2020. július 6.

A modern sportélet magyarországi megjelenése külföldi közvetítőkre, vagy külföldi példák átvételére vezethető vissza. Nem volt ez másként Erdélyben sem, ahol a szász polgárok a német területeken látott minták nyomán már az 1840-es években megalapították első tornaegyesületeiket. Ezek a klubok évtizedeken át a formálódó magyar sportélet szerves részét képezték, s tagjaik között több magyar is volt, azonban az 1880-as évtized második felétől a szász egyesületek az identitásuk védelme érdekében megtiltották további magyar tagok felvételét, s 1890-ben létrehozták a Verband Sächsischer Turnvereine-t, azaz a Szász Torna Egyletek Szövetségét.

A szászok erdélyi betelepülése a 12. században kezdődött II. Géza hívására, majd a II. András által 1224-ben kiállított Andreanum jelentős politikai és gazdasági kedvezményeket biztosított számukra. Az anyagi és társadalmi fejlődésükhöz vezető egyik legfontosabb kedvezmény az árumegállító jog volt, amely a zömmel paraszti népesség számára megnyitotta az utat a kereskedelem és városiasodás előtt. Az újabb és újabb betelepülések révén a szászok szállásterülete idővel kiszélesedett, amely magába foglalta a Nagyküküllő és az Olt közötti területet (Königsboden), a Barcaságot (Burzenland), valamint Beszterce vidéket (Nösnerland).

A német lakosság jelentős szerepet játszott Erdély városiasodásában, s a helyi polgárság kialakulásában. A fejlődésüket azonban megtörte, amikor több mint 550 év után II. József eltörölte a kiváltságaikat, emellett a demográfiai folyamatok, a belső népmozgások és az asszimiláció révén a szász közösség aránya a 19. században egyre jelentősebb csökkenést mutatott. Ezek a körülmények végül arra késztették őket, hogy az identitásuk és a gazdasági befolyásuk érdekében egyesületeket alapítsanak. Az egyik első ilyen szervezet az 1842-ben Nagyszebenben alapított Verein für Siebenbürgische Landeskunde nevű honismereti társaság volt, amely történelmi és néprajzi tárgyú kutatásokat támogatott, majd 1845-ben szintén Nagyszebenben létrehozták a Siebenbürgisch-Sächsischer Landwirtschaftsverein nevű szövetségüket a mezőgazdaság fejlesztésére.

A szász polgárság részéről ekkor már megjelent az igény a testkultúra ápolására is, ezért 1845-ben meglapították a Hermannstädter Turnverein-t, azaz a Nagyszebeni Torna Egyesületet, majd 1847-ben a holsteini származású Theodor Kühlbrandt Brassóban hozott létre egy rövid életű klubot. A német eredetű klasszikus tornamozgalom jellegzetessége volt, hogy felkarolta a nemzeti eszmék propagálását is, ahogy később a magyar, úgy ekkor még a szászok esetében. Ugyan a magyar nemzetiség ekkor még nem volt akadály a tagság elnyeréséhez, de a belépő magyarok is nyilvánvalóan tisztában voltak az erdélyi szászok többségének politikai nézeteivel. Az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc idején a Medgyesen megalakult Sächsische Jugendbund nevű tornával is foglalkozó csoport tagjai beléptek a szászok önkéntes zászlóaljaiba, s fegyverrel támogatták a Habsburg dinasztiát.

A következő évtizedekben a torna népszerűsége fokozatosan emelkedett, így egyre több városban jöttek létre egyesületek. Brassóban a Kühlbrandt-féle kezdetek után a helyi evangélikus gimnáziumban nyert teret a sport, ahol 1853-ban az iskola egy a kor színvonalán jól felszereltnek számító sportcsarnokot avatott, majd az itt végzett nevelőmunka hatására 1861-ben Neugeboren Henrik lelkész közreműködésével létrejött a Kronstädter Sächsischer Turnverein, azaz a Brassói Szász Torna Egylet. Hasonló volt a helyzet Segesváron, ahol a helyi gimnázium volt a „tűzfészke” az 1869-ben alapított Schässburger Turnverein-nek, de az egylet minimális aktivitást követően pár év múlva megszűnt, hogy az 1880-as években Schässburger Männer-Turnverein, azaz Segesvári Férfi Torna Egylet néven alakuljon újjá.

A szász egyesületek kezdetben aktívan részt vettek mind a magyarországi, mind a német nyelvterületen rendezett versenyeken, sőt a Brassói Szász Torna Egylet 14 taggal képviseltette magát a Magyarországi Testedző Egyesületek Szövetsége (MOTESZ) által rendezett 1885-ös első országos tornaünnepélyen is. Az évtized második felében azonban megkezdődött a szászok elszigetelődése. Ennek az elhidegülésnek a jeleit elsők között a Bockelberg Ernő vezette Nemzeti Torna Egylet küldöttsége tapasztalta meg, amikor 1885-ben a Német Torna Szövetség (Deutschen Turnerbund) közgyűlésén vettek részt. Az eseményt abban az évben a németországi szászok „fővárosában”, Drezdában tartották, ahol a meghívott magyar delegációt kifejezetten ellenséges légkör fogadta, ami igazán akkor mutatkozott meg, amikor Bockelberg Ernő a beszéde végén egy magyar nemzeti színekkel díszített koszorút adott át és „éljen!” kiáltással köszöntötte a vendéglátóit. Egyes résztvevők „Siebenbürgen!” felkiáltásokat címeztek a magyarokhoz, valamint a Nachrichten című helyi lap az „erdélyiek elnyomóinak” titulálta a magyarokat. Az ellenszenv jelentős része azonban pont a hannoveri származású Bockelbergre zúdult, aki 1865-ben úgy került Pestre, hogy a Lemmé-Leblanc Károly által vezetett német tornászokhoz hívták művezetőnek, de mivel a kör teljesen szervezetlen volt, így Bockelberg rövid időn belül otthagyta őket és átment a magyar identitású Nemzeti Torna Egylethez, ahol szinte tökéletesen megtanulta a nyelvet és németből elkötelezett magyarrá vált.

Az erdélyi szászok a következő években egyre ritkábban vettek részt a magyar rendezésű eseményeken és a klubjaik éves beszámolóit is inkább németországi lapokban jelentették meg. 1880-as évek végén döntést hoztak arról, hogy a továbbiakban nem vesznek fel magyarokat a tagjaik közé, majd 1890. januárjában a nagyszebeni, a brassói, a medgyesi és a segesvári tornaegyesületek gyűlést tartottak Segesváron, ahol elhatározták egy szász tornaszövetség létrehozását, amely saját ünnepélyeket fog szervezni a tagegyletek bevonásával. A szervezet végül Verband Sächsischer Turnvereine, azaz Szász Torna Egyletek Szövetsége néven alakult meg 1890-ben, s központja Brassó lett. A szövetség éves szinten más-más erdélyi szász városban tartott tornaünnepélyeket, s tagegyesületek magyar rendezvények helyett inkább németországi eseményeken képviseltették magukat, sőt a klubok végül a Német Torna Szövetség, vagyis a Deutschen Turnerbund tagjai is lettek.

Az elszigetelődés végül 1912-ben kezdett oldódni. A MOTESZ által éppen Kolozsváron tartott éves tornaünnepélyen a szász klubok is részt vettek 100 férfi és 40 női tornásszal, ahol végül még arra is hajlandóak voltak, hogy a többi klubbal közösen a magyar nemzeti lobogó alatt vonuljanak fel. A két évvel később kitörő első világháború azonban megakadályozta a további közeledést, s a háborút követő területi rendezés végleg elszakította az erdélyi szászokat Magyarországtól.

Iváncsó Ádám

2020. június 29.

Magyarországon a szervezett sportélet megteremtésében a német eredetű tornamozgalom rakta le az alapokat. Az irányzat már a 19. század második évtizedében megjelent Pesten, de a kiteljesedésére a dualizmus időszakáig kellett várni, amikor kiépült a tornasport országos egyesületi hálózata. A mozgalom hatékonyabb koordinálása miatt végül a tornasport képviselői szükségét érezték egy egyesületek felett álló szervezet létrehozásának, s így alakult meg 16 klub részvételével 1885. június 29-én a Magyarországi Testedző Egyesületek Szövetsége.

A hazai tornasport első szárnypróbálgatása a svájci származású pedagógushoz, Egger Vilmoshoz köthető, aki a báró Vay család meghívására, mint házitanító érkezett Magyarországra, s 1817-ben a Deák-téri evangélikus gimnáziumban létrehozta az első nyilvános testgyakordát. Ez a próbálkozás még jelentősebb visszhang nélkül elhalt, de a francia származású Clair Ignác által 1833-ban létrehozott Pesti Gimnasztikai Iskola nevű magánintézmény már megtörte a „jeget”. Az iskola, amely 1839-ben Pesti Testgyakorló Intézet néven részvénytársasági formában működött tovább az évek folyamán generációk sorát nevelte a tornasport szeretetére. 1852-ig számszerűleg 1326 fiú és 497 lány tornázott az intézet falai között, valamint 53 tornatanítót képeztek ki, akik közül többen vidéki városokban igyekeztek követőket szerezni a mozgalomnak a későbbiekben.

A tornamozgalom jellegzetessége volt, hogy tevékenysége nem a versenyzésre irányult, sőt azt hosszú ideig ellenezte, a tornát, mint pedagógia eszközt alkalmazta és a fegyelmezett, együttműködő csoportmunka elérése volt a célja, melyet dísztornák keretében (bemutatókon) tárt az érdeklődő közönség elé. Ezzel a célkitűzéssel nagymértékben szolgálta a modern tömeghadsereg szükségleteit is.

Három évtizednyi működés után 1863-ban az intézet Matolay Elek, Szontagh Ábrahám és Bakody Tivadar révén átalakult az ország első tornaegyesületévé, Pesti Torna Egylet néven, amely az 1867-ben létrejött Nemzeti Torna Egylet (NTE) jogelődjének tekinthető. Az NTE létrejötte fontos mérföldkőnek számít a mozgalom történetében, mert a következő években országszerte alakultak a fiókegyesületek, s mire 1870-re az NTE megépítette a Szentkirályi utcai tornacsarnokát, addigra a felavatása alkalmából már 13 magyar, 3 szász és 3 horvát egylet küldte el jókívánságait, 9 pedig küldöttséggel képviseltette magát.

A sportegyesületek dokumentumain keresztül is jól követhető a városi polgárság nyelvváltása az 1860-as évektől, mivel a kezdetekkor német vagy kétnyelvű alapszabályok készültek, de néhány év alatt eljutunk oda, hogy az egyletek nyelveként illetve a vezényleti nyelvként már a magyart határozták meg. Ehhez szükséges volt a magyar szaknyelv megteremtésére, szakszótárak és magyar nyelvű szakkönyvek elkészítésére.

Mivel az állam az egységes egyesületekre vonatkozó szabályozáson és az iskolai testnevelés megszervezésén túl nem foglalkozott a sportegyesületekkel, ezért megindult a törekvés a sport terület feletti ellenőrzés, vezetés megszerzésére. 1885-re pedig már olyan kiterjedt tornaegyleti hálózat létezett Magyarországon, hogy az NTE kezdeményezésére létrehozták a Magyarországi Testedző Egyesületek Szövetségét (MOTESZ), amely a ma is működő Magyar Torna Szövetség jogelődje. A Hegedüs Sándor elnökletével létrejött szervezet alapítói között ott volt a Budapesti (Budai) Torna Egylet, az Óbudai Torna Egylet, a Magyarországi Tornatanítók Egyesülete, valamint vidékről Arad, Debrecen, Fogaras, Kolozsvár, Nagykanizsa, Sopron, Sárospatak, Szabadka, Szeged, Pancsova és Temesvár városok tornaegyletei, akikhez a Pozsonyi Torna Egylet 1885 második felében csatlakozott. A MOTESZ éves szinten, más-más helyszínen dísztornákat rendezett, amelyeket rendszerint nagy érdeklődéssel fogadott a közönség.

Mivel a szervezet szándéka az volt, hogy minden magyarországi sportegyesületet a felügyelete alá vonjon, ezért ez a célkitűzés konfliktusokhoz vezetett a szabadtéri versenysportokat preferáló atlétikamozgalom képviselőivel, akiket a Magyar Athletikai Club (MAC) vezetett. Az egyesületek felügyeletének kérdése mellett az ellentétek részét képezte az iskolai tornaoktatás tananyagának meghatározása és a tornatanító képzés feletti ellenőrzés is, ahol a MAC-nak nem sikerült teret nyernie, az NTE megőrizte korábbi indulásából is fakadó helyzeti előnyét, s a 20. század elejéig megtartotta dominanciáját.

Hogy a sportirányzatok küzdelme nemcsak egy elszigetelt kérdés volt az is mutatja, hogy az 1886-ban megjelent sportnaptár már 128 egyesületet tartott számon az országban, a teljesség igénye nélkül. A magyarországi sportélet fejlődési üteme ekkor messze meghaladta a Monarchia egyéb területeit, s ez a lendület magával vonta a sportsajtó kialakulását is. A lóversenyzést és a vadászatot előtérben tartó 1857-ben induló Vadász és Versenylap mellé igazi „embersport” lapok zárkóztak fel. 1883-ban indult a Tornaügy, válaszul a következő évben a Herkules, 1893-ban a Sport-Világ, 1903-ban pedig a ma is megjelenő Nemzeti Sport. Ezek mellett számtalan kisebb és helyi, rövid ideig megjelenő lap is működött.

A tornamozgalom bábáskodott a Magyar Olimpiai Bizottság megalakulásánál is, amikor 1895. december 19-én a Nemzeti Torna Egylet tornacsarnokának tanácstermében megtartották a MOB alakuló ülését. A testület elnökének Berzeviczy Albertet (NTE), társelnökének Gerendai Györgyöt (MAC), titkárának pedig Kemény Ferencet (NTE) választották meg. Az irányzat fejlődése azonban megtorpant, amikor a századfordulótól kezdve a szabadtéri versenysportok népszerűsége meghaladta a tornáét, majd 1906-ban Magyar Atlétikai Szövetség (MASZ) megtiltotta tagjainak, hogy elinduljanak a MOTESZ versenyein. A kibontakozó torna–atlétika háborúnak végül a magyar állam vetett véget azzal, hogy a saját kezébe vette a sportélet irányítását. A tornamozgalom így a magyar sport alapjainak lerakásában elévülhetetlen érdemeket szerzett, de a kiteljesedésében már háttérbe szorult az atlétika mögött.

Iváncsó Ádám

2020. június 19.

A dualizmus időszaka a magyarországi polgárosodás fénykorának tekinthető. A főváros lakosságának a közösségi élet iránti igénye soha nem látott szintre emelkedett. 19. század utolsó évtizedeiben sorra alakultak azon egyesületek, amelyek a torna- és az atlétikamozgalom körébe tartozó sportágak meghonosítása terén rendkívül fontos munkásságot fejtettek ki. Közülük az egyik legjelentősebbnek a Budapesti Torna Club számított.

A főváros két vezető sportegyesülete az 1880-as évek elején a Nemzeti Torna Egylet és a Magyar Athletikai Club volt, a sport iránti érdeklődés azonban olyan szinten megnövekedett, hogy szükségessé vált újabb egyesületek létrehozása. A belvárosi polgárság 1885. május 29-én alapította a Budapesti Torna Clubot, amelynek első elnöke az a Hieronymi Károly lett, aki az Osztrák–Magyar Államvasút Társaság magyarországi részének vezérigazgatói, valamint a Neptun Evezős Egylet elnöki pozícióját is betöltötte. A klub alelnökévé az UTE-t is irányító Goll Jánost választották, a művezetői tisztséget Zsingor Mihály vállalta, míg a választmány tagjai Brooser Mór, Dapsy Lajos, Ebeczky Jenő, Kőberl József, Körber Ferencz, Kriegner Kálmán, Láng Gyula, Pozdech Gyula, Rauchbauer Antal, és Ruh Géza lettek. A klub taglétszáma ekkor 29 volt.

A tagok a kezdetektől fogva nyitottak voltak minden sportirányzatra, így bár eleinte a torna és a vívás dominált, azonban házi versenyeken már atletizáltak és kerékpároztak is. Az alakulás után a BTC azonban nehezen talált olyan helyszínt, ami nemcsak alkalmas lett volna az edzésre, hanem bérbe is adták volna az egyletnek. Először a VI. kerületi polgári iskola tornatermét szemelték ki, de az intézmény nem akarta ezt átengedni számukra, amit azért is sérelmeztek, mert egy évvel később a Nemzeti Torna Egylet már itt tartotta a foglalkozásait. Ezt követően az V. kerületi állami főreáliskola tornatermét szemelték ki, amelyet már sikerült bérbe venniük, sőt, a főreáliskola igazgatója, Hoffer Károly kifejezetten örömmel nyújtott otthont a számukra. A főreáliskola tornatanáraként dolgozott a BTC egyik alapítója, dr. Ottó József, aki olyan sportolókat nevelt ki, mint Hajós Alfréd, Bauer Rudolf, Weisz Richárd, vagy Gillemot Ferenc.

A BTC rendkívül aktív tevékenységet fejtett ki. Nemcsak, hogy beléptek a Magyarországi Tornaegyletek Szövetségébe (MOTESZ), és éves szinten szerveztek dísztornákat, hanem rendszeres résztvevői voltak a fővárosi, vidéki és alkalmanként osztrák egyesületek által szervezett eseményeknek is. Többek között 1886-ban képviseltették magukat a bécsi Erster Wiener Turnverein negyedszázados jubileumi dísztornáján, 1889-ben a Temesvári Torna Egylet ünnepélyén, 1890-ben pedig a Békéscsabai Torna Egylet kerékpár és tornaversenyén. Nagy hangsúlyt fektettek a klub sajtómegjelenésére is, így 1888-ban a közgyűlés azt a határozatot hozta, hogy a Herkules című szakközlöny lesz az egylet hivatalos lapja, amely a hazai tornaegyesületek egyik legjelentősebb sajtóorgánuma volt a korszakban.

Az atlétika azonban az évek folyamán egyre fontosabbá vált, s a klub 1894-es közgyűlésén döntés is született arról, hogy a továbbiakban a szabadtéri versenysportokat fogják preferálni. A döntés nem aratott osztatlan sikert a MOTESZ keretein belül. Eleve ez volt a magyar sport azon időszaka, amikor az NTE vezette torna-, és a MAC vezette atlétikamozgalom „háborút” folytatott a magyar sport hegemóniájáért, s ezen harcokból a BTC igyekezett kivonni magát. A klub első nyilvános atlétikaversenyén, amelyet 1894. május 6-án tartottak a Markó utcai főreáliskola udvarán csak a Magyar Athletikai Club, a Magyar Testgyakorlók Köre és a Budapesti (Budai) Torna Egylet vett részt. A BTC tagjai közül első helyen végzett Szögyi Béla a korlát, valamint a nyújtó–ló–rúdugrás összetett versenyben, Fennesz József magasugrásban, illetve Réthy Menotti a távolugrás és súlydobás összetett számban. A BTC részt vett az 1894. május 27-én tartott szegedi országos tornaünnepélyen is, ahol azonban a versenybíróság olyan magatartást tanúsított a klub versenyzőivel szemben, hogy az egyesület vezetői eldöntötték, kilépnek a MOTESZ-ből.

A BTC részt vett a Magyar Kerékpáros Szövetség 1894-es megalapításában, sőt, a szövetség alapításának alkalmából rendezett 3 km-es versenyben simaházi Tóth Jenő, a klub versenyzője szerezte meg az első helyezést. Még abban az évben július 28-án, a BTC történetében először úszóversenyen is elindultak, amely a Magyar Úszó Egyesület szervezésében bonyolódott le. A klub részéről Boronkay Dénes úszásban első, Kellner Gyula műugrásban második helyezést ért el. A klub a következő évben ünnepelte fennállásának 10. évfordulóját, s ennek alkalmából az év elején és végén is szerveztek egy-egy dísztornát, valamint június 13-án egy jubileumi versenyt a régi ügetőversenytéren. A klub taglétszáma ekkor már elérte a 156 főt.

Az 1896-os év több szempontból történelmi, nemcsak a klub, hanem a magyar és az egyetemes sport számára is. Április 6–15. között tartottak az első modernkori olimpiát Athénban, amelyen a BTC 3 fővel képviseltette magát Hajós Alfréd, Kellner Gyula és Kakas Gyula révén. Hajós végül a 100 és 1200 méteres úszásban első lett, s ezzel megszerezte Magyarország első olimpiai győzelmeit. Mindeközben itthon már javában épült a Millenáris sporttelep, amelynek létrehozásában Iszer Károly, a klub akkori művezetője is tevékeny szerepet vállalt. A létesítményt végül 1896. május 14-én adták át. Szintén Iszer Károlyhoz, valamint a BTC két további tagjához, Stobbe és Ray Ferenchez kapcsolódik, hogy 1896 végén megkezdték az ország első hivatalos labdarúgócsapatának a megszervezését. A keret, amelynek az olimpiai bajnok Hajós Alfréd is tagja lett 1897. január 24-re állt össze, s az első bemutató mérkőzésre május 9-én, a Millenárison került sor. Ellenfél híján ekkor még a BTC első és második csapata mérte össze az erejét. Októberben 31-én már a Vienna Cricketter and Football Club ellen játszottak, mintegy 1500-2000 érdeklődő előtt, amely a magyar labdarúgás első hivatalos mérkőzésének számít. A többségében angolokkal felálló osztrákok végül 2:0-ra győztek.

A BTC bemutató mérkőzéseinek hatására a sportág hamar népszerűvé vált a fővárosban, így a következő években sorra alakultak a futballszakosztályok a már meglévő egyesületeknél, valamint létrejöttek az első olyan klubok, amelyek már kifejezetten a futball miatt alakultak, pl.: 1899-ben a Ferencvárosi Torna Club. A csapatok eleinte klubközi mérkőzéseken és kisebb tornákon mérték össze tudásukat, azonban hamar felmerült a gondolata egy önálló szakszövetség létrehozásának, amely a labdarúgóélet legfőbb irányítószerve lehetne. Ez végül 1901. január 19-én valósult meg, amikor Akadémia utca 1. szám alatti István Főherceg Szálló különtermében tizenhárom klub részvételével kikiáltották a Magyar Labdarúgók Szövetségének megalakulását. Az első bajnokságot még abban az évben kiírták. A BTC az első osztály tagja lett a Budapesti Sport Club, a Ferencvárosi Torna Club, a Műegyetemi Football Club és a Magyar Úszó Egylet társaságában. A bajnok a BTC lett, a gólkirály címet pedig a klub játékosa, Manno Miltiades szerezte meg 17 találattal. Hasonló volt a helyzet a következő szezonban is, amikor mind a BTC, mind Manno az élen végzett. 1903-ban azonban az FTC és Károly Jenő (MTK) már letaszította őket a trónról.

A Budapesti Torna Club a századelőn számos sportágban is meghatározónak számított, azonban az első világháborút követően megtört a klub fejlődése. A klubnak 1922-ben el kellett hagynia a Millenáris sporttelepet is, majd a Fehér úton kapott új pályát, amit 1922. november 19-én adtak át. A ’20-as évektől már a nagyobb taglétszámú egyesületek uralták a hazai sportéletet, s az egykori úttörő egyre inkább háttérbe szorult. A második világháború, majd az új politikai helyzet végül megadta a kegyelemdöfést a polgári hátterű klub számára, amelyet 1948-ban megszüntettek.

Iváncsó Ádám

2020. június 16.

A magyar sport történetének egyik legpatinásabb klubja 1885. június 16-én jött létre, az akkor még alig 45 éve létező községben. Az UTE fejlődése gyakorlatilag párhuzamos volt a településével, amelynek lakosságszáma 1880-ban még alig érte el a 12 ezret, a századfordulón viszont már meghaladta a 42 ezret is.

Az a terület, amit ma Budapest IV. kerületeként ismerünk a 19. század elején még egy közel lakatlan pusztaságnak számított. A föld tulajdonosa, gróf Károlyi István az 1830-as évektől kezdve megpróbálta gazdaságilag vonzóvá tenni a vidéket, ezért előbb szőlők és üdülők céljára örökbérletbe adott parcellákat, majd kedvezményeket biztosított az odatelepedni szándékozó kereskedők és iparosok számára. Az 1850-es években megkezdődött Újpest és Pest közlekedésének összehangolása, amelynek keretében előbb társaskocsi járatok indultak, majd 1858-ban Clark Ádám tervei alapján megépült a település kikötője is. A gombamódra szaporodó üzemek következtében a lakosságszám fél évszázad alatt 12 ezerre emelkedett, ami lehetővé tette azt, hogy az egyre gyorsabban fejlődő közösség saját egyesületek létrehozásába kezdjen.

A német eredetű tornamozgalom hívei kezdték meg elsőként a szervezkedést a településen, s a kezdeményezés élére Goll János pedagógus állt, aki 1885 tavaszán a lakásán látta vendégül barátait, Ugró Gyulát, Berényi Antalt és Székely-Sonnenfeld Ábrist. A megbeszélésen felvetődött egy tornaegyesület létrehozásának az ötlete, s az alapítással kapcsolatos előkészületeknek a következő hónapokban neki is látott a társaság. Ennek révén 1885. június 16-án a Piac téri iskolában kikiáltották az Újpesti Torna Egylet megalakulását, amelynek első elnöke Goll János, alelnöke Győri Farkas Gyula, titkára Ugró Gyula, pénztárosa Székely-Sonnenfeld Ábris, ellenőre Eisner Róbert, jegyzője Héderváry-Hádl Sándor, ügyvédje: dr. Kolpaszky István, művezetője pedig Berény Antal lett. A vezetőség az egylet színeiként a lila-fehéret, jelszavaiként pedig az épség, erő, egyetértést határozta meg.

Goll János (1841-1907)

A 78 taggal rendelkező UTE az István téren bérelt egy kétszobás lakást, amelynek közfalait ledöntötték, s a kapott tér egyszerre töltötte be a klubiroda, a tornaterem és a raktár szerepét. Az egylet első nyilvános bemutatkozására már 1885. júliusában sor került, amikor Rákospalotán egy dísztornázással egybekötött adománygyűjtést tartottak. Mivel az egylet kezdetben meglehetősen szűkös anyagi lehetőségekkel bírt, ezért a vezetők felajánlásokból igyekezetek fejleszteni a körülményeket. Először Wolfner Gyula, a Wolfner Bőrgyár tulajdonosa küldött egy cserfával megrakott kocsit, amivel már megfelelő padlót tudtak biztosítani a tornázáshoz, majd a klub alelnöke, Győri Farkas Gyula ajánlott fel 60 ezer pengő-forintot sporteszközök vásárlására. Ennek a felajánlásnak köszönhetően az UTE nemcsak tornaszereket vásárolt, hanem súlyzókat és vívó felszereléseket is, ezzel megnyitva az utat új szakosztályok létrejöttéhez az 1890-es évek elején.

Az egykori alapítás helyszíne, a Piac téri iskola

Leghamarabb az atlétika és a vívás jelent meg. Előbbit kezdetben a rákospalotai erdőben rendezett tornaversenyek kiegészítő programjaként űzték az UTE sportolói, akik már ekkor kipróbálták a versenyzést olyan klasszikus számokban, mint a 100 m-es síkfutás, magasugrás és távolugrás. A vívással az érdeklődő újpestiek előbb a Fodor, majd Santelli vívótermekben kezdték el foglalkozni, ahol Robelli Jenő, majd Falchetto Ettore tanította őket.

Csapatsportok terén ekkoriban még inkább a füleslabda és a méta számított meghatározónak, de az 1890-es évek második felében rohamos gyorsasággal kezdett elterjedni egy új játék, a labdarúgás, amely Ottó József és Collaud Ferenc budapesti tornatanárok révén jelent meg Magyarországon, majd a népszerűsítését a Budapesti Torna Club három tagja: Stobbe Ferenc, Ray Ferenc és Iszer Károly vállalta fel. Az újpesti fiatalság kezdetben két csapatra szakadva hódolt az új játéknak. A Jutagyár környéki területen szerveződő társaság vezetője Dinich Károly lett, míg a Duna-parti réteken játszó fiatalokat Ladányi Dezső fogta össze. Előbbiek megalapították az Újpesti Football Clubot, utóbbiak pedig az Újpesti Athletikai Clubot. Néhány barátságos mérkőzés után Várnai Dezső, az UTE akkori főtitkára megkereste a csapatokat, és megkérte őket, hogy lépjenek be az egyesület kötelékébe, amely akkor még nem foglalkozott futballal. Mindkét oldal nyitott volt a lehetőségre, mert a két társaság egyesítésével lehetőség nyílt egy versenyképesebb gárda létrehozására, így 1900 tavaszán megalakult az Újpesti Torna Egylet labdarúgószakosztálya.

Az új sportág felkarolásával az egyesületnek szüksége volt egy szabadtéri sportpályára, amelyet a pamutgyári mezőn kívántak létrehozni. A terület gróf Károlyi László tulajdonában volt, aki hajlandó volt azt bérbe adni, de a szükséges tereprendezést a labdarúgócsapat tagjainak kellett megfeszített munkával elvégezni. Végül 1900. április 29-én a III. kerület ellen játszhatták le első mérkőzésüket, amely 1:1-es döntetlennel zárult. Egy év múlva kiírták az első magyar futballbajnokságot, amelyen az UTE a másodosztály tagjaként vehetett részt és a harmadik helyen végzett.
A következő szezon kudarcos eredménye után a több új játékossal is frissítették a keretet, így 1903-ban már a dobogó második fokán végzett a csapat. Mindeközben megindult a Népszigeten a klub új sporttelepének a kialakítása, amelyet az összes szabadtéri sportág otthonának szántak. A helyszín közlekedési szempontból is alkalmasabb volt a közönség kiszolgálására, mert a villamosmegálló és a hajóállomás közelében feküdt. A létesítmény atlétikai versenyekkel egybekötött megnyitóünnepségére 1903. május 24-én került sor. Az új sporttelep a Sport-Világ című lap tudósítása alapján a korabeli igényeket tökéletesen kiszolgálta, mivel: „szabályszerű football-, futó- és tennis-pályákból áll és így mindennemű torna-, athletikai és football-versenyre alkalmas. A közönség kényelmére emelkedésen ülőhelyek is vannak”.

A jobb feltételek is közrejátszhattak abban, hogy az UTE 1904-ben megnyerte a másodosztályt, és felkerült a nemzeti bajnokság élvonalába. A labdarúgócsapat egészen 1922-ig játszott a Népszigeten, amikor a futball iránti megnövekedett igény miatt egy nagy befogadóképességű stadionra volt szükségük. A Hajós Alfréd tervei alapján 1922. szeptember 17-én átadott létesítmény 20 ezer néző befogadására volt alkalmas, s azóta ugyan többször átalakították, de mindmáig ez az Újpest labdarúgócsapatának otthona, amely 2003 óta Szusza Ferenc nevét viseli.
Az azóta eltelt közel egy évszázad alatt az Újpesti Torna Egylet Magyarország egyik legsikeresebb sportklubjává fejlődött. Az évtizedek során több mint 30 szakosztály létezett az egyesület kötelékében, amelyek számtalan országos és nemzetközi sikereket értek el, világklasszis sportolók sorát nevelték ki, s ennek köszönhetően az UTE a nyári olimpiai játékokon is a legsikeresebb magyar egyesületek egyikének számít.

Iváncsó Ádám

2020. június 15.

195 éve, 1825-ben alakult a Pesti Nemzeti Vívó Intézet, amely a sportág első hivatalos egyesülete volt hazánkban. A gróf Keglevich István elnöklete és Friedrich Ferenc vívómester szakmai irányítása mellett létrejött klub célja a hazafias eszmék propagálása mellett a szegény sorsú magyar ifjak kiképzése volt, akik széles körben népszerűsíthették a vívás ügyét az országban.

Az egyik legősibb fegyvernemnek már a középkorban kialakult a maga párbajkultúrája, amely eleinte istenítéletként funkcionált, majd a lovagi tornák megjelenésével létrejött az ünnepélyesebb, nem halálos céllal űzött formája is. Magyarországon a török elleni végvári harcok idején vált népszerűvé a bajvívás, amely lehetőséget teremtett a katonák számára a dicsőségszerzésre és a nemesi cím elnyerésére. A korszak talán legkiválóbb bajvívója a kanizsai várkapitány, Thury György volt, aki élete során több mint 600 győztes párviadalt tudhatott magáénak. A karlócai és a pozsareváci békék a török korral együtt lezárták a bajvívás aranykorszakát is, a párbajokat pedig a 18. században hivatalosan betiltották.

Természetesen a közgondolkodásban ennek a tilalomnak nem tulajdonítottak nagy jelentőséget, s főként a nemesség részéről a becsületbeli kérdések kard általi eldöntésének formáját továbbra is megtartották. Azonban amíg hazánkban a 18. században is a nehezebb szablyák maradtak divatban, addig tőlünk nyugatabbra megjelentek a könnyű kialakítású vívófegyverek, amelyek lehetővé tették a lényegesen gyorsabb és könnyedebb vívóstílus kialakulását.

A fiatal gróf Széchenyi István és báró Wesselényi Miklós az 1820-as évek elején tett nyugat-európai körútjaik során megismerkedtek a vívás új irányzatával, amelyet szerettek volna Magyarországon is elterjeszteni egy saját iskola létrehozásával. Végül az iskola 1825-ben 87 alapító tag közreműködésével jött létre Pesti Nemzeti Vívó Intézet néven, amelynek első elnöke gróf Keglevich István lett. Az alapítók többségében a magyar főúri réteg köreiből származtak, a már fentebb említett ötletgazdák mellett olyan személyek, mint gróf Batthyány Lajos, gróf Andrássy György, gróf Esterházy Károly, gróf Károlyi István, vagy báró Perényi Lajos. Mindannyian felajánlottak 400 forintot az egylet pénzügyi alapjának megteremtéséhez. Céljuk az volt, hogy elsősorban szegényebb sorsú fiatalok számára adjanak lehetőséget az alapvetően költséges sportág megismerésére és elsajátítására, így az alapításkor meghatározták, hogy a felvételt nyert ifjaknak a következő 5 feltételnek kell megfelelniük:

• magyarországi születésű legyen
• ne legyen képes finanszírozni a saját taníttatását
• becsületes magaviseletű legyen
• ne legyen cseléd, vagy szolga státuszú
• ne legyen 12 évesnél fiatalabb

Az alapítók kiválasztottak 60 fiút, akiknek 3 éves képzés keretében lehetőségük volt a vívás legfontosabb elemeinek elsajátítására.

A 19. század első évtizedeiben három külföldi oktató határozta meg a pesti vívóéletet: a német Friedrich Ferenc, az olasz Clair Ignác és a francia Chappon Lajos. Keglevichék Friedrich vívó- és oktatóstílusát találták a számukra legszimpatikusabbnak, így őt tették meg az intézet első mesterének, de Clair és Chappon is dolgozott az egylet oktatójaként. A képzés kezdetben a Halzl-féle Magyar Király Szállóban zajlott, ami a mai Dorottya utca 2. alatt állt. Az évek során többször költöztek új helyszínre, így a Vigadó utca 4-6., a Kéményseprő utca 135., valamint a Zöldpiacon lévő Heinrich féle házban is edzettek, míg az 1838-as nagy árvíz idején mai Vörösmarty tér helyén, az akkori Játékszín téren álló Sebastiani-házban volt a vívótermük. Az intézet egyszerre működött sportegyesületként és társasági körként, amely 1830-tól már bálokat is tartott.

A Nemzeti Vívó Intézet az évek során a város legjelentősebb iskolájává nőtte ki magát, amely olyannyira népszerűvé vált, hogy Petőfi Sándor is vett órákat az egyletnél. Az intézetben zajló nevelő és képzőmunka hatására ráadásul sikerült több meghatározó egyéniséget is kinevelni a hazai vívósport számára. Friedrich Ferenc egyik legtehetségesebb felfedezettje Keresztessy József volt, akit 14 évesen megtett vívósegédjének. A fiatal tanítvány mintegy 10 éves képzés után, 1842-ben megszerezte a vívómesteri oklevelet, amelyet a korszak legjobb hazai mesterei (Friedrich Ferenc, Gaetano Biassini, Clar Ignác, Chappon Lajos és ifj. Friedrich Ferenc) írtak alá. Keresztessy József ezt követően 1848-ig az intézet vívómestereként tevékenykedett. Nevéhez fűződik a magyar vívóstílus kialakítása, amely a francia csuklózó vívás és az olasz, alkaros kardvívás ötvözéséből jött létre.

Az 1848-49-es szabadságharc alatt az egylet több tagja, így Keresztessy is bevonult katonának, aki Aulich Lajos és Klapka György egységeinél is szolgált. A forradalom leverése után a Pesti Nemzeti Vívó Intézetet a hatóságok betiltották, mivel a „rebellis magyarok” tűzfészkét látták benne, nem is teljesen alaptalanul. Szerencsére az intézet közel negyedszázados erőfeszítései nem vesztek kárba, mert Keresztessy József 1851-ben megnyitotta saját vívóiskoláját, ahol szándékos szimbolizmussal, 48 tanítvány bevonásával indult meg a képzés, majd pályafutása utolsó éveiben a gróf Esterházy Miksa által alapított Magyar Athletikai Club-ban oktatott.

A Pesti Nemzeti Vívó Intézetnek és Keresztessy Józsefnek a nevelőmunkája megteremtette azokat az alapokat, amelyre a magyar vívósport építhetett, s ezzel tevékenyen szerepet játszottak abban, hogy a legsikeresebb magyar olimpiai sportág ez idáig 87 érmet szerzett a nyári játékokon, ebből 37 aranyat, 23 ezüstöt és 27 bronzot.

Iváncsó Ádám