A Nemzetközi Olimpiai Bizottság az 1956-os nyári és téli játékok helyszíneiről az 1949-es római kongresszuson hoztak döntést. A nyári helyszín rendezéséért Melbourne, Buenos Aires, Mexikóváros, és Detroit jelentkezett. Végül egy szavazaton múlt, hogy nem Argentínába került az esemény. A voksolása eredménye: Melbourne 21 szavazat, Buenos Aires 20 szavazat, Mexikóváros 9 szavazat, Detroit 4 szavazat. A pályázó téli helyszínek Cortina d’Ampezzo, Montreal, Colorado Springs, és Lake Placid voltak. A döntés végül kifejezetten egyhangú lett. Cortina d’Ampezzo 31 szavazattal megkapta a rendezés jogát, Montreal 7, Colorado Spring 2, Lake Placid 1 szavazatot kapott.

Az Alpok Dolomitok nevű hegycsoportjában fekvő, akkoriban mintegy 6 ezer fős kisváros számára komoly vállalás volt egy ilyen szintű esemény megrendezése. A szervezők a Nemzetközi Olimpiai Bizottság felé sokáig azt kommunikálták, hogy az előkészületek a legnagyobb rendben zajlanak, de az Il Giornale d‘Italia című lap 1954 januárjában már jelezte, hogy komoly problémák merültek fel. A településen csupán 3500 fő elszállásolása megoldható az akkori állapotok szerint, pedig a versenyzők, a kísérők, és a versenyek lebonyolításához szükséges személyek miatt legalább 4 ezer fő elhelyezését kellett megoldani. Másik gondot a közlekedés jelentette, mivel a városba vezető egy sínpáros vasút akkora embermennyiség kiszolgálásához nem volt elegendő. A szervezők végül az olasz kormány segítségét kérték, amely a sportfogadásból származó adóbevételek átcsoportosításával oldotta meg a beruházás financiális hátterét.
A téli játékok előtt egy évvel egy nemzetközi síverseny rendeztek Cortina d’Ampezzo-ban, amelyet az olimpia főpróbájának szántak. A résztvevők véleménye szerint a rendezőség nem mindig állt a helyzet magaslatán, és több olyan hibát elkövetett, amelyeknek az olimpián nem szabadna majd előfordulnia. Legnagyobb problémát az jelentette, hogy az olaszoknak nem sikerült a pályákat megfelelően lezárnia, emellett a technikai berendezések sem működtek megbízhatóan. A korabeli beszámolók állításai szerint gyakran előfordult, hogy „civil” síelők keresztezték a versenyzőket a pályán, míg az egyetlen alpesi szám, a lesiklás negyedóra késéssel kezdődött, mert a rendezőség nem próbálta ki az időmérő berendezést a versenyszámot megelőzőn, és az elromlott szerkezet javítása csúsztatta a programot. Mindezeken túlmenően több panasz hangzott el amiatt is, hogy a sportolókat és a versenybírákat nem minden esetben tudták időben a versenyek színhelyére szállítani. A szervezők ígéretet tettek, hogy ezeket a hibákat a téli játékok idejére orvosolni fogják.

A játékok megnyitására végül 1956. január 26-án került sor. 32 ország vonult fel, köztük az a Szovjetunió, amely első alkalommal vett részt a téli olimpián. Érdekesség, hogy az NSZK és az NDK Egyesült Német Csapat néven közös színekben indította a versenyzőt. Hazánkat egy szombathelyi testvérpár, Nagy Marianna, és Nagy László képviselte, akik acélkék kabátban, és szürke sínadrágban vonultak fel. A megnyitóbeszédet Giovanni Gronchi, Olaszország akkori elnöke tartotta, míg a sportolók olimpiai esküjét Giuliana Minuzzo, az 1952-es téli játékok női lesiklásának bronzérmese mondta, aki a női versenyzők közül elsőként tehette ezt meg. Végül az olimpiai lángot Guido Caroli gyorskorcsolyázó gyújtotta meg.

A négy évvel korábbi, oslói eseményhez képest két versenyszámmal bővült a program. A 3×5 kilométeres női sífutóversennyel, és a 30 kilométeres férfi sífutással Mindkét számot szovjet javaslatra vették fél a programba. Összességében így 8 sportág 24 versenyszámában mérkőztek meg a sportolók. Az éremtáblázaton végül 7 arannyal, 3 ezüsttel, és 6 bronzzal a debütáló Szovjetunió végzett.

A második Ausztria, a harmadik Finnország lett. Magyarország a táblázat 12. helyén végzett, mert a Nagy Marianna–Nagy László műkorcsolyapáros remek szereplést bemutatva a négy évvel korábbi játékokhoz hasonlóan ismét a 3. helyen végzett. Az ő eredményük azért is fontos, mert a Regőczy Krisztina–Sallay András műkorcsolyapáros 1980-as szerepléséig, azaz 24 éven át ők számítottak az utolsó érmeseinknek a téli olimpiákon.

Bár hazánkat hivatalosan csak a Nagy-testvérek képviselték Cortina d’Ampezzo-ban, azonban román színekben két magyar nemzetiségű versenyző is rajthoz állt. Árvay Margit a sífutás 10 km-es számában indult, de végül kizárták a versenyből.

Hasonlóan járt Simon Julianna is, aki a 3×5 km-es női váltóban tagja lehetett, de végül ő is a kizárás sorsára jutott.

Az 1956-os téli játékokról a Filmhíradó az alábbi felvételt közölte a magyar nézőknek:

A II. világháború után rendezett téli olimpia volt az első, amelynek nem a nyári olimpiát rendező ország, ezúttal Anglia adott otthont. A helyszín azonban már ismerős volt a téli sportok szerelmeseinek, hiszen már 20 évvel korábban is itt rendezték meg a második téli olimpiát. A helyszín azonban így is nehézkesen megközelíthető volt, emiatt nem is szurkolt jelentősebb nézőközönség a helyszínen. Emiatt később „hotel-olimpiának” is nevezték az 1948-as versenyeket. Az olimpián 28 ország vett részt. Japánt és Németországot kizárták a versenyekből a háborúban betöltött szerepük miatt.

5 sportágban rendeztek versenyeket: bob, jégkorongozás, korcsolyázás, síelés és skeleton. A bemutatók között kapott helyet a katonai síjárőr és a téli öttusa. Utóbbi nem talált lelkes fogadtatásra. Magyarország ezúttal korcsolyázásban és síelésben képviseltette magaát 5 női és 17 férfi versenyzővel.
Páros műkorcsolyában a Kékessy Andrea – Király Ede páros megszerezte országunk első téli olimpiai ezüstérmét. Király Ede ezen túl egyéniben is jól szerepelt, az 5. helyen végzett.

Pályafutásuk sajnos rövid életük volt. 1949-ben, Miután Kékessy Andrea megszerezte diplomáját a Pázmány Péter Tudományegyetemen tanári szakon, Ausztriába szökött, majd Kanadában telepedett le. Egy évvel később korcsolyapartnere, Király Ede is Kanadába disszidált.
Páros számban itt mutatkozott be először a Nagy testvérpár: Marianna és László. Különösen szép emeléseikkel már itt nagy sikert arattak, végül a 7. helyen végeztek.
Gyorskorcsolyázásban is magyar rekord született: Pajor Kornél 4. lett az 1000 méteres küzdelemben. A verseny után így nyilatkozott:

„Végre elégedett vagyok magammal. Most végre a hajrára is maradt erőm, s kifutottam magamat. Azért is örülök ennek a helyezésnek, mert otthon sokan azt mondták, mi, gyorskorcsolyázók csak üdülni jöttünk ki. Hát sikerült „összeüdülnöm” egy negyedik helyet.”

Pajor kezdetben tornász volt, a gimnáziumi Műjégpálya látogatásoknak köszönhetően került a jégre:

„Itt kezdődött minden… A fasori református gimnáziumba jártam, a tornaórákon kijöttünk a jégre, mígnem egyszer egymagam is lejöttem ide. Csodálatos volt látni, ahogyan a versenyzők száguldottak. Bár én tornász voltam, az edzők javasolták, próbáljam ki a gyorskorcsolyázást. Még ma is azt vallom, és erre tanítottam később a versenyzőimet is Svédországban, hogy a torna minden sportág alapja. Csak ebben lehet megtanulni, miként lehet valaki ura a saját testének. Ott ragadtam a korisok között, be­leszerettem a sportágba. Gyorsan belejöttem, igaz, most már bevallhatom, nem szerettem a versenyzést. Magát a sportot imádtam és imádom, csak saját magamért izzadtam. Azért, hogy minél jobb teljesítményre ösztönözzem magam.”

Pajor az olimpia után 1949-ben az Európa-bajnokságon összetettben bronzérmes lett, majd a világbajnokságon megszerezte Magyarország első gyorskorcsolya aranyérmét. A világverseny után nem tért haza, Svédországban telepedett le. 1951-52-ben svéd színekben versenyzett.

Manhercz Erika

Válogatás a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum gyűjteményéből

Rotter Emília Herendi porcelán „Korcsolyázók” szobra, melyet Király Ede készítetett a legidősebb műkorcsolyázó párosoknak 1986-ban. A szobor eredetijét Gády Lajos tervezte 1940-ben egy új sportszobor sorozat részeként, melyet a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Sportdíj kiállításán mutattak be a Nemzeti Szalonban. A szobor mintájául a Szekrényessy testvérpár szolgált. Rotter Emília mellett Galló Lucy és Balázs Zoltán kapott az utángyártott Herendi szoborból.

Forrás:

A fehér olimpiák. In: Természetjárás – Turista Magazin. 22. évfolyam, 2. szám. 1976.02.01. 12-13. o.
Herzog Tamás: A téli olimpiák története. A nemzetek és a sportolók a havas-jeges játékokon. In: Élet és Tudomány. 2010/5. szám. 146-148. o.
Horváth István: Fejezetek a téli olimpiák történetéből. In: Képes Sport. 23. évfolyam, 2. szám. 1976.01.13. 18-19. o.
Ivanics Tibor: Magyarországot képviselték az olimpiai játékokon (1924-1936). In: A Magyar Olimpiai Akadémia Évkönyve 2008.
Képes Világ. 5. évfolyam, 8. szám. 1949.02.20. 12. o.
Kertész István: Téli olimpiák. In: História. 2005. 10. szám. 28-29. o.
Magyarok az Olimpiai Játékokon. 1896-2016. Magyar Olimpiai Bizottság. 2017.
Nemzeti Sport. 114. évfolyam, 243. szám. 2016.09.05. II. A Nemzeti Sport retrómelléklete.

1952-ben a skandináv országok rendezték az olimpiákat. A nyári játékoknak a finn Helsinki adott otthont, míg a téli versenyek helyszíne a norvég főváros, Oslo lett. Most fordult elő először, hogy egy ország fővárosa kapta meg a rendezési jogot. Ezúttal már a korábban eltiltott Németország is részt vehetett a versenyeken.
Az olimpiai lángot is az országban gyújtották meg, Morgedahl-ban, amit a modern sísport bölcsőjének tekintettek. A láng 270 kilométeres stafétafutással jutott el a fővárosba. Az olimpiát a norvég király, VII. Hakon nyitotta meg. Egyes versenyszámok, így az alpesi sí számokat a Nore-hegységben rendezték, 120 kilométerre a fővárostól. A versenyeket nehezítette, hogy ebben az évben szokatlan volt az időjárás, kivételesen alig esett a hó, ellenben jég borított mindent.
Versenyeket 4 sportágban rendeztek: bob, jégkorongozás, korcsolyázás és síelés. Új versenyszámok is bemutatkoztak, mint a női- és férfi óriás műlesiklás és a női 10 kilométeres sífutás.
Érdekesség, hogy felmerült egy olyan javaslat, hogy teremsportokkal bővítsék a téli olimpiákat (birkózás, kosárlabda, ökölvívás és súlyemelés). A gondolatot dr. Mező Ferenc is szorgalmazta. A javaslatot azzal indokolták, hogy ezekben a sportágakban többnyire télen zajlanak a legfontosabb mérkőzések, jellegűk miatt pedig nem befolyásolja őket az időjárás. A felvetés végül nem valósult meg.
Magyarország ezúttal korcsolyázásban és síelésben indult 4 női és 8 férfi versenyzővel. Legeredményesebbnek ezúttal is műkorcsolyázóink bizonyultak. A Nagy Marianna – Nagy László páros technikailag gazdag kűrjével bronzérmet szerzett. Lendületes előadásukra már 4 évvel korábban is sokan felfigyeltek. Párosuk rakta le a modern orosz jégtánc alapjait, Jurek Eszterrel a Szovjetunióba is kiküldték őket korcsolyát oktatni.

Az élsporttól való visszavonulás után Nagy Marianna 1966-ig a Jégrevű vezető szólistája volt. Olyan előadásokban szerepelt, mint a Téli rege, vagy a Napfény a jégen. Jégkirálynő címmel még filmet is forgattak életéről. A magyar Jégrevűről számos felvétel lapul múzeumunk gyűjteményébe, mely valamelyest visszaadja a magyar Jégrevű hőskorát.

Nagy László orvosként és edzőként is tevékenykedett visszavonulása után. Egyik leghíresebb tanítványa Almássy Zsuzsanna, világbajnoki bronzérmet és Európa-bajnoki ezüstérmet szerzett műkorcsolyázó volt.
A műkorcsolya versenyen nagy reménnyel indult Jurek Eszter is, de sajnos elrontotta második gyakorlatát, ezért az utolsó helyre esett vissza. Pár nappal később gyakorlatával javított helyzetén, végül a 23. helyen végzett. Jurek Eszter a későbbiekben szintén a Jégrevű tagjaként tevékenykedett. A társulat tagjai közé tartozott Czakó György is, aki az olimpián 12. helyen végzett egyéniben.

A gyorskorcsolyázók közül Lőrincz Ferenc szerepelt a legjobban, a 10. helyen ért célba az 1500 méteres versenyen. 2:23.7 másodperces eredményével megdöntötte egyéni csúcsát, ráadásul számos esélyesebbnek tartott finn, norvég és amerikai indulót is maga mögé parancsolt.
Merényi József gyorskorcsolyázónk szintén egyéni csúcsot futott és a 17. helyen ért célba a 10 000 méteres versenyen.
A síelők között kiemelendő Kővári Károlyné Szendrődi Ildikó, aki műlesiklásban (30. hely), lesiklásban (32. hely) és óriás-műlesiklásban (37. hely) is célba ért. Alpesi sízésben összesen 102 magyar bajnoki címet szerzett, hazai pályán nem akadt ellenfele.

Manhercz Erika

Forrás:
A fehér olimpiák. In: Természetjárás – Turista Magazin. 22. évfolyam, 2. szám. 1976.02.01. 12-13. o.
Herzog Tamás: A téli olimpiák története. A nemzetek és a sportolók a havas-jeges játékokon. In: Élet és Tudomány. 2010/5. szám. 146-148. o.
Horváth István: Fejezetek a téli olimpiák történetéből. In: Képes Sport. 23. évfolyam, 2. szám. 1976.01.13. 18-19. o.
Ivanics Tibor: Magyarországot képviselték az olimpiai játékokon (1924-1936). In: A Magyar Olimpiai Akadémia Évkönyve 2008.
Képes Világ. 5. évfolyam, 8. szám. 1949.02.20. 12. o.
Kertész István: Téli olimpiák. In: História. 2005. 10. szám. 28-29. o.
Népsport. 8. évfolyam, 33. szám. 1952.02.15. 1. o.
Népsport. 8. évfolyam, 35. szám. 1952.02.18. 1. o.
Népsport. 8. évfolyam, 36. szám.1952.02.19. 1. o.
Népsport. 8. évfolyam, 37. szám. 1952.02.21. 1. o.
http://hunskate.hu/hirek/mukorcsolya/bajnokaink-jurek-eszter
Utolsó elérés: 2021.12.03.

A téli olimpiát újra a kontinensen rendezték meg, a bajorországi Garmisch-Partenkirchenben, 28 ország részvételével. Négy sportág: bob, jégkorongozás, korcsolyázás és síelésben rendeztek versenyeket. A világverseny az „első síbotránnyal” indult, ugyanis a Nemzetközi Olimpiai Bizottság úgy döntött, hogy az amatőrizmus jegyében kizárta a síoktatókat a versenyből, amely leginkább az osztrák és svájci indulókat érintette. A síelésen belül új versenyszámok mutatkoztak be: alpesi sí összetett versenye és a 4 x 10 kilométeres sífutás.

A német olimpián szerezte meg a norvég Sonia Henie harmadik olimpiai aranyérmét. Ezután le is zárta sportolói pályafutását, Hollywoodba költözött színészi karrier reményében. Az olimpia legeredményesebb versenyzője szintén norvég lett: Ivar Ballagrud gyorskorcsolyázó 3 arany- és egy ezüstérmet szerzett.

Magyarországot ezúttal három sportágban 3 női és 22 férfi sportoló képviselte. Legeredményesebbnek most is Rotter Emília – dr. Szollás László műkorcsolyázó páros bizonyult, akik ismételten bronzérmet szereztek.

Rotter Emília így emlékezett vissza az olimpiára:

„Az 1936. évi olimpiára nagy önbizalommal mentünk, hiszen az előző három évben világbajnokságot, 1934-ben pedig még Európa-bajnokságot is nyertünk. Annak ellenére, hogy alig volt gyenge páros az indulók között, reméltük, hogy győzni fogunk. Tudtuk, ha hibátlanul versenyzünk, akkor olimpiai bajnokok leszünk. Gyakorlatunk nehéz, tartalmas volt, de kevés lendülettel hajtottuk végre. Itt-ott egy-egy hiba is becsúszott. A forgóugrásnál Laci letette a lábát, a híres egykezes halálforgásunk sem sikerült tökéletesen. Talán közrejátszott az is, hogy tizedikként indultunk, és a pálya rossz állapota megnehezítette kűrünk hibátlan végrehajtását.

Olimpiai bajnok az ötödikként indult német Maxi Herber — Ernst Baier páros, második az osztrák Pausin testvérpár lett, és mi újra a harmadik helyen végeztünk. Mindkét olimpia előtt azt gondoltuk, hogy érmeink fényesebbek lesznek.”

Páros műkorcsolyában a Szekrényessy testvérpár: Piroska és Attila a negyedik helyen végzett.

Korcsolyázásban indult: Botond Éva (15. hely), Pataky Dénes (9. hely) és Tardonfalvy (Terták) Elemér (8. hely).

Síelésben indult: Balatoni Levente (feladta), Csík Imre (30. hely alpesi összetett síelés), Kővári Károly (27. alpesi összetett síelés) és Szalay László (19. alpesi összetett síelés).

Jégkorongcsapatunk a 7. helyen zárta a versenyeket a középdöntőben.

A döntőt mindenki nagy meglepetésére Nagy-Britannia nyerte, szemben a favorit Kanadával. A kanadaiaknak azonban nem feltétlen kellett búsulniuk, ugyanis az angol csapat játékosainak döntő része kanadai származású volt. Két versenyzőt el is tiltottak a versenyzéstől, mert ugyan Angliában születtek, de Kanadában éltek, ráadásul a kanadai szövetség bevonta versenyzési jogukat.

Manhercz Erika

Válogatás a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum gyűjteményéből

Rotter Emília acél korcsolyája élvédővel.

Forrás:

A fehér olimpiák. In: Természetjárás – Turista Magazin. 22. évfolyam, 2. szám. 1976.02.01. 12-13. o.

Esti Kurir. 14. évfolyam, 38. szám. 1936.02.15. 8. o.

Esti Kurir. 14. évfolyam, 33. szám. 1936.02.09. 12. o.

Herzog Tamás: A téli olimpiák története. A nemzetek és a sportolók a havas-jeges játékokon. In: Élet és Tudomány. 2010/5. szám. 146-148. o.

Horváth István: Fejezetek a téli olimpiák történetéből. In: Képes Sport. 23. évfolyam, 2. szám. 1976.01.13. 18-19. o.

Ivanics Tibor: Magyarországot képviselték az olimpiai játékokon (1924-1936). In: A Magyar Olimpiai Akadémia Évkönyve 2008.

Kertész István: Téli olimpiák. In: História. 2005. 10. szám. 28-29. o.

Magyarok az Olimpiai Játékokon. 1896-2016. Magyar Olimpiai Bizottság. 2017.

Az Amerikai Egyesült Államokban, New York állam északi részén, az Adirondack-hegységben megrendezett első tengerentúli téli olimpia Lake Placid-ban kapott helyett. A nagy távolság miatt csak 17 ország vett részt a játékokon, ahol ezúttal az amerikai és kanadai versenyzők voltak létszámfölényben.

Ezúttal 4 sportág (bob, jégkorongozás, korcsolyázás és síelés) 14 versenyszámában mérhették össze tudásukat a résztvevők. Ezen túl curling és kutyás szánok futásában rendeztek bemutatókat is.

A gyorskorcsolya versenyeken itt indították el egyszerre a sportolókat (korábban párban indultak), ezzel emelve a küzdelem látványosságát. Az újítás sokaknak nem tetszett, hiszen a gyorsaságon túl a verseny agresszív lett, megjelent a nem túl sportszerű kikönyöklés. A többszörös olimpiai bajnok finn klasszis, Clas Thunberg emiatt vissza is lépett a versenyzéstől.

A síugrás helyszíne is veszélyesebb lett, a pálya meredek volt és a végén tó várta a versenyzőket. Így aki nem tudott kellően lelassulni, az úszással fejezte be az ugrását.

Az amerikai négyes bobcsapat nyert el az aranyérmet. Egyik tagjuk, Eddie Eagen az 1920-as antwerpeni nyári olimpián szintén olimpiai aranyérmet nyert boxolásban. Eddie Eagen ezzel mindmáig az egyetlen sportoló, aki mind téli, mind nyári olimpián aranyérmet tudott nyerni.

Rotter Emília így emlékezett az olimpiára:

„Az 1931. évi magyar bajnokság és a berlini világbajnokság első helyének megszerzése után a közvélemény jogosan várta el tőlünk, hogy az 1932. évi olimpiát is megnyerjük. Anyagi okok miatt sokáig bizonytalan volt az olimpián való részvételünk. Végül társadalmi gyűjtéssel és bemutatókkal összejött a pénz.

Több mint két héttel az olimpia megnyitása előtt indultunk az Amerikai Egyesült Államokba, Lake Placidba, a III. Téli Olimpiai Játékok színhelyére. Liverpoolig vonattal, majd onnan január 21-én a Duchess of York nevű hajóval utaztunk tovább. Mielőtt a nyílt tengerre kiértünk volna, még kétszer kikötöttünk, így egy teljes napot veszítettünk.

A tulajdonképpeni indulás 22-én, déli egy órakor volt Glasgow külső kikötőjéből, szép, napsütéses időben. A harmadik napon azonban a tenger egyre nyugtalanabb lett, és mi egyre rosszabbul éreztük magunkat. A negyedik nap kitört a vihar. Dr. Minnich Jenő, a küldöttségünk vezetője mindnyájunkat ágyba parancsolt. Az egész napot a kabinunkban töltöttük, és nem tudtunk enni semmit. Rettenetes vihar dühöngött az óceánon, a legkomolyabb tengeri betegségben szenvedtünk valamennyien. Különösen Orgonista Olgát és párját, Szalay Sándort, valamint engem viselt meg a háborgó tenger. Társam, Szollás Laci aránylag jól megúszta ezt a napot.

Másnap a hullámok megszelídültek, és a hatodik napon, 26-án már újra jó idő volt. A hajóút hetedik, utolsó napján a kapitány bolondestét rendezett, ami azt jelentette, hogy a rendezvényen mindenkinek valamilyen jelmezbe kellett öltöznie. Nekünk nem nagy kedvünk volt rész venni ezen, mivel a hajóút nagyon megviselt bennünket. A nyolcadik napon teljesen leromlott kondícióban érkeztünk Amerikába, Halifaxba. Alighogy befutott a hajónk, sürgönyt hoztak számunkra, amelyben az amerikai magyarság köszöntött bennünket megérkezésünk alkalmából. Halifaxból vonaton utaztunk Lake Placidba.

A New York állam északi részén lévő település az első pillantásra kellemes benyomást keltett bennünk. Megérkezésünk után, hosszas keresés után megfelelő lakást találtunk, amely egészen közel volt a műkorcsolyázó-versenyek színhelyéhez, a Jégpalotához. Az olimpia szervezői a megnyitóünnepség előtt néhány nappal egy hatalmas luxusklubban ismerkedési estélyt rendeztek a résztvevőknek. Sokan voltak, de mi nem nagyon ismerkedtünk, siettünk haza. A versenyig nem is mentünk sehová, csak gya­koroltunk a jégpályán. Az edzések után pedig nagyokat sétáltunk.

A megnyitó közeledtével egyre több aláírást kértek tőlünk, és adtunk is noteszekbe, kis papírdarabkákra. Ez a népszerűség egyrészt azért volt, mert a páros műkorcsolyázás az érdeklődés középpontjában állt, másrészt nagy esélyesként indultunk ebben a küzdelemben. De nem egyedüli favoritként, ugyanis az 1928. évi olimpiai bajnok francia Joly – Brune páros friss Európa-bajnoki címmel érkezett Lake Placidba. Úgy gondoltuk, a hazai légkörben versenyző amerikai Loughran – Badger páros, valamint a kanadai Wilson testvérpár – amelynek férfi tagja az egyéni versenyben a 4. helyen végezve mutatta be felkészültségét – egyenrangú ellenfelei lehetnek mindkét párosunknak.

A versenyen Lake Placid közönsége nagy szeretettel fogadott és a legjobbaknak kijáró tapssal jutalmazott bennünket. Sajnos ez, meg a kitűnő gyakorlatunk kevésnek bizonyult. A francia páros hatalmas lendülete és az amerikaiak hazai környezete elegendő volt ahhoz, hogy megelőzzenek bennünket. A pontozóbírók véleménye az volt, hogy kűrünk sok akrobatikus elemet tartalmazott. Mivel versenyünk az olimpia utolsó napján volt, másnap már utaztunk Montrealba, a világbajnokság helyszínére.”

Rotter Emília kezdetben egyéniben műkorcsolyázott, majd áttért a páros számra. Első partnere Szabó Gyula volt, majd 1929-től versenyzett dr. Szollás Lászlóval, akivel 1931-1936 között megszakítás nélkül országos bajnokok lettek. Párosuk négy évvel később is bronzérmet szerzett a Németországban megrendezett téli olimpián.

Forrás:

A fehér olimpiák. In: Természetjárás – Turista Magazin. 22. évfolyam, 2. szám. 1976.02.01. 12-13. o.

Herzog Tamás: A téli olimpiák története. A nemzetek és a sportolók a havas-jeges játékokon. In: Élet és Tudomány. 2010/5. szám. 146-148. o.

Horváth István: Fejezetek a téli olimpiák történetéből. In: Képes Sport. 23. évfolyam, 2. szám. 1976.01.13. 18-19. o.

Ivanics Tibor: Magyarországot képviselték az olimpiai játékokon (1924-1936). In: A Magyar Olimpiai Akadémia Évkönyve 2008.

Kertész István: Téli olimpiák. In: História. 2005. 10. szám. 28-29. o.

Magyarok az Olimpiai Játékokon. 1896-2016. Magyar Olimpiai Bizottság. 2017.

Rózsaligeti László: Magyar Olimpiai Lexikon 1896-2012. Ötkarikás érmeseink, Budapest, 2012. 303. o.

Az első, utólag téli olimpiának minősített Chamonix-ban megrendezett versenyek hatalmas közönségsikert arattak. Így 1925-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság úgy döntött, hogy ezentúl a téli olimpiai játékokat is megrendezik a nyári olimpiák évében, és hivatalosan is I. Téli Olimpiának ismerték el a korábbi francia sport heteket Ekkor még a téli olimpiát a nyári versenyek kiegészítőjeként tekintették. Így kezdetben egy ország rendezte mind a nyári, mind a téli versenyeket. Kivételt ez alól rögtön az 1928-as téli olimpia jelentett. A nyári versenyeket Hollandia bonyolította le, ahol azonban az időjárás nem adott lehetőséget a téli versenyek megrendezésére. Így 1928-ban a svájci St. Moritz adott otthont a téli olimpiának.

Most már a szervező ország, valamint a versenyzők is tudatosan tudtak készülni az olimpiára. Ezúttal öt sportág (bob, jégkorongozás, korcsolyázás, síelés és skeleton) 13 versenyszámában indult 25 ország összesen 464 versenyzője. Összességében a férfi versenyzők voltak túlsúlyban, hiszen csupán 26 női versenyző vett részt az eseményen.

Az olimpia legnagyobb szenzációja a 15 éves norvég Sonja Henie volt, aki a magyar származású Szabó Hermát legyőzve lett olimpiai bajnok műkorcsolyában

A szervezettek körülmények ellenére az időjárást azonban senki sem tudta befolyásolni. A szokatlanul enyhe tél minden versenyszámban megnehezítette a sportolók dolgát. A felolvadt jég és a kásás hó szokatlan körülményeket teremtett.

Magyarország ezúttal három sportágban képviseltette magát: Eötvös Zoltán gyorskorcsolyában, Szepes (Strauch) Gyula síelésben indult, valamint jégkorongcsapatunk is debütált.

A jégkorongozók a jéglabdához voltak szokva, amely lényegesen eltért a jégkorongtól, leginkább a gyeplabdához hasonlítható. A jéglabdázás 1899-ben honosodott meg hazánkban, de az első nyilvános mérkőzést csak 1907-ben tartották meg. A legjobb csapatok között tartották számon a Budapesti Korcsolyázó Egylet csapatát, amely sorozatos sikert aratott osztrák, cseh és német klubcsapatok felett is.

Érdekesség, hogy a csapat átlagéletkora is viszonylag magas, 30 feletti volt. A játékosok sajnos a selejtezők során kiestek a küzdelemből.

A 18 kilométeres sífutásban Szepes (Strauch) Gyula képviselte hazánkat, aki a második hivatalos téli olimpián első zászlóvivőnk lett, hiszen a korábbi játékokon a rendező ország képviselői vitték a zászlókat. Gyula testvére, Szepes Béla is kiutazott a versenyre, de az edzésen nagyon csúnyán esett, megrándult a karja, feje és hasa is sérült, így a versenyen már nem tudott indulni. Szepes az olimpia alatt a Nemzeti Sportnak is tudósított, valamint rajzolta jellegzetes karikatúráit az eseményekről. Az edzésen történt sorozatos, köztük az olimpiai címvédő, Tullin Thams bukása arra késztette a szervezőket, hogy megrövidítsék a nekifutó pályát. Így csökkentek ugyan a bukások, viszont az ugrások is rövidebbek lettek.

A sífutás körülményei is borzalmasak voltak, Szepes Gyula 10 kilométernél adta fel a versenyt az eleve nehéz terepen, az olvadó hóban.

Legeredményesebb versenyzőnk Eötvös Zoltán volt, aki három versenyszámban is indult. 10. helyen végzett az 1500 méteres gyorskorcsolya távon, leelőzve számos skandináv riválisát. Az 500 méteres távon 19. lett, míg 5000 méteren a 20. helyen ért célba. Eredménye azért is figyelemre méltó, mert a versenyeket meglehetősen rossz jégen rendezték: a reggeli csípős fagyok ellenére napközben olvadásnak indult a jég, a hibákat számos zászló jelezte. Egyes versenyeket el is kellett halasztani a szokatlanul enyhe idő miatt.

Eötvös is korának klasszikus sportolója volt, mindenféle sportot űzött, amire éppen lehetősége volt: tavasszal futott, nyáron evezett és úszott, ősszel vadászott és vívott, télen pedig korcsolyázott. 16 éves korától rendszeresen sportolt, amiről testedzési naplót is vezetett.

Forrás:

Jégkorongozás. In: A magyar sport kézikönyve. Szerk.: Sass Tibor – László István – Antal Zoltán. Budapest. 1960. 145-147. o.

Herzog Tamás: A téli olimpiák története. A nemzetek és a sportolók a havas-jeges játékokon. In: Élet és Tudomány. 2010/5. szám. 146-148. o.

Ivanics Tibor: Magyarországot képviselték az olimpiai játékokon (1924-1936). In: A Magyar Olimpiai Akadémia Évkönyve 2008.

Kertész István: Téli olimpiák. In: História. 2005. 10. szám. 28-29. o.

Magyarok az Olimpiai Játékokon. 1896-2016. Magyar Olimpiai Bizottság. 2017.

Magyar sísport 1913-1933. Szerkesztette: Hensch Aladár. Budapest, 1933. Magyar Sí Szövetség

Nemzeti Sport. 20. évfolyam, 32. szám. 1928.02.15. 1. o.

Nemzeti Sport. 20. évfolyam, 33. szám. 1928.02.17. 7. o.

Nemzeti Sport. 20. évfolyam, 34. szám. 1928.02.19. 7. o.

Pesti Hírlap. 50. évfolyam, 37. szám. 1928. 02.15. 20. o.

Színházi Élet. 1927. 5. szám. 85. o.