi Olimpiai Bizottság számára – a két esemény közti szűk 12 év miatt – egy teljesen új helyszín kézenfekvőbbnek tűnt.

A 14. téli olimpia helyszínéről a NOB 1978. május 18-án, 80-ik athéni ülésén szavazott. Az első kört még 33–31 arányban Szapporo nyerte, de Göteborg kiesése után, a második fordulót már 39–36 arányban Szarajevó „diadalmaskodott.” Ezzel eldőlt, az 1984-es játékok otthona Jugoszlávia harmadik legnagyobb városa, a mai Bosznia és Hercegovina fővárosa, Szarajevó lett. Érdekes még megemlíteni, hogy a hidegháborús hangulatban az 1980-as és 1984-es olimpiai bojkottok az 1984-es szarajevói ötkarikás megmérettetést nem érintette.

A 14. játékokat február 8 és 19-e között összesen hat sportágban rendezték meg. A versenyzők a már hagyományosnak számító biatlon, bob, jégkorongozás, korcsolyázás, síelés és szánkózás számaiban mérhették össze tudásukat. A legtöbb versenyszámot természetesen a sí és a korcsolya adta, de legnagyobb érdeklődéssel természetesen a jégkorong a bírt. A magyar küldöttség összesen hét férfi és két női versenyző tett ki. Kovács Zsolt, Lihi József, Mayer Gábor, Palácsik László és Sipsák János a biatlonban, Hunyady Emese gyorskorcsolyázásban, Kozma Péter pedig műlesiklásban indult, mellettük párosban Engi Klára és Tóth Attila jégtáncban szerepelt. Versenyzőink érmet nem szereztek, Kozma Péter az egyik számtól visszalépett, míg a versenyt Palácsik sérülés miatt volt kénytelen feladni. A magyarok legjobb teljesítményét Kozma hozta, aki műlesiklásban 101 induló közül a 18-ik lett. Az Engi–Tóth jétgtáncpáros 19 versenyző közül a 16-ik lett.

„Hó gondokkal” Szarajevó is küzdött: amíg négy évvel korábban Lake Placidban a hó hiány miatt hóágyúkat kellett bevetni, addig a sípályákról a hatalmas mennyiségű frissen leesett havat a szarajevói a versenyekre csak komoly nehézségek árán lehetett eltávolítani. A házigazda jugoszlávok számára Jure Franko elsőként nyert téli olimpiai érmet. Az éremtáblázat tetején 9 elsőséggel és 24 éremmel az NDK, míg második helyen a Szovjetunió, harmadikon pedig az Egyesült Államok végzett. Mögöttük a skandináv országok, Svájc és Kanada következett, az első tízbe még az NSZK és Olaszország fért be.

Jégkorongozásban a címvédő Egyesült Államok és az 1984-es „négyes döntő” másik tagja, Finnország már a csoportból kiesett, a legjobb négy közé a Szovjetunió, Svédország, Csehszlovákia és Kanada jutott. Az olimpiai cím újra körmérkőzéseken dőlt el, de az utolsó meccsre a szovjetek és a csehszlovákok is egyenlő pontszámmal rendelkeztek, így az olimpiai döntővé alakult. A február 19-én rendezett megmérettetésen a szovjetek két 1–0-ás harmad után múlták felül csehszlovák ellenfelüket, így megszerezve hatodik téli olimpiai bajnoki címüket. A győztes csapat erejét mutatja, hogy az egész torna alatt 7 mérkőzést játszva 48 gólt gurítottak, míg ezzel szemben csak 5-öt kaptak.

Magyar résztvevők és eredményeik:

A felvidéki magyar sportélet egyik legkorábbi egyesülete 1862-ben kezdte meg a működését, és 1940-ig tartó, mintegy 78 évet felölelő története során az angolszász eredetű evezősport egyik meghatározó képviselőjévé vált. A magyar sportevezés alapító atyjának gróf Széchenyi Istvánt tekinthetjük, aki egy 1823-as angliai útja során ismerkedett meg a sportággal, amely olyannyira megtetszett neki, hogy hazatérésekor hozatott magával egy hajót is. Ezzel az evezőssel 1827. május 16-án 3 óra 52 perc alatt teljesítette a Bécs–Pozsonyba távot két angol barátja, John Barneby, és Thomas Hallifax közreműködésével. Széchenyi életében az evezés egy egyre fontosabb szabadidős tevékenységgé vált. 1830-ban leevezett a Dunán Pest-Budától a Fekete-tengerig, majd 1834-ben egy magáncsónakdát alapított, amelyből 1841-ben létrejött az ország első evezős egylete, a Hajós Egylet.

Lapis András alkotása a Maty-éri versenypályán (Szegedi Olimpiai Központ)

 A pozsonyi fiatalság számára a gróf 1827-es túrája inspirálóan hatott, és a sportevezés egy meglehetősen sajátos előzménye alakult ki a városban. Az evangélikus líceum diákjai egy hajós társaságot alapítottak, és a tagdíjból egy közönséges teherhajót vettek, amelyet fa- és gabonaszállításra használtak. Az evezés számukra így egyszerre vált pénzkereseti lehetőséggé, és közösségépítő tevékenységgé. Végül a társaság pár évnyi működés után feloszlott, mert a Pozsonyban megjelenő gőzhajózás kiszorította őket a szállítmányozási piacról.

A szervezett keretek között űzött valódi sportevezés végül több mint 30 évvel később jelent meg a városban. Az 1861-ben alapított Buda-Pesti Hajós Egylet mintájára a pozsonyi arisztokrácia képviselői 1862. február 5-én megalapították a Pozsonyi Hajós Egyletet. Az elnök báró Wenckheim Viktor, az alelnök gróf Wenckheim Frigyes, a pénztárnok gróf Dessewffy Aurél, a jegyző gróf Teleki Endre lett. Ebből a névsorból is sejthető már, hogy a kezdeti években csupán főnemesi ranggal lehetett a PHE tagjává válni. Természetesen az egylet fenntarthatósága miatt a későbbiekben ezt a szabályt eltörölték. A PHE a Duna-gőzhajózási Társaságtól rendelte meg az első evezősét, amelyet az óbudai gyárban egy Spik nevű hajóépítő készített el. Ez egy 18–20 férőhelyes, vitorlás-evezős, 18 mázsás kirándulóhajó volt, amely a klasszikus versenyevezési célokra ugyan nem volt alkalmas, azonban az egyesület közösségépítő kirándulásaihoz tökéletesen megfelelt. A tagok Remény névre keresztelték, bízva az egyesület sikeres jövőjében.

Az alapítóelnök, báró Wenckheim Viktor (jobbra), egy 1876-os fényképen

A városi tanács is felkarolta a kezdeményezést, és a Duna jobb partján, a pontonhíd fölött egy kisebb földterületet adományoztak a PHE számára, ahol az egylet egy kikötőt alakított ki. A Buda-Pesti Hajós Egylet a következő évben a versenyevezés ügyének élére állva felszólította a PHE-t, a Tolna megyei, és a bécsi evezős klubokat, hogy angol hajók beszerzésével kezdjék meg a felkészülést egy regattára. A pozsonyiak élén ekkor már Zichy Lipót állt, aki 300 forintot ajánlott fel a vásárlásra, elődje, Wenckheim Viktor 100 forinttal egészítette ezt ki. A magyarországi egyletek hajóinak beszerzését gróf Széchenyi Béla, a Buda-Pesti Hajós Egylet tagja intézte.

1864 tavaszán a PHE tagjai megtartották az első háziversenyeiket a Duna Dévény–Pozsony közötti szakaszán. Az egypárevezős (szkiff) kategóriában Wenckheim Frigyes és Teleki Ede mérte össze erejét, amely előbbi győzelmével zárult. A négyevezősök között szintén két hajót indítottak. Az elsőben Dessewffy Aurél, Zichy Elek, Zichy Sándor, és Simonyi István ült, a másodikban Szent-Iványi Márton, Pottornyay Ede, Wenckheim Béla, és egy meg nem nevezett negyedik személy. Ennek a kategóriának a győztese sajnos a múlt homályába vész, amelyet már a PHE 25. évfordulójára készített évkönyv szerkesztője, Dr. Aixinger László sem tudott kideríteni.

A pozsonyiak felkészülése ennek ellenére jól sikerült, és a Pesten tartott regattán a kormányos négyevezősök versenyére egy Blanka nevű hajóval, és a következő összeállítású csapattal neveztek: Teleki Ede, Dessewffy Aurél, Wenckheim Frigyes, Zichy Sándor, és Wenckheim-Czinderi Béla (kormányos). Ellenfelük a Buda-Pesti Hajós Egylet volt, amelyet végül sikerült legyőzniük, megszerezve ezzel a klub történetének első sikerét.

A Vasárnapi Újság illusztrációja az 1864-es pesti regattáról

A sikeres debütálás ellenére a következő évek versenyei nem a pozsonyiak győzelmeitől volt hangos. A legközelebbi versenysikerükre egészen 1881-ig kellett várni, amikor Feith Artúr a bécsi regattán az egypárevezősök kategóriájában végzett az élen. Ez a siker volt a nyitánya a PHE első fénykorának, amely az 1880-as évek első felére esett. Az egylet William James, és W. A. Barry személyében angol művezetőket alkalmazott a versenyzők felkészítésére. A már említett Feith Artúr mellett Vaymár István, Frank János, dr. Vida Géza, Mednyányszky Imre, dr., Gráf Vilmos, Scherz Aladár, a Pozsonyi Torna Egylet elnökeként is funkcionáló dr. Mossóczy István, és valamint a korszak közismert sportembere, Zmertych Iván fémjelezte a PHE ezen korszakát.

Zmertych Iván

A Pozsonyi Hajós Egylet a versenyzés, és a túraevezés mellett aktív szerepet játszott a város társasági életében is. 1874-ben az akkori elnök, gróf Zamoyski József Hajódal címmel saját himnuszt komponált a klubnak. 1894-ben Palugyay József lett az egylet elnöke, akinek a családja borkereskedéssel foglalkozott, valamint az ő tulajdonukban volt a Zöldfa nevű szálloda, amely az egylet társasági rendezvényeinek megszokott helyszíneként is működött. 1897-ben megnyitották a PHE saját klubházát, amelyet Rajmund Jeblinger, linzi építész tervezett.

A Pozsonyi Hajós Egylet társasági rendezvényeinek helyszíne, a Zöldfa nevű szálloda

 Az új, tágasabb klubház jó hatással volt a PHE sportszakmai munkájára is, így a századfordulótól kezdve ismét egy eredményesebb időszakot tudhatott magáénak az egylet. A rendszeres háziversenyek mellett eredményesen szerepeltek a hazai és bécsi regattákon is. A klub lendülete az első világháború kitörése miatt torpant meg, és egészen 1921-ig a PHE működése szünetelt.

Az 1914-es háziverseny kormányos négyes számának győztesei: Kiszel István, Reimann József, Nitsch Károly, Hörnes Ferenc, és középen a kormányos dr. Samarjay Emil

Az 1914-es háziverseny kormányos nyolcas számának győztesei: Heim Nárcisz (vezérevezős), Hubert Henrik (kormányos), Rósa Elemér, Reimann József, Nemessáni István, Tölg Gyula, Nitsch Károly, Hörnes Ferenc, Bacsák Gyula

 A Pozsonyi Hajós Egylet 1921-ben éledt újjá a tetszhalott állapotból. Számos felvidéki magyar egyesülethez hasonlóan ők is nevet kellett, hogy változtassanak, így a monogram megtartása miatt Polgári Hajós Egyletként folytatták a működést. A tagság egy részének a harcokban való eleste, majd a határváltozások következtében történt elköltözések miatt a tagság létszáma jelentősen csökkent. Kiss Nándor testnevelő tanárt bízták meg az utánpótlásképzés koordinálásával, aki remek munkát végezve az 1920-as évek második felére egy nemzetközi szinten is versenyképes csapatot tudott kinevelni. A klub anyagi biztonságának megteremtésében pedig jelentős szerepet játszott a Palugyay-család, név szerint Palugyay Antal, aki 1926 – 1934 között töltötte be a klubelnöki posztot. Emellett szenvedélye volt az autóversenyzés, amelyet a Királyi Magyar Automobil Club keretein belül űzött.

Palugyay Antal a volánnál

Az 1930-as évek végén az újabb világháború előszele sajnos lassanként ellehetetlenítette a klub működését. Előbb 1938-ban, az első bécsi döntés következtében a Pozsonnyal szemközti Ligetfalu az egyesület ott álló klubházával együtt német fennhatóság alá került, ezért a PHE megfelelő infrastruktúra hiányában 1940-től felfüggesztette a működését, majd a második világháborút követően a csehszlovák hatóságok a kisebbségi egyesületeket, így a magyar identitású Polgári Hajós Egyletet is feloszlatták. A PHE klubháza sokáig mementóként állt a Duna-parton, mígnem Szlovák nemzeti felkelés hídjának építése miatt az 1960-as években lebontották.

A Pozsonyi Hajós Egylet egykori klubháza

Érdekesség, hogy az egylet történetét három generáción keresztül az Aixinger-család tagjai jegyezték le. Először dr. Aixinger László (1946–1904) írta meg a PHE 25. évfordulójára a jubileumi összefoglaló évkönyvet, majd a fia, ifj. dr. Aixinger László (1883–1944) folytatta ezt a munkát az 50. évfordulóra elkészített kötettel, legvégül pedig a legifjabb dr. Aixinger László (1909–1989) zárta le a klub történetének ismertetését a 75. évfordulóra írt kiadvánnyal. A három jubileumi kötetet végül a Pozsonyi Kifli Polgári Társulás szerkesztésében, együtt is megjelenhetett 2019-ben, amelyhez Kacsinecz Krisztián írt egy kísérőtanulmányt. A PHE története iránt érdeklődők a kiadványt megvásárolhatják a Pozsonyi Kifli webshopjában: https://pozsonyikifli.sk/termek/volt-egyszer-egy-pozsonyi-hajosegylet-1862-1940/ 

Iváncsó Ádám

A 13-ik téli olimpiát egy olyan helyszínen tartották, ahol ötkarikás játékokat már korábban is rendeztek. A New York állam északi részén található kisváros a téli sportok fontos központja volt. Ezt bizonyítja, hogy 1932-ben az Egyesült Államokban rendezett téli játékok közül az elsőt is itt tartották meg. 1980-ban, a svájci St. Moritz és az ausztriai Innsbruck után harmadikként Lake Placid újrázni tudott, mivel egyedüli pályázó maradt. A helyszínválasztást azonban rengeteg bonyodalom kísérte. Avery Brundage az Olimpiai Bizottság elnöke 1972-ben felvetette, hogy a téli ötkarikás játékokat csökkenő népszerűségük miatt meg kellene szüntetni. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság ezt szerencsére fontolóra sem vette, mert az 1980-as és 1984-es téli játékok helyszíneinek bemutató kampánya már javában folyt.

Lake Placidnak azonban először hazai pályán kellett nyernie. A téli játékok megrendezésére New York Állam kisvárosa először 1932-ben pályázott, itt sikerrel járt, de 1948 és 1956 között zsinórban háromszor buktak el, míg 1968-ban sem járt sikerrel. Az 1976-os játékok rendezését a coloradói Denver városa nyerte meg, a helyi népszavazás viszont a téli olimpia megrendezését nem támogatta, így a Nemzetközi Olimpiai Bizottság újabb szavazást tartott, ahol az új amerikai helyszínt Lake Placid vállalta magára. A játékok házigazdájának NOB azonban az ausztriai Innsbruck városát jelölte ki. Az 1980-as téli olimpiai megrendezésére Lake Placid, története során immár hetedszer, újra pályázatot nyújtott be. Az Egyesült Államok Olimpiai Bizottsága az 1976-os események tükrében, természetesen támogatta Lake Placidot.

A denveri esetből tanulva azonban a helyi népszavazást a pályázat hivatalos benyújtása előtt tartottak, amit a lakosság három negyede támogatott, majd az amerikai törvényhozás alsóháza, a Kongresszus is megszavazta. Lake Placidnak a hazai előzmények után nemzetközi vetélytársaival szemben már szerencséje volt. A New York állambeli kisvárossal szemben a kanadai Vancouver–Garibaldi közös pályázata, valamit a finnországi Lahti és a franciaországi Chamonix indult. Lahti még a kiválasztási procedúra elején visszalépet, a kanadai pályázat pedig a Denverihez hasonló helyi népszavazáson bukott meg.
Az 1970-es és 1980-as évtized fordulóján a hidegháború új csúcspontja vette kezdetét, amely során az Egyesült Államok és a Szovjetunió újra egymásnak feszült. Nem csoda, hogy a korabeli magyar és nemzetközi sajtó Los Angeles és Moszkva 1980-as harcától volt hangos, míg az egyedüliként maradt lake placidi pályázatot csak marginálisan említette. Végül 1974. október 4-én, Moszkva és Los Angeles csatája mellett, az is eldőlt, ami már egyértelmű volt: a 13. téli olimpiai játékokat Lake Placid rendezheti meg.

Az 1980-as téli játékokon hat sportág (biatlon, bob, jégkorongozás, korcsolyázás, síelés és szánkózás) 38 számát bonyolították le. A Népsport ezt így foglalta össze: „A Lake Placidban február 13-án kezdődő és 24-ig tartó olimpiára 38 ország nevezett, de Dánia már visszalépett versenyzői elégtelen felkészültsége miatt. A téli játékok története során most lehet a legtöbb – 114 – éremhez jutni. 1976-hoz, Innsbruckhoz képest eggyel, a biatlonisták 10 km-es versenyével 38-ra nőtt az olimpiai bajnokságok száma.” Magyar részről ezúttal két versenyző utazott el, ők egy számban indultak, viszont abban éremesélyesnek számítottak: „A magyar éremesélyesek ezúttal is korcsolyázók: Regőczy Krisztina és Sallay András február 15-én lép jégre, szabadkorcsolyázásukra és az eredményhirdetésre február 19-én, magyar idő szerint hajnali 2 órakor kerül sor.” Regőczy és Sallay a hozzájuk fűzött várakozásokat beváltotta, ugyanis a magyar jégtáncpáros a bírók pontozása után 12 indulóból a második helyen végzett, így szereplésük, 1948 után a magyar téli olimpiák történetének második ezüst, 1956 után első érmét hozta.

Regőczy és Sallay eredményéről a hazai sajtó mellett az Egyesült Államok helyi magyar lapja, az Amerikai Magyar Népszava is beszámolt: „Csodálatos és osztatlan sikert arató szabadgyakorlatot mutatott be a Sallay-Regőczy jégtáncpáros. A kiválóan megválasztott zenére, mozdulataik tökéletes egybehangoltságával a jégtánc magasiskoláját produkálták. A ritkán láthatóan szép gyakorlatot nemcsak a közönség, de a bírók is nagyra értékelték. A szabad gyakorlatok bemutatása során a Sallay-Regőczy kettős kapta a legmagasabb pontszámot. Gyakorlatukat egyedül a szovjet bíró értékelte a legalacsonyabbnak számító 5.7-es pontszámmal. S könnyen lehet, hogy ezen múlott. A kötelező gyakorlatok után vezető szovjet párost sajnos még így sem sikerült behozni. A pontszámok összességében mindössze egyetlen ponttal maradtak alul, s így kénytelenek voltak megelégedni az olimpiai ezüstéremmel.” A magyar páros aranyérem esélyeit a közönség és a nemzetközi sajtó felháborodása ellenére a szovjet bíró fúrta meg. Erre David Walleschinsky a „Téli olimpiák komplett krónikája című művében így emlékezett meg: „A kilenc pontozóból négyen hozták ki elsőnek a szovjet párt, négyen a magyart. A kilencedik bíró, Brenda Long nem vállalta el a döntés ódiumát, mindkét kettőst az első helyre tette.” Ez azt jelentette, hogy a helyezési számok összege döntötte el az aranyérem sorsát. A szovjet pontozó, Igor Kabanov a magyar párost a harmadik helyre sorolta, így az oroszoknak 13, a magyar párosnak 14 helyezésre lett, így utóbbi nyerhette meg az aranyérmet (ebben a számban ugyanis az alacsonyabb pontszám az előnyösebb). Ettől függetlenül ez nagy eredménynek számított, főleg hogy a páros olimpiai pályafutását ezzel be is fejezte: „Kétségkívül ez is szép teljesítmény, amire mi magyarok nagyon is büszkék lehetünk, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a Sallay-Regőczy páros alkotta a teljes magyar olimpiai csapatot. Ami sajnálatos, hogy – tudomásunk szerint – a fiatal és nagyon tehetséges jégtáncpáros ezzel be is fejezte pályafutását. Az Olimpia után visszavonulnak. Igazán nagy kár.”

Az 1980-as téli olimpia jégkorongtornája külön érdekesség volt. A megmérettetésen 12 csapat indult, de a korban még csak amatőrök szerepelhettek, így a házigazda Egyesült Államok profi NHL játékosai nélkül állt ki. A csoportból Svédországgal együtt így is ők jutottak tovább, megelőzve Csehszlovákiát, Romániát, az NSZK-t és Norvégiát. A román jégkorong válogatottban székely játékosok is szerepeltek, mint Antal Előd, Antal István vagy Gál Sándor. A román csapat harmadik helyéhez sokat tettek, hiszen Gál a norvégok ellen betalált, míg hármuk összesen nyolc gólpasszt osztott ki. A másik csoportban a Szovjetunió minden mérkőzését megnyerte, mögötte Finnország jutott tovább, míg Kanada, Lengyelország, Hollandia és Japán kiestek. Az első fordulóban a lengyel csapat a finneket meglepetésre 5-4-re megverte, de a továbbjutást utóbbinak végül sikerült kiharcolnia.

A végső négyes a döntő csoportba az egymással játszott eredményeit mindenki magával vitte, míg a másik hatosból érkező továbbjutókkal körmérkőzéseket rendeztek. A szovjet válogatott toronymagas esélyes volt, és 1964 óta minden tornát megnyert. A zsinórban aratott ötödik győzelem azonban elmaradt, ugyanis a főleg egyetemi amatőrökből álló amerikai válogatott 4-3-ra diadalmaskodni tudott. Az csapatok az első harmadban 2-2-re álltak, míg a második játékrészben a szovjetek 1-0-ra nyertek. Az amerikaiak azonban az utolsó harmadban Marc Johnson és Michael Eruzione találatával fordítani tudtak, így a mérkőzés során először a vezetést is megszereztek, amit már nem engedtek ki a kezükből. A másik mérkőzésen Finnország és Svédország döntetlent játszott, ami azt jelentette, hogy ha az amerikaiak az utolsó fordulóban a finnekkel szemben győzni tudnak, az olimpiai cím biztosan az övék lesz. A finnek két harmad után 2-1-re vezettek, de az utolsó játékrészben megint jött az amerikai fordítás és olimpiai aranyérmüket három gólt gurítva biztossá tették. A Szovjetunió Svédország ellen a másik mérkőzésen hiába aratott 9-2-es fölényes győzelmet, az olimpiai bajnoki cím az amerikaiaké lett. Az 1980-as Egyesült Államok és Szovjetunió csapata között vívott mérkőzést az amerikai sporttörténelembe „csoda a jégen” névvel vonult be, amiből 2004-ben ugyanilyen címmel játékfilm is készült.

A 13. téli olimpiai játékok éremtáblázatának élén, 10 elsőséggel Szovjetunió végzett, míg a legtöbb érmet, szám szerint 23-at, a Német Demokratikus Köztársaság szerzett. A házigazda Egyesült Államok a két szocialista ország mögött harmadikként végzett, míg a játékokat Magyarország Japánnal együtt a 15. pozícióban zárta. Az olimpia legeredményesebbje az amerikai gyorskorcsolyázó Eric Heiden egymaga 5 aranyérmet gyűjtött, mögötte a szovjet sífutó Nyikolaj Zimjatov 3-at szerzett. Külön érdekesség még, hogy hó hiány miatt lesiklóversenyeket mesterséges úton előállított havon első ízben rendeztek. Liechtenstein, mint legkisebb ország itt nyerte első olimpiai aranyérmét.

Magyar résztvevők és eredményeik: