Az 1994-es, 17-ik rendhagyó téli ötkarikás játékok után a következő versenyt négy évvel később, 1998-ban rendezték meg. Nagano városa már többször készült arra, hogy a téli olimpia házigazdája legyen, de 1972-ben Szapporóval szemben ezt még hazai pályán elbukta. Japánban a téli játékok megrendezésének ötlete azonban az 1980-as évtizedben újra felmerült, amire Nagano mellett, Asahikawa, Yamagata és Morioka is pályázott. A helyszín kiválasztását a Japán Olimpiai Bizottság szavazáson döntötte el, ahol a lehetséges jelöltek közül győztesként Nagano került ki. A távol-keleti szigetország szándékának komolyságát jelezte, hogy a szavazás után a pályázati bizottságot átszervezték, amelynek élére a japán miniszterelnök állt.

Az 1998-as téli olimpia megrendezésére Nagano mellett az olaszországi Aosta, a spanyolországi Jaca, a svédországi Östersund, az Egyesült Államokban található Salt Lake City, valamint a Szovjetunió kaukázusi városa, Szocsi pályázott. A rendező város kiválasztására 1991. június 15-én, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 97. ülésszakán, Birminghamben került sor. Szocsi időközben visszalépett, és a változatos eredmények miatt összesen öt szavazást is rendeztek, amelyből az egyik az első fordulóban kialakult kiesők közötti holtversenyt döntötte el. Nagano azonban mind a négy fordulót megnyerte, így kétség sem férhetett hozzá, hogy a téli ötkarikás játékokat 1972 után újra Japánban rendezik.

A versenynaptárban ezúttal már nem hat, hanem nyolc sportág szerepelt: a biatlon, bob, jégkorongozás, korcsolyázás, síelés és szánkózás mellett a curling és a snowboardozás is bemutatkozhatott. Előbbi az 1988-as és 1992-es játékokon még csak bemutató szám volt, 1998-ban azonban a téli olimpiák hivatalos programjába is bekerült. Érdekesség még, hogy a jégkorongozást is átalakították, ugyanis feloldották azt a régi szabályt, hogy a tornán csak amatőrök vehetnek részt. Az erőviszonyokat a profik beengedése jelentősen megváltoztatta, míg a hölgyek körében először rendezhettek olimpiai jégkorong versenyt. A szervezők végül összesen 68 versenyszámot indítottak, amire 72 ország 2177 sportolója kvalifikálta magát.

Magyarországot ezúttal 17 résztvevő, négy sportágban (biatlon, bob, korcsolyázás és síelés) képviselte. Küldöttségünk legnépesebb delegációját a korcsolyázók adták; az 1998-as játékokon nyolc versenyzőt indítottak. Bozsik Anna és Panyik János biatlon, Egyed Krisztina pedig korcsolyázásban harmadik olimpiáján vehetett részt, míg Frankl Nicholas a biatlon váltó csapatának másodszor lehetett tagja. Egyed Krisztina 1000 méteres gyorskorcsolyázásban megjavította négy évvel korábbi 34-ik helyét és 40 indulóból 23-ik lett. Műkorcsolyázásban Sebestyén Júlia első olimpiáján a 28-ből 15-ik helyet szerezte meg, míg Vidrai Szabolcs a férfiak között ugyanebben a számban 13-ik lett, amivel a magyar delegáció legjobb eredményét érte el.

Nemzetközi tekintetben az osztrák Hermann Maier az óriás-műlesiklás során hatalmasat bukott, két védőhálót átszakítva a mély hóban ért földet. A vérfagyasztó bukfencet a versenyző egy karcolás nélkül úszta meg, ezzel a később szállóigévé vált „Herminator” nevet érdemelte ki. Maier az óriás-műlesiklás után a szuper óriás-műlesiklás számát is megnyerte. Ez volt az első téli olimpia, amelyet a nézők az interneten keresztül, élőben is követhették.

A jégkorongot gyökeresen átalakították és a csoportküzdelmek előtt nyolc csapat előselejtezőt vívott. Őket két csoportra osztották és a „rendes” csoportkörbe azok győztesei jutottak tovább. Az előselejtezőkben erős mezőny alakult ki, ahol a korábbi negyeddöntős Szlovákia hiába előzte meg Olaszországot és Ausztriát, a továbbjutást az első olimpiáján szereplő Kazahsztánnal szemben nem tudta kivívni. A másik csoportot is egy volt szovjet tagköztársaság nyert meg. Téli olimpián Fehéroroszország szintén először szerepelhetett, és a második csoportkörbe a német, francia valamint házigazda japán csapatokat maga mögé utasítva ment tovább.

A legjobb nyolc között nem rendeztek azonnal egyenes kiesés szakaszt, hanem a tornához ekkor csatlakozó Oroszországot, Csehországot, Finnországot, Kanadát, Svédországot és Egyesült Államokat, a fehérorosz és kazah csapattal kiegészítve két négyes kvartettre osztották. Ezekből mindenki továbbjutott, a végső helyezések arról döntöttek, hogy az egyenes kieséses szakaszban ki-ki kivel játszik. A két csoportot az oroszok és kanadaiak nyerték meg, míg a két újonc az utolsó helyen zárt, miközben Csehország és a címvédő Svédország a második, az USA és Finnország harmadik lett. A negyeddöntőkben az NHL profi játékosaival kiegészülő amerikaiak a regnáló világbajnok csehekkel szemben az első harmad után még 1-0-ra vezettek, de a cseh csapat fordítani tudott és végül 4-1-re győzött. A két újoncot – Fehéroroszországot és Kazahsztánt – Oroszország és Kanada egyaránt simán 4-1-el ejtette ki, míg a skandinávok harcában a címvédő svédeket két gól nélküli harmad után, az utolsó játékrész nagy csatájában, Finnország 2-1-re verte.

A hatszoros olimpiai bajnok Kanada 1952 óta készült hetedik címére, de a mérkőzése kimenetelét a világbajnok csehekkel vívott elődöntő rendes játékidejében nem tudta eldönteni. Gól is csak a harmadik játékrészben esett, mindkét oldalon egy-egy, majd a másik hálójába a csapatok a hosszabbításban sem találtak be. A büntetőpárbajt idegekkel a csehek bírták jobban, így a hetedik kanadai bajnoki cím még váratott magára. Amíg a kanadai–cseh mérkőzésen gólínség volt, a másik ágon, az oroszok és a finnek összecsapásán, a közönség gólparádét láthatott. Az adok-kapokból végül az oroszok jöttek ki jól: skandináv szomszédjukat 7-4-re múlták felül. A bronzmérkőzést Kanada 3-2-re elbukta, míg a csehek hatalmas csatában az utolsó harmadban szerzett egy találattal, 1-0-ra múlták felül az oroszokat, így a világbajnoki cím mellé az ország első olimpiai aranyérmét is megszerezték.

A hölgyek körében megrendezett első jégkorong tornának hat résztvevője volt, amelyeket egy csoportba osztottak. A körmérkőzések során az Egyesült Államok minden meccsét megnyerte, mögötte Kanada végzett, így a döntőt is ők játszhatták. Mögöttük Finnország és Kína következett, a bronz medál tehát kettejük között dőlt el, míg a csoportban elért eredményei alapján Svédország ötödik, a házigazda Japán az utolsó, hatodik helyen zárt. A bronzmérkőzésen az első harmadban a kínai csapat még 1-0-ra vezetett, de a másik két játékrészben a finnek három és egy gólt gurítottak, így végül a dobogó harmadik foka fölényes 4-1-es győzelmükkel övék lett. A döntőben az észak-amerikai nemzetek csatájában 0-0-ás első játékrész után az USA a második harmadot 1-0-ra, a harmadikat pedig 2-1-re nyerte, így 3-1-es végeredménnyel a sportág első női olimpiai győztese lett.

Az „éremcsatát” 1992 után újra Németország nyerte, sportolói 12 arannyal együtt összesen 29 medált gyűjtöttek. Mögöttük Norvégia, ezúttal 10 elsőséget szerezve, a négy évvel korábbi második helyét megismételte. Az 1994-es győztes Oroszország Naganóban csak harmadik lett, utána Kanada és az Egyesült Államok 6-6 arannyal végzett, de a kanadai versenyzők több ezüstöt és összességében több érmet gyűjtöttek, így megelőzték szomszédjukat. A legjobban szereplő ázsiai nemzet japán lett: a házigazdák öt aranyéremmel a hetedikek lettek, a hatodik Hollandia éppen csak megelőzte őket. A dél-korai delegáció ezúttal három aranyérmet szerzett, amivel lecsúszott a kilencedik helyre. A 18. téli olimpiát Ausztria a 8-ik, Olaszország a 10-ik helyen zárt.

Magyar résztvevők és eredmények

A téli ötkarikás játékokat 1992 után rendhagyó módón nem négy, hanem két éven belül rendezték meg. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1986-ban úgy döntött, hogy a téli és nyári versenyeket váltásban, két évente tartják meg. A döntés értelmében a változás a nagyobb népszerűségnek örvendő nyári olimpiát nem érintette, így a téli játékok idejét kellett eltolni. Hogy a 16-ik és 17-ik ötkarikás megmérettetés között ne teljen el túl sok idő, a következő versenyt mindössze két év különbséggel, 1994-ben rendezték meg.

A 17-ik játékok házigazdájára különösen nehéz feladat várt, hiszen az infrastruktúrát minden eddiginél gyorsabban kellett megvalósítani, de a körülmények ellenére is négy helyszín jelentkezett. Ezekből három, Bulgária fővárosa Szófia, a norvégiai Lillehammer és az alaszkai Anchorage már az 1992-es játékokra is pályázott. Negyedikként Svédország is ringbe szállt, de most Falun helyett Östersund városát indította. A helyszínről végül a NOB 1988. szeptember 15-én, Szöulban tartott 94-ik ülésszakán szavaztak. Szófia már az első körben kiesett, míg Lillehammer mögött Anchorage végzett, megelőzve Östersundot. A második fordulót azonban a svéd város nyerte, míg Lillehammer csak második lett, Anchorage pedig kiesett. A végső fordulóban azonban a norvégok fordítani tudtak és a rendezés jogát 45–39 arányban elnyerték. A rövid idő ellenére Norvégia és Lillehammer városa kitartó munkával gyorsan felkészült és a rendhagyó olimpiának profi körülményeket tudott teremteni.

A versenyeken továbbra is hat sportágban – biatlon, bob, jégkorongozás, korcsolyázás, síelés és szánkózás – lehetett indulni. A szervezők ezúttal 61 versenyszámot hirdettek meg, amiben 67 ország 1801 versenyzője kvalifikálta magát. A magyar küldöttség a két évvel korábbihoz képest kisebb volt: nemzetünket most 24 versenyző helyett, 16-an képviselték. Sporttársaikkal szemben a magyar indulók biatlonban, bobban, korcsolyázásban és síelésben mérhették össze erejüket. Bereczki Brigitta, Bónis Attila, Bozsik Anna, Czakó Krisztina, Egyed Krisztina, Holéczy Beatrix, Panyik János második olimpiájukon szerepeltek, míg Keszthelyi Szvetlana, Koch Éva, Litter Ágnes és Rácz Ofélia újoncként mutatkoztak be. Rajtuk kívül bob kettesben Farnkl Nicholas és Gyulai Miklós, valamint a Berkes Enikő – Tóth Szilárd jégtáncpárosunk is első téli ötkarikás játékukon szerepeltek. A 4×7,5 kilométeres biatlon váltó tagjaiban vegyesen voltak újoncok és korábbi visszatérők: utóbbiak táborát Bereczki Brigitta, Bozsik Anna és Holéczy Beatrix, előbbit Szemcsák Éva erősítette.

A magyarok Norvégiában sem tudtak érmet szerezni, a legjobb tízhez Czakó Krisztina járt közel, aki egyéni műkorcsolyázásban 27 induló közül a 11-ik helyet szerezte meg. Az újoncként bemutatkozó jégtáncpárosunk a bírók pontjai alapján ezúttal a 21-ből a 20-ik lett, míg biatlon váltónk az utolsó, 17-ik pozícióban végzett. Bob kettesünknek viszont sikerült a középmezőnybe kerülnie, hiszen 43 indulóból a 28-ik helyre siklottak be. Az 1994-es olimpián azonban közvetetten született magyar siker, hiszen az osztrák színekben induló Hunyady Emese gyorskorcsolyázásban aranyérmet szerzett. Hunyady 1984-ben, Szarajevóban még a magyar csapatot erősítette, de Norvégiában már a „sógorok” küldöttségének tagjaként szerepelt. Nemzetközi szinten sok címvédés született, aminek természetesen a két olimpia közti szűk két esztendő is oka volt.

Jégkorongozásban szokás szerint 12 ország képviseltette magát, ahol az összecsapások két csoportkörben négy továbbjutóval kezdődtek. Érdekesség, hogy a tornára Csehszlovákia 1993-as felbomlása után Csehország mellett Szlovákia is kvalifikálni tudta magát. Az első csoportban a házigazda Norvégia utolsóként esett ki, míg a nála erősebbnek bizonyuló, finn, német, cseh és orosz ellenfelétől Ausztria is búcsúzni kényszerült. A csoportmeccsek során a körbeverések miatt a háromszoros címvédő orosz csapat csak 4-ként ment tovább, ami az estleges újabb címvédést szinte lehetetlen feladattá változtatta. A másik csoportot az újonc Szlovákia megnyerte és olyan csapatokat előzött meg, mint Kanada, Svédország és az Egyesült Államok. Ebből a hatosból Olaszország és Franciaország esett ki.

A negyeddöntők során Csehországot Kanada nagy csatában 1-0, 0-1, 1-1-es harmadokat követően csak a hosszabbításban szerzett egy találattal tudta kiejteni, míg Finnország az Egyesült Államokat sima 6-1-es győzelemmel búcsúztatta. A harmadik negyeddöntőben Svédország és Németország csapott össze, ahol a skandinávok 3-0-ás eredménnyel jutottak tovább. A legjobb nyolc között az utolsó összecsapáson a szlovák–orosz mérkőzés nagy küzdelmet hozott. Északi szomszédunk az első harmad után 2-1-re vezetett, de a másodikat 1-0-ra a címvédő oroszok nyerték és mivel a harmadikban már nem született találat, hosszabbítás következett. A szlovákoknak itt nem jött össze a bravúr és a címvédő oroszok egy találatot szerezve mentek tovább.

Az elődöntőkben Kanada Finnországgal izgalmas mérkőzést játszva 5-3-al jutott tovább, míg a címvédőt Svédország ugyancsak fordulatos meccsen, 4-3-ra búcsúztatta. Az oroszok a bronzmérkőzést a finnekkel szemben 4-0-ra elbukták, így a zsinórban három olimpiát nyert csapat 1994-es szereplése a 4-ik helyre volt elegendő. A döntőben Kanada és Svédország óriási csatát vívott, első harmadot 1-0-ra utóbbi nyerte, a másodikban nem esett találat, míg a harmadikban a 2-1-es kanadai eredmény azt jelentette, hogy a mérkőzés csak a hosszabbításban dől el. Ekkor azonban megint nem esett találat, így a büntetőpárbaj következett. Az idegek harcát a svédek bírták jobban, így történetük első olimpiai aranyérmét ünnepelhették.

Az 1994-es téli játékok külön érdekessége, hogy a megmérettetést megelőzően az amerikai műkorcsolya csapatban botrány tört ki, amikor két nappal az Egyesült Államok bajnoksága előtt Nancy Kerrigant vetélytársnője, Tonya Harding volt férje, megtámadta és térdsérülést okozott neki. A vizsgálatok során a vallomások alapján a „merénylet” mögött az exfeleség állt, de érintettségét az olimpia előtt nem sikerült bizonyítani, így mindketten kvalifikálhatták magukat. Az esemény hatására az Egyesült Államokban minden addiginál többen nézték a téli olimpiát. Az amerikai műkorcsolya botrányról 2017-ben „Én, Tonya” címmel játékfilm is készült. A számot azonban egyik amerikai versenyző sem tudta megnyerni, Harding csak 8-ik lett, míg Kerrigan hiába szerezte a legjobb pontszámot, az utána utolsóként fellépő 16 éves ukrán versenyző, Okszana Bajul egyetlen tizedponttal megelőzte, ezzel az aranyérem utóbbié lett, míg előbbi kénytelen volt az ezüsttel beérni.

Az éremtáblázat legfelső fokán végül 11 elsőséggel Oroszország végzett, míg a házigazda Norvégia hiába gyűjtötte a legtöbb, szám szerint 26 érmet, 10 aranyérmével a második helyen zárt. A két évvel korábbi nyertes Németország most csak a harmadik pozícióban zárt, Olaszország pedig az Egyesült Államokat megelőzve negyedik lett. Dél-Korea két évvel korábban meglepetést okozva tízedikként végzett, 1994-ben még ezt is megugrotta, hiszen 4 elsőséggel és összesen 6 éremmel a hatodik helyen zárt. Mögötte Kanada, Svájc, Ausztria és Svédország volt a sorrend.

Magyar résztvevők és eredmények

Jégkorong lebonyolításában nagy változások történtek és az első fordulóból már csoportonként négyen jutottak tovább. Ezután nem körmérkőzéses csoportmeccsek következtek, hanem negyed- és elődöntővel egyenes kieséses szakasz. A csoportokból ezúttal is az esélyesek jutottak tovább, a negyeddöntőbe az amerikai csapat is kvalifikálta magát, ahogy a házigazda Franciaország is. A negyeddöntőkben Kanada a németeket nagy csatában és csak büntető párbajban tudta legyőzni. Mellettük az Egyesült Államok Franciaországot, az orosz csapat pedig a finneket simán felülmúlta, míg a továbbjutás sorsát Csehszlovákia svéd ellenfelével szemben csak az utolsó harmadban döntötte el. Az elődöntőkben az északi szomszédunk Kanadával szemben 2-1-es első harmad után egyenlíteni tudott, de a harmadik játékrészt 2-0-ra elbukták, így kiestek. Az másik ágon az oroszok és amerikaiak lemásolták a kanadai csehszlovák mérkőzés első két harmadát, majd 2-2 után az Egyesült Államokat az oroszok az utolsó játékrészben 3-0-ra felülmúlták. A bronzmeccsen a csehszlovákok fölényes 6-1-es győzelme után a döntőt Kanadával szemben az orosz csapat nyerte: két 0-0-ás harmad után 3-1-re diadalmaskodtak. Az oroszok ezzel zsinórban harmadik aranyukat szerezték, de a Szovjetunió felbomlása miatt ezt a folytonosság hivatalosan 1988-ban megszakadt.

Az éremtáblázat első helyén az újraegyesített Németország végzett, 10-10 arannyal és ezüsttel, valamint 6 bronzéremmel. Mögötte a Független Államok Közössége 9 arannyal együtt 23 érmet gyűjtött, míg az első téli olimpia győztese Norvégia 20 éremmel a harmadik lett. Az Egyesült Államok ezúttal feljött az ötödik helyre és az első hármon kívül Ausztria előzte meg. A házigazda Franciaország az olaszokat nem tudta megelőzni, így végül hetedikek lettek, míg Finnország ezúttal jelentősen alul szerepelt és csak nyolcadik helyen zárt. Mögöttük Kandada a kilencedik pozíciót szerezte meg és az első tízbe még meglepetésre Dél-Korea fért be, ami jelezte, hogy a következő évtizedekben a kelet-ázsiai országokkal nemcsak a nyári, hanem a téli játékok során is számolni kell.

Magyar résztvevők és eredmények

A téli olimpiák történetének egyik vezető nemzete Kanada, azonban téli játékoknak először 1988-ban adhatott otthont. Ez azt nem jelentette, hogy korábban a saját hazájában nagy népszerűségnek örvendő téli versenyeket az észak-amerikai nemzet ne próbálta volna hazai környezetbe vinni: Montreal az 1956-os, Vancouver pedig az 1976-os és 1980-as olimpia rendezésére adott be sikertelen pályázatot. Calgary 1964 és 1972 között egymaga zsinórban háromszor próbálkozott. Az 1988-as játékok megrendezésére Vancouver és Calgary újra pályázni kívánt, a Kanadai Olimpiai Bizottság a zsinórban háromszor meghiúsult tervek ellenére is utóbbit választotta.

A 15. téli olimpia házigazda szerepére Calgary mellett a svédországi Falun és az olaszországi Cortina d’Ampezzo jelentkezett. A kanadai város mindkét ellenfele erős pályázatot nyújtott be és a múlt sem előbbinek kedvezett. Cortina d’Ampezzo 1956-ban már rendezett téli versenyeket, így tapasztalattal és helyi infrastruktúrával rendelkezett, míg téli olimpia helyszínválasztáson Svédország története során csak egyszer, 1984-ben bukott. A szavazásra a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 84-ik, Baden-Badenben tartott ülésszakán került sor, ahol Calgary mindkét fordulót megnyerte, amivel az is hivatalossá vált, hogy a téli játékoknak története során először Kanada adhat otthont. A helyszínen tartózkodó Calgary Herald munkatársa arról is beszámolt, hogy „a szavazás eredménye után akkora volt az öröm, hogy a Baden-Badenben tartózkodó kanadai küldöttek énekelni kezdtek, többen még táncra is perdültek.”

1988-ban a versenyek továbbra is hat sportágban – biatlon, bob, jégkorong, korcsolyázás, síelés és szánkózásban – folytak. A résztvevők száma tovább növekedett: 46 versenyszámban összesen 57 ország 1428 indulója képviseltette magát. Calgaryban a szabad stílusú síelés három száma, az ugrás, a balett és a mogul, valamint a rövidpályás korcsolyázás és a curling is bemutatót tarthatott. Ez előre jelezte, hogy a téli olimpiák programja a jövőben bővülhet. Magyarországot ezúttal öt versenyző három sportágban képviselte és küldöttségünk a négy évvel korábbival szinte teljesen megegyezett. A „duplázók” között Kovács Zsolt biatlonban, Mayer Gábor síelésben, míg Engi Klára és Tóth Attila párosunk jégtáncban indult. Mellettük Téglássy Tamara újoncként műkorcsolyázásban mutatkozhatott be. Mayer Gábor ezúttal biatlon helyett két sífutó számban indult, de a 90 versenyzőből 57-ik és 63-ik helyen végzett. Kovács Zsolt maradt a biatlonnál, de a négy évvel korábbi pozíciójához képest ő is lejjebb csúszott. Téglássy újoncként szép eredményt ért el és 31-ből a 19-ik helyezést szerezte meg, míg jégtáncpárosunk a szarajevói eredményéhez képest nagyot javított és hetedikként végzett.

A nemzetközi versenyzők közül ezen az olimpián szerepelt először a későbbi olasz sí legenda, Alberto Tomba, aki már Calgaryban is két aranyérmet nyert. Az 1000 m-es gyorskorcsolya számot Christa Rothenburger nyerte, majd ugyanebben az évben a nyári olimpián kerékpározás versenyszámban ezüstérmet szerzett. Ezzel máig is ő az egyetlen sportoló, aki egy évben a téli, és a nyári ötkarikás játékokon is érmes helyezést ért el. A bob verseny üde színfoltja a jamaikai bob csapat volt, akiknek felkészülési körülményeikről és legendás versenyzésükről, „Jég veled” címmel, játékfilm is született. Jégkorongozásban a csoportkörből természetesen az esélyesek jutottak tovább, ami alól a kivételt ezúttal is az Egyesült Államok képezte. A döntő körmérkőzésekben ezúttal már nem négy, hanem hat csapat vett részt, ahol négy évvel korábban megszerzett címét kihívóival szemben a Szovjetunió meg tudta védeni, míg az ezüstöt Finnország, a bronzot pedig Svédország szerezte meg. A házigazda Kanada negyedik lett, míg az 1984-es második Csehszlovákia a csoport utolsó, hatodik helyén végzett, az Egyesült Államokat kiejtő NSZK mögött.

Az éremtáblázat első helyére ezúttal a Szovjetunió került: 11 elsőséggel és 29 éremmel kiemelkedett a mezőnyből. Mögötte az előző évek nyertese az NDK végzett, míg harmadik helyen, meglepetésre Svájc zárt. Az Egyesült Államok ezúttal csak kilencedik lett, és Finnország valamint Svédország mellett olyan országok előzték meg, mint Ausztria, Hollandia és az NSZK. A házigazda Kanadaiak csak a 13. helyen zártak, hazai pályán is csak két ezüstöt és egy bronzot tudtak szerezni.

Magyar résztvevők és eredmények

Jugoszláviában Szarajevó városa a téli sportok egyik központjává nőtte ki magát, az olimpia előtt itt már rendeztek alpesi sí világkupát, bajnokságot és műkorcsolya Európa bajnokságot. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet 1968-ban „A kontinentális turizmusfejlesztés lehetőségei és problémái Jugoszláviában” címmel értekezést jelentetett meg, amiben a szerzők arra jutottak, hogy Szarajevó régiója téli olimpiára alkalmas körülményekkel rendelkezik, így a téli ötkarikás játékok helyszíne lehetne.

Szarajevóban a téli ötkarikás játékok megrendezésének ötlete már korábban felmerült. Először az 1970-es játékokra kívántak pályázni, majd az 1976-os és 1980-as olimpiai versenyek házigazdájának szerepén is elgondolkodtak, de ezeket végül a régió „korszerűsítésének” megvalósulásáig elhalasztották. Szarajevó mellet az 1984-es téli olimpiára a svédországi Göteborg, valamint a japán Szapporo jelentkezett. Utóbbi két város financiális előnyből indult, mégis a jugoszláviai város került ki győztesen. A göteborgi elképzelésben a versenyek helyszínei között nagy, sokszor 25 kilométeres távolságok voltak, ráadásul annak megvalósítása már papíron is a méregdrága volt. A versenynek Szapporo 1972-ben már otthont adott, így megfelelő tapasztalatokkal és infrastruktúrával rendelkezett, de a Nemzetközi Olimpiai Bizottság számára – a két esemény közti szűk 12 év miatt – egy teljesen új helyszín kézenfekvőbbnek tűnt.

A 14. téli olimpia helyszínéről a NOB 1978. május 18-án, 80-ik athéni ülésén szavazott. Az első kört még 33–31 arányban Szapporo nyerte, de Göteborg kiesése után, a második fordulót már 39–36 arányban Szarajevó „diadalmaskodott.” Ezzel eldőlt, az 1984-es játékok otthona Jugoszlávia harmadik legnagyobb városa, a mai Bosznia és Hercegovina fővárosa, Szarajevó lett. Érdekes még megemlíteni, hogy a hidegháborús hangulatban az 1980-as és 1984-es olimpiai bojkottok az 1984-es szarajevói ötkarikás megmérettetést nem érintette.

A 14. játékokat február 8 és 19-e között összesen hat sportágban rendezték meg. A versenyzők a már hagyományosnak számító biatlon, bob, jégkorongozás, korcsolyázás, síelés és szánkózás számaiban mérhették össze tudásukat. A legtöbb versenyszámot természetesen a sí és a korcsolya adta, de legnagyobb érdeklődéssel természetesen a jégkorong a bírt. A magyar küldöttség összesen hét férfi és két női versenyző tett ki. Kovács Zsolt, Lihi József, Mayer Gábor, Palácsik László és Sipsák János a biatlonban, Hunyady Emese gyorskorcsolyázásban, Kozma Péter pedig műlesiklásban indult, mellettük párosban Engi Klára és Tóth Attila jégtáncban szerepelt. Versenyzőink érmet nem szereztek, Kozma Péter az egyik számtól visszalépett, míg a versenyt Palácsik sérülés miatt volt kénytelen feladni. A magyarok legjobb teljesítményét Kozma hozta, aki műlesiklásban 101 induló közül a 18-ik lett. Az Engi–Tóth jétgtáncpáros 19 versenyző közül a 16-ik lett.

„Hó gondokkal” Szarajevó is küzdött: amíg négy évvel korábban Lake Placidban a hó hiány miatt hóágyúkat kellett bevetni, addig a sípályákról a hatalmas mennyiségű frissen leesett havat a szarajevói a versenyekre csak komoly nehézségek árán lehetett eltávolítani. A házigazda jugoszlávok számára Jure Franko elsőként nyert téli olimpiai érmet. Az éremtáblázat tetején 9 elsőséggel és 24 éremmel az NDK, míg második helyen a Szovjetunió, harmadikon pedig az Egyesült Államok végzett. Mögöttük a skandináv országok, Svájc és Kanada következett, az első tízbe még az NSZK és Olaszország fért be.

Jégkorongozásban a címvédő Egyesült Államok és az 1984-es „négyes döntő” másik tagja, Finnország már a csoportból kiesett, a legjobb négy közé a Szovjetunió, Svédország, Csehszlovákia és Kanada jutott. Az olimpiai cím újra körmérkőzéseken dőlt el, de az utolsó meccsre a szovjetek és a csehszlovákok is egyenlő pontszámmal rendelkeztek, így az olimpiai döntővé alakult. A február 19-én rendezett megmérettetésen a szovjetek két 1–0-ás harmad után múlták felül csehszlovák ellenfelüket, így megszerezve hatodik téli olimpiai bajnoki címüket. A győztes csapat erejét mutatja, hogy az egész torna alatt 7 mérkőzést játszva 48 gólt gurítottak, míg ezzel szemben csak 5-öt kaptak.

Magyar résztvevők és eredményeik:

A felvidéki magyar sportélet egyik legkorábbi egyesülete 1862-ben kezdte meg a működését, és 1940-ig tartó, mintegy 78 évet felölelő története során az angolszász eredetű evezősport egyik meghatározó képviselőjévé vált. A magyar sportevezés alapító atyjának gróf Széchenyi Istvánt tekinthetjük, aki egy 1823-as angliai útja során ismerkedett meg a sportággal, amely olyannyira megtetszett neki, hogy hazatérésekor hozatott magával egy hajót is. Ezzel az evezőssel 1827. május 16-án 3 óra 52 perc alatt teljesítette a Bécs–Pozsonyba távot két angol barátja, John Barneby, és Thomas Hallifax közreműködésével. Széchenyi életében az evezés egy egyre fontosabb szabadidős tevékenységgé vált. 1830-ban leevezett a Dunán Pest-Budától a Fekete-tengerig, majd 1834-ben egy magáncsónakdát alapított, amelyből 1841-ben létrejött az ország első evezős egylete, a Hajós Egylet.

Lapis András alkotása a Maty-éri versenypályán (Szegedi Olimpiai Központ)

 A pozsonyi fiatalság számára a gróf 1827-es túrája inspirálóan hatott, és a sportevezés egy meglehetősen sajátos előzménye alakult ki a városban. Az evangélikus líceum diákjai egy hajós társaságot alapítottak, és a tagdíjból egy közönséges teherhajót vettek, amelyet fa- és gabonaszállításra használtak. Az evezés számukra így egyszerre vált pénzkereseti lehetőséggé, és közösségépítő tevékenységgé. Végül a társaság pár évnyi működés után feloszlott, mert a Pozsonyban megjelenő gőzhajózás kiszorította őket a szállítmányozási piacról.

A szervezett keretek között űzött valódi sportevezés végül több mint 30 évvel később jelent meg a városban. Az 1861-ben alapított Buda-Pesti Hajós Egylet mintájára a pozsonyi arisztokrácia képviselői 1862. február 5-én megalapították a Pozsonyi Hajós Egyletet. Az elnök báró Wenckheim Viktor, az alelnök gróf Wenckheim Frigyes, a pénztárnok gróf Dessewffy Aurél, a jegyző gróf Teleki Endre lett. Ebből a névsorból is sejthető már, hogy a kezdeti években csupán főnemesi ranggal lehetett a PHE tagjává válni. Természetesen az egylet fenntarthatósága miatt a későbbiekben ezt a szabályt eltörölték. A PHE a Duna-gőzhajózási Társaságtól rendelte meg az első evezősét, amelyet az óbudai gyárban egy Spik nevű hajóépítő készített el. Ez egy 18–20 férőhelyes, vitorlás-evezős, 18 mázsás kirándulóhajó volt, amely a klasszikus versenyevezési célokra ugyan nem volt alkalmas, azonban az egyesület közösségépítő kirándulásaihoz tökéletesen megfelelt. A tagok Remény névre keresztelték, bízva az egyesület sikeres jövőjében.

Az alapítóelnök, báró Wenckheim Viktor (jobbra), egy 1876-os fényképen

A városi tanács is felkarolta a kezdeményezést, és a Duna jobb partján, a pontonhíd fölött egy kisebb földterületet adományoztak a PHE számára, ahol az egylet egy kikötőt alakított ki. A Buda-Pesti Hajós Egylet a következő évben a versenyevezés ügyének élére állva felszólította a PHE-t, a Tolna megyei, és a bécsi evezős klubokat, hogy angol hajók beszerzésével kezdjék meg a felkészülést egy regattára. A pozsonyiak élén ekkor már Zichy Lipót állt, aki 300 forintot ajánlott fel a vásárlásra, elődje, Wenckheim Viktor 100 forinttal egészítette ezt ki. A magyarországi egyletek hajóinak beszerzését gróf Széchenyi Béla, a Buda-Pesti Hajós Egylet tagja intézte.

1864 tavaszán a PHE tagjai megtartották az első háziversenyeiket a Duna Dévény–Pozsony közötti szakaszán. Az egypárevezős (szkiff) kategóriában Wenckheim Frigyes és Teleki Ede mérte össze erejét, amely előbbi győzelmével zárult. A négyevezősök között szintén két hajót indítottak. Az elsőben Dessewffy Aurél, Zichy Elek, Zichy Sándor, és Simonyi István ült, a másodikban Szent-Iványi Márton, Pottornyay Ede, Wenckheim Béla, és egy meg nem nevezett negyedik személy. Ennek a kategóriának a győztese sajnos a múlt homályába vész, amelyet már a PHE 25. évfordulójára készített évkönyv szerkesztője, Dr. Aixinger László sem tudott kideríteni.

A pozsonyiak felkészülése ennek ellenére jól sikerült, és a Pesten tartott regattán a kormányos négyevezősök versenyére egy Blanka nevű hajóval, és a következő összeállítású csapattal neveztek: Teleki Ede, Dessewffy Aurél, Wenckheim Frigyes, Zichy Sándor, és Wenckheim-Czinderi Béla (kormányos). Ellenfelük a Buda-Pesti Hajós Egylet volt, amelyet végül sikerült legyőzniük, megszerezve ezzel a klub történetének első sikerét.

A Vasárnapi Újság illusztrációja az 1864-es pesti regattáról

A sikeres debütálás ellenére a következő évek versenyei nem a pozsonyiak győzelmeitől volt hangos. A legközelebbi versenysikerükre egészen 1881-ig kellett várni, amikor Feith Artúr a bécsi regattán az egypárevezősök kategóriájában végzett az élen. Ez a siker volt a nyitánya a PHE első fénykorának, amely az 1880-as évek első felére esett. Az egylet William James, és W. A. Barry személyében angol művezetőket alkalmazott a versenyzők felkészítésére. A már említett Feith Artúr mellett Vaymár István, Frank János, dr. Vida Géza, Mednyányszky Imre, dr., Gráf Vilmos, Scherz Aladár, a Pozsonyi Torna Egylet elnökeként is funkcionáló dr. Mossóczy István, és valamint a korszak közismert sportembere, Zmertych Iván fémjelezte a PHE ezen korszakát.

Zmertych Iván

A Pozsonyi Hajós Egylet a versenyzés, és a túraevezés mellett aktív szerepet játszott a város társasági életében is. 1874-ben az akkori elnök, gróf Zamoyski József Hajódal címmel saját himnuszt komponált a klubnak. 1894-ben Palugyay József lett az egylet elnöke, akinek a családja borkereskedéssel foglalkozott, valamint az ő tulajdonukban volt a Zöldfa nevű szálloda, amely az egylet társasági rendezvényeinek megszokott helyszíneként is működött. 1897-ben megnyitották a PHE saját klubházát, amelyet Rajmund Jeblinger, linzi építész tervezett.

A Pozsonyi Hajós Egylet társasági rendezvényeinek helyszíne, a Zöldfa nevű szálloda

 Az új, tágasabb klubház jó hatással volt a PHE sportszakmai munkájára is, így a századfordulótól kezdve ismét egy eredményesebb időszakot tudhatott magáénak az egylet. A rendszeres háziversenyek mellett eredményesen szerepeltek a hazai és bécsi regattákon is. A klub lendülete az első világháború kitörése miatt torpant meg, és egészen 1921-ig a PHE működése szünetelt.

Az 1914-es háziverseny kormányos négyes számának győztesei: Kiszel István, Reimann József, Nitsch Károly, Hörnes Ferenc, és középen a kormányos dr. Samarjay Emil

Az 1914-es háziverseny kormányos nyolcas számának győztesei: Heim Nárcisz (vezérevezős), Hubert Henrik (kormányos), Rósa Elemér, Reimann József, Nemessáni István, Tölg Gyula, Nitsch Károly, Hörnes Ferenc, Bacsák Gyula

 A Pozsonyi Hajós Egylet 1921-ben éledt újjá a tetszhalott állapotból. Számos felvidéki magyar egyesülethez hasonlóan ők is nevet kellett, hogy változtassanak, így a monogram megtartása miatt Polgári Hajós Egyletként folytatták a működést. A tagság egy részének a harcokban való eleste, majd a határváltozások következtében történt elköltözések miatt a tagság létszáma jelentősen csökkent. Kiss Nándor testnevelő tanárt bízták meg az utánpótlásképzés koordinálásával, aki remek munkát végezve az 1920-as évek második felére egy nemzetközi szinten is versenyképes csapatot tudott kinevelni. A klub anyagi biztonságának megteremtésében pedig jelentős szerepet játszott a Palugyay-család, név szerint Palugyay Antal, aki 1926 – 1934 között töltötte be a klubelnöki posztot. Emellett szenvedélye volt az autóversenyzés, amelyet a Királyi Magyar Automobil Club keretein belül űzött.

Palugyay Antal a volánnál

Az 1930-as évek végén az újabb világháború előszele sajnos lassanként ellehetetlenítette a klub működését. Előbb 1938-ban, az első bécsi döntés következtében a Pozsonnyal szemközti Ligetfalu az egyesület ott álló klubházával együtt német fennhatóság alá került, ezért a PHE megfelelő infrastruktúra hiányában 1940-től felfüggesztette a működését, majd a második világháborút követően a csehszlovák hatóságok a kisebbségi egyesületeket, így a magyar identitású Polgári Hajós Egyletet is feloszlatták. A PHE klubháza sokáig mementóként állt a Duna-parton, mígnem Szlovák nemzeti felkelés hídjának építése miatt az 1960-as években lebontották.

A Pozsonyi Hajós Egylet egykori klubháza

Érdekesség, hogy az egylet történetét három generáción keresztül az Aixinger-család tagjai jegyezték le. Először dr. Aixinger László (1946–1904) írta meg a PHE 25. évfordulójára a jubileumi összefoglaló évkönyvet, majd a fia, ifj. dr. Aixinger László (1883–1944) folytatta ezt a munkát az 50. évfordulóra elkészített kötettel, legvégül pedig a legifjabb dr. Aixinger László (1909–1989) zárta le a klub történetének ismertetését a 75. évfordulóra írt kiadvánnyal. A három jubileumi kötetet végül a Pozsonyi Kifli Polgári Társulás szerkesztésében, együtt is megjelenhetett 2019-ben, amelyhez Kacsinecz Krisztián írt egy kísérőtanulmányt. A PHE története iránt érdeklődők a kiadványt megvásárolhatják a Pozsonyi Kifli webshopjában: https://pozsonyikifli.sk/termek/volt-egyszer-egy-pozsonyi-hajosegylet-1862-1940/ 

Iváncsó Ádám