A Nemzetközi Olimpiai Bizottság az 1956-os nyári és téli játékok helyszíneiről az 1949-es római kongresszuson hoztak döntést. A nyári helyszín rendezéséért Melbourne, Buenos Aires, Mexikóváros, és Detroit jelentkezett. Végül egy szavazaton múlt, hogy nem Argentínába került az esemény. A voksolása eredménye: Melbourne 21 szavazat, Buenos Aires 20 szavazat, Mexikóváros 9 szavazat, Detroit 4 szavazat. A pályázó téli helyszínek Cortina d’Ampezzo, Montreal, Colorado Springs, és Lake Placid voltak. A döntés végül kifejezetten egyhangú lett. Cortina d’Ampezzo 31 szavazattal megkapta a rendezés jogát, Montreal 7, Colorado Spring 2, Lake Placid 1 szavazatot kapott.

Az Alpok Dolomitok nevű hegycsoportjában fekvő, akkoriban mintegy 6 ezer fős kisváros számára komoly vállalás volt egy ilyen szintű esemény megrendezése. A szervezők a Nemzetközi Olimpiai Bizottság felé sokáig azt kommunikálták, hogy az előkészületek a legnagyobb rendben zajlanak, de az Il Giornale d‘Italia című lap 1954 januárjában már jelezte, hogy komoly problémák merültek fel. A településen csupán 3500 fő elszállásolása megoldható az akkori állapotok szerint, pedig a versenyzők, a kísérők, és a versenyek lebonyolításához szükséges személyek miatt legalább 4 ezer fő elhelyezését kellett megoldani. Másik gondot a közlekedés jelentette, mivel a városba vezető egy sínpáros vasút akkora embermennyiség kiszolgálásához nem volt elegendő. A szervezők végül az olasz kormány segítségét kérték, amely a sportfogadásból származó adóbevételek átcsoportosításával oldotta meg a beruházás financiális hátterét.
A téli játékok előtt egy évvel egy nemzetközi síverseny rendeztek Cortina d’Ampezzo-ban, amelyet az olimpia főpróbájának szántak. A résztvevők véleménye szerint a rendezőség nem mindig állt a helyzet magaslatán, és több olyan hibát elkövetett, amelyeknek az olimpián nem szabadna majd előfordulnia. Legnagyobb problémát az jelentette, hogy az olaszoknak nem sikerült a pályákat megfelelően lezárnia, emellett a technikai berendezések sem működtek megbízhatóan. A korabeli beszámolók állításai szerint gyakran előfordult, hogy „civil” síelők keresztezték a versenyzőket a pályán, míg az egyetlen alpesi szám, a lesiklás negyedóra késéssel kezdődött, mert a rendezőség nem próbálta ki az időmérő berendezést a versenyszámot megelőzőn, és az elromlott szerkezet javítása csúsztatta a programot. Mindezeken túlmenően több panasz hangzott el amiatt is, hogy a sportolókat és a versenybírákat nem minden esetben tudták időben a versenyek színhelyére szállítani. A szervezők ígéretet tettek, hogy ezeket a hibákat a téli játékok idejére orvosolni fogják.

A játékok megnyitására végül 1956. január 26-án került sor. 32 ország vonult fel, köztük az a Szovjetunió, amely első alkalommal vett részt a téli olimpián. Érdekesség, hogy az NSZK és az NDK Egyesült Német Csapat néven közös színekben indította a versenyzőt. Hazánkat egy szombathelyi testvérpár, Nagy Marianna, és Nagy László képviselte, akik acélkék kabátban, és szürke sínadrágban vonultak fel. A megnyitóbeszédet Giovanni Gronchi, Olaszország akkori elnöke tartotta, míg a sportolók olimpiai esküjét Giuliana Minuzzo, az 1952-es téli játékok női lesiklásának bronzérmese mondta, aki a női versenyzők közül elsőként tehette ezt meg. Végül az olimpiai lángot Guido Caroli gyorskorcsolyázó gyújtotta meg.

A négy évvel korábbi, oslói eseményhez képest két versenyszámmal bővült a program. A 3×5 kilométeres női sífutóversennyel, és a 30 kilométeres férfi sífutással Mindkét számot szovjet javaslatra vették fél a programba. Összességében így 8 sportág 24 versenyszámában mérkőztek meg a sportolók. Az éremtáblázaton végül 7 arannyal, 3 ezüsttel, és 6 bronzzal a debütáló Szovjetunió végzett.

A második Ausztria, a harmadik Finnország lett. Magyarország a táblázat 12. helyén végzett, mert a Nagy Marianna–Nagy László műkorcsolyapáros remek szereplést bemutatva a négy évvel korábbi játékokhoz hasonlóan ismét a 3. helyen végzett. Az ő eredményük azért is fontos, mert a Regőczy Krisztina–Sallay András műkorcsolyapáros 1980-as szerepléséig, azaz 24 éven át ők számítottak az utolsó érmeseinknek a téli olimpiákon.

Bár hazánkat hivatalosan csak a Nagy-testvérek képviselték Cortina d’Ampezzo-ban, azonban román színekben két magyar nemzetiségű versenyző is rajthoz állt. Árvay Margit a sífutás 10 km-es számában indult, de végül kizárták a versenyből.

Hasonlóan járt Simon Julianna is, aki a 3×5 km-es női váltóban tagja lehetett, de végül ő is a kizárás sorsára jutott.

Az 1956-os téli játékokról a Filmhíradó az alábbi felvételt közölte a magyar nézőknek:

A II. világháború után rendezett téli olimpia volt az első, amelynek nem a nyári olimpiát rendező ország, ezúttal Anglia adott otthont. A helyszín azonban már ismerős volt a téli sportok szerelmeseinek, hiszen már 20 évvel korábban is itt rendezték meg a második téli olimpiát. A helyszín azonban így is nehézkesen megközelíthető volt, emiatt nem is szurkolt jelentősebb nézőközönség a helyszínen. Emiatt később „hotel-olimpiának” is nevezték az 1948-as versenyeket. Az olimpián 28 ország vett részt. Japánt és Németországot kizárták a versenyekből a háborúban betöltött szerepük miatt.

5 sportágban rendeztek versenyeket: bob, jégkorongozás, korcsolyázás, síelés és skeleton. A bemutatók között kapott helyet a katonai síjárőr és a téli öttusa. Utóbbi nem talált lelkes fogadtatásra. Magyarország ezúttal korcsolyázásban és síelésben képviseltette magaát 5 női és 17 férfi versenyzővel.
Páros műkorcsolyában a Kékessy Andrea – Király Ede páros megszerezte országunk első téli olimpiai ezüstérmét. Király Ede ezen túl egyéniben is jól szerepelt, az 5. helyen végzett.

Pályafutásuk sajnos rövid életük volt. 1949-ben, Miután Kékessy Andrea megszerezte diplomáját a Pázmány Péter Tudományegyetemen tanári szakon, Ausztriába szökött, majd Kanadában telepedett le. Egy évvel később korcsolyapartnere, Király Ede is Kanadába disszidált.
Páros számban itt mutatkozott be először a Nagy testvérpár: Marianna és László. Különösen szép emeléseikkel már itt nagy sikert arattak, végül a 7. helyen végeztek.
Gyorskorcsolyázásban is magyar rekord született: Pajor Kornél 4. lett az 1000 méteres küzdelemben. A verseny után így nyilatkozott:

„Végre elégedett vagyok magammal. Most végre a hajrára is maradt erőm, s kifutottam magamat. Azért is örülök ennek a helyezésnek, mert otthon sokan azt mondták, mi, gyorskorcsolyázók csak üdülni jöttünk ki. Hát sikerült „összeüdülnöm” egy negyedik helyet.”

Pajor kezdetben tornász volt, a gimnáziumi Műjégpálya látogatásoknak köszönhetően került a jégre:

„Itt kezdődött minden… A fasori református gimnáziumba jártam, a tornaórákon kijöttünk a jégre, mígnem egyszer egymagam is lejöttem ide. Csodálatos volt látni, ahogyan a versenyzők száguldottak. Bár én tornász voltam, az edzők javasolták, próbáljam ki a gyorskorcsolyázást. Még ma is azt vallom, és erre tanítottam később a versenyzőimet is Svédországban, hogy a torna minden sportág alapja. Csak ebben lehet megtanulni, miként lehet valaki ura a saját testének. Ott ragadtam a korisok között, be­leszerettem a sportágba. Gyorsan belejöttem, igaz, most már bevallhatom, nem szerettem a versenyzést. Magát a sportot imádtam és imádom, csak saját magamért izzadtam. Azért, hogy minél jobb teljesítményre ösztönözzem magam.”

Pajor az olimpia után 1949-ben az Európa-bajnokságon összetettben bronzérmes lett, majd a világbajnokságon megszerezte Magyarország első gyorskorcsolya aranyérmét. A világverseny után nem tért haza, Svédországban telepedett le. 1951-52-ben svéd színekben versenyzett.

Manhercz Erika

Válogatás a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum gyűjteményéből

Rotter Emília Herendi porcelán „Korcsolyázók” szobra, melyet Király Ede készítetett a legidősebb műkorcsolyázó párosoknak 1986-ban. A szobor eredetijét Gády Lajos tervezte 1940-ben egy új sportszobor sorozat részeként, melyet a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Sportdíj kiállításán mutattak be a Nemzeti Szalonban. A szobor mintájául a Szekrényessy testvérpár szolgált. Rotter Emília mellett Galló Lucy és Balázs Zoltán kapott az utángyártott Herendi szoborból.

Forrás:

A fehér olimpiák. In: Természetjárás – Turista Magazin. 22. évfolyam, 2. szám. 1976.02.01. 12-13. o.
Herzog Tamás: A téli olimpiák története. A nemzetek és a sportolók a havas-jeges játékokon. In: Élet és Tudomány. 2010/5. szám. 146-148. o.
Horváth István: Fejezetek a téli olimpiák történetéből. In: Képes Sport. 23. évfolyam, 2. szám. 1976.01.13. 18-19. o.
Ivanics Tibor: Magyarországot képviselték az olimpiai játékokon (1924-1936). In: A Magyar Olimpiai Akadémia Évkönyve 2008.
Képes Világ. 5. évfolyam, 8. szám. 1949.02.20. 12. o.
Kertész István: Téli olimpiák. In: História. 2005. 10. szám. 28-29. o.
Magyarok az Olimpiai Játékokon. 1896-2016. Magyar Olimpiai Bizottság. 2017.
Nemzeti Sport. 114. évfolyam, 243. szám. 2016.09.05. II. A Nemzeti Sport retrómelléklete.

1952-ben a skandináv országok rendezték az olimpiákat. A nyári játékoknak a finn Helsinki adott otthont, míg a téli versenyek helyszíne a norvég főváros, Oslo lett. Most fordult elő először, hogy egy ország fővárosa kapta meg a rendezési jogot. Ezúttal már a korábban eltiltott Németország is részt vehetett a versenyeken.
Az olimpiai lángot is az országban gyújtották meg, Morgedahl-ban, amit a modern sísport bölcsőjének tekintettek. A láng 270 kilométeres stafétafutással jutott el a fővárosba. Az olimpiát a norvég király, VII. Hakon nyitotta meg. Egyes versenyszámok, így az alpesi sí számokat a Nore-hegységben rendezték, 120 kilométerre a fővárostól. A versenyeket nehezítette, hogy ebben az évben szokatlan volt az időjárás, kivételesen alig esett a hó, ellenben jég borított mindent.
Versenyeket 4 sportágban rendeztek: bob, jégkorongozás, korcsolyázás és síelés. Új versenyszámok is bemutatkoztak, mint a női- és férfi óriás műlesiklás és a női 10 kilométeres sífutás.
Érdekesség, hogy felmerült egy olyan javaslat, hogy teremsportokkal bővítsék a téli olimpiákat (birkózás, kosárlabda, ökölvívás és súlyemelés). A gondolatot dr. Mező Ferenc is szorgalmazta. A javaslatot azzal indokolták, hogy ezekben a sportágakban többnyire télen zajlanak a legfontosabb mérkőzések, jellegűk miatt pedig nem befolyásolja őket az időjárás. A felvetés végül nem valósult meg.
Magyarország ezúttal korcsolyázásban és síelésben indult 4 női és 8 férfi versenyzővel. Legeredményesebbnek ezúttal is műkorcsolyázóink bizonyultak. A Nagy Marianna – Nagy László páros technikailag gazdag kűrjével bronzérmet szerzett. Lendületes előadásukra már 4 évvel korábban is sokan felfigyeltek. Párosuk rakta le a modern orosz jégtánc alapjait, Jurek Eszterrel a Szovjetunióba is kiküldték őket korcsolyát oktatni.

Az élsporttól való visszavonulás után Nagy Marianna 1966-ig a Jégrevű vezető szólistája volt. Olyan előadásokban szerepelt, mint a Téli rege, vagy a Napfény a jégen. Jégkirálynő címmel még filmet is forgattak életéről. A magyar Jégrevűről számos felvétel lapul múzeumunk gyűjteményébe, mely valamelyest visszaadja a magyar Jégrevű hőskorát.

Nagy László orvosként és edzőként is tevékenykedett visszavonulása után. Egyik leghíresebb tanítványa Almássy Zsuzsanna, világbajnoki bronzérmet és Európa-bajnoki ezüstérmet szerzett műkorcsolyázó volt.
A műkorcsolya versenyen nagy reménnyel indult Jurek Eszter is, de sajnos elrontotta második gyakorlatát, ezért az utolsó helyre esett vissza. Pár nappal később gyakorlatával javított helyzetén, végül a 23. helyen végzett. Jurek Eszter a későbbiekben szintén a Jégrevű tagjaként tevékenykedett. A társulat tagjai közé tartozott Czakó György is, aki az olimpián 12. helyen végzett egyéniben.

A gyorskorcsolyázók közül Lőrincz Ferenc szerepelt a legjobban, a 10. helyen ért célba az 1500 méteres versenyen. 2:23.7 másodperces eredményével megdöntötte egyéni csúcsát, ráadásul számos esélyesebbnek tartott finn, norvég és amerikai indulót is maga mögé parancsolt.
Merényi József gyorskorcsolyázónk szintén egyéni csúcsot futott és a 17. helyen ért célba a 10 000 méteres versenyen.
A síelők között kiemelendő Kővári Károlyné Szendrődi Ildikó, aki műlesiklásban (30. hely), lesiklásban (32. hely) és óriás-műlesiklásban (37. hely) is célba ért. Alpesi sízésben összesen 102 magyar bajnoki címet szerzett, hazai pályán nem akadt ellenfele.

Manhercz Erika

Forrás:
A fehér olimpiák. In: Természetjárás – Turista Magazin. 22. évfolyam, 2. szám. 1976.02.01. 12-13. o.
Herzog Tamás: A téli olimpiák története. A nemzetek és a sportolók a havas-jeges játékokon. In: Élet és Tudomány. 2010/5. szám. 146-148. o.
Horváth István: Fejezetek a téli olimpiák történetéből. In: Képes Sport. 23. évfolyam, 2. szám. 1976.01.13. 18-19. o.
Ivanics Tibor: Magyarországot képviselték az olimpiai játékokon (1924-1936). In: A Magyar Olimpiai Akadémia Évkönyve 2008.
Képes Világ. 5. évfolyam, 8. szám. 1949.02.20. 12. o.
Kertész István: Téli olimpiák. In: História. 2005. 10. szám. 28-29. o.
Népsport. 8. évfolyam, 33. szám. 1952.02.15. 1. o.
Népsport. 8. évfolyam, 35. szám. 1952.02.18. 1. o.
Népsport. 8. évfolyam, 36. szám.1952.02.19. 1. o.
Népsport. 8. évfolyam, 37. szám. 1952.02.21. 1. o.
http://hunskate.hu/hirek/mukorcsolya/bajnokaink-jurek-eszter
Utolsó elérés: 2021.12.03.