Chernelházi Chernel István: A lábszánkózás kézikönyve
Chernelházi Chernel István: A lábszánkózás kézikönyve
Az első magyar nyelvű sí szakkönyv
A könyv
Az 1897-ben napvilágot látott kiadvány a Sportmúzeum könyvtára Mező Ferenc Gyűjteményének darabja, a Lampel Róbert (Wodianer és Fiai) császári és királyi udvari könyvkereskedés eredeti kiadása. A 78 oldalas papír borítású kötetet 47 metszet illusztrálja.
A könyv két idézettel kezdődik, az egyik a Historia Norvegiae krónikából származik,[1] a másik egy Nansen-idézet.[2] E mottóként is felfogható idézetpár megadja a mű alaphangját: a történeti előzmények alapos tárgyalása, és a gyakorlati sízés minden jótékony hatásának felismerése, tudatosításának szándéka összhangban áll a két fő fejezet tematikájával.
A bevezetésnek a „Tájékoztató” címet adta a szerző, amelyben vázolja a sível való megismerkedésének hátterét, illetve rövid kitekintést nyújt a sízés terén a megelőző néhány év alatt Európa-szerte végbement előrehaladásról. Művét az alábbi szándékkal tette közzé:
„…igen időszerűnek és hézagpótlónak vélem mindazt összefoglalni és feldolgozni, a mit a lábszánkózás elsajátítóinak tudniok szükséges és saját tapasztalataim, tanulmányaim nyomán oly kézikönyvet adni kezükbe, mely őket nemcsak minden idevágó kérdésről tájékoztatja, hanem a mely arra is hivatva van, hogy ennek a testet-lelket izmosító férfias mulatságnak folyton és hamarosan több és több barátot szerezzen, hogy ott azután a hol a viszonyok engedik, sőt követelik, a lábszánkó átmenjen a közhasználatba is és legyen a téli közlekedésnek az a menedéke, melyet mindeddig sokan nehezen nélkülöztek.”
Az első részben („Ismertető rész”) a lábszánkózás keletkezéséről, fejlődéséről, illetve magáról az eszközről és fajtáiról olvashatunk, négy fejezetben. A gazdagon illusztrált fejezetek széleskörű ismeretanyagon alapulnak.
A második részben („Gyakorlati rész”), amely három fejezetből áll, a lábszánkózás módjáról, gyakorlati és sport értékéről ír, nem feledkezve el annak örömszerző, szórakoztató jellegéről, ami már feltétlenül a sportszerű tevékenység velejárója. Vagyis a szerző egy percig sem hagy kétséget afelől, hogy elsősorban sporttevékenységről és sporteszközről van szó. Stílusa olvasmányos.
Végül a függelék következik, amelyben gyakorlati segítséget, útmutatást ad azok számára, aki szívesen megismerkednének a sporttal; felsorolja azoknak az általa gondosan kiválasztott és megbízhatónak tartott budapesti és külföldi cégeknek a nevét, amelyektől megrendelhető, illetve megvásárolható a sportoláshoz szükséges felszerelés. A 19 megnevezettből 3 magyarországi, utóbbiak természetesen budapestiek, belvárosiak: Huzella M., valamint a Thonet testvérek (Váci utca), Zubek és Társai (Egyetem tér).
[1] „A lappok síma faléczeket, melyeket „aandrer-nek“ hívnak, kötnek talpuk alá s madárnál is sebesebben iramlanak a havon és hegyeken át.- Historia Norwegiae 1200.”
[2] „Semmi sem aczélosítja jobban az izmokat, semmi sem teszi hajlékonyabbá, ruganyosabbá a testet, semmi sem képesíthet nagyobb ügyességre, körültekintésre, semmi sem szilárdíthatja inkább akaratunkat és semmi sem teheti frissebbé lelkületünket, a lábszánkózásnál.- Dr. Nansen Fridtjof 1801.”
Hirdetés a Nemzeti Sport 1910. március 5-i számából
A szerző
Az apai részről köz-, anyai oldalról főnemesi származású[3] Chernelt gyermekkora óta vonzott a madarak világa, s már 17 évesen madártani cikket jelentetett meg a Vadász Lap című újságban. Apja kívánságára jogot hallgatott és végzett, majd a soproni közigazgatásban kezdett dolgozni. Egy évvel később azonban lemondott állásáról, hogy minden idejét és energiáját a madártannak szentelje.
Ekkor már két éve ismerte Herman Ottót, aki atyai jó barátja és példaképe volt, sokat dolgoztak együtt – egyebek mellett – a Herman Ottó által szervezett, tudományos céllal létrejövő madármegfigyelések során.
Chernel megszámlálhatatlan cikket és tanulmányt publikált. Az első tudományos igényű, magyar nyelvű madártani szakkönyv szerzője („Magyarország madarai – különös tekintettel gazdasági jelentőségökre” – 1899). A Madarak és Fák Napjának magyarországi hagyományát is ő teremtette meg: 1902-ben szervezte meg azt első alkalommal.
1891-es norvégiai útja során, amelyen feleségével Tromsø vidékén végeztek madártani megfigyeléseket, egy norvég postahajón megismerkedett a két évvel azelőtti Nansen-expedíció egyik résztvevőjével. A megismerkedés talán nem is a legjobb szó, hisz a derék Ole Ravna az expedíció révén szerzett pénzét leginkább pálinkára költötte, amelyet a hajón sem nélkülözött, így nemigen volt képes társalgásra. Épp ezért a kapitány – aki részletesen beszámolt a grönlandi expedícióról Chernelnek – testi épsége védelmében a fedélzeten a hajókorlátnak kötözte a lappot.
Chernelt elvarázsolta a történet, mely szerint Nansen és csapata sítalpakon tette meg a 45 napos felfedező utat. A Vasárnapi Újság 1893. évi 7. számában megjelent: A lábszánykózásról[4] című írásában – amely talán az első alapos, magyar nyelvű újságcikk a sí és a sízés fejlődéstörténetéről – így ír a hajón történt furcsa találkozásról:
„De bár eszmélete távol volt, puszta jelenléte is önkénytelenül a norvég «ski»-re irányította gondolataimat, mert tudni való, hogy épen Nansen egész expediczióját erre az eszközre alapította
[3] Festetich Mária grófnő
[4] A három évvel későbbi megjelent könyvben már mellőzte az ipszilon használatát
Chernelházi Chernel István ornitológus, természettudós
(1865. május 31. Kőszeg – 1922. február 21. Kőszeg)
Természetesen norvég útjáról Chernel már sítalpakkal tért vissza hazájába, és a sportszerű sízés egyik lelkes népszerűsítője lett[5]. Egyúttal érdeklődni kezdett a sport európai jelenléte felől; könyvében a Kelet-Európának nevezett terület a teljes kontinens nem skandináv részét jelöli
A sísport meghonosodása a mérsékelt égövi Európában
A norvég ski. Hogy is állunk ezzel? Könnyedén állíthatnánk, hogy a sí a norvégok számára ugyanazt jelenti, mint ami a futball az angoloknak, s hogy Norvégia (és Lappföld) a sísport bölcsője. Rögtön jönne az ellenvetés: a futball par excellence sportjáték, a sízés pedig eleinte elsősorban a mindennapi élet, a megélhetés eszköze, illetve harcászati műveletek segítője volt. S noha ez így igaz, mégis kitarthatunk e felületesnek tűnő összevetés mellett.
[5] 1893-ban, Utazás Norvégia végvidékére címmel megjelent művében Chernel már beszámolt a sízéssel való megismerkedéséről.
A havon való közlekedés megkönnyítésére az északi természeti népek körében évezredek óta számos kísérlet született az egész világon. A modern sílécek elődei többnyire fából, nyersbőrből, esetleg csontból és kötelekből célszerűen összeállított, a mai sílécekhez képest különféle formájú, leginkább tányér alakú hótalpak voltak. A lappoknak köszönhető a hóval érintkező felület keskenyebb, hosszúkás alakjának kialakítása, amely a könnyebb, gyorsabb mozgást segítette elő. Mindez pedig már a modern sporteszköz előképe.
Chernel saját illusztrációja a Vasárnapi Újság 1893. évi 7. lapszámában
Nansen korának egyik legjobb sífutója volt, kiváló sporteredményekkel büszkélkedhetett, és a sísport is látványos fejlődésen ment át Norvégiában, a XIX. században. Ott létesült a világ első síklubja, sí iskolája, s ott rendezték az első síversenyt is. Nem véletlen, hogy a norvégok az első pillanattól kezdve nemzeti sportjuknak tekintették a sízést.
Chernel azt tapasztalta, hogy a Nansen-expedíció hírére ugyan nem minden előzmény nélkül, de szinte robbanásszerűen kezdődött meg a modern értelemben vett sísport térhódítása Európában. Főként német és osztrák földön – köszönhetően nem kis mértékben annak, hogy Nansen grönlandi expedícióról szóló, 1890-ben megjelent úti beszámolóját azonnal lefordították. Chernelhez is az egyik német fordítás jutott el.
Hamarosan Európa-szerte egyesületek alakultak, versenyeket rendeztek, az első nemzetközi versenyt az ausztriai Mürzzuschlagban, ahol jelenleg is látogatható a világon ugyancsak elsőként létesült, téli sportokat bemutató múzeum.
Az Osztrák-Magyar Monarchia egyébként jóval megelőzte a mérsékelt égövi Európa összes többi nemzetét a sísportban, s ebben – közvetve – megint csak egy expedíció játszott szerepet: az eredetileg az északkeleti átjáró felkutatására osztrák-magyar finanszírozással létrejött északi sarki, ún. Payer-expedíció (1872 – 1874), évekkel Nansen grönlandi útját megelőzően.[6]
Közvetlenül pedig egy cseh származású osztrák síoktató, tanár és szakíró, Mathias Zdarsky, akit mindkét expedíció inspirált, ennek nyomán megalkotta az alpesi földrajzi és hóviszonyokhoz leginkább alkalmasnak tűnő, eleve rövidebb sítalpat, amely kötése – ezáltal technikája révén is – lényegesen eltér az északitól (Telemark, Christiania).
[6] Julius von Payer főhadnagy, az expedíció vezetője Bécsben később bemutatta az általuk használt sítalpakat.
Mathias Zdarsky
(1856. febr. 25. Kožichovice, Osztrák Császárság – 1940. jún. 20. St. Pölten, Ausztria)
Zdarsky ún. lilienfeldi kötése merev, ami szilárdan tartja a talpat, ellentétben a norvég kötéssel, ami csak a lábujjakat tartja, ezáltal irányváltoztatáskor a lábak oldalirányú kimozdítása is szükségszerűen megtörténhetett. Zdarsky azonban a síre fémplatnit helyezett, a cipőt pedig oldalról bőrszíjjal biztosította, megalapozva ezáltal a támasz elvén alapuló új, alpin-technikát. Ő maga még egy botot használt, Georg Bilgeri, az alpin technika továbbfejlesztője már kettőt.[7]
[7] Chernel könyvének borítóján az egybotos technika illusztrációja látható, de a második részben hosszan értekezik a bothasználat változatairól és jelentőségéről.
A szervezett sízés kezdetei Magyarországon
Noha a XIX. század második felében több, sokat ígérő egyéni kezdeményezés volt hazánkban,[8] a sísport aktív követőinek száma nem szaporodott számottevően, egészen a XX. század elejéig.
1894-1895-ben jöttek létre a szervezett sport első csírái a Trencsén megyei Illaván és Kolozsváron[9]. 1908. január 9-én pedig létrejött a Magyar Si Club, Budapesten.
Az első országos síversenyt a Magyar Turista Egyesület Egyetemi Osztálya rendezte a Dorog melletti Gete-hegyen, 1908. január 19-én.[10]
Az első fővárosi síversenyt a Normafánál, 1909. február 28-án rendezték a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület és a Magyar Si Club szervezésében.
Az első magyar – északi összetett[11] – bajnokságot 1911-ben bonyolították le, Tátraszéplakon. Ugyanabban az évben adták ki az első szabálykönyvet. Az első magyar bajnok Baján Artúr volt (1912).
A Magyar Sí Szövetség – 14 tagegyesülettel – 1913-ban alakult meg.
Lábszánkó, sikolya és társaik
Chernel lábszánkózásnak hívja művében a sízést, és kitart ezen elnevezés mellett annak ellenére, hogy nem sokkal a Vasárnapi Újságban megjelent cikke után ugyanott, Sándor Miklós tollából Lábszánykó vagy sikolya címmel (Vasárnapi Újság, 1893. évi 11. száma) megjelent egy reflexió. Szerzője arra utal, hogy a magyar népnyelvben régóta meghonosodott sikolya, sikolyázás szavak alkalmazása megfelelően értelmezi a tevékenységet, és magától értetődőbb lenne az erőltetettnek tűnő lábszán(y)kó kifejezésnél.
Chernel – könyvében – kiterjedt, kissé indulatos lábjegyzetet szentel a válasznak, amelyben egyebek mellett kifejti, hogy a sikolyázás nem egyértelműen sízést jelent.
A lábjegyzetet teljes terjedelmében idézzük:
„Ez okból nem használom a norvég ski magyarosítására a sikolya s a mozgásra a sikolyázás szókat. Mert a mai ski és a régi sikolya közt csak olyan különbség van, mint a számszerijj és a puska közt, bár lényegileg egy czélra szolgálnak s hasonlítanak egymáshoz. Sikolyázás és lábszánkózás is közel jár egymáshoz, de mégis nagy távolság választja el őket. Mikor a ski meghonosodott, sokat gondolkoztam annak magyarosításáról s egészen véletlenül tudtam meg, hogy környékbeli magyar községeink látva engem, azt mondták, hogy lábszánkóim vannak. Kaptam e néven, mert mindenesetre a legtalálóbb megjelölése e szerszámnak.[12] Előbb azt a német „Schneeschuh” fordításával hóczipő jelöltük meg, majd jött a hótalp, a mi elég jó a Schneereif-re; azután a hófutó, talpszán, korcsolyaszán, hókorcsolya. (Ez a svédek és finnek azon hosszú fakorcsolyáira illő név, melyeket keményre összefagyott hóban használnak.) Hogy a lábszánkó mindezeknél jobb, az kétségtelen, mert világosan reá mutat az eszköz milyenségére, használatára s arra is, mivel használjuk. El is terjedt ez a név hamarosan, csakis egy napilap kifogásolta azt mindjárt kezdetben s korcsolyaszánt ajánlotta lábszánkó helyett, mint a mely szóösszetétel szokatlan. No hát korcsolyaszán csak oly szokatlan, e mellett még kétértelmű, mert vonatkoztatható a korcsolyázásnál használt támlásszánokra. Vagy a zacskózsák jobb a lábzsáknál?!” (I. m. 11. oldal)
A lábszánkózás elnevezés olyannyira meghonosodott, hogy Czánt Hermann főhadnagy: Téli alpinizmus és katonai szolgálat a hegyvidéken című, 1909-ben megjelent könyve is ezt a kifejezést használja, csakúgy, mint Szivos Béla újságíró (Vasárnapi Újság) Nansen-expedícióról írt könyve: Nansen utazása lábszánkón Grönlandon keresztül (1911). De lábszánkózás elnevezéssel hivatkozik a sportágra – nagyjából Chernellel egy időben – Hangay Oktáv, akadémiai tanár, a kolozsvári egyetemi sportélet egyik megteremtője, a városi síklub megalapítója is.[13]
Itt kell elismerni azonban azt is, hogy – nagyjából egyidejűleg Chernellel – Jankó János is kiadott egy Nansen-könyvet ezzel a címmel: Grönlandon át hóczipőn.
Látható tehát, hogy az elnevezések a XIX. század végén és a XX. század első évtizedében elég vegyes képet mutatnak. Mindenképp elismerésre méltó, hogy magyarításban gondolkodtak, illetve képesek voltak élni a magyar népies nyelv páratlan kifejező ereje adta lehetőségekkel. Meg kell állapítani, hogy valóban leleményes újítások születtek a sporteszköz és a sportág megnevezésére. Ugyanakkor az eredeti – ski (szki)– elnevezés is használatos volt a korai sport és természettudományos publikációkban egyaránt.
Idővel végül „kompromisszumos” megoldás született. Miután a sportág rövid idő alatt – összességében – elképesztő fejlődésen ment át (technikai újítások, háttéripar, kereskedelem), a XX. század elejétől az elnevezések is változtak: a lábszánkó, sikolya és a többi lassan a feledés homályába veszett, hogy aztán a ski Európa-szerte ismert elnevezéséből – egy kézenfekvő egyszerűsítéssel félreérthetetlenné téve a megnevezni szándékozott sportágat – megszülessék az eredeti kiejtéshez legközelebb álló – sí – kifejezés.
Ennek történetét érdemes végigkísérni a Nemzeti Sport című lap néhány egymást követő számában.
A sísportról Serényi Jenő[14]: A szki-sport Magyarországon című, 1907. végi, 1908. eleji, Nemzeti Sportban megjelent cikksorozatáig nemigen volt rendszeres vagy érdemi híradás, legkevésbé magyar vonatkozásban. A lap Jégsport rovata főként a korcsolyázásról szólt. A Magyar Si Club megalakulását közvetlenül megelőzően azonban észrevehető változás kezdődött: megszaporodtak a síversenyekről, sízésről szóló írások és egyéb népszerűsítő cikkek, s attól kezdve, hogy a Nemzeti Sport 1908. január 18-i száma beszámolt a Magyar Si Club megalakulásáról, a sí téma komoly figyelmet kapott a lapban. Abban az időben – szerkesztőségi ajánlásra – történt javaslat a fonetikus sí elnevezésre a szki helyett. Érdekes, hogy Serényi – nagy valószínűséggel az egyesület közbeni megalakulására is tekintettel – alig egy hét elteltével megfogadja a tanácsot, és az ugyanabban a számban jegyzett cikkének már a következő címet adja: Si turám a Pilis hegységen át. S noha a január 25-én megjelent szám az újdonsült, ünnepelt műkorcsolyabajnok és leendő világbajnok[15] Kronberger Lili egész alakos fotóját közli, a Jégsport mellett – Hósport címen – immár külön rovat szerepel a lapban, amelyben a sízés is szerepet kap.
Mindez a gyors fejlődés azonban semmit sem von le Chernel és úttörő kötete érdemeiből, sőt! Sporttörténeti szempontból igazi csemegének számít a mű, különösen, ha arra gondolunk, hogy az első magyar nyelvű sí szakkönyv szerzője – egy személyben a lábszánkó kifejezés bevezetője és a sportág egyik első lelkes és nagy hatású hazai népszerűsítője – „főállásban” valójában korának egyik legnagyobb magyar természettudósa: híres ornitológus volt.
[8] Talán a leghíresebb a „nagy elsőink” között: dr. Zsigmondy Emil (1861 – 1885), a tragikusan fiatalon meghalt alpin hegymászó, aki remek túrasíelőnek számított. Neves követői között találjuk dr. Téry Ödönt, Bély Mihályt és Demény Károlyt is – ők még Norvégiából hozatták a léceket.
[9] A sporttörténetírás a Kolozsvári Ski Clubot tartja Magyarország első sí egyesületének.
[10] Chernel szerint – bár kijelentése vitatott, és könyvében ő maga sem állítja teljes bizonyossággal – az első, országos síversenyt az Achilles Sport Egyesület rendezte Szabadka és Újvidék között, 1896 februárjában. Ezen a versenyen kerékpárosok és lábszánkózók indultak. I. m. 72. oldal
[11] Az északi összetett verseny eredetileg futásból, ugrásból és ún. műversenyből állt. Utóbbi kötelező és szabadon választott elemekből épült föl. Az első síversenyek és bajnokságok nagyjából ebben a rendszerben zajlottak Magyarországon.
12 Chernel – noha a kifejezés bevezetését neki tulajdonítja a sporttörténetírás –, amint szerényen elhárítja ezt a dicsőséget.
[13] Feljegyzések szerint az 1890-es években már a kolozsvári ifjak is használták a lábszánkózás kifejezést.
[14] Serényi Jenő a Magyar Si Club egyik alapítója.
[15] A következő lapszám beszámol Kronberger Lili első világbajnoki győzelméről.
Farkas Ágnes
Legutóbbi hozzászólások