A 13-ik téli olimpiát egy olyan helyszínen tartották, ahol ötkarikás játékokat már korábban is rendeztek. A New York állam északi részén található kisváros a téli sportok fontos központja volt. Ezt bizonyítja, hogy 1932-ben az Egyesült Államokban rendezett téli játékok közül az elsőt is itt tartották meg. 1980-ban, a svájci St. Moritz és az ausztriai Innsbruck után harmadikként Lake Placid újrázni tudott, mivel egyedüli pályázó maradt. A helyszínválasztást azonban rengeteg bonyodalom kísérte. Avery Brundage az Olimpiai Bizottság elnöke 1972-ben felvetette, hogy a téli ötkarikás játékokat csökkenő népszerűségük miatt meg kellene szüntetni. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság ezt szerencsére fontolóra sem vette, mert az 1980-as és 1984-es téli játékok helyszíneinek bemutató kampánya már javában folyt.

Lake Placidnak azonban először hazai pályán kellett nyernie. A téli játékok megrendezésére New York Állam kisvárosa először 1932-ben pályázott, itt sikerrel járt, de 1948 és 1956 között zsinórban háromszor buktak el, míg 1968-ban sem járt sikerrel. Az 1976-os játékok rendezését a coloradói Denver városa nyerte meg, a helyi népszavazás viszont a téli olimpia megrendezését nem támogatta, így a Nemzetközi Olimpiai Bizottság újabb szavazást tartott, ahol az új amerikai helyszínt Lake Placid vállalta magára. A játékok házigazdájának NOB azonban az ausztriai Innsbruck városát jelölte ki. Az 1980-as téli olimpiai megrendezésére Lake Placid, története során immár hetedszer, újra pályázatot nyújtott be. Az Egyesült Államok Olimpiai Bizottsága az 1976-os események tükrében, természetesen támogatta Lake Placidot.

A denveri esetből tanulva azonban a helyi népszavazást a pályázat hivatalos benyújtása előtt tartottak, amit a lakosság három negyede támogatott, majd az amerikai törvényhozás alsóháza, a Kongresszus is megszavazta. Lake Placidnak a hazai előzmények után nemzetközi vetélytársaival szemben már szerencséje volt. A New York állambeli kisvárossal szemben a kanadai Vancouver–Garibaldi közös pályázata, valamit a finnországi Lahti és a franciaországi Chamonix indult. Lahti még a kiválasztási procedúra elején visszalépet, a kanadai pályázat pedig a Denverihez hasonló helyi népszavazáson bukott meg.
Az 1970-es és 1980-as évtized fordulóján a hidegháború új csúcspontja vette kezdetét, amely során az Egyesült Államok és a Szovjetunió újra egymásnak feszült. Nem csoda, hogy a korabeli magyar és nemzetközi sajtó Los Angeles és Moszkva 1980-as harcától volt hangos, míg az egyedüliként maradt lake placidi pályázatot csak marginálisan említette. Végül 1974. október 4-én, Moszkva és Los Angeles csatája mellett, az is eldőlt, ami már egyértelmű volt: a 13. téli olimpiai játékokat Lake Placid rendezheti meg.

Az 1980-as téli játékokon hat sportág (biatlon, bob, jégkorongozás, korcsolyázás, síelés és szánkózás) 38 számát bonyolították le. A Népsport ezt így foglalta össze: „A Lake Placidban február 13-án kezdődő és 24-ig tartó olimpiára 38 ország nevezett, de Dánia már visszalépett versenyzői elégtelen felkészültsége miatt. A téli játékok története során most lehet a legtöbb – 114 – éremhez jutni. 1976-hoz, Innsbruckhoz képest eggyel, a biatlonisták 10 km-es versenyével 38-ra nőtt az olimpiai bajnokságok száma.” Magyar részről ezúttal két versenyző utazott el, ők egy számban indultak, viszont abban éremesélyesnek számítottak: „A magyar éremesélyesek ezúttal is korcsolyázók: Regőczy Krisztina és Sallay András február 15-én lép jégre, szabadkorcsolyázásukra és az eredményhirdetésre február 19-én, magyar idő szerint hajnali 2 órakor kerül sor.” Regőczy és Sallay a hozzájuk fűzött várakozásokat beváltotta, ugyanis a magyar jégtáncpáros a bírók pontozása után 12 indulóból a második helyen végzett, így szereplésük, 1948 után a magyar téli olimpiák történetének második ezüst, 1956 után első érmét hozta.

Regőczy és Sallay eredményéről a hazai sajtó mellett az Egyesült Államok helyi magyar lapja, az Amerikai Magyar Népszava is beszámolt: „Csodálatos és osztatlan sikert arató szabadgyakorlatot mutatott be a Sallay-Regőczy jégtáncpáros. A kiválóan megválasztott zenére, mozdulataik tökéletes egybehangoltságával a jégtánc magasiskoláját produkálták. A ritkán láthatóan szép gyakorlatot nemcsak a közönség, de a bírók is nagyra értékelték. A szabad gyakorlatok bemutatása során a Sallay-Regőczy kettős kapta a legmagasabb pontszámot. Gyakorlatukat egyedül a szovjet bíró értékelte a legalacsonyabbnak számító 5.7-es pontszámmal. S könnyen lehet, hogy ezen múlott. A kötelező gyakorlatok után vezető szovjet párost sajnos még így sem sikerült behozni. A pontszámok összességében mindössze egyetlen ponttal maradtak alul, s így kénytelenek voltak megelégedni az olimpiai ezüstéremmel.” A magyar páros aranyérem esélyeit a közönség és a nemzetközi sajtó felháborodása ellenére a szovjet bíró fúrta meg. Erre David Walleschinsky a „Téli olimpiák komplett krónikája című művében így emlékezett meg: „A kilenc pontozóból négyen hozták ki elsőnek a szovjet párt, négyen a magyart. A kilencedik bíró, Brenda Long nem vállalta el a döntés ódiumát, mindkét kettőst az első helyre tette.” Ez azt jelentette, hogy a helyezési számok összege döntötte el az aranyérem sorsát. A szovjet pontozó, Igor Kabanov a magyar párost a harmadik helyre sorolta, így az oroszoknak 13, a magyar párosnak 14 helyezésre lett, így utóbbi nyerhette meg az aranyérmet (ebben a számban ugyanis az alacsonyabb pontszám az előnyösebb). Ettől függetlenül ez nagy eredménynek számított, főleg hogy a páros olimpiai pályafutását ezzel be is fejezte: „Kétségkívül ez is szép teljesítmény, amire mi magyarok nagyon is büszkék lehetünk, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a Sallay-Regőczy páros alkotta a teljes magyar olimpiai csapatot. Ami sajnálatos, hogy – tudomásunk szerint – a fiatal és nagyon tehetséges jégtáncpáros ezzel be is fejezte pályafutását. Az Olimpia után visszavonulnak. Igazán nagy kár.”

Az 1980-as téli olimpia jégkorongtornája külön érdekesség volt. A megmérettetésen 12 csapat indult, de a korban még csak amatőrök szerepelhettek, így a házigazda Egyesült Államok profi NHL játékosai nélkül állt ki. A csoportból Svédországgal együtt így is ők jutottak tovább, megelőzve Csehszlovákiát, Romániát, az NSZK-t és Norvégiát. A román jégkorong válogatottban székely játékosok is szerepeltek, mint Antal Előd, Antal István vagy Gál Sándor. A román csapat harmadik helyéhez sokat tettek, hiszen Gál a norvégok ellen betalált, míg hármuk összesen nyolc gólpasszt osztott ki. A másik csoportban a Szovjetunió minden mérkőzését megnyerte, mögötte Finnország jutott tovább, míg Kanada, Lengyelország, Hollandia és Japán kiestek. Az első fordulóban a lengyel csapat a finneket meglepetésre 5-4-re megverte, de a továbbjutást utóbbinak végül sikerült kiharcolnia.

A végső négyes a döntő csoportba az egymással játszott eredményeit mindenki magával vitte, míg a másik hatosból érkező továbbjutókkal körmérkőzéseket rendeztek. A szovjet válogatott toronymagas esélyes volt, és 1964 óta minden tornát megnyert. A zsinórban aratott ötödik győzelem azonban elmaradt, ugyanis a főleg egyetemi amatőrökből álló amerikai válogatott 4-3-ra diadalmaskodni tudott. Az csapatok az első harmadban 2-2-re álltak, míg a második játékrészben a szovjetek 1-0-ra nyertek. Az amerikaiak azonban az utolsó harmadban Marc Johnson és Michael Eruzione találatával fordítani tudtak, így a mérkőzés során először a vezetést is megszereztek, amit már nem engedtek ki a kezükből. A másik mérkőzésen Finnország és Svédország döntetlent játszott, ami azt jelentette, hogy ha az amerikaiak az utolsó fordulóban a finnekkel szemben győzni tudnak, az olimpiai cím biztosan az övék lesz. A finnek két harmad után 2-1-re vezettek, de az utolsó játékrészben megint jött az amerikai fordítás és olimpiai aranyérmüket három gólt gurítva biztossá tették. A Szovjetunió Svédország ellen a másik mérkőzésen hiába aratott 9-2-es fölényes győzelmet, az olimpiai bajnoki cím az amerikaiaké lett. Az 1980-as Egyesült Államok és Szovjetunió csapata között vívott mérkőzést az amerikai sporttörténelembe „csoda a jégen” névvel vonult be, amiből 2004-ben ugyanilyen címmel játékfilm is készült.

A 13. téli olimpiai játékok éremtáblázatának élén, 10 elsőséggel Szovjetunió végzett, míg a legtöbb érmet, szám szerint 23-at, a Német Demokratikus Köztársaság szerzett. A házigazda Egyesült Államok a két szocialista ország mögött harmadikként végzett, míg a játékokat Magyarország Japánnal együtt a 15. pozícióban zárta. Az olimpia legeredményesebbje az amerikai gyorskorcsolyázó Eric Heiden egymaga 5 aranyérmet gyűjtött, mögötte a szovjet sífutó Nyikolaj Zimjatov 3-at szerzett. Külön érdekesség még, hogy hó hiány miatt lesiklóversenyeket mesterséges úton előállított havon első ízben rendeztek. Liechtenstein, mint legkisebb ország itt nyerte első olimpiai aranyérmét.

Magyar résztvevők és eredményeik:

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1970. május 12-én, Amszterdamban tartotta a 69. ülésszakát, ahol az 1976-os játékok helyszíneiről is döntöttek. A nyári olimpia megrendezéséért Moszkva, Los Angeles, és Montreal jelentkezett. Az első körben Moszkva 28, Montreal 25, Los Angeles pedig 17 szavazatot kapott. A vetélkedő szuperhatalmak mellett a döntnökök Montealban egy ideális kompromisszumot láttak, így a második körben Montreal 41 szavazatot szerezve megelőzte a 28 voksot kapó Moszkvát. A téli helyszín rendezési jogáért Denver, Sion, Tampere, valamint Vancouver és Garibaldi közösen jelentkeztek. Az első körből a kanadai pályázók kiestek, a másodikban finn város vérzett el, így a harmadik körben Denver és Sion maradt versenyben. Végül az amerikai város 39, a svájci 30 szavazatot kapott. Denver elsősorban azzal nyerte el a döntnökök többségének támogatását, hogy náluk a létesítmények túlnyomó többsége már rendelkezésre áll, így nincs szükség olyan szintű pénzszórásra, mint amilyeneket az előző 4 rendező tett.

A NOB-al szemben azonban a város, és Colorado állam polgárait nem sikerült meggyőzniük a szervezőknek, s emiatt egy egyre jobban fokozódó lakossági ellenállás alakult ki. 1972 januárjában egy 25 ezer aláírást tartalmazó petíciót juttattak el a NOB-nak, amelyben a rendezési jog elvételét kérték. Ezek a hírek tovább mélyítették a téli olimpiai mozgalom körül kialakult válságot. Az abban az évben leköszönő NOB elnök, Avery Brundage, az 1972 februárjában, Sapporo-ban tartott játékok befejezését követően a téli olimpia 1976-al való megszüntetését szorgalmazta. A megrögzötten idealista vezető az amatőrizmus eszméjének fokozatos eltűnése miatt aggódott, ami valós jelenségnek számított, azonban ezt valamiért kifejezetten a téli olimpia kapcsán, és csak a nyugati versenyzőkkel szemben fájlalta. Az akkor már 85. életévében járó elnöknek végül nem sikerült elérnie a téli olimpiai mozgalom felszámolását, de a Denver körüli problémák a következő hónapokban egyre jobban éleződtek. A polgároknak sikerült elérniük, hogy népszavazást tartsanak az olimpia kérdéséről, amely 1972. november 7-én zajlott le. Colorado állam lakosai végül elutasították a téli játékok megrendezését, így a szervezőbizottság 1972. november 15-én hivatalosan is jelezte a visszalépését.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság elkezdte felvenni a kapcsolatot azokkal a helyszínekkel, amelyek vállalták volna a beugró szerepét. Felmerült a kanadai Whistler, és a svájci Sion is, de mindkét helyszín elutasította a lehetőséget. A NOB 1973 január 15-ig adott határidőt a póthelyszínek jelentkezésére. Innsbruck mellett Salt Lake City, Chamonix és Tampere jelezte a szándékát. Végül az amerikaiak pénzügyi háttér hiányában visszaléptek, míg Tampere az idő rövidsége híján nem tudta vállalni, hogy időre elkészülnek a létesítmények. Innsbruck és Chamonix maradt a két lehetséges befutó, ahol mind az infrastruktúra, mind a szükséges költségvetés rendelkezésre áll. Végül az osztrák lobbi erősebbnek bizonyult, így 1964 után ismét ők adhattak otthont a téli játékoknak.

Az esemény 1976. február 4-én vette kezdetét. A megnyitóbeszédet Rudolf Kirchschläger, az ország elnöke tartotta. A sportolók fogadalmát Werner Delle Karth, világbajnoki ezüst-, és bronzérmes bobos mondta, míg a lángot két osztrák olimpiai bajnok, Christl Haas síelő, és Josef Feistmantl szánkós gyújtotta meg. Az eseményen 37 ország versenyzője vett részt, akik 6 sportág 37 versenyszámában mérték össze a képességeiket. Az 1972-es müncheni olimpián történt tragédia miatt a játékok lebonyolításának egyik, ha nem a legfontosabb szempontja a résztvevők biztonságának szavatolása volt. A rendőrök, a katonák, és a szögesdróttal megerősített kerítések elvették azt a klasszikus olimpiai hangulatot, amelyet a versenyzők, és a nézők is vártak.

Magyarországot az előző eseményeken megszokotthoz képest egy kisebb, 3 főből álló küldöttség képviselte. Vajda László műkorcsolyázó, a kötelező program után a 10. helyen állt, azonban betegsége miatt vissza kellett lépnie a verseny további részétől. A Regőczy Krisztina–Sallay András műkorcsolya páros ekkor szerepelt először a téli játékokon, és remek teljesítményt nyújtva a pontszerző 5. helyen végzett.

A román jégkorong válogatottban több csíki játékos is pályára lépett, név szerint: Antal Előd, Gál Sándor, és Varga Dezső. A csapat végül több bravúros teljesítménynek is köszönhetően a 7. helyen zárt.

Az éremtáblázaton a Szovjetunió végzett az élen, második helyen az NDK, harmadikként az Egyesült Államok zárt.

A Filmhíradó az alábbi összeállítást készítette a magyar nézők számára az 1976-os téli olimpiai játékokról:

Iváncsó Ádám

1966 áprilisában, Rómában tartották a Nemzetközi Olimpiai Bizottság kongresszusát, amely az 1972-es olimpiák helyszíneiről volt hivatott dönteni. A nyári játékok megrendezéséért München, Madrid, Montreal, és Detroit pályázott. A kétkörös döntés első részében München 29, Madrid 16, Montreal 6, Detroit 6 szavazatot kapott. Az amerikai város nem jutott be a második körbe, ahol München 31, Madrid 16, Montreal 13 szavazatot szerzett, így a bajor város nyerte el a rendezés jogát. A téli játékokra Sapporo, Banff és Calgary közösen, valamint Lahti, és Salt Lake City nyújtotta be a pályázatát. Végül Sapporo 32, Banff és Calgary 16, Lahti 7, Salt Lake City pedig szintén 7 szavazatot kapott.

Sapporo lett a téli olimpiák történetének első ázsiai helyszíne, amely eredetileg az 1940-es téli olimpia házigazdája lett volna, de a rendezés jogáról az 1937-ben kirobbanó második japán–kínai háború miatt lemondtak a szervezők, majd a helyére beugró Garmisch-Partenkirchen végül a második világháború miatt nem tudta megrendezni az eseményt. Abban, hogy Sapporo végül ismét megkapta a rendezési jogot komolyan közrejátszott, hogy Tokió nagyszerű házigazdája volt az 1968-as nyári olimpiának. A korábbi téli helyszínekhez képest az 1 milliós lakosú Sapporo egy igazi metropolisnak számított. Az ország északi részén, Hokkaido szigetén elhelyezkedő város a télisportok Mekkájának számít Japánban.

A Japán kormány az esemény zavartalan lebonyolítása érdekében komoly infrastrukturális fejlesztéseket hajtott végre. Az ország legnagyobb szigetének, Honsúnak, és Hokkaidónak a kikötőit bővítették, modernizálták, nagyobb befogadóképességű komphajókat állítottak forgalomba, emellett az úthálózatot is szélesítették, valamint Sapporoban új szállodákat építettek.

A jégsport számainak lebonyolítására külön gyorskorcsolyapályát, műkorcsolya-stadiont, és két jégkorongcsarnokot építettek. A síugráshoz egy négy ugrósáncból álló létesítményt építettek fel, amelyet az ismert német mérnök, Heine Klopfer tervezett. 1971 szeptemberére készült el az utolsó olimpiai létesítmény is. Ekkor adták át a Makomanai park közelében levő olimpiai falut. Innen valamennyi versenyhelyszín könnyen megközelíthető volt, valamint metrónak köszönhetően a belvárost is 15 perc alatt elérhették a résztvevők. Az olimpiai falu területe 16 hektár lett. A 23 ötemeletes és a 2 tizenegy emeletes épületben összesen 820 különböző helyiséget alakítottak ki. Ezek adtak szállást a 2300 versenyzőnek, a sportvezetőknek és a rendezőknek.

A nemzetközi télisportélet figyelmét azonban sokkal inkább a kirobbanó botrányok terelték el. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke, Avery Brundage az amatőrizmus eszméjének megszállott védelmezője volt, aki 1970 végén a következő nyilatkozatával támadta meg az egyéni szponzori szerződésekkel rendelkező síelőket: „A Nemzetközi Olimpiai Bizottság irodáját elárasztják a levelek. A levelek írói tudni óhajtják, vajon azok a síelők, akiknek a nevét és fényképét napról napra látni lehet a különböző sígyárak hirdetésein, részt vehetnek-e a téli olimpián, vagy sem. […] A sísport elüzletiesedése valóban elkeserítő. Mindenkit, még a legcinikusabb újságírót is megdöbbentette az üzleti szellemnek az a foka, amelyet Val Gardenában, az alpesi sízők világbajnokságán tapasztalhattak. A mellékelt listán felsorolt nevek viselői semmiképpen sem tekinthetők többé amatőrnek és így Sapporóban sem állhatnak rajthoz”. A mandátumáról 1972-ben leköszönő elnök egyik utolsó támadásaként valóban szerette volna elérni, hogy a listán szereplő versenyzőket eltiltsák az olimpián való részvételtől, de ez végül csak az osztrák Kari Schranz esetében valósult meg.

A nyugati versenyzők, az akkor már 83 éves NOB elnök szavaira jogosan vágtak vissza azzal, hogy kettős mércét alkalmaz, mivel a keleti blokk országainak „amatőrjeivel” szemben közel sem lépett fel ilyen eréllyel. Ez különösen a jégkorongozók között szült állandó feszültséget, hiszen az Észak-amerikai profi ligában, az NHL-ben játszó amerikai és kanadai játékosok számára továbbra is tiltott volt a téli olimpián való szereplés, míg a szovjetek gond nélkül beválogathatták a CSKA, a Spartak, vagy a Dynamo Moszkva játékosait, mivel ők a NOB szabályai alapján amatőrnek minősültek. A valós erőviszonyok ilyen jellegű manipulálása miatt Kanada végül úgy döntött, hogy tiltakozásképpen nem küldi ki a jégkorongozóit az 1972-es olimpiára.

A XI. téli olimpiai játékok megnyitására végül 1972. február 3-án került sor. A megnyitóbeszédet Hirohito császár tartotta, a sportolók esküjét Keiichi Suzuki, világbajnoki ezüstérmes gyorskorcsolyázó mondta el, míg a lángot, rendhagyó módon, egy 16 éves középiskolás diák, Hideki Takada gyújtotta meg, aki az iskolai csapatában röplabdázott, és semmilyen konkrét télisport tapasztalattal nem bírt.

A X. téli olimpia végül 1968. február 6-án vette kezdetét. A megnyitóbeszédet Charles de Gaulle francia elnök tartotta, a sportolók fogadalmát Léo Lacroix, olimpiai ezüstérmes síelő olvasta fel, míg a lángot Alain Calmat, világ- és Európa-bajnok, olimpiai ezüstérmes műkorcsolyázó gyújtotta meg. A február 18-ig tartó eseményen 37 ország versenyzője, 6 sportág 35 versenyszámában mérte össze az erejét. A téli olimpiák történetében ez volt az első alkalom, hogy az NSZK és az NDK külön színekben indult.

A Filmhíradó az alábbi összeállítást készítette a magyar nézőknek a megnyitóünnepségről:

A játékokon végül 35 nemzet sportolója vett részt, akik 6 sportág 35 versenyszámában mérték össze a képességeiket. Magyarországot egyesül Almássy Zsuzsa, műkorcsolyázó képviselte, aki a négy évvel korábbi eredményéhez képest egy helyet javítva a pontszerző 5. helyen zárt.

Román színekben egy magyar nemzetiségű verseny állt rajthoz, Fazekas György műkorcsolyázó, aki végül a 17. helyen zárt.

Az előző eseményhez hasonlóan a román válogatott ismét több csíki játékost válogatott az utazókeretébe: Basa János, Bíró Antal, Czáka Zoltán, Fogarasi Zoltán, Kalamár Sándor, Varga Dezső, Szabó Gyula, Szabó Géza, Texe István. A csapat legyőzte Ausztria, és a házigazda Franciaország legjobbjait, és mindössze egy góllal maradtak alul Japán és Norvégia ellen, míg Jugoszlávia és az NSZK válogatottja komolyabb vereséget mért rájuk. Végül a csoportjukban a 4., összetettben a 12. helyen végeztek.

Az éremtáblázaton végül a Szovjetunió visszaszerezte a négy évvel korábban elvesztett elsőségét, második helyen az NDK, harmadikként Svájc zárt.

Iváncsó Ádám

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1963 októberében, Baden-Badenben tartott kongresszusán döntött az 1968-as nyári és téli játékok helyszíneiről. A jelentkező városok 1963 áprilisáig adhatták le a pályázatukat, így a nyári olimpia megrendezéséért Mexikóváros, Detroit, Buenos Aires és Lyon szállt harcba, míg a téli olimpia rendezési jogáért Lake Placid, Oslo, Lahti, Grenoble, Sapporo. Calgary és Sion. Otto Mayer, a NOB olimpiai irodájának a vezetője némileg elhamarkodottan azt a kijelentést tette a jelentkezési határidő lezárása után, hogy a nyári játékok tekintetében Detroit és Lyon a két legesélyesebb pályázó. Az ősszel meghozott döntés végül egész más képet mutatott. A nyári játékoknál végül Mexikóváros 30, Detroit 14, Lyon 12, Buenos Aires pedig 2 szavazatot kapott. A téli eseménynél három fordulóban dőlt el a győztes város kiléte. Az első körben Grenoble 15, Calgary 12, Lahti 11, Sapporo 6, Oslo 4, Lake Placid pedig 3 szavazatot kapott. A három legtámogatottabb pályázó jutott tovább a következő körbe, ahol Calgary 19, Grenoble 18, Lahti pedig 14 szavazatot kapott. Az utolsó körbe így a francia és a kanadai város került, ahol Grenoble 27, Calgary pedig 24 szavazatot szerzett.

A franciák folytatták azt a sormintát, ami az előző két olimpiát is jellemezte, vagyis a grandiózusság, és az üzleti szempontok előtérbe kerülése határozta meg az eseményt. 1965 novemberében már arról szóltak a hírek, hogy mintegy 140 millió dollárt fordítanak majd a versenyhelyszínek, és a szükséges infrastruktúrák kialakítására. Nyilvánvaló volt, hogy ez a szám az építkezések befejezéséig még tovább fog emelkedni. A szervezőbizottság, és a városvezetés együttműködése révén Grenoble új városházát, főpostát, két új autóutat, és két hidat is belekalkulált a költségvetésbe. Ezen közlekedési beruházásokra nemcsak a helyszín általános fejlesztése miatt volt szükség, hanem azért is, mert Grenoble városa a versenyhelyszíneket további hat településre osztotta szét. Az egyes pályák között így 100 km-es távolság is előfordult. Nem talált kedvező fogadtatásra később a versenyzők részéről az sem, hogy az olimpiai falu bár 1700 lakásból állt, azonban nem egy, hanem három külön helyen elosztva épült meg, megfosztva ezzel a sportolókat attól a klasszikus olimpiai hangulattól, ami a játékokat addig jellemezte.

Az üzleti szempontok elsődlegessé válását jelezte az is, hogy a szervezők már 2 ezer újságíró elszállásolásával számoltak, vagyis többel, mint ahány versenyző venne részt a játékokon. Számukra külön épülettömböt hoztak létre 500 db, 4 szobás lakással. A legnagyobb szabású sportlétesítmény a 12 000 néző befogadására alkalmas jégcsarnok volt, de az eseményre külön pályát építettek a bobosok, és külön a szánkósok részére is, ami jelentősen megemelte a költségeket. Utóbbi létesítményeknél komoly tervezési hibát vétettek azzal, hogy déli tájolásban épültek meg, így a jégfelületük napközben alkalmatlanná vált a versenyzésre, és csak reggelente lehetett használni őket. Végül mindent összevetve 240 millió dollárt fordítottak az eseményre, ami magasan túlszárnyalta a 40 milliós költségből megvalósult 1964-es olimpiát. Az amatőrizmus eszmeiségét pártoló NOB elnök, Avery Brundage úgy érezte, hogy a téli olimpiák egyre kevésbé felelnek meg az olimpiai mozgalom elvárásainak, ezért egyre nyíltabban szólalt fel amiatt, hogy a sorozat átalakítására, vagy esetleges beszüntetésére volna szükség.

A Filmhíradó rövid összeállítása a versenyhelyszínekről:

A X. téli olimpia végül 1968. február 6-án vette kezdetét. A megnyitóbeszédet Charles de Gaulle francia elnök tartotta, a sportolók fogadalmát Léo Lacroix, olimpiai ezüstérmes síelő olvasta fel, míg a lángot Alain Calmat, világ- és Európa-bajnok, olimpiai ezüstérmes műkorcsolyázó gyújtotta meg. A február 18-ig tartó eseményen 37 ország versenyzője, 6 sportág 35 versenyszámában mérte össze az erejét. A téli olimpiák történetében ez volt az első alkalom, hogy az NSZK és az NDK külön színekben indult.

Magyarországot 3 sportágban 10 versenyző képviselte. Gyorskorcsolyában Ivánkai György, Martos György, és Marton Mihály; sífutásban Balázs Éva, Holéczy Tibor, és Holló Miklós; síugrásban Gellér László, és Gellér Mihály, valamint műkorcsolyában Almássy Zsuzsa, és Ébert Jenő. Almássy Zsuzsa nevét érdemes kiemelni, mert a 6. helyezésével pontszerzőként zárt, ami az előző két, magyar szempontból nem túl sikeres olimpia után nagyszerű eredménynek számított.

Az előző eseményhez hasonlóan a román válogatott ismét több csíki játékost válogatott az utazókeretébe: Basa János, Bíró Antal, Czáka Zoltán, Fogarasi Zoltán, Kalamár Sándor, Varga Dezső, Szabó Gyula, Szabó Géza, Texe István. A csapat legyőzte Ausztria, és a házigazda Franciaország legjobbjait, és mindössze egy góllal maradtak alul Japán és Norvégia ellen, míg Jugoszlávia és az NSZK válogatottja komolyabb vereséget mért rájuk. Végül a csoportjukban a 4., összetettben a 12. helyen végeztek.

Az éremtáblázaton trónfosztást történt, mert az előző olimpiákon egyeduralkodó szovjetek a második helyen végeztek Norvégia mögött, míg a harmadik helyen a házigazda Franciaország zárt.

Iváncsó Ádám

1959-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság müncheni kongresszusán döntöttek az 1964-es nyári és téli olimpia helyszíneiről. Előbbinél Tokió 24 szavazatot kapott, Bécs 10-et, Detroit 9-et, Brüsszel 5-öt. A téli játékoknál még ennél is egyértelműbb döntés született, mivel Innsbruck 49 szavazattal magasan verte a 9 szavazatot kapó Calgaryt. Ezzel az osztrák várost a NOB igyekezett kiengesztelni a 4 évvel korábbi döntésért, amikor nem nekik ítélték a téli játékok rendezési jogát. Innsbruck az előző helyszínnel, Squaw Valley-vel szemben, a hivatalos nyilatkozatok szintjén az egyszerűségre, és a költséghatékonyságra törekedett. Állításuk szerint nem akartak, és nem tudtak volna túlzottan nagyszabású beruházásokat csinálni, ezért az olimpia után is fenntarthatóan üzemeltethető létesítményekben gondolkodtak. A fenntarthatóság szempontja ugyan sok téren valóban érvényesültek, azonban az osztrákok a következő években mintegy 40 millió dollárnak megfelelő márkát költöttek a versenyek helyszíneinek, és a kiszolgáló létesítmények kialakítására, ami duplája volt annak, amit Squaw Valley-re fordítottak.

Az osztrákok bizonyítási vágya megmutatkozott az épületek elkészülésének ütemében is. 1962 nyarára elkészült az Isel-hegyen épített sísánc, valamint a köré épített 60 ezer férőhelyes tribünrendszer, amely a görög amfiteátrumokhoz hasonló elrendezést kapott. A bobversenyek részére a Patscherkofel-csúcs északi lejtőjén építettek 1500 méter hosszú pályát, amelynek a starthelye 1133, a célé 995 méter magasan feküdt, és tizennégy kanyart alakítottak ki benne. A tervezők várakozásai szerint a bobok a 85,5 kilométer óránkénti sebességet is elérhették.

Az olimpiai falu lényegében egy lakótömb volt, amely 8 darab, egyenként tizenegy emeletes épületből állt. Ezen épületek alagsorába alakították ki az éttermeket, a konyhákat, a raktárakat. Egy ilyen szintű infrastruktúra kiépítésére szükség is volt, mert a szervezők előzetes tájékoztatása szerint az olimpikonok hatféle konyha változatos menüjéből válogathattak. Az ellátás méreteit bemutató néhány adat: 20 000 kg hús, 37 000 liter tej, 200 000 tojás, 8000 kg sajt, 10 000 darab csirke, és 150 000 liter gyümölcslé lett előkészítve a játékok idejére. A faluban mintegy 60 szakács, és 200 segédszemélyzet foglalkozott a versenyzők és a kísérőszemélyzet táplálásával. A fenntarthatóságról szóló ígéreteiket komolyan véve a téli olimpiai játékok után, a lehető legkisebb költséggel lakóházakká kívánták alakítani az új telepet, és a nyolc ház mindegyikében 78 lakás kialakítását kalkulálták be. Az éttermekből óvodákat, napközi otthonokat, egy könyvtárat és egy hatalmas előadótermet alakítottak ki.

A játékok kifejezetten nagy területen kerültek lebonyolításra. Egyes helyszínek egymástól akár 30-40 km-es távolságra voltak, így a hatékony információáramlás érdekében egy modem, háromemeletes sajtóközpont is építettek.

A szervezőbizottság az IBM, a Xerox és a Gestetner vállalatoktól számítógépek, eredményszámláló és hírközlő berendezések egész sorát rendelte meg, hogy az egyes helyszínek eredményei azonnal befussanak a szervezők, és a sajtó képviselői számára. Minden pályát külön vonal kötötte össze a központtal, így a rendszer még a verseny folyamán azonnal értékelte, és folyamatosan közzétette az eredményeket, így gyakorlatilag a sporteseménnyel egyidejűleg tájékoztatták a nézőket is. Összességében 420 befutó és 300 kimenő vonala volt a sajtóközpontnak. A tudósítóknak 70 telefonfülke, 70 távírógép és 20 képtávíró ált a rendelkezésére. Ezt az épületet az esemény után a helyi egyetem kémia intézete kapta meg.

A jégcsarnok kivételével 1962 októberére a létesítmények már lényegében készen álltak, de a csarnok is elkészült 1963 februárjáig. A 95×65 méteres alapterületű, 10 ezer néző befogadására alkalmas csarnok déli oldala teljesen zárt volt, míg az északi felén hatalmas ablakokat alakítottak ki, amelyek jó rálátást biztosítottak a közeli havasokra.

Látszólag minden tökéletesnek tűnt a megnyitás előtt 1 évvel. 1964 talán azonban lényegesen melegebb tél volt, mint az azt megelőző 60 évben. Az olimpiát megelőző hat hétben nem esett hó Innsbruckban, de ezt a problémát még tudták orvosolni hóágyúk beszerzésével. Lényegesen komolyabb problémát jelentett, hogy a pályák kialakítása gyorsabb, és veszélyesebb volt, mint azt előzetesen gondolták volna. A megnyitó előtt négy nappal Kazimirez Kay-Skrzypeski, lengyel származású brit szánkós szenvedett halálos balesetet egy tesztkör során, de rajta kívül is további négy szánkós, és bobos szenvedett komolyabb sérüléseket. Sajnos a tragédiák ezzel nem értek véget. Két nappal később az ausztrál síelő, Ross Milne nagysebességgel csúszott ki a pályáról lesiklás közben, és fának ütközve életét vesztette. Rajta kívül két további versenyző szenvedett lábtörést aznap a pályán, míg a bobosoknál egy elszabadult szánkó okozott koponyatörést egy pályaellenőrnek. A szervezők több átalakítást, és óvintézkedést is tettek, de mind a megnyitóünnepséget, mind az esemény további részét beárnyékolták a tragédiák.

Innsbruckban végül 10 sportág 34 versenyszámát rendezték meg, amelyen 36 ország sportolói vettek részt. Magyarország kifejezetten népes küldöttséggel vett részt az eseményen, mivel tizennyolc versenyszámában huszonkét férfi és hat női olimpikon képviselte hazánkat. Alpesi síben Kővári Károlyné Szendrődi Ildikó indult; gyorskorcsolyában Ihász Sándorné, Ivánkai György, és Martos Mihály állt rajthoz; műkorcsolyában Almássy Zsuzsa, és Ébert Jenő lépett jégre; sífutásban Balázs Éva, Hermik Ferencné, Tamai Sándorné képviselte a magyar színeket; síugrásban Csávás László, és Gellér László szerepelt. Rajtuk kívül nagy bravúrral kvalifikálta magát a magyar jégkorong válogatott is, amelynek sajnos azóta sem sikerült megismételnie ezt a sikert. A csapat keretét Babán József, Bánkúti Árpád, Beszteri János, Bikár Péter, Boróczi Gábor, Jakabházy László, Kertész József, Koutny Lajos, Losonczi György, Lőrincz Ferenc, Orosz Károly, Raffa György, Rozgonyi György, Schwalm Béla, Vedres Mátyás, Ziegler János, és Zsitva Viktor alkotta. A nagy létszám ellenére sajnos sem érmet, sem pontszerző helyet nem sikerült elérnie a versenyzőinknek.

Rajtuk kívül Románia színeiben további magyar sportolók is részt vettek az olimpián. Közülük a legjobb eredményt György Vilmos érte el, aki biatlonban a pontszerző 5. helyen zárt. Mellette a román jégkorong válogatott keretébe több csíki játékost is beválogattak, név szerint Czáka Zoltánt, Kalmár Sándort, Varga Dezsőt, Szabó Gyulát, és Szabó Gézát. Az olimpiai éremtáblázaton az előző két eseményhez hasonlóan ismét a Szovjetunió végzett az élen, a második a házigazda Ausztria, a harmadik Norvégia lett.

A Filmhíradó az alábbi összeállítást közölte az 1964-es téli játékokról a magyar nézőknek:

Az 1960-as téli játékok helyszínéről 1955-ben, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság párizsi ülésén döntöttek. Az esemény megrendezéséért az amerikai Squaw Valley, az osztrák Innsbruck, a német Garmisch-Partenkirchen, svájci St. Moritz jelentkezett. A szavazás első köréből az amerikai és az osztrák város jutott tovább, majd a végső döntésnél Squaw Valley két szavazat különbséggel, (32:30) legyőzte Innsbruckot. A döntés világszerte megdöbbenést okozott, mert mind a sportolók, mind a közvélemény számára is ismeretlen volt a győztes helyszín.

Ez nem véletlen. Ugyanis a Kalifornia államban, a Sierra Nevada hegységen belül, a Tahoe tó közelében található Squaw Valley 5 évvel korábban még nem is létezett. A terület egy vadregényes táj volt, amelyet 1942-ben Wayne Poulsen, amerikai síelő vásárolt meg. A következő években Poulsen egyik üzlettársa, Alexander Cushing, ügyvéd javasolta, hogy a területet alakítsák át egy télisportközponttá. Az alapvető infrastruktúra, és néhány sípálya elkészüléséhez szükséges költségeket részben Cushing, részben Laurance Rockefeller, amerikai milliárdos finanszírozta. A terület még nem volt alkalmas egy téli olimpia megrendezésére, ennek ellenére amikor Cushing 1954-ben meghallotta, hogy az Egyesült Államok ismét jelentkezni kíván egy téli olimpia rendezésére, minden kapcsolatát latba vetette, hogy Squaw Valley megelőzze a sokkal alkalmasabb Lake Placid-et, és a Colorado államban fekvő Aspent.

A következő évben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság döntnökeit is ambiciózus tervrajzokkal, és makettekkel győzte meg, mivel a versenypályák, a szálláshelyek, és az egyéb kiszolgáló létesítmények közül még alig létezett valami. Végül Kalifornia állam teljes mellszélességgel a projekt mögé állt, és a 20 milliós összköltségből mintegy 8 millió dollárt állami forrásból költöttek a beruházás megvalósítására. 1958 novemberére a versenypályák, és a létesítmények jelentős része már állt. Készen volt az olimpiai falu, a sajtóépület, valamint átadták a forgalomnak azt az országutat is, amely a nevadai Renoból vezetett a versenyek színhelyére. A jelentések szerint 30 000 nézőnek tudtak szálláshelyet biztosítani a versenyhelyszínek 40-50 mérföldes körzetében. A gyorsan haladó beruházás ennek ellenére a lakosság egy jelentős részének a rosszallását is kiváltotta, mivel egy magántulajdonban lévő területet fejlesztettek fel állami tőkéből.

A rendelkezésre álló költségvetés dacára a szervezők igyekeztek spórolni. Amikor kiderült, hogy 8 ország venne részt a bobversenyen, akkor kijelentették, hogy ennyi indulóért nem fognak építeni egy vadonatúj pályát, így a téli olimpia egyik ikonikus versenyszáma kimaradt az 1960-as programból. Bekerült azonban a férfi biatlon, amely 1924-ben katonai síjárőr (military patrol) néven már szerepelt a Chamonix-ban tartott játékokon, valamint bemutató sportágként ott volt az, 1928-as, 1936-os, és 1948-as téli olimpiák programjában is. Emellett bekerült a női gyorskorcsolya is, amelyben négy számot (500 m, 1000 m, 1500 m, 3000 m) is megrendeztek. Összességében így 8 sportág 27 versenyszáma került be a végleges olimpiai programba.

A szervezők mindenből a lehető legtöbbet akarták kihozni. Az volt a céljuk, hogy ez legyen az első téli játék, amelyet a televízión keresztül, élőben is lehet követni. A CBS társaság vállalta is a közvetítés technikai hátterének megteremtését, míg az IBM az eredmények közléséhez szükséges számítástechnikai feltételeket biztosította. A szervezőbizottság tartott tőle, hogy kevés lesz az esemény idején a hó, ezért 1959 decemberében a területen őshonos paiute indiánok néhány tagját bérelték fel, hogy táncukkal bírják rá az isteneket a havazásra. Ez végül olyannyira jól sikerült, hogy 1960 januárjában a túlzott havazás már a játékok zavartalan lebonyolítását veszélyeztette.

Az 1960. február 18-án tartott megnyitó, majd a 10 nappal későbbi záróünnepség megrendezésére a szervezők Walt Disney-t kérték fel, így ennek megfelelően a korábban megszokotthoz képest grandiózusnak tekinthető külsőségek közepette nyitották és zárták a játékokat. Az esemény megnyitóbeszédét az akkor még alelnök Richard Nixon tartotta, a sportolók olimpiai fogadalmát Carol Heiss műkorcsolyázónő mondta el, míg a lángot Ken Henry olimpiai bajnok gyorskorcsolyázó gyújtotta meg.

A játékok megnyitására végül 1956. január 26-án került sor. 32 ország vonult fel, köztük az a Szovjetunió, amely első alkalommal vett részt a téli olimpián. Érdekesség, hogy az NSZK és az NDK Egyesült Német Csapat néven közös színekben indította a versenyzőt. Hazánkat egy szombathelyi testvérpár, Nagy Marianna, és Nagy László képviselte, akik acélkék kabátban, és szürke sínadrágban vonultak fel. A megnyitóbeszédet Giovanni Gronchi, Olaszország akkori elnöke tartotta, míg a sportolók olimpiai esküjét Giuliana Minuzzo, az 1952-es téli játékok női lesiklásának bronzérmese mondta, aki a női versenyzők közül elsőként tehette ezt meg. Végül az olimpiai lángot Guido Caroli gyorskorcsolyázó gyújtotta meg.

A helyszínen tekintette meg a versenyeket dr. Alois Lugger, annak az Innsbruck-nak a polgármestere, amely nagyon szerette volna megnyeri az 1960-as téli olimpia rendezési jogát, de végül a 4 évvel későbbit ítélték oda számukra. Szavaiból egyszerre sugárzott az elismerés, és az ellenszenv:

„Az bizonyos, hogy Squaw Valley fantasztikus szórakozási lehetőségeket biztosít a versenyzők számára. Innsbruck majd lemond erről. Ha felesleges pénzünk marad azt is a sportra áldozzuk. A sportra áldozzuk, mert a sporttal szerzett pénzt a sport érdemli meg, és nem azok, akik a sporttal akarnak pénzt szerezni.”

A versenyek során hazánkat 3 sportoló képviselte: Sajgó Pál biatlonban a 26. helyen, míg a sífutás 15-km-es számában a 34. helyen zárt; Sudár Tamás síugrásban a 41. lett; míg a legjobban teljesítő versenyzőnk Bartha Magdolna volt, aki a női sífutás 10 km-es kiírásában a 23. helyen végzett. Így 1928 óta ez volt az első téli olimpia, amelyen magyar versenyzőnek nem sikerült dobogóra állnia.

Az összetett éremtáblázaton a Szovjetunió végzett az élen, mögöttük az NSZK és NDK versenyzőiből álló Egyesült Német Csapat, míg harmadikként a házigazda Egyesült Államok zárt.

Iváncsó Ádám