Az első „jeges” olimpiának már korábban is voltak előzményei. A skandináv országokban nagy hagyománya volt a különböző korcsolya- és sí versenyeknek: Svédországban 1901 óta rendezték meg az Északi Játékokat, valamint a Vasaloppet sífutást, Norvégiában pedig a Holmenkollen síversenyt. Így elsősorban az északi országok tiltakoztak a téli olimpia megrendezésére, féltve saját versenyeiket. Az ellenállás dacára a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1921-ben határozott a Nemzetközi Téli Sporthét megrendezésére.

Az eseményt 1924 január 25. és február 4. között rendezték meg a franciaországi Chamonix-ban, a Mount-Blanc közvetlen közelében.  Ezen a világversenyen 13 női és 245 férfi versenyző vett részt. A hivatalosan „téli nemzetközi sporthétnek” nevezett eseményt a nyáron megrendezett párizsi olimpia folytatásának tekintették és csak utólag minősítették olimpiává.

A 16 versenyző ország összesen 4 sportág (bob, jégkorongozás, korcsolyázás és síelés) 14 versenyszámában mérhette össze tudását. Érdekesség, hogy a műkorcsolyázás már az 1908. évi londoni olimpián is helyett kapott a nyári versenyszámok mellett.

A legnagyobb szenzáció a svájci bobcsapatot övezte, akik tombolán nyert fa bobbal indultak a versenyeken, a rossz minőségű kásás jég miatt mégis leelőzték a modern bobbal induló sporttársaikat.

Az első téli versenyen hazánk is képviseltette magát a síelés három versenyszámában. A négy férfi versenyzőnk közül Németh Ferenc végzett a legjobb helyen: 20. helyezést ért el az 50 kilométeres sífutásban. Déván István, aki korábban 1912-ben atlétikában indult a stockholmi olimpián, 200 méteren az előfutamig jutott. Ezúttal 18 kilométeres sífutásban és északi összetett síelésben indult. Utóbbi számban helyezetlen lett, de a 18 kilométeres sífutásban a 31. helyen végzett.

Szepes (Strauch) Béla és Háberl Aladár indult még északi összetett síelésben és 18 kilométeres sífutásban, de mindketten feladták a küzdelmet.

Érdekesség, hogy Szepes Béla is indult később nyári olimpián, 1928-ban ezüstérmet szerzett gerelyhajításban. Az amszterdami olimpiára a Nemzeti Sport tudósítójaként érkezett, naponta küldte a híreket és rajzolta karikatúráit.

A magyarok első téli olimpiáját „tanulmányútnak” nevezhetjük. A téli sportok űzésében Szepes Béla leírása szerint a norvégek voltak a legjobbak, akik földrajzi adottságaikat kihasználva már hosszú idők óta kitapasztalták a sízés csínját-bínját. A magyar csapat tapasztalatlanságát mutatja, hogy mielőtt Németh Ferenc nekiindult élete első 50 kilométeres távjának, hosszasan tanakodtak, hogy mi lenne a megfelelő ruházat. A könnyű mozgás érdekében ezért kissé hiányos öltözékben, éhesen vágott neki Németh a távnak. Ruházatát dolgozótársaitól kapta, ráadásul kölcsönléccel állt rajthoz. A hosszú táv miatt a szervezők 8-10 kilométerenként ellenőrző pontokat létesítettek, ahol naranccsal, banánnal és datolyával kínálták a versenyzőket. Németh elmondása szerint annyira éhes volt, hogy a kapott frissítőkön túl a többi versenyző által, az útközben eldobált gyümölcsöket is megette. Végül sikeresen célba ért, de teljesen átfagyott a zord, mínusz 17 fokos időben.

A magyar származású, de osztrák színekben versenyző Szabó Herma (akkori férje után: Hermine Planek Szabó) aranyérmet szerzett a műkorcsolyázók női versenyében. Herma édesapja magyar, édesanyja pedig ismert osztrák műkorcsolyázó volt páros versenyben. Bécsben született és ott is nőtt fel, magyarul már nem tanult meg. Öt világbajnoki címet szerzett egyéniben, kettőt pedig párosban Ludwig Wrede oldalán. Ő honosította meg elsőként a női műkorcsolyázásban az ugrásokat, melyeket könnyedén, elegánsan kivitelezett.

1923 december közepén olyan hírek terjengett, hogy a Magyar Atlétikai Club saját költségén 2 bobsleigh csapatot is indít az olimpián. A két öt fős csapat vezetői Déván István és Dr. Rácz Vilmos lettek volna. Az első hírek arról szólt, hogy a csapat tagjai a MAC és a HUNGÁRIA EE evezőseiből fog állni.

Némileg ellentmond a fentieknek, hogy Dr. Rácz Vilmos hirdetésben verbuvált bob csapatot a téli sporthétre, amelyre előre el is küldte a nevezését. A Nemzeti Sport hasábjain keresett vállalkozó szellemű társakat. Rácz megjelölte a várható költségeket, így feltehetően a MAC nem állta a magas számlát:

„Dr. Rácz. Vilmos bobcsapatot szervez, mint arról már beszámoltunk és ezzel kapcsolatban a következő felhívással fordult ennek a sportágnak a híveihez: „Felkérem mindazokat, akik Chamonix-ban, az olimpiádon, a bobsleigh-versenyen a vezetésem alatt induló 5-ös bobcsapatban (nevezés már elment;) saját költségükön részt akarnak venni, hogy nálam (IV., Váci-utca 40. I. 8. Telefon 195-61. és 140—29.), legkésőbb folyó hó 29-éig akár írásban, akár személyesen, vagy telefonon jelentkezzenek. A túra január 8-tól február 4-ig tart. Költség fejenként kb. 3 millió korona, amely összegben a vásárolandó bob árából egy versenyzőre eső rész is bentfoglaltatik.” Dr. Rácz Vilmos”

Valószínűleg a magas költségek miatt nem talált társakat Rácz. 1924. januárjában a Pesti Napló jelenti, hogy nem nevezte csapatát.  A Sporthírlap korábban arról számolt be, hogy szép számmal lennének ugyan jelentkezők, de Rácz doktor sportembereket keres csapatába.

Úgy tűnik, hogy a későbbiekben azért voltak sportsikerei, ugyanis 1929-ben a svábhegyi ródliversenyt megnyerte. Ekkor már számos ródliversenyt nyert külföldön (Semmering, Tátra) is. Így elmondhatjuk, hogy ugyan bobbal nem jutott ki világversenyre, de a szánkózásban nagyobb sikereket ért el.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1925-ben Prágában tartott kongresszusán határozott a téli olimpiák létrehozásáról.

Források:

A téli olimpiák története a kezdetektől napjainkig. sielok.hu

Dr. Keresztényi József: Olimpia fehérben. In: Magyarország. 9. évfolyam, 4, szám. 1972.01.23. 28. o.

Ivanics Tibor: Magyarországot képviselték az olimpiai játékokon (1924-1936). In: A Magyar Olimpiai Akadémia Évkönyve 2008. 210-225

Herzog Tamás: A téli olimpiák története. A nemzetek és a sportolók a havas-jeges játékokon. In: Élet és Tudomány. 2010/5. szám. 146-148. o.

Magyarok a téli olimpiai játékokon. Szerk. Ivanics Tibor. Magyar Olimpiai Bizottság. 1998.

Magyarok az Olimpiai Játékokon. 1896-2016. Magyar Olimpiai Bizottság. 2017.

Magyar sísport 1913-1933. Szerkesztette: Hensch Aladár. Budapest, 1933. Magyar Sí Szövetség

Takács Ferenc: A téli olimpiák története. I. In: Fejér megyei hírlap. 54. évfolyam, 16. szám. 1998. január 20. 11. o.

Manhercz Erika

Az 1924-es téli olimpiához kapcsolódó tárgyak a Sportmúzeum gyűjteményéből:

A Magyar Sí Szövetség téglalap alakú bronz plakettje, melyet Háberl Aladár kapott . Leltári száma 2013.104.1.

Készítette Berán Lajos

Holfeld Henrik (BBTE örökös elnöke) ezüst emlékplakett, melyet Háberl Aladár kapott. Leltári száma: 2013.122.

Készítette Berán Lajos

Bronz plakett, melyet Háberl Aladár kapott 1933-ban. Leltári száma: 2013.124

Az előlapon a BBTE Fadrusz János által készített Toldi-vándordíj motívuma, a farkasokkal küzdő Toldi alakja látható.

A könyv

Az 1897-ben napvilágot látott kiadvány a Sportmúzeum könyvtára Mező Ferenc Gyűjteményének darabja, a Lampel Róbert (Wodianer és Fiai) császári és királyi udvari könyvkereskedés eredeti kiadása. A 78 oldalas papír borítású kötetet 47 metszet illusztrálja.

A könyv két idézettel kezdődik, az egyik a Historia Norvegiae krónikából származik,[1] a másik egy Nansen-idézet.[2] E mottóként is felfogható idézetpár megadja a mű alaphangját: a történeti előzmények alapos tárgyalása, és a gyakorlati sízés minden jótékony hatásának felismerése, tudatosításának szándéka összhangban áll a két fő fejezet tematikájával.

A bevezetésnek a „Tájékoztató” címet adta a szerző, amelyben vázolja a sível való megismerkedésének hátterét, illetve rövid kitekintést nyújt a sízés terén a megelőző néhány év alatt Európa-szerte végbement előrehaladásról. Művét az alábbi szándékkal tette közzé:

„…igen időszerűnek és hézagpótlónak vélem mindazt összefoglalni és feldolgozni, a mit a lábszánkózás elsajátítóinak tudniok szükséges és saját tapasztalataim, tanulmányaim nyomán oly kézikönyvet adni kezükbe, mely őket nemcsak minden idevágó kérdésről tájékoztatja, hanem a mely arra is hivatva van, hogy ennek a testet-lelket izmosító férfias mulatságnak folyton és hamarosan több és több barátot szerezzen, hogy ott azután a hol a viszonyok engedik, sőt követelik, a lábszánkó átmenjen a közhasználatba is és legyen a téli közlekedésnek az a menedéke, melyet mindeddig sokan nehezen nélkülöztek.”

Az első részben („Ismertető rész”) a lábszánkózás keletkezéséről, fejlődéséről, illetve magáról az eszközről és fajtáiról olvashatunk, négy fejezetben. A gazdagon illusztrált fejezetek széleskörű ismeretanyagon alapulnak.

A második részben („Gyakorlati rész”), amely három fejezetből áll, a lábszánkózás módjáról, gyakorlati és sport értékéről ír, nem feledkezve el annak örömszerző, szórakoztató jellegéről, ami már feltétlenül a sportszerű tevékenység velejárója. Vagyis a szerző egy percig sem hagy kétséget afelől, hogy elsősorban sporttevékenységről és sporteszközről van szó. Stílusa olvasmányos.

Végül a függelék következik, amelyben gyakorlati segítséget, útmutatást ad azok számára, aki szívesen megismerkednének a sporttal; felsorolja azoknak az általa gondosan kiválasztott és megbízhatónak tartott budapesti és külföldi cégeknek a nevét, amelyektől megrendelhető, illetve megvásárolható a sportoláshoz szükséges felszerelés. A 19 megnevezettből 3 magyarországi, utóbbiak természetesen budapestiek, belvárosiak: Huzella M., valamint a Thonet testvérek (Váci utca), Zubek és Társai (Egyetem tér).

[1] „A lappok síma faléczeket, melyeket „aandrer-nek“ hívnak, kötnek talpuk alá s madárnál is sebesebben iramlanak a havon és hegyeken át.- Historia Norwegiae 1200.”

[2] „Semmi sem aczélosítja jobban az izmokat, semmi sem teszi hajlékonyabbá, ruganyosabbá a testet, semmi sem képesíthet nagyobb ügyességre, körültekintésre, semmi sem szilárdíthatja inkább akaratunkat és semmi sem teheti frissebbé lelkületünket, a lábszánkózásnál.- Dr. Nansen Fridtjof 1801.”

Hirdetés a Nemzeti Sport 1910. március 5-i számából

A szerző

Az apai részről köz-, anyai oldalról főnemesi származású[3] Chernelt gyermekkora óta vonzott a madarak világa, s már 17 évesen madártani cikket jelentetett meg a Vadász Lap című újságban. Apja kívánságára jogot hallgatott és végzett, majd a soproni közigazgatásban kezdett dolgozni. Egy évvel később azonban lemondott állásáról, hogy minden idejét és energiáját a madártannak szentelje.

Ekkor már két éve ismerte Herman Ottót, aki atyai jó barátja és példaképe volt, sokat dolgoztak együtt – egyebek mellett – a Herman Ottó által szervezett, tudományos céllal létrejövő madármegfigyelések során.

Chernel megszámlálhatatlan cikket és tanulmányt publikált. Az első tudományos igényű, magyar nyelvű madártani szakkönyv szerzője („Magyarország madarai – különös tekintettel gazdasági jelentőségökre” – 1899). A Madarak és Fák Napjának magyarországi hagyományát is ő teremtette meg: 1902-ben szervezte meg azt első alkalommal.

1891-es norvégiai útja során, amelyen feleségével Tromsø vidékén végeztek madártani megfigyeléseket, egy norvég postahajón megismerkedett a két évvel azelőtti Nansen-expedíció egyik résztvevőjével. A megismerkedés talán nem is a legjobb szó, hisz a derék Ole Ravna az expedíció révén szerzett pénzét leginkább pálinkára költötte, amelyet a hajón sem nélkülözött, így nemigen volt képes társalgásra. Épp ezért a kapitány – aki részletesen beszámolt a grönlandi expedícióról Chernelnek – testi épsége védelmében a fedélzeten a hajókorlátnak kötözte a lappot.

Chernelt elvarázsolta a történet, mely szerint Nansen és csapata sítalpakon tette meg a 45 napos felfedező utat. A Vasárnapi Újság 1893. évi 7. számában megjelent: A lábszánykózásról[4] című írásában – amely talán az első alapos, magyar nyelvű újságcikk a sí és a sízés fejlődéstörténetéről – így ír a hajón történt furcsa találkozásról:

„De bár eszmélete távol volt, puszta jelenléte is önkénytelenül a norvég «ski»-re irányította gondolataimat, mert tudni való, hogy épen Nansen egész expediczióját erre az eszközre alapította

[3] Festetich Mária grófnő

[4] A három évvel későbbi megjelent könyvben már mellőzte az ipszilon használatát

Chernelházi Chernel István ornitológus, természettudós

(1865. május 31. Kőszeg – 1922. február 21. Kőszeg)

Természetesen norvég útjáról Chernel már sítalpakkal tért vissza hazájába, és a sportszerű sízés egyik lelkes népszerűsítője lett[5]. Egyúttal érdeklődni kezdett a sport európai jelenléte felől; könyvében a Kelet-Európának nevezett terület a teljes kontinens nem skandináv részét jelöli

A sísport meghonosodása a mérsékelt égövi Európában

A norvég ski. Hogy is állunk ezzel? Könnyedén állíthatnánk, hogy a sí a norvégok számára ugyanazt jelenti, mint ami a futball az angoloknak, s hogy Norvégia (és Lappföld) a sísport bölcsője. Rögtön jönne az ellenvetés: a futball par excellence sportjáték, a sízés pedig eleinte elsősorban a mindennapi élet, a megélhetés eszköze, illetve harcászati műveletek segítője volt. S noha ez így igaz, mégis kitarthatunk e felületesnek tűnő összevetés mellett.

[5] 1893-ban, Utazás Norvégia végvidékére címmel megjelent művében Chernel már beszámolt a sízéssel való megismerkedéséről.

A havon való közlekedés megkönnyítésére az északi természeti népek körében évezredek óta számos kísérlet született az egész világon. A modern sílécek elődei többnyire fából, nyersbőrből, esetleg csontból és kötelekből célszerűen összeállított, a mai sílécekhez képest különféle formájú, leginkább tányér alakú hótalpak voltak. A lappoknak köszönhető a hóval érintkező felület keskenyebb, hosszúkás alakjának kialakítása, amely a könnyebb, gyorsabb mozgást segítette elő. Mindez pedig már a modern sporteszköz előképe.

Chernel saját illusztrációja a Vasárnapi Újság 1893. évi 7. lapszámában

Nansen korának egyik legjobb sífutója volt, kiváló sporteredményekkel büszkélkedhetett, és a sísport is látványos fejlődésen ment át Norvégiában, a XIX. században. Ott létesült a világ első síklubja, sí iskolája, s ott rendezték az első síversenyt is. Nem véletlen, hogy a norvégok az első pillanattól kezdve nemzeti sportjuknak tekintették a sízést.

Chernel azt tapasztalta, hogy a Nansen-expedíció hírére ugyan nem minden előzmény nélkül, de szinte robbanásszerűen kezdődött meg a modern értelemben vett sísport térhódítása Európában. Főként német és osztrák földön – köszönhetően nem kis mértékben annak, hogy Nansen grönlandi expedícióról szóló, 1890-ben megjelent úti beszámolóját azonnal lefordították. Chernelhez is az egyik német fordítás jutott el.

Hamarosan Európa-szerte egyesületek alakultak, versenyeket rendeztek, az első nemzetközi versenyt az ausztriai Mürzzuschlagban, ahol jelenleg is látogatható a világon ugyancsak elsőként létesült, téli sportokat bemutató múzeum.

Az Osztrák-Magyar Monarchia egyébként jóval megelőzte a mérsékelt égövi Európa összes többi nemzetét a sísportban, s ebben – közvetve – megint csak egy expedíció játszott szerepet: az eredetileg az északkeleti átjáró felkutatására osztrák-magyar finanszírozással létrejött északi sarki, ún. Payer-expedíció (1872 – 1874), évekkel Nansen grönlandi útját megelőzően.[6]

Közvetlenül pedig egy cseh származású osztrák síoktató, tanár és szakíró, Mathias Zdarsky, akit mindkét expedíció inspirált, ennek nyomán megalkotta az alpesi földrajzi és hóviszonyokhoz leginkább alkalmasnak tűnő, eleve rövidebb sítalpat, amely kötése – ezáltal technikája révén is – lényegesen eltér az északitól (Telemark, Christiania).

[6] Julius von Payer főhadnagy, az expedíció vezetője Bécsben később bemutatta az általuk használt sítalpakat.

Mathias Zdarsky

(1856. febr. 25. Kožichovice, Osztrák Császárság – 1940. jún. 20. St. Pölten, Ausztria)

Zdarsky ún. lilienfeldi kötése merev, ami szilárdan tartja a talpat, ellentétben a norvég kötéssel, ami csak a lábujjakat tartja, ezáltal irányváltoztatáskor a lábak oldalirányú kimozdítása is szükségszerűen megtörténhetett. Zdarsky azonban a síre fémplatnit helyezett, a cipőt pedig oldalról bőrszíjjal biztosította, megalapozva ezáltal a támasz elvén alapuló új, alpin-technikát. Ő maga még egy botot használt, Georg Bilgeri, az alpin technika továbbfejlesztője már kettőt.[7]

[7] Chernel könyvének borítóján az egybotos technika illusztrációja látható, de a második részben hosszan értekezik a bothasználat változatairól és jelentőségéről.

A szervezett sízés kezdetei Magyarországon

Noha a XIX. század második felében több, sokat ígérő egyéni kezdeményezés volt hazánkban,[8] a sísport aktív követőinek száma nem szaporodott számottevően, egészen a XX. század elejéig.

1894-1895-ben jöttek létre a szervezett sport első csírái a Trencsén megyei Illaván és Kolozsváron[9]. 1908. január 9-én pedig létrejött a Magyar Si Club, Budapesten.

Az első országos síversenyt a Magyar Turista Egyesület Egyetemi Osztálya rendezte a Dorog melletti Gete-hegyen, 1908. január 19-én.[10]

Az első fővárosi síversenyt a Normafánál, 1909. február 28-án rendezték a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület és a Magyar Si Club szervezésében.

Az első magyar – északi összetett[11] – bajnokságot 1911-ben bonyolították le, Tátraszéplakon. Ugyanabban az évben adták ki az első szabálykönyvet. Az első magyar bajnok Baján Artúr volt (1912).

A Magyar Sí Szövetség – 14 tagegyesülettel – 1913-ban alakult meg.

Lábszánkó, sikolya és társaik

Chernel lábszánkózásnak hívja művében a sízést, és kitart ezen elnevezés mellett annak ellenére, hogy nem sokkal a Vasárnapi Újságban megjelent cikke után ugyanott, Sándor Miklós tollából Lábszánykó vagy sikolya címmel (Vasárnapi Újság, 1893. évi 11. száma) megjelent egy reflexió. Szerzője arra utal, hogy a magyar népnyelvben régóta meghonosodott sikolya, sikolyázás szavak alkalmazása megfelelően értelmezi a tevékenységet, és magától értetődőbb lenne az erőltetettnek tűnő lábszán(y)kó kifejezésnél.

Chernel – könyvében – kiterjedt, kissé indulatos lábjegyzetet szentel a válasznak, amelyben egyebek mellett kifejti, hogy a sikolyázás nem egyértelműen sízést jelent.

A lábjegyzetet teljes terjedelmében idézzük:

„Ez okból nem használom a norvég ski magyarosítására a sikolya s a mozgásra a sikolyázás szókat. Mert a mai ski és a régi sikolya közt csak olyan különbség van, mint a számszerijj és a puska közt, bár lényegileg egy czélra szolgálnak s hasonlítanak egymáshoz. Sikolyázás és lábszánkózás is közel jár egymáshoz, de mégis nagy távolság választja el őket. Mikor a ski meghonosodott, sokat gondolkoztam annak magyarosításáról s egészen véletlenül tudtam meg, hogy környékbeli magyar községeink látva engem, azt mondták, hogy lábszánkóim vannak. Kaptam e néven, mert mindenesetre a legtalálóbb megjelölése e szerszámnak.[12] Előbb azt a német „Schneeschuh” fordításával hóczipő jelöltük meg, majd jött a hótalp, a mi elég jó a Schneereif-re; azután a hófutó, talpszán, korcsolyaszán, hókorcsolya. (Ez a svédek és finnek azon hosszú fakorcsolyáira illő név, melyeket keményre összefagyott hóban használnak.) Hogy a lábszánkó mindezeknél jobb, az kétségtelen, mert világosan reá mutat az eszköz milyenségére, használatára s arra is, mivel használjuk. El is terjedt ez a név hamarosan, csakis egy napilap kifogásolta azt mindjárt kezdetben s korcsolyaszánt ajánlotta lábszánkó helyett, mint a mely szóösszetétel szokatlan. No hát korcsolyaszán csak oly szokatlan, e mellett még kétértelmű, mert vonatkoztatható a korcsolyázásnál használt támlásszánokra. Vagy a zacskózsák jobb a lábzsáknál?!” (I. m. 11. oldal)

A lábszánkózás elnevezés olyannyira meghonosodott, hogy Czánt Hermann főhadnagy: Téli alpinizmus és katonai szolgálat a hegyvidéken című, 1909-ben megjelent könyve is ezt a kifejezést használja, csakúgy, mint Szivos Béla újságíró (Vasárnapi Újság) Nansen-expedícióról írt könyve: Nansen utazása lábszánkón Grönlandon keresztül (1911). De lábszánkózás elnevezéssel hivatkozik a sportágra – nagyjából Chernellel egy időben – Hangay Oktáv, akadémiai tanár, a kolozsvári egyetemi sportélet egyik megteremtője, a városi síklub megalapítója is.[13]

Itt kell elismerni azonban azt is, hogy – nagyjából egyidejűleg Chernellel – Jankó János is kiadott egy Nansen-könyvet ezzel a címmel: Grönlandon át hóczipőn.

Látható tehát, hogy az elnevezések a XIX. század végén és a XX. század első évtizedében elég vegyes képet mutatnak. Mindenképp elismerésre méltó, hogy magyarításban gondolkodtak, illetve képesek voltak élni a magyar népies nyelv páratlan kifejező ereje adta lehetőségekkel. Meg kell állapítani, hogy valóban leleményes újítások születtek a sporteszköz és a sportág megnevezésére. Ugyanakkor az eredeti – ski (szki)– elnevezés is használatos volt a korai sport és természettudományos publikációkban egyaránt.

Idővel végül „kompromisszumos” megoldás született. Miután a sportág rövid idő alatt – összességében – elképesztő fejlődésen ment át (technikai újítások, háttéripar, kereskedelem), a XX. század elejétől az elnevezések is változtak: a lábszánkó, sikolya és a többi lassan a feledés homályába veszett, hogy aztán a ski Európa-szerte ismert elnevezéséből – egy kézenfekvő egyszerűsítéssel félreérthetetlenné téve a megnevezni szándékozott sportágat – megszülessék az eredeti kiejtéshez legközelebb álló – sí – kifejezés.

Ennek történetét érdemes végigkísérni a Nemzeti Sport című lap néhány egymást követő számában.

A sísportról Serényi Jenő[14]: A szki-sport Magyarországon című, 1907. végi, 1908. eleji, Nemzeti Sportban megjelent cikksorozatáig nemigen volt rendszeres vagy érdemi híradás, legkevésbé magyar vonatkozásban. A lap Jégsport rovata főként a korcsolyázásról szólt. A Magyar Si Club megalakulását közvetlenül megelőzően azonban észrevehető változás kezdődött: megszaporodtak a síversenyekről, sízésről szóló írások és egyéb népszerűsítő cikkek, s attól kezdve, hogy a Nemzeti Sport 1908. január 18-i száma beszámolt a Magyar Si Club megalakulásáról, a sí téma komoly figyelmet kapott a lapban. Abban az időben – szerkesztőségi ajánlásra – történt javaslat a fonetikus sí elnevezésre a szki helyett. Érdekes, hogy Serényi – nagy valószínűséggel az egyesület közbeni megalakulására is tekintettel – alig egy hét elteltével megfogadja a tanácsot, és az ugyanabban a számban jegyzett cikkének már a következő címet adja: Si turám a Pilis hegységen át. S noha a január 25-én megjelent szám az újdonsült, ünnepelt műkorcsolyabajnok és leendő világbajnok[15] Kronberger Lili egész alakos fotóját közli, a Jégsport mellett – Hósport címen – immár külön rovat szerepel a lapban, amelyben a sízés is szerepet kap.

Mindez a gyors fejlődés azonban semmit sem von le Chernel és úttörő kötete érdemeiből, sőt! Sporttörténeti szempontból igazi csemegének számít a mű, különösen, ha arra gondolunk, hogy az első magyar nyelvű sí szakkönyv szerzője – egy személyben a lábszánkó kifejezés bevezetője és a sportág egyik első lelkes és nagy hatású hazai népszerűsítője – „főállásban” valójában korának egyik legnagyobb magyar természettudósa: híres ornitológus volt.

[8] Talán a leghíresebb a „nagy elsőink” között: dr. Zsigmondy Emil (1861 – 1885), a tragikusan fiatalon meghalt alpin hegymászó, aki remek túrasíelőnek számított. Neves követői között találjuk dr. Téry Ödönt, Bély Mihályt és Demény Károlyt is – ők még Norvégiából hozatták a léceket.

[9] A sporttörténetírás a Kolozsvári Ski Clubot tartja Magyarország első sí egyesületének.

[10] Chernel szerint – bár kijelentése vitatott, és könyvében ő maga sem állítja teljes bizonyossággal – az első, országos síversenyt az Achilles Sport Egyesület rendezte Szabadka és Újvidék között, 1896 februárjában. Ezen a versenyen kerékpárosok és lábszánkózók indultak. I. m. 72. oldal

[11] Az északi összetett verseny eredetileg futásból, ugrásból és ún. műversenyből állt. Utóbbi kötelező és szabadon választott elemekből épült föl. Az első síversenyek és bajnokságok nagyjából ebben a rendszerben zajlottak Magyarországon.

12 Chernel – noha a kifejezés bevezetését neki tulajdonítja a sporttörténetírás –, amint szerényen elhárítja ezt a dicsőséget.

[13] Feljegyzések szerint az 1890-es években már a kolozsvári ifjak is használták a lábszánkózás kifejezést.

[14] Serényi Jenő a Magyar Si Club egyik alapítója.

[15] A következő lapszám beszámol Kronberger Lili első világbajnoki győzelméről.

A levente intézményt persze sokan bírálták. A szociáldemokrata politikusok közül például Kéthly Anna hangsúlyozta a rendelet „munkásellensségét”. A képviselőnő nem vitatta a sport fontosságát, ellenben kiemelte, hogy előbb a munkásosztály megélhetőségi és szociális problémáit kéne orvosolni, mert jelen állapotban sem szabadidejük, sem megfelelő testi erejük nincsen meg a „kényszersport” űzéséhez. Kifogásolta továbbá, hogy az Országos Testnevelési Tanácsban egyetlen képviselője sincsen a munkásságnak, holott az országban számos munkásegyesület étezik, így létszámuk indokolná képviseletüket. A másik oldalról Dinich Ödön és Gömbös Gyula (a Magyar Országos Véderő Egylet képviseletében) fontosnak tartotta a törvény végrehajtását. Klebelsberg hangsúlyozta, hogy demokratizálni kell a sportot, ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy az új létesítmények fejlesztése olyan nagyszabású program, mely rengeteg tőkét igényel. 1922-1924 között pedig kevesebb támogatást is kapott a kultusztárca testnevelési célokra.
Az egyre növekvő sportolási igények, egyes sportágak szélesebb körben való elterjedése kapcsán új, korszerű létesítmények születtek: a Hajós Alfréd tervezte margitszigeti Sportuszoda, a szegedi uszoda, a tihanyi víztelep, vagy a városligeti Műjégpálya 1926-ban. Ez a létesítményei háttér pedig kedvezett a versenysportnak. A versenysport népszerűségét mutatja, hogy az 1924-es párizsi nyári olimpián a magyar sportolók több érmet nyertek, mint a kisantant (Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia) államai együttvéve, így létrejött a sportnemzet fogalma. Az 1928-as amszterdami olimpián született meg a magyar ökölvívó sport első aranyérme, melyet Kocsis Antal szerzett meg. Kocsis ezzel Európa-bajnoki címet is szerzett. Az ő példáján keresztül is láthatjuk, hogy milyen lökést adott a magyar sportnak a levente intézménye.

Az új létesítmények olyan világeseményeknek adtak otthont, mint például az 1926-os első úszó és vízilabda Európa-bajnokság, vagy az 1928-as kerékpáros pálya – és országúti világbajnokság, az 1929-es jégkorong és műkorcsolya Európa-bajnoksága, az 1934 –es torna világbajnokság és az 1935-ös Főiskolai világbajnokság.

A bethleni irányzat után az 1930-as években került előtérbe az olasz fasiszta sportmozgalom példája az állami vezetésben. Gömbös Gyula miniszterelnöksége alatt a sport, a levente intézmények egyre inkább a nemzeti nevelés alapkövévé váltak, innentől kezdve a politika tudatosan beavatkozott a sportéletbe és propaganda célokra használta.

Összességében a száz éve megalkotott testnevelési törvény megalapozta a mai magyar sportinfrastruktúrát, mely a mai napig kihat sportsikereinkre, valamint számos sportolónknak megteremtette a lehetőséget, hogy versenysportolóvá, olimpikonná váljon.

Forrás:
Barát Bence: A Sport mint honvédelem? A Nemzeti Sport Háborús propagandája a második világháború idején. In: Jel-Kép. Kommunikáció, Közvélemény, Média. 2019. 3. szám. 54-66. o.
Dorka Péter: Klebelsberg Kunó sportpolitikája. In: Új Pedagógiai Szemle. 2004. december. URL: https://epa.oszk.hu/00000/00035/00087/2004-12-mk-Dorka-Klebelsberg.html Utolsó elérés: 2021.12.18.
Dr. Szabó Lajos: A magyar ifjúság testi nevelésének története. A Sportmúzeum kincsei 5. Budapest, 2004.
Nemzeti Örökség Intézete – Karafiáth Jenő (gov.hu) Utolsó elérés: 2021.12.15.
Nemzeti Sport. 13. évfolyam, 91. szám. 2021.12.24
Romsics Ignác: Magyarország története a 20. században, Budapest, 2010.
Sporthirlap. 12. évfolyam, 102. szám. 1921.12.22.
Szikora Katalin: Az első magyar testnevelési (sport) törvény megszületésének körülményei. In: Hadtörténelmi Közlemények. 125. évfolyam, 2. szám. 2012. 531-541. o.
T. Kiss Tamás: A kulturális élet közteherviselésének klebelsbergi modellje. In: Kultúra és Közösség. IV. évfolyam, II. szám. 2013. 5-22. o.
Trianon 100. A trianoni békediktátum hatása a magyarság sportjára. Magyar Sporttudományi Füzetek. XIX. Kiadja a Magyar Sporttudományi Társaság. Budapest. 2020.
Várdai Levente: A levente – Egy emblematikus ifjúságnevelő szervezet a Horthy-korszakból. URL: https://ujkor.hu/content/levente Utolsó lekérés: 2021.12.16.
Zeidler Miklós: A Labdaháztól a Népstadionig. Sportélet Pesten és Budán a 18-20. században. Kalligram. Pozsony, 2012.

Manhercz Erika

Az ősi táblajátékot a 19. században kezdték szervezett keretek között űzni, a folyamat kiteljesedése azonban a 20. században ment végbe. Ennek egyik fontos állomása az 1926-ban, Budapesten tartott kongresszus volt, ahol a Nemzetközi Sakkszövetség (Fédération Internationale des Échecs, FIDE) első alkalommal próbálta ki élesben azt a lebonyolítási rendszert, amely máig a nemzetek közötti legfontosabb verseny, azaz a sakkolimpia alapja.

Az előzmények miatt két évvel korábbra kell visszatekintenünk. Akkor rendezték a párizsi olimpiát, és a francia sakkozók közössége megpróbálta elérni, hogy felvegyék a játékot a programba. Törekvésük azonban nem járt sikerrel, mert a sportág szellemi jellege, valamint az amatőr és profi versenyzők szétválasztásának megoldhatatlan kérdése nem tette azt lehetővé. Az egyik ötletgazda, Pierre Vincent azonban elhatározta, hogy a nyári játékok idejére nagyszabású nemzetközi versenyt, „sakkolimpiát” szerveznek, amely remekül egészítheti ki a hivatalos programot. Végül 18 ország 54 játékosa vett részt a tornán, amelyet az egyéni verseny szabályrendszere alapján bonyolítottak le, azaz nem volt megszabott létszáma az egyes országok csapatainak, és azonos nemzetbeliek egymással is játszottak.

Pierre Vincent, az első, nem hivatalos sakkolimpia egyik szervezője

A szervezők a torna végén országonként összesítették a játékosok eredményeit, és kihirdették a nemzetek közötti verseny eredményét, ami a csapatlétszámok különbségéből fakadóan nem adott korrekt helyezéseket. Ennek ellenére a dr. Vajda Árpád, Sterk Károly, Steiner Endre, Havasi Kornél összetételű magyar csapat elégedett lehetett, mert Csehszlovákia mögött a második helyen végeztek. Az egyéni pontszámokat tekintve a lett Hermanis Matisons végzett az élen, míg a magyarok közül Vajda Árpád teljesített a legjobban, aki a 4. helyen zárt. Az esemény azonban nem is a torna miatt számított igazán fontosnak, hanem azért, mert egyúttal 14 (egyes források szerint 15) ország részvételével megalapították a Nemzetközi Sakkszövetséget, amelynek első elnöke a holland dr. Alexander Rueb lett.

A Nemzetközi Sakkszövetség alapítói.
Az ülő sorban balról a negyedik Abonyi István, a Magyar Sakkszövetség képviselője, tőle jobbra dr. Alexander Rueb, a FIDE első elnöke

A világszervezet a következő év júliusában Zürich-ben ülésezett, de akkor versenyt nem tartottak. Azonban 1926-ban nagyszabású kongresszusra készültek Budapesten, amelyet több kategóriában meghirdetett torna szervezésével akartak kiegészíteni. A Magyar Sakkszövetség részéről Abonyi István elnök, és Fleissig István társelnök intézte a szervezési feladatokat. Az eseményt 1926. június 25-én nyitották meg a Gellért Szálló zenetermében. A FIDE fejlődése szempontjából fontos volt, hogy Svédország, Norvégia és Dánia szövetségei révén újabb országok csatlakoztak a nemzetközi szervezethez. Érdekesség, hogy a spanyolok nemzeti szövetségének megalakulásáig engedélyezték a katalánok önálló tagságát is. A kongresszuson több, kényes kérdés is felmerült, mint az amatőrizmus és profizmus fogalmainak nemzetközi érvényű meghatározása, az irodalmi, művészeti szerzői jog kodifikációja vagy a mesteri címek adományozásának ügye. Ezekben a kérdésekben végül nem tudtak döntésre jutni; elnapolták őket a következő gyűlésig.

A FIDE működési és illetékességi kérdéseinél izgalmasabb eseményt jelentettek a kongresszus idejére szervezett tornák. Június 26-tól július 15-ig négy kiírást bonyolítottak le. Okulva a két évvel korábbi hibákból, most már különválasztották az egyéni és a csapatversenyeket. Előbbiben külön férfi és női mester, valamint nyílt kategóriát hirdettek, utóbbiban pedig meghatározták, hogy országonként 6 főt lehet nevezni, közülük fordulónként 4 fő ülhet asztalhoz, s azonos országbeliek már nem mérkőzhetnek egymással. Ezek a szabályok máig a sakkolimpia csapatversenyeinek alapját képezik. A budapesti versenyt azonban mégsem ismeri el a FIDE hivatalos sakkolimpiának. Az előzetes nevezések alapján 6 ország jelezte részvételi szándékát (Ausztria, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Magyarország, Németország, és Románia), de az osztrákok és a csehszlovákok végül visszaléptek, így az induló létszám túl alacsonynak számított. Ezt a kiírást, ezáltal a második, nem hivatalos sakkolimpiát a Bakonyi Elek, Négyesy György, Steiner Endre, Sterk Károly, Vajda Árpád, Zinner Sándor összetételű magyar válogatott nyerte, megelőzve a 2. helyezett Jugoszláviát és a 3. helyen végző Romániát. Fontos megemlíteni, hogy utóbbi két nemzetben is szerepelt 2-2 magyar játékos. A jugoszlávoknál Asztalos Lajos, és György Imre, a románoknál Balogh János, és Bródy Miklós.

A férfi mesterversenyen 9 ország 16 versenyzője ült asztalhoz, és az 1. helyen holtverseny alakult ki az osztrák Ernst Grünfeld, és az olasz Mario Monticelli között. A magyarok közül a legjobb eredményt Takács Sándor érte el, aki az osztrák Hans Kmoch-hal, és a lengyel Akiba Rubinstennel holtversenyben a 2. helyen végzett.

Csoportkép a budapesti versenyek játékosairól és szervezőiről

Az eseményről készült filmhíradó: https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=8504

Nagy érdeklődést keltett a női mesterverseny, amely hazánkban – ezen a szinten – az első női tornának számított. Az eseményt 8 résztvevővel bonyolították le. A győztes az angol Edith Holloway lett, megelőzve a magyar származású, osztrák Harum Gizellát és és a zágrábi születésű, de szintén osztrák színekben versenyző Paula Wolf-Kalmart. Őket követte Faragó Klára, aki első hivatalos versenyén vett részt, és a következő években a nemzetközi mezőny egyik legjobb női játékosává vált. A kongresszus negyedik versenye a nyílt kategória volt, amelyben Zinner Sándor diadalmaskodott.

Faragó Klára, 1920 körül

Bár a csapatverseny szűkös létszáma miatt az első, hivatalos sakkolimpia színhelye nem lehetett Budapest, a magyaroknak végül nem volt oka panaszra. Egyrészt az 1926-ban tesztelt rendszer kiállta az idő próbáját, másrészt a következő évben, Londonban tartott első, hivatalos sakkolimpiát a Maróczy Géza, Nagy Géza, dr. Vajda Árpád, Havasi Kornél, Steiner Endre összetételű magyar válogatott nyerte, s egy év múlva, Hágában megvédték a címüket. Ha a későbbi magyar eredményeket nézzük, akkor a férfi mezőnyben kétszer a 3. helyen (1956, 1966), hétszer a 2. helyen (1930, 1937, 1970, 1972, 1980, 2002, 2014), és a már említetteken túl egyszer az 1. helyen (1978) végeztünk. A nők számára 1957 óta rendeznek sakkolimpiát, ezeken kétszer a 3. helyen (1972, 1982), ötször a 2. helyen (1969, 1978, 1980, 1986, 1994), és kétszer az 1. helyen (1988, 1990) zártunk. A sakk végül 1999-ben került a NOB által elismert olimpiai sportágak sorába, és 2000-ben, Sydneyben, mint bemutatósport szerepelt a nyári játékok programjában. Akkor Viswanathan Anand és Alexei Shirov játszott két bemutatópartit. A játék végül nem került be a következő olimpiák hivatalos programjába, így a FIDE azóta is külön szervezi a sakkolimpiát.

Iváncsó Ádám

Ma száz éve, 1921. november 23-án született Szűcs Sándor, tizenkilencszeres magyar válogatott labdarúgó. Szülővárosában, Szolnokon a hat elemi elvégzése után először polgári fiúiskolában tanult, majd a géplakatos szakmát sajátította el, a MÁV Járműjavítóban. Inasévei alatt lelkesen rúgta a bőrt társaival, szabadidejében; tagja volt a tanoda focicsapatának is, így fedezte fel Wéber Lajos, a helyi vállalat csapatának akkori edzője. A saját nevelésű védőjátékos alig tizenhét esztendősen lépett először pályára a magyar bajnokságban. Tehetségére korán felfigyeltek, idővel többszörös ifjúsági válogatott lett. 1941. március 23-án, egy Jugoszlávia elleni barátságos mérkőzésen, a felnőtt válogatottban is bemutatkozhatott. Stabil teljesítménye és kirobbanó formája az Újpesti Torna Egylet szakembereinek figyelmét is felkeltette. A MÁV az 1940/41-es szezonban negyedik, az 1941/42-es idényben harmadik helyen végzett a bajnokságban. A szolnoki csapat – Szűccsel a soraiban – 1941-ben érte el sikerei csúcsát, amikor Magyar Kupa győztes lett, elnyerte a legjobb magyar vidéki csapatnak járó trófeát, valamint a Magyar Vasutas Bajnokságban is élen végzett. Ebben az évben felröppent a pletyka arról, hogy az UTÉ-hez igazol, végül erre csak 1944-ben került sor, miután a világháborús események miatt a MÁV pályája használhatatlanná vált; a sportélet és a MÁV labdarúgó szakosztályának munkája fokozatosan ellehetetlenedett.

Címlapon a magyar válogatott tagjaként, az 1943. május 16-i genfi győzelem után

Újpesti éveiben, a lila-fehérek csapatának oszlopos tagjaként három magyar bajnokságot nyert, többek között Szusza Ferenccel és Zsengellér Gyulával játszott együtt. Válogatottbeli szereplését látva igazi „kullancsként” jellemezte a szakma, és Gallowits szövetségi kapitány. Középhátvédként ő testesítette meg az ideális védő eszményképét, aki mellett az ellenfél csatárainak kevés mozgástér adatott. Akár az Aranycsapat tagja is lehetett volna, de élete más fordulatot vett.

Az UTE 1949-ben (Szűcs a sorban balról a negyedik helyen)

1948 nyarán az UTE Hévízen edzőtáborozott, ahol az ekkor már nős, kétgyermekes labdarúgó megismerkedett a szintén házas, népszerű táncdalénekesnővel, Kovács Erzsivel, aki éppen zongorista férjével, Boros Lászlóval turnézott a Balatonnál. A sorsdöntő találkozásból szerelem lett, az énekesnő elhagyta férjét, és bár kapcsolatukat igyekeztek titokban tartani, románcuk mégis hamar kitudódott. Ebben az időben az Újpest már a Belügyminisztérium kötelékeiben, Budapesti Dózsa néven szerepelt a magyar első osztályban; játékosai hivatalosan is egy fegyveres rendvédelmi szerv alkalmazásában álltak. Amikor a klub vezetősége tudomást szerezett a kapcsolatról, felszólította a játékost a „szocialista erkölccsel összeegyeztethetetlen”, házasságon kívüli viszony azonnali befejezésére. Annak ellenére, hogy a Dózsában továbbra is alapembernek számított, 1948 októbere után már nem szerepelt a nemzeti tizenegyben, ami feltételezhetően összefüggött a magánéleti problémákkal. A szüntelen igazoltatások, az internálás fenyegető rémképe miatt a pár 1950 szilveszterén elhatározta, hogy disszidál. Olaszországba készültek, Szűcs az AC Milánhoz szeretett volna elszerződni, mivel az olasz együttes korábban már érdeklődött iránta.

Kovács Erzsi

A határátlépés megszervezésében Kovács József – mint utóbb kiderült –, beépített ÁVH ügynök volt a segítségükre. A menekülési kísérletet az embercsempész jelentette, így az államvédelmi hatóság tisztjei tudomást szerezhettek a terv minden apró részletéről. Végül 1951. március 6-án hajnalban, egy Vas megyei településen letartóztatták őket, és a velük utazó másik párt. Valószínű, hogy az újpesti egyesületben is volt besúgó, aki jelentette a Belügyminisztériumnak, hogy Szűcs búcsúzkodó hangvételű szavakat intézett a csapattársaihoz. A szökés számos egyéb mozzanata is arra enged következtetni, hogy a hatalom csak a lebuktatásra alkalmas pillanatra várt. Az előzetes megbeszélések ellenére csak egy nappal később indulhattak útnak, mert Kovács József arról tájékozatta a két párt, hogy az autó, amivel mentek volna, lerobbant. Feltehetően a hatóság csak a következő napra tudta megszervezni a rajtaütést. A későbbi tanúvallomásokból kiderül, hogy Szűcsék úgy hitték, a határnál vették őrizetbe őket, valójában Nagytilaj attól mintegy 60 km-re fekszik. Tovább árnyalja a képet, hogy „segítőjük” arra kérte a rendőr főhadnagyi rendfokozattal rendelkező labdarúgót, hogy vigye magával – az egyébként soha nem használt – szolgálati fegyverét. Ez pedig később olyan súlyosbító körülménynek számított, amely a legszigorúbb büntetést vonhatta maga után.

A magyar válogatott Torinóban, 1947. május 11-én (Szűcs balról a negyedik játékos)

A vizsgálatok során, immár Budapesten, mind a négyen tartották magukat ahhoz, hogy céljuk nem az ország elhagyása, hanem Kovács József illegális tevékenységének lebuktatása volt. Az énekesnő visszaemlékezése szerint a gyorsított eljárás alatt többször megkínozták őket, végül az asszony akkor tett beismerő vallomást, amikor meglátta Szűcs saját kézírásával lejegyzett üzenetét: „Mondjál el mindent, én is elmondtam mindent.”
A minden nyilvánosságot kizáró perben, amelynek során a vádlottak nem kommunikálhattak a védelmükre hivatalból kirendelt ügyvéddel, 1951. május 19-én hirdettek ítéletet. Míg az énekesnőt, és a másik párt több év börtönbüntetésre, Szűcs Sándort kötél általi halálra ítélték, mivel hazaárulás, fegyvercsempészés és csoportos szökés vádpontokban találták bűnösnek. A labdarúgó helyzetén egyértelműen rontott, hogy rendőrségi alkalmazottként kísérelte meg a tiltott határátlépést. Kovács Józsefet nem vonták felelősségre az ügyben betöltött szerepéért. Szűcs egészen a másodfokú, jogerős ítélet kihirdetéségig nem hitte el, hogy a kivégzést valóban végrehajtják, hiszen a korábbi években Lóránt Gyulát, Mészáros Józsefet, Kéry Károlyt és Egresi Bélát „csupán” internálták disszidálási kísérletükért. Amikor rájött, mekkora bajban van, sporttársainak üzent. Szusza Ferenc értesítette Puskás Ferencet és Bozsik Józsefet, a közbenjárás azonban későn érkezett: mire a játékosok bejutottak Farkas Mihály honvédelmi miniszterhez, Szűcs Sándor már halott volt. Farkas nem titkolta a két sportember előtt, hogy minden hasonló helyzetben ez a sors várhat arra, aki disszidálással próbálkozik.

Szűcsnek esélye sem volt a megmenekülésre, hiszen személyével a rendszer példát akart statuálni. Mivel a II. világháború után a magyarországi labdarúgásban megszüntették a profizmust, a játékosok – hivatalosan – csak civil foglalkozásukért kaphattak fizetést, továbbá az MLSZ 1947-től megtiltotta a válogatott keret tagjainak külföldre igazolását, így nagy számban „lógtak meg” ígéretes hazai labdarúgók egy-egy nyugat-európai profi szerződés reményében. A labdarúgó szövetségnek és a politikai vezetésnek egyaránt érdekében állt a folyamat megállítása, amelyhez kiváló alapot szolgáltatott a két híresség „közerkölcsöt sértő” életmódja, romantikus kapcsolata. Szűcs azért is lehetett megfelelő alanya egy ilyen eljárásnak, mert a vádpontok (a házasságtörés és a hazaárulás) még súlyosabbnak minősültek annak tükrében, hogy formálisan a rendvédelemnél szolgált. Az elrettentő akció elérte célját, hiszen az eseményeket követően, 1956-ig, egyetlen magyar válogatott labdarúgó sem próbálkozott szökéssel.

A Szűcs Sándorról készült karikatúra, Szepes Béla: Gólkirályok, labdaművészek.

A futballvilág hősei c. könyvében. Az, hogy Szűcs helyet kapott az 1957-ben

megjelent kiadványban, egyfajta „titkos” rehabilitálásként értelmezhető.

Bár a perrel kapcsolatos összes információt, és Szűcs halálát államtitokként kezelték, kivégzésének híre a labdarúgók körében ismert volt. A „Szűcs-per” dokumentumait, Szűcs Sándor sírjának pontos helyét a sportoló 1989-es rehabilitálásáig nem hozták nyilvánosságra. 1991-ben posztumusz alezredesi rangot adományoztak neki. Azóta Szolnokon labdarúgópályát, Újpesten iskolát neveztek el róla. A történetről 2005-ben dokumentumfilmet forgattak, 2013-ban pedig, Halálcsel címmel, drámát mutattak be az Újpest Színházban. Kovács Erzsi, fogsága idején, több alkalommal kapott álhíreket Szűcs állítólagos felbukkanásával kapcsolatban. 1954-ben, egy öngyilkossági kísérlet után szabadult a börtönből. Idővel folytatta énekesi pályáját, hazai sikerei után 14 évig szerepelt külföldön, immár engedéllyel. 1994 után számos díjjal ismerték el munkásságát. 2014-ben, 85 éves korában hunyt el Budapesten.

Csapó-Baranyi Réka

Felhasznált irodalom:

Glaub Krisztián: Sport és/vagy politika. Farkas Mihály és a Budapesti Honvéd labdarúgócsapata. In: Aetas. 30. (2015) 4. sz. 60.
Takács Tibor: Büntetőterület. Futball és hatalom a szocialista korszakban – Modern magyar történelem. Budapest, Jaffa, 2018.
A Szolnoki MÁV Sportegyesület jubileumi évkönyve. Szerk.: Varga Alexa – Varga Csaba. Szolnok, Szolnoki MÁV SE, 2010.
https://www.magyarfutball.hu/hu/szemelyek/adatlap/993/szucs_sandor (letöltés ideje: 2021.11.03.)
https://www.szoljon.hu/kozelet/helyi-kozelet/szucs-sztori-kivegeztek-hogy-puskasekat-megfelemlitsek-3299707/ (letöltés ideje: 2021.11.18.)
https://www.szoljon.hu/kozelet/helyi-kozelet/szucs-sztori-kivegeztek-hogy-puskasekat-megfelemlitsek-2-resz-3302638/ (letöltés ideje: 2021.11.18.)
https://nfi.hu/hu/film/miert-egy-tragikus-szerelem-tortenete (letöltés ideje: 2021.11.19.)