2020. szeptember 30.

A dualizmus időszaka a magyarországi polgárosodás fénykorának tekinthető. A városok lakosságának a közösségi élet iránti igénye soha nem látott szintre emelkedett. Egyre nagyobb számban alakultak a polgári kaszinók, olvasókörök, ipartestületek, segélyező egyesületek, dalegyletek és további célokkal létrejött társaságok, amelyek egyrészt mutatták a városi lakosság egyre nagyobb részének a politikai öntudatra való ébredését, másrészt a szabadidő tartalmas eltöltése iránti megnövekedett igényét. Pozsonyban sem történt ez másként, amely a 19. század második felében Pest-Buda fejlődésével ugyan veszített a jelentőségéből, de az ország nyugati részének továbbra is meghatározó gazdasági és kulturális központjának számított, s ezt a pozíciót Bécs közelsége csak tovább erősítette.

A pozsonyi polgárság élénk közösségi élete révén a 19. század utolsó harmadában számtalan egyesület alakult, köztük több olyan szervezet, amely hosszú évtizedekre meghatározó szerepet játszott a város életében. Ilyen volt a közterek állapotának javítása szempontjából az 1868-ban létrehozott Pozsonyi Városszépítő Egyesület, a szellemi művelődés terén az 1874-ban alapított Toldy-kör, valamint a testkultúra felvirágoztatásában az 1880-ban életre hívott Pozsonyi Torna Egylet. Az egyesületi keretek között zajló sportélet már korábban megjelent a városban, mégpedig 1862-ben a Pozsonyi Hajós Egylet megalapításával. Az angolszász evezősport népszerűsítését felvállaló klub azonban szintén nem előzmények nélküli, mivel a testnevelést valójában Martinengo Nándor honosította meg Pozsonyban, aki 1844-től játszott aktív szerepet a helyi közösség életében, s közreműködött a város több egyesületének megalapításában, így a Pozsonyi Torna Egyletében is.

A Pozsonyi Torna Egylet címere

A PTE alakuló ülése hivatalosan 1880. szeptember 30-án történt, 12 alapító közreműködésével. A tagok október 23-án tartották meg az első közgyűlést, amelyet dr. Bugel Edmond, korelnök vezetett le. Ennek során megválasztották az egylet vezetőségét, így a klub elnöke dr. Mossóczy István lett, a titkára pedig dr. Zsigárdy Aladár. Mossóczy az egylet alapszabályának a kidolgozására egy bizottságot állított fel, amelybe önmaga és Zsigárdy mellett Gottl Adolf és Hetényi Bódog tornatanítókat, valamint dr. Hoffmann Frigyest, az evangélikus líceum tanárát kérte fel tagnak. Döntés született emellett a belépési és tagdíjakról, így az előbbit 2 forintban, az utóbbit pedig havi 50 koronában állapították meg. Az egylet 1881. március 7-én tartott választmányi ülésén a vezetőség bejelentette, hogy megállapodtak a Rózsa utcai népiskola iskolaszékével a tornacsarnok átengedéséről, amelyért éves szinten 80 forint bérletidíjat kell fizetnie a klubnak, valamint a tagság elfogadta a bizottság által beterjesztett alapszabályt, amelyet ezután felterjesztettek a Belügyminisztériumnak. A jóváhagyásról szóló minisztériumi választ szeptember 6-án kapta kézhez a választmány, amely kijelentette, hogy a tornázás szeptember 15-től veszi kezdetét.

A PTE eleinte a német eredetű tornamozgalom támogatójának számított, majd az 1890-es évektől a szabadtéri versenysportok terén a vidék legsikeresebb klubjává vált. Ehhez az is kellett, hogy a pozsonyi polgárság mellett a városvezetés is egyre inkább a klub mögé állt, s a századfordulón az egylet részéről döntés született arról, hogy egy saját sporttelep építésébe kezdenek, amelyhez a területet a város ingyen adományozta PTE-nek. Ez a hely a Duna túloldalán a ligetben, a vasúti töltés, a Bécsi országút, a park és az Óligeti út által határolt üres terület volt. A helyi utászezred elvállalta, hogy ingyenesen elvégzi a szükséges földmunkákat, az egyesület pedig 500 darab részletkötvényt bocsátott ki a beruházás finanszírozására. A kor legmodernebb torna és atlétikai infrastruktúrájának megépítése mellett egy saját klubház létesítését is elhatározta az egylet vezetése. A város ehhez is ingyen biztosította a szükséges kőanyagot, míg a részletkötvények révén klub 10 ezer koronás költségvetést tudott felajánlani a projektre jelentkező cégeknek. A keret szűkössége miatt eleinte nem jelentkezett olyan építtető, aki vállalta volna a feladatot, de végül egy klubtag, Hubert Ferenc építési vállalkozó felajánlotta, hogy 13 ezer koronás költségvetésből megépíti a klubházat, állítása szerint haszon nélkül. A beruházáshoz szükséges fennmaradó 3 ezer koronát lejárati határidő nélkül kölcsönözte a PTE-nek. Az atlétikai-, labdarágó-, és teniszpályával ellátott sporttelep 1900-ra, míg a lelátóval ellátott klubház 1901-re készült el. Ez a terület jelenleg is sportcélokat szolgál, mint az FC Petržalka 1898 nevű egyesület pályája.

Az egykori ligeti sporttelep

Az egyleten belüli sportágak között ekkoriban már egyértelműen a Pogány Gyula által koordinált labdarúgás volt a zászlóshajó, s a szakosztály az 1901-ben megalakuló Magyar Labdarúgó Szövetségnél igyekezett elérni, hogy támogassa a sportág vidéki terjedését is. Ez az igény odavezetett, hogy a PTE lobbijának köszönhetően az MLSZ a nyugat-magyarországi kerület és intéző bizottság központjául Pozsonyt választotta. Az egylet saját maga is próbált tenni a labdarúgás vidéki népszerűsítéséért, ezért 1904-ben egy vándordíjat alapított. A sorozat versenyszabályzata a második kiírásra, 1905-ben érte el a végleges formáját, s ennek értelmében az 1000 koronás összdíjazású versenyre elsősorban vidéki egyesületek, illetve az első osztályú klubok második csapatai jelentkezhettek. Minden találkozónak vidéki helyszínen kellett játszódnia, míg az elődöntő és a döntő mérkőzései a PTE pályáján lettek megrendezve.  Az elnyerhető díj egy plakett volt, amelyet Kühmayer Róbert szobrászművész, a PTE tagja készített el. A pozsonyiak munkáját dicséri, hogy az első vidéki klubból a nemzeti csapatba kerülő játékos Nirnsee Gyula volt, aki 1907-ben az osztrákok ellen 3:1-re elvesztett mérkőzésen lépett pályára.

Nirnsee Gyula, a vidék első válogatott labdarúgója

A klub fejlődését az első világháború, majd az azt követő határváltozások átmenetileg megtörték, de a helyi magyar közösség kitartásának köszönhetően Csehszlovákia keretein belül is sikeressé tudtak válni. Az úszó és vízilabda, valamint az asztalitenisz szakosztály országos szinten is meghatározó szerepet játszott, azonban a történelem ismét közbeszólt, s a klubot a többi magyar identitású egyesülethez hasonlóan a csehszlovák hatóságok a második világháborút követően feloszlatták. A Pozsonyi Torna Egylet iránt érdeklődők számára ajánljuk a Fórum Társadalomtudományi Szemle 2020/4. számát, amely egy részletes tanulmányt tartalmaz a klub történetéről: http://forumszemle.eu/archiv/?szemle=2020-4

Iváncsó Ádám

2020. augusztus 6.

A sportág fejlődésében jelentős mérföldkőnek számít a 19. század utolsó harmada, amikor megjelenik a vezető nélküli mászás, s az új irányzat egyik legjelentősebb úttörője a magyar származású bécsi orvos, Zsigmondy Emil volt. A fiatal alpinista nemcsak sportemberi teljesítményével tűnt ki kortársai közül, hanem szakírói munkássága révén is hozzájárult a sportág fejlődéséhez. Az 1885 májusában megjelent „Die Gefahren der Alpen” (Az Alpok veszélyei) című könyve máig meghatározó szakmunkának számít, s annak ellenére, hogy Zsigmondy tökéletesen tisztában volt a hegymászás kockázataival maga is egy szerencsétlen baleset áldozataként hunyt el 24. születésnapja előtt, 1885. augusztus 6-án.

Zsigmondy Emil 1861. augusztus 11-én született Bécsben. Apja, Zsigmondy Adolf pozsonyi születésű fogorvos, anyja, Szakmáry Irma Martonvásárról származó költő és műfordító volt. Emilt már fiatalkorában érdekelték a térképek, amelyeket sokszor le is másolt, hogy jobban memorizálhassa a rajtuk szereplő részleteket. Ez a szenvedélye kiegészült a természetjárással, amelyben elválaszthatatlan társa volt a 4 esztendővel idősebb bátyja, Ottó. Emil mindössze 13 éves volt, amikor Ottóval közösen először vágtak egy komolyabb túrába, s mászták meg az 1569 méter magas Falkenmauer-t. Alig két héttel később egy 24 órás túrára indultak, amely során 68 kilométert megtéve megmászták a 2959 méter magas Reißeck-et.

Erről a csúcsról már látták a következő elérendő magaslatot, a 3360 méteres jég borította Hochalmspitze-t, amely az első háromezres mászásuk volt. Emil gimnazistaként megmászta a Hohe Tauem-et, a Zillertal-t, az Ötztal-t, az Ortler-csoportot, végül pedig a Sexteni-Dolomitokat. Egyes csúcsokat több oldalról is teljesítve.

1879-ben kitűntetéssel érettségizett, majd közvetlenül utána érte el addigi talán legnagyobb hegymászói sikerét, amikor a Ziller-völgyi Alpokban a Gunggel-völgy felől megmászta bátyjával az addig elérhetetlennek tartott Feldkopf-ot. A 3089 méteres csúcs ugyan nem tartozik a kifejezetten magasak közé, azonban meredek és jeges falai, keskeny párkányai miatt addig nem akadt „legyőzőre”. Emil és Ottó július 23-án ért fel az 1400 méter körül található vadászházhoz, ahonnan másnap hajnali 4 órakor megindították a csúcstámadást. Egy kis vadászösvényt követtek, amelynek végén megkezdték a mászást. Elérve a gleccsert fölvették a kötelet, valamint a cipőre szerelhető hágóvasakat. A sziklafal átlagos lejtési szöge meghaladta a 40 fokot, így sokszor csak a keskeny repedésekbe szúrt jégcsákonyok segítségével tudták felhúzni magukat. Végül tizennégy óra megfeszített munka után délután 6 órakor elértek a csúcsot. A tájban való rövid gyönyörködés után építettek egy kis kőgúlát, ahova egy orvosi üvegcsében elhelyezték a névjegyeiket, igazolva a mászás sikerességét.

A visszaút során nem sikerült lejutniuk a sötétedés előtt, ezért egy keskeny sziklapárkányon éjszakáztak. A hideg mellett komoly veszélyt jelentett rájuk egy kisebb vihar is, ami szerencséjükre elkerülte őket. Napfelkelte után folytatták az utat, amely majdnem tragédiába torkollt. Egy meredek havas lejtőn Ottó kicsúszott, s a kötél magával rántotta Emilt is, de sikerült lefékezni magukat, így 11 óra tájban értek vissza a faházhoz. Szakmai körökben ez a teljesítmény olyan elismerést váltott ki, hogy a Feldkopf-ot később Zsigmondyspitze-vé nevezték át.

Emil tanulmányait 1879 őszétől a bécsi egyetem orvosi karán folytatta. Ezekben az években Ottó mellett ekkor már sokszor vele tartott fiatalabb fivére Richárd is, a későbbi Nobel-díjas vegyész, valamint barátjuk Ludwig Purtscheller, aki 1889-ben a Kilimanjaro csúcsának egyik első ismert meghódítója lett. 1885-ig Zsigmondyék közel 100 háromezres csúcsot másztak meg vezető nélkül, többek között a Mount Rosa-t (4634 m), valamint a Matterhon-t (4478 m). A hegymászás mellett Emil az orvosi pályát is komolyan véve tanulmányutakat tett Prága, Halle. Lipcse, Berlin, Koppenhága. Amszterdam, Párizs és London gyógyintézeteiben, majd visszatérve 1885 júliusától a Sebészeti Klinika tanársegédje lett.

A hegymászással kapcsolatos tapasztalatait már addig is rendszeresen megosztotta a német nyelvű szaklapokban, majd 1885 tavaszán kiadásra került a „Die Gefahren der Alpen” (Az Alpesek veszélyei) című könyve, amely annyira meghatározóvá vált alpinista körökben, hogy az eltelt 135 évben már számtalan kiadást élt meg. Annak ellenére, hogy tapasztalt és körültekintő hegymászó volt, sajnos ez a sportág számtalan megjósolhatatlan veszélyforrást rejt magában. 1885 nyarán a Zsigmondy Emil, Zsigmondy Ottó, Ludwig Purtscheller és Karl Schulz alkotta csapat a 3983 méteres Meije csúcsot próbálta megmászni. Augusztus 6-án a déli oldalon indultak el, de a kísérlet tragédiába torkollt. Máig tisztázatlan körülmények között az elől mászó Emil egy kritikus pillanatban megcsúszott és zuhanni kezdett, majd a kötelének elszakadása miatt belehalt a 700 méteres zuhanásba.

Barátai és a hegymászó társadalom tovább ápolta emlékét, s 1889-ben „Im Hochgebirge” (A magas hegyekben) címmel megjelentették korábbi cikkeit és elbeszéléseit. Zsigmondy Emil ugyan nem volt aktív szereplője a hazai turista- és hegymászóéletnek, azonban nagy tisztelet övezi a magyarországi természetjárók között is. Kultuszát itthon a Magyar Turista Egyesület (MTE) 1926-ban alakult Zsigmondy Társasága ápolta, sajnos a kör az MTE-vel együtt feloszlatásra került a második világháború után.

Zsigmondy Emil sírja a baleset helyszínétől nem messze St. Christophe-en-Oisans temetőjében található, ahol a születési és halálozási adatok mellett egy szó olvasható a sírkövön: EXCELSIOR (Csak felfelé).

Iváncsó Ádám

2020. július 28.

80 éve, 1940. július 28-án hunyt el Kellner Gyula atléta, aki az első modernkori olimpián maratonfutásban harmadik helyet szerzett, s ezzel máig az egyetlen magyar versenyző, akinek sikerült ebben a versenyszámban az első három között végezni.

1871. április 11-én, Budapesten született, egy tehetős nyomdászcsaládba. Az V. és VI. kerület polgári hátterű fiataljaihoz hasonlóan ő is a Budapesti Torna Club (BTC) színeiben kezdett sportolni.

A korszaknak megfelelően az úgynevezett all round sportemberek közé tartozott, aki kipróbálta magát többek között tornászként, vívóként, birkózóként, súlyemelőként, úszóként, kerékpárosként és atlétaként egyaránt. Végül saját elhatározásából döntött úgy, hogy a maratonfutás versenyszámában jelentkezik az első modernkori olimpiára. A BTC támogatta Kellnert és vele együtt Réty Menottit és Hajós (Guttmann) Alfrédot is, hogy ott legyenek az Athénbe utazó magyar csapatban. A döntést a Magyar Olimpiai Bizottságnak (MOB) kellett meghoznia, ezért 1896. március 8-án az Orczy kertben próbaversenyt tartottak a jelentkező sportolók számára. Kellner ezen a versenyen egy 20 km-es távot kellett, hogy teljesítsen, s ezt sáros, nehéz talajon is 1 óra 18 perces idővel abszolválta, ami a távon akkor tartott hazai rekordnál 5 perccel jobb volt. A MOB végül március 10-én titkos szavazással 7 főt választott ki, köztük Kellner Gyulát is.

A Marathon és Athén között megtartott verseny 1896. április 10-én délután 2-kor startolt el. Hajós Alfréd visszaemlékezése alapján Kellnert Iszer Károly, Wein Dezső és az Akropolis című lap egyik munkatársa kerékpáron kísérte és segítette. A görög nemzettudat számára különösen fontos volt ez a versenyszám, ezért nem meglepő módon a cél, a 60 ezer fős olimpiai stadion tele volt nézővel, s annak környékén is 40 ezer ember várta az beérkező futókat. A mezőnyt sokáig a francia Albin Lermusiaux vezette, aki a hőség és a terepviszonyok miatt teljesen kimerült, ekkor az ausztrál Edwin Flack állt az élre, aki korábban még nem futott ilyen távot versenyen, s a rutintalanság megbosszulta magát, mert nem sokkal a cél előtt ő is elkészült az erejével. A finist a hazai versenyzők bírták a legjobban, így elsőként Spyridon Louis, másodikként Charilaos Vasilakos lépte át a célvonalat. A harmadik helyen ugyan a szintén görög Spyridon Belokas ért be, róla azonban utólag kiderült, hogy a táv egy részét lovas kocsin tette meg és csak a stadion előtt 6 kilométerrel állt vissza a versenybe, így az utána beérkező Kellner Gyula, mint a legjobb nem görög futó 3 óra 6 perc 35 másodperces eredménnyel végzett harmadikként.

Hajós Alfréd így emlékezett vissza a sikerre: „Hogy milyen nagy eredmény volt szegény Kellner barátom teljesítménye, csak az tudja méltányolni, aki ismerte az akkori sportviszonyokat. A világ minden tájának a leghíresebb atléta-csillagai adtak Athénban egymásnak találkozót és a mi Kellner Gyulánkat csak a két görög tudta megelőzni. A hegyoldalba vájt csodaszép stadiont zsúfolásig megtöltő közönség valósággal megittasult a boldogságtól, de a magyar fiút is győztesként ünnepelte.”

Fontos megemlíteni, hogy az első nyári játékok győztesei olajágat, ezüstérmet és oklevelet kaptak, a másodikak egy bronzéremmel gazdagodtak, míg a harmadik helyen végzőket nem díjazták, az már III. György görög király gesztusa volt, hogy Kellnernek ajándékozott egy aranyórát. Az eredményhirdetés sem háromosztatú dobogón történt, így a későbbiekben, akár még napjainkban is megjelenő cikkek, vagy tanulmányok, amelyek Kellner Gyulával kapcsolatban a „bronzérmes”, vagy „dobogóra állt”, kifejezéseket használják, sajnos tévednek. Kellner sikeréért akkor még nem járt tárgyi jutalom, azonban teljesítményével így is hozzájárult ahhoz, hogy a magyar sport nemzetközi hírnévre és elismertségre tegyen szert.

Kellner a következő évben eljegyezte Drosdatius Adélt, akivel később házasságot is kötött és három gyermekük született: Kornél, Erna és Gyula. Közülük Erna később teniszezőként versenyzett, Kornél pedig Késmárki vezetéknévvel országos bajnok magasugró lett. Kellner Gyula a sportolói pályafutását a századforduló után még folytatta pár évig, azonban több olimpián már nem vett részt. A családi hagyományt folytatva a nyomdaiparban tevékenykedett és a Kellner és Mohrlüder litográfiai műintézetet és könyvnyomdát vezette. A sporttól sem szakadt el teljesen, így a nyomda tulajdonosaként számos sporttémájú plakát elkészítésében működött közre, többek között annak a Manno Miltiadesnek a munkáit megjelentetve, aki a BTC sportolójaként, valamint az 1932-es Los Angelesben rendezett olimpia szobrászati kategória ezüstérmeseként is ismert.

Iváncsó Ádám

Manno Miltiades plakátjai a Kellner és Mohrlüder Rt.-től