2020. június 29.

Magyarországon a szervezett sportélet megteremtésében a német eredetű tornamozgalom rakta le az alapokat. Az irányzat már a 19. század második évtizedében megjelent Pesten, de a kiteljesedésére a dualizmus időszakáig kellett várni, amikor kiépült a tornasport országos egyesületi hálózata. A mozgalom hatékonyabb koordinálása miatt végül a tornasport képviselői szükségét érezték egy egyesületek felett álló szervezet létrehozásának, s így alakult meg 16 klub részvételével 1885. június 29-én a Magyarországi Testedző Egyesületek Szövetsége.

A hazai tornasport első szárnypróbálgatása a svájci származású pedagógushoz, Egger Vilmoshoz köthető, aki a báró Vay család meghívására, mint házitanító érkezett Magyarországra, s 1817-ben a Deák-téri evangélikus gimnáziumban létrehozta az első nyilvános testgyakordát. Ez a próbálkozás még jelentősebb visszhang nélkül elhalt, de a francia származású Clair Ignác által 1833-ban létrehozott Pesti Gimnasztikai Iskola nevű magánintézmény már megtörte a „jeget”. Az iskola, amely 1839-ben Pesti Testgyakorló Intézet néven részvénytársasági formában működött tovább az évek folyamán generációk sorát nevelte a tornasport szeretetére. 1852-ig számszerűleg 1326 fiú és 497 lány tornázott az intézet falai között, valamint 53 tornatanítót képeztek ki, akik közül többen vidéki városokban igyekeztek követőket szerezni a mozgalomnak a későbbiekben.

A tornamozgalom jellegzetessége volt, hogy tevékenysége nem a versenyzésre irányult, sőt azt hosszú ideig ellenezte, a tornát, mint pedagógia eszközt alkalmazta és a fegyelmezett, együttműködő csoportmunka elérése volt a célja, melyet dísztornák keretében (bemutatókon) tárt az érdeklődő közönség elé. Ezzel a célkitűzéssel nagymértékben szolgálta a modern tömeghadsereg szükségleteit is.

Három évtizednyi működés után 1863-ban az intézet Matolay Elek, Szontagh Ábrahám és Bakody Tivadar révén átalakult az ország első tornaegyesületévé, Pesti Torna Egylet néven, amely az 1867-ben létrejött Nemzeti Torna Egylet (NTE) jogelődjének tekinthető. Az NTE létrejötte fontos mérföldkőnek számít a mozgalom történetében, mert a következő években országszerte alakultak a fiókegyesületek, s mire 1870-re az NTE megépítette a Szentkirályi utcai tornacsarnokát, addigra a felavatása alkalmából már 13 magyar, 3 szász és 3 horvát egylet küldte el jókívánságait, 9 pedig küldöttséggel képviseltette magát.

A sportegyesületek dokumentumain keresztül is jól követhető a városi polgárság nyelvváltása az 1860-as évektől, mivel a kezdetekkor német vagy kétnyelvű alapszabályok készültek, de néhány év alatt eljutunk oda, hogy az egyletek nyelveként illetve a vezényleti nyelvként már a magyart határozták meg. Ehhez szükséges volt a magyar szaknyelv megteremtésére, szakszótárak és magyar nyelvű szakkönyvek elkészítésére.

Mivel az állam az egységes egyesületekre vonatkozó szabályozáson és az iskolai testnevelés megszervezésén túl nem foglalkozott a sportegyesületekkel, ezért megindult a törekvés a sport terület feletti ellenőrzés, vezetés megszerzésére. 1885-re pedig már olyan kiterjedt tornaegyleti hálózat létezett Magyarországon, hogy az NTE kezdeményezésére létrehozták a Magyarországi Testedző Egyesületek Szövetségét (MOTESZ), amely a ma is működő Magyar Torna Szövetség jogelődje. A Hegedüs Sándor elnökletével létrejött szervezet alapítói között ott volt a Budapesti (Budai) Torna Egylet, az Óbudai Torna Egylet, a Magyarországi Tornatanítók Egyesülete, valamint vidékről Arad, Debrecen, Fogaras, Kolozsvár, Nagykanizsa, Sopron, Sárospatak, Szabadka, Szeged, Pancsova és Temesvár városok tornaegyletei, akikhez a Pozsonyi Torna Egylet 1885 második felében csatlakozott. A MOTESZ éves szinten, más-más helyszínen dísztornákat rendezett, amelyeket rendszerint nagy érdeklődéssel fogadott a közönség.

Mivel a szervezet szándéka az volt, hogy minden magyarországi sportegyesületet a felügyelete alá vonjon, ezért ez a célkitűzés konfliktusokhoz vezetett a szabadtéri versenysportokat preferáló atlétikamozgalom képviselőivel, akiket a Magyar Athletikai Club (MAC) vezetett. Az egyesületek felügyeletének kérdése mellett az ellentétek részét képezte az iskolai tornaoktatás tananyagának meghatározása és a tornatanító képzés feletti ellenőrzés is, ahol a MAC-nak nem sikerült teret nyernie, az NTE megőrizte korábbi indulásából is fakadó helyzeti előnyét, s a 20. század elejéig megtartotta dominanciáját.

Hogy a sportirányzatok küzdelme nemcsak egy elszigetelt kérdés volt az is mutatja, hogy az 1886-ban megjelent sportnaptár már 128 egyesületet tartott számon az országban, a teljesség igénye nélkül. A magyarországi sportélet fejlődési üteme ekkor messze meghaladta a Monarchia egyéb területeit, s ez a lendület magával vonta a sportsajtó kialakulását is. A lóversenyzést és a vadászatot előtérben tartó 1857-ben induló Vadász és Versenylap mellé igazi „embersport” lapok zárkóztak fel. 1883-ban indult a Tornaügy, válaszul a következő évben a Herkules, 1893-ban a Sport-Világ, 1903-ban pedig a ma is megjelenő Nemzeti Sport. Ezek mellett számtalan kisebb és helyi, rövid ideig megjelenő lap is működött.

A tornamozgalom bábáskodott a Magyar Olimpiai Bizottság megalakulásánál is, amikor 1895. december 19-én a Nemzeti Torna Egylet tornacsarnokának tanácstermében megtartották a MOB alakuló ülését. A testület elnökének Berzeviczy Albertet (NTE), társelnökének Gerendai Györgyöt (MAC), titkárának pedig Kemény Ferencet (NTE) választották meg. Az irányzat fejlődése azonban megtorpant, amikor a századfordulótól kezdve a szabadtéri versenysportok népszerűsége meghaladta a tornáét, majd 1906-ban Magyar Atlétikai Szövetség (MASZ) megtiltotta tagjainak, hogy elinduljanak a MOTESZ versenyein. A kibontakozó torna–atlétika háborúnak végül a magyar állam vetett véget azzal, hogy a saját kezébe vette a sportélet irányítását. A tornamozgalom így a magyar sport alapjainak lerakásában elévülhetetlen érdemeket szerzett, de a kiteljesedésében már háttérbe szorult az atlétika mögött.

Iváncsó Ádám

2020. június 19.

A dualizmus időszaka a magyarországi polgárosodás fénykorának tekinthető. A főváros lakosságának a közösségi élet iránti igénye soha nem látott szintre emelkedett. 19. század utolsó évtizedeiben sorra alakultak azon egyesületek, amelyek a torna- és az atlétikamozgalom körébe tartozó sportágak meghonosítása terén rendkívül fontos munkásságot fejtettek ki. Közülük az egyik legjelentősebbnek a Budapesti Torna Club számított.

A főváros két vezető sportegyesülete az 1880-as évek elején a Nemzeti Torna Egylet és a Magyar Athletikai Club volt, a sport iránti érdeklődés azonban olyan szinten megnövekedett, hogy szükségessé vált újabb egyesületek létrehozása. A belvárosi polgárság 1885. május 29-én alapította a Budapesti Torna Clubot, amelynek első elnöke az a Hieronymi Károly lett, aki az Osztrák–Magyar Államvasút Társaság magyarországi részének vezérigazgatói, valamint a Neptun Evezős Egylet elnöki pozícióját is betöltötte. A klub alelnökévé az UTE-t is irányító Goll Jánost választották, a művezetői tisztséget Zsingor Mihály vállalta, míg a választmány tagjai Brooser Mór, Dapsy Lajos, Ebeczky Jenő, Kőberl József, Körber Ferencz, Kriegner Kálmán, Láng Gyula, Pozdech Gyula, Rauchbauer Antal, és Ruh Géza lettek. A klub taglétszáma ekkor 29 volt.

A tagok a kezdetektől fogva nyitottak voltak minden sportirányzatra, így bár eleinte a torna és a vívás dominált, azonban házi versenyeken már atletizáltak és kerékpároztak is. Az alakulás után a BTC azonban nehezen talált olyan helyszínt, ami nemcsak alkalmas lett volna az edzésre, hanem bérbe is adták volna az egyletnek. Először a VI. kerületi polgári iskola tornatermét szemelték ki, de az intézmény nem akarta ezt átengedni számukra, amit azért is sérelmeztek, mert egy évvel később a Nemzeti Torna Egylet már itt tartotta a foglalkozásait. Ezt követően az V. kerületi állami főreáliskola tornatermét szemelték ki, amelyet már sikerült bérbe venniük, sőt, a főreáliskola igazgatója, Hoffer Károly kifejezetten örömmel nyújtott otthont a számukra. A főreáliskola tornatanáraként dolgozott a BTC egyik alapítója, dr. Ottó József, aki olyan sportolókat nevelt ki, mint Hajós Alfréd, Bauer Rudolf, Weisz Richárd, vagy Gillemot Ferenc.

A BTC rendkívül aktív tevékenységet fejtett ki. Nemcsak, hogy beléptek a Magyarországi Tornaegyletek Szövetségébe (MOTESZ), és éves szinten szerveztek dísztornákat, hanem rendszeres résztvevői voltak a fővárosi, vidéki és alkalmanként osztrák egyesületek által szervezett eseményeknek is. Többek között 1886-ban képviseltették magukat a bécsi Erster Wiener Turnverein negyedszázados jubileumi dísztornáján, 1889-ben a Temesvári Torna Egylet ünnepélyén, 1890-ben pedig a Békéscsabai Torna Egylet kerékpár és tornaversenyén. Nagy hangsúlyt fektettek a klub sajtómegjelenésére is, így 1888-ban a közgyűlés azt a határozatot hozta, hogy a Herkules című szakközlöny lesz az egylet hivatalos lapja, amely a hazai tornaegyesületek egyik legjelentősebb sajtóorgánuma volt a korszakban.

Az atlétika azonban az évek folyamán egyre fontosabbá vált, s a klub 1894-es közgyűlésén döntés is született arról, hogy a továbbiakban a szabadtéri versenysportokat fogják preferálni. A döntés nem aratott osztatlan sikert a MOTESZ keretein belül. Eleve ez volt a magyar sport azon időszaka, amikor az NTE vezette torna-, és a MAC vezette atlétikamozgalom „háborút” folytatott a magyar sport hegemóniájáért, s ezen harcokból a BTC igyekezett kivonni magát. A klub első nyilvános atlétikaversenyén, amelyet 1894. május 6-án tartottak a Markó utcai főreáliskola udvarán csak a Magyar Athletikai Club, a Magyar Testgyakorlók Köre és a Budapesti (Budai) Torna Egylet vett részt. A BTC tagjai közül első helyen végzett Szögyi Béla a korlát, valamint a nyújtó–ló–rúdugrás összetett versenyben, Fennesz József magasugrásban, illetve Réthy Menotti a távolugrás és súlydobás összetett számban. A BTC részt vett az 1894. május 27-én tartott szegedi országos tornaünnepélyen is, ahol azonban a versenybíróság olyan magatartást tanúsított a klub versenyzőivel szemben, hogy az egyesület vezetői eldöntötték, kilépnek a MOTESZ-ből.

A BTC részt vett a Magyar Kerékpáros Szövetség 1894-es megalapításában, sőt, a szövetség alapításának alkalmából rendezett 3 km-es versenyben simaházi Tóth Jenő, a klub versenyzője szerezte meg az első helyezést. Még abban az évben július 28-án, a BTC történetében először úszóversenyen is elindultak, amely a Magyar Úszó Egyesület szervezésében bonyolódott le. A klub részéről Boronkay Dénes úszásban első, Kellner Gyula műugrásban második helyezést ért el. A klub a következő évben ünnepelte fennállásának 10. évfordulóját, s ennek alkalmából az év elején és végén is szerveztek egy-egy dísztornát, valamint június 13-án egy jubileumi versenyt a régi ügetőversenytéren. A klub taglétszáma ekkor már elérte a 156 főt.

Az 1896-os év több szempontból történelmi, nemcsak a klub, hanem a magyar és az egyetemes sport számára is. Április 6–15. között tartottak az első modernkori olimpiát Athénban, amelyen a BTC 3 fővel képviseltette magát Hajós Alfréd, Kellner Gyula és Kakas Gyula révén. Hajós végül a 100 és 1200 méteres úszásban első lett, s ezzel megszerezte Magyarország első olimpiai győzelmeit. Mindeközben itthon már javában épült a Millenáris sporttelep, amelynek létrehozásában Iszer Károly, a klub akkori művezetője is tevékeny szerepet vállalt. A létesítményt végül 1896. május 14-én adták át. Szintén Iszer Károlyhoz, valamint a BTC két további tagjához, Stobbe és Ray Ferenchez kapcsolódik, hogy 1896 végén megkezdték az ország első hivatalos labdarúgócsapatának a megszervezését. A keret, amelynek az olimpiai bajnok Hajós Alfréd is tagja lett 1897. január 24-re állt össze, s az első bemutató mérkőzésre május 9-én, a Millenárison került sor. Ellenfél híján ekkor még a BTC első és második csapata mérte össze az erejét. Októberben 31-én már a Vienna Cricketter and Football Club ellen játszottak, mintegy 1500-2000 érdeklődő előtt, amely a magyar labdarúgás első hivatalos mérkőzésének számít. A többségében angolokkal felálló osztrákok végül 2:0-ra győztek.

A BTC bemutató mérkőzéseinek hatására a sportág hamar népszerűvé vált a fővárosban, így a következő években sorra alakultak a futballszakosztályok a már meglévő egyesületeknél, valamint létrejöttek az első olyan klubok, amelyek már kifejezetten a futball miatt alakultak, pl.: 1899-ben a Ferencvárosi Torna Club. A csapatok eleinte klubközi mérkőzéseken és kisebb tornákon mérték össze tudásukat, azonban hamar felmerült a gondolata egy önálló szakszövetség létrehozásának, amely a labdarúgóélet legfőbb irányítószerve lehetne. Ez végül 1901. január 19-én valósult meg, amikor Akadémia utca 1. szám alatti István Főherceg Szálló különtermében tizenhárom klub részvételével kikiáltották a Magyar Labdarúgók Szövetségének megalakulását. Az első bajnokságot még abban az évben kiírták. A BTC az első osztály tagja lett a Budapesti Sport Club, a Ferencvárosi Torna Club, a Műegyetemi Football Club és a Magyar Úszó Egylet társaságában. A bajnok a BTC lett, a gólkirály címet pedig a klub játékosa, Manno Miltiades szerezte meg 17 találattal. Hasonló volt a helyzet a következő szezonban is, amikor mind a BTC, mind Manno az élen végzett. 1903-ban azonban az FTC és Károly Jenő (MTK) már letaszította őket a trónról.

A Budapesti Torna Club a századelőn számos sportágban is meghatározónak számított, azonban az első világháborút követően megtört a klub fejlődése. A klubnak 1922-ben el kellett hagynia a Millenáris sporttelepet is, majd a Fehér úton kapott új pályát, amit 1922. november 19-én adtak át. A ’20-as évektől már a nagyobb taglétszámú egyesületek uralták a hazai sportéletet, s az egykori úttörő egyre inkább háttérbe szorult. A második világháború, majd az új politikai helyzet végül megadta a kegyelemdöfést a polgári hátterű klub számára, amelyet 1948-ban megszüntettek.

Iváncsó Ádám

2020. június 16.

A magyar sport történetének egyik legpatinásabb klubja 1885. június 16-én jött létre, az akkor még alig 45 éve létező községben. Az UTE fejlődése gyakorlatilag párhuzamos volt a településével, amelynek lakosságszáma 1880-ban még alig érte el a 12 ezret, a századfordulón viszont már meghaladta a 42 ezret is.

Az a terület, amit ma Budapest IV. kerületeként ismerünk a 19. század elején még egy közel lakatlan pusztaságnak számított. A föld tulajdonosa, gróf Károlyi István az 1830-as évektől kezdve megpróbálta gazdaságilag vonzóvá tenni a vidéket, ezért előbb szőlők és üdülők céljára örökbérletbe adott parcellákat, majd kedvezményeket biztosított az odatelepedni szándékozó kereskedők és iparosok számára. Az 1850-es években megkezdődött Újpest és Pest közlekedésének összehangolása, amelynek keretében előbb társaskocsi járatok indultak, majd 1858-ban Clark Ádám tervei alapján megépült a település kikötője is. A gombamódra szaporodó üzemek következtében a lakosságszám fél évszázad alatt 12 ezerre emelkedett, ami lehetővé tette azt, hogy az egyre gyorsabban fejlődő közösség saját egyesületek létrehozásába kezdjen.

A német eredetű tornamozgalom hívei kezdték meg elsőként a szervezkedést a településen, s a kezdeményezés élére Goll János pedagógus állt, aki 1885 tavaszán a lakásán látta vendégül barátait, Ugró Gyulát, Berényi Antalt és Székely-Sonnenfeld Ábrist. A megbeszélésen felvetődött egy tornaegyesület létrehozásának az ötlete, s az alapítással kapcsolatos előkészületeknek a következő hónapokban neki is látott a társaság. Ennek révén 1885. június 16-án a Piac téri iskolában kikiáltották az Újpesti Torna Egylet megalakulását, amelynek első elnöke Goll János, alelnöke Győri Farkas Gyula, titkára Ugró Gyula, pénztárosa Székely-Sonnenfeld Ábris, ellenőre Eisner Róbert, jegyzője Héderváry-Hádl Sándor, ügyvédje: dr. Kolpaszky István, művezetője pedig Berény Antal lett. A vezetőség az egylet színeiként a lila-fehéret, jelszavaiként pedig az épség, erő, egyetértést határozta meg.

Goll János (1841-1907)

A 78 taggal rendelkező UTE az István téren bérelt egy kétszobás lakást, amelynek közfalait ledöntötték, s a kapott tér egyszerre töltötte be a klubiroda, a tornaterem és a raktár szerepét. Az egylet első nyilvános bemutatkozására már 1885. júliusában sor került, amikor Rákospalotán egy dísztornázással egybekötött adománygyűjtést tartottak. Mivel az egylet kezdetben meglehetősen szűkös anyagi lehetőségekkel bírt, ezért a vezetők felajánlásokból igyekezetek fejleszteni a körülményeket. Először Wolfner Gyula, a Wolfner Bőrgyár tulajdonosa küldött egy cserfával megrakott kocsit, amivel már megfelelő padlót tudtak biztosítani a tornázáshoz, majd a klub alelnöke, Győri Farkas Gyula ajánlott fel 60 ezer pengő-forintot sporteszközök vásárlására. Ennek a felajánlásnak köszönhetően az UTE nemcsak tornaszereket vásárolt, hanem súlyzókat és vívó felszereléseket is, ezzel megnyitva az utat új szakosztályok létrejöttéhez az 1890-es évek elején.

Az egykori alapítás helyszíne, a Piac téri iskola

Leghamarabb az atlétika és a vívás jelent meg. Előbbit kezdetben a rákospalotai erdőben rendezett tornaversenyek kiegészítő programjaként űzték az UTE sportolói, akik már ekkor kipróbálták a versenyzést olyan klasszikus számokban, mint a 100 m-es síkfutás, magasugrás és távolugrás. A vívással az érdeklődő újpestiek előbb a Fodor, majd Santelli vívótermekben kezdték el foglalkozni, ahol Robelli Jenő, majd Falchetto Ettore tanította őket.

Csapatsportok terén ekkoriban még inkább a füleslabda és a méta számított meghatározónak, de az 1890-es évek második felében rohamos gyorsasággal kezdett elterjedni egy új játék, a labdarúgás, amely Ottó József és Collaud Ferenc budapesti tornatanárok révén jelent meg Magyarországon, majd a népszerűsítését a Budapesti Torna Club három tagja: Stobbe Ferenc, Ray Ferenc és Iszer Károly vállalta fel. Az újpesti fiatalság kezdetben két csapatra szakadva hódolt az új játéknak. A Jutagyár környéki területen szerveződő társaság vezetője Dinich Károly lett, míg a Duna-parti réteken játszó fiatalokat Ladányi Dezső fogta össze. Előbbiek megalapították az Újpesti Football Clubot, utóbbiak pedig az Újpesti Athletikai Clubot. Néhány barátságos mérkőzés után Várnai Dezső, az UTE akkori főtitkára megkereste a csapatokat, és megkérte őket, hogy lépjenek be az egyesület kötelékébe, amely akkor még nem foglalkozott futballal. Mindkét oldal nyitott volt a lehetőségre, mert a két társaság egyesítésével lehetőség nyílt egy versenyképesebb gárda létrehozására, így 1900 tavaszán megalakult az Újpesti Torna Egylet labdarúgószakosztálya.

Az új sportág felkarolásával az egyesületnek szüksége volt egy szabadtéri sportpályára, amelyet a pamutgyári mezőn kívántak létrehozni. A terület gróf Károlyi László tulajdonában volt, aki hajlandó volt azt bérbe adni, de a szükséges tereprendezést a labdarúgócsapat tagjainak kellett megfeszített munkával elvégezni. Végül 1900. április 29-én a III. kerület ellen játszhatták le első mérkőzésüket, amely 1:1-es döntetlennel zárult. Egy év múlva kiírták az első magyar futballbajnokságot, amelyen az UTE a másodosztály tagjaként vehetett részt és a harmadik helyen végzett.
A következő szezon kudarcos eredménye után a több új játékossal is frissítették a keretet, így 1903-ban már a dobogó második fokán végzett a csapat. Mindeközben megindult a Népszigeten a klub új sporttelepének a kialakítása, amelyet az összes szabadtéri sportág otthonának szántak. A helyszín közlekedési szempontból is alkalmasabb volt a közönség kiszolgálására, mert a villamosmegálló és a hajóállomás közelében feküdt. A létesítmény atlétikai versenyekkel egybekötött megnyitóünnepségére 1903. május 24-én került sor. Az új sporttelep a Sport-Világ című lap tudósítása alapján a korabeli igényeket tökéletesen kiszolgálta, mivel: „szabályszerű football-, futó- és tennis-pályákból áll és így mindennemű torna-, athletikai és football-versenyre alkalmas. A közönség kényelmére emelkedésen ülőhelyek is vannak”.

A jobb feltételek is közrejátszhattak abban, hogy az UTE 1904-ben megnyerte a másodosztályt, és felkerült a nemzeti bajnokság élvonalába. A labdarúgócsapat egészen 1922-ig játszott a Népszigeten, amikor a futball iránti megnövekedett igény miatt egy nagy befogadóképességű stadionra volt szükségük. A Hajós Alfréd tervei alapján 1922. szeptember 17-én átadott létesítmény 20 ezer néző befogadására volt alkalmas, s azóta ugyan többször átalakították, de mindmáig ez az Újpest labdarúgócsapatának otthona, amely 2003 óta Szusza Ferenc nevét viseli.
Az azóta eltelt közel egy évszázad alatt az Újpesti Torna Egylet Magyarország egyik legsikeresebb sportklubjává fejlődött. Az évtizedek során több mint 30 szakosztály létezett az egyesület kötelékében, amelyek számtalan országos és nemzetközi sikereket értek el, világklasszis sportolók sorát nevelték ki, s ennek köszönhetően az UTE a nyári olimpiai játékokon is a legsikeresebb magyar egyesületek egyikének számít.

Iváncsó Ádám

2020. június 15.

195 éve, 1825-ben alakult a Pesti Nemzeti Vívó Intézet, amely a sportág első hivatalos egyesülete volt hazánkban. A gróf Keglevich István elnöklete és Friedrich Ferenc vívómester szakmai irányítása mellett létrejött klub célja a hazafias eszmék propagálása mellett a szegény sorsú magyar ifjak kiképzése volt, akik széles körben népszerűsíthették a vívás ügyét az országban.

Az egyik legősibb fegyvernemnek már a középkorban kialakult a maga párbajkultúrája, amely eleinte istenítéletként funkcionált, majd a lovagi tornák megjelenésével létrejött az ünnepélyesebb, nem halálos céllal űzött formája is. Magyarországon a török elleni végvári harcok idején vált népszerűvé a bajvívás, amely lehetőséget teremtett a katonák számára a dicsőségszerzésre és a nemesi cím elnyerésére. A korszak talán legkiválóbb bajvívója a kanizsai várkapitány, Thury György volt, aki élete során több mint 600 győztes párviadalt tudhatott magáénak. A karlócai és a pozsareváci békék a török korral együtt lezárták a bajvívás aranykorszakát is, a párbajokat pedig a 18. században hivatalosan betiltották.

Természetesen a közgondolkodásban ennek a tilalomnak nem tulajdonítottak nagy jelentőséget, s főként a nemesség részéről a becsületbeli kérdések kard általi eldöntésének formáját továbbra is megtartották. Azonban amíg hazánkban a 18. században is a nehezebb szablyák maradtak divatban, addig tőlünk nyugatabbra megjelentek a könnyű kialakítású vívófegyverek, amelyek lehetővé tették a lényegesen gyorsabb és könnyedebb vívóstílus kialakulását.

A fiatal gróf Széchenyi István és báró Wesselényi Miklós az 1820-as évek elején tett nyugat-európai körútjaik során megismerkedtek a vívás új irányzatával, amelyet szerettek volna Magyarországon is elterjeszteni egy saját iskola létrehozásával. Végül az iskola 1825-ben 87 alapító tag közreműködésével jött létre Pesti Nemzeti Vívó Intézet néven, amelynek első elnöke gróf Keglevich István lett. Az alapítók többségében a magyar főúri réteg köreiből származtak, a már fentebb említett ötletgazdák mellett olyan személyek, mint gróf Batthyány Lajos, gróf Andrássy György, gróf Esterházy Károly, gróf Károlyi István, vagy báró Perényi Lajos. Mindannyian felajánlottak 400 forintot az egylet pénzügyi alapjának megteremtéséhez. Céljuk az volt, hogy elsősorban szegényebb sorsú fiatalok számára adjanak lehetőséget az alapvetően költséges sportág megismerésére és elsajátítására, így az alapításkor meghatározták, hogy a felvételt nyert ifjaknak a következő 5 feltételnek kell megfelelniük:

• magyarországi születésű legyen
• ne legyen képes finanszírozni a saját taníttatását
• becsületes magaviseletű legyen
• ne legyen cseléd, vagy szolga státuszú
• ne legyen 12 évesnél fiatalabb

Az alapítók kiválasztottak 60 fiút, akiknek 3 éves képzés keretében lehetőségük volt a vívás legfontosabb elemeinek elsajátítására.

A 19. század első évtizedeiben három külföldi oktató határozta meg a pesti vívóéletet: a német Friedrich Ferenc, az olasz Clair Ignác és a francia Chappon Lajos. Keglevichék Friedrich vívó- és oktatóstílusát találták a számukra legszimpatikusabbnak, így őt tették meg az intézet első mesterének, de Clair és Chappon is dolgozott az egylet oktatójaként. A képzés kezdetben a Halzl-féle Magyar Király Szállóban zajlott, ami a mai Dorottya utca 2. alatt állt. Az évek során többször költöztek új helyszínre, így a Vigadó utca 4-6., a Kéményseprő utca 135., valamint a Zöldpiacon lévő Heinrich féle házban is edzettek, míg az 1838-as nagy árvíz idején mai Vörösmarty tér helyén, az akkori Játékszín téren álló Sebastiani-házban volt a vívótermük. Az intézet egyszerre működött sportegyesületként és társasági körként, amely 1830-tól már bálokat is tartott.

A Nemzeti Vívó Intézet az évek során a város legjelentősebb iskolájává nőtte ki magát, amely olyannyira népszerűvé vált, hogy Petőfi Sándor is vett órákat az egyletnél. Az intézetben zajló nevelő és képzőmunka hatására ráadásul sikerült több meghatározó egyéniséget is kinevelni a hazai vívósport számára. Friedrich Ferenc egyik legtehetségesebb felfedezettje Keresztessy József volt, akit 14 évesen megtett vívósegédjének. A fiatal tanítvány mintegy 10 éves képzés után, 1842-ben megszerezte a vívómesteri oklevelet, amelyet a korszak legjobb hazai mesterei (Friedrich Ferenc, Gaetano Biassini, Clar Ignác, Chappon Lajos és ifj. Friedrich Ferenc) írtak alá. Keresztessy József ezt követően 1848-ig az intézet vívómestereként tevékenykedett. Nevéhez fűződik a magyar vívóstílus kialakítása, amely a francia csuklózó vívás és az olasz, alkaros kardvívás ötvözéséből jött létre.

Az 1848-49-es szabadságharc alatt az egylet több tagja, így Keresztessy is bevonult katonának, aki Aulich Lajos és Klapka György egységeinél is szolgált. A forradalom leverése után a Pesti Nemzeti Vívó Intézetet a hatóságok betiltották, mivel a „rebellis magyarok” tűzfészkét látták benne, nem is teljesen alaptalanul. Szerencsére az intézet közel negyedszázados erőfeszítései nem vesztek kárba, mert Keresztessy József 1851-ben megnyitotta saját vívóiskoláját, ahol szándékos szimbolizmussal, 48 tanítvány bevonásával indult meg a képzés, majd pályafutása utolsó éveiben a gróf Esterházy Miksa által alapított Magyar Athletikai Club-ban oktatott.

A Pesti Nemzeti Vívó Intézetnek és Keresztessy Józsefnek a nevelőmunkája megteremtette azokat az alapokat, amelyre a magyar vívósport építhetett, s ezzel tevékenyen szerepet játszottak abban, hogy a legsikeresebb magyar olimpiai sportág ez idáig 87 érmet szerzett a nyári játékokon, ebből 37 aranyat, 23 ezüstöt és 27 bronzot.

Iváncsó Ádám

2020. június 9.

115 éve, 1905. június 9-én hunyt el Dr. Molnár Lajos, jogász, újságíró, az első magyar atlétikai szakkönyv szerzője. Az 1879-ban megjelent Athletikai gyakorlatok című kötete úttörőnek számított, mivel ez volt hazánkban az első olyan kiadvány, amely a sportágak edzésmetodikájával foglalkozott, ezzel tevékenyen hozzájárulva a hazai sporttudományi élet alapjainak lerakásához.

Dr. Molnár Lajos 1857. május 24-én született Csíkszeredában. Tanulmányait Csíksomlyón és Budapesten végezte. Bár a Pesti Egyetemen jogot tanult, de már fiatalon ráébredt arra, hogy az írói pálya közel áll hozzá. 18 éves volt, amikor elsőéves hallgatóként újságírói állást kapott a Reform című lapnál. Ennek a pozíciónak a megszerzésében közrejátszott nagybátyjának, Molnár György színésznek, a Budai Népszínház alapítójának az ajánlása is.

Munkája révén a fiatal Molnár Lajos megismerkedett gróf Esterházy Miksával, aki diplomata évei alatt az angolszász eredetű atlétikamozgalom hívévé vált. A gróf határozott célja volt, hogy ezt az irányzatot meghonosítsa Magyarországon. 1874 során Viator álnéven a Vadász- és Versenylapban egy 13 részből álló cikksorozatot jelentetett meg, amelyek az első ismeretterjesztő írásoknak tekinthetőek a témában. A mozgalom gyorsan népszerűvé vált a pesti polgárság körében, s 1875. április 8-án a Nemzeti Lovardában megalapították a Magyar Athletikai Clubot. Az egyesület első elnöke gróf Esterházy Miksa lett, míg a 18 tagú igazgatóválasztmányába bekerült Molnár Lajos is, akinek azt a feladatot szánták, hogy Erdélyben népszerűsítse az atlétikát.

1875. július 28-an Kolozsvárott a városháza tanácstermében tartotta első előadását a mozgalomról. Bár a hallgatóság körében már ekkor felmerült egy saját egyesület megalapítása, ez végül csak 1885-ben valósult meg a Kolozsvári Athletikai Club létrejöttével. Az előadás sikerét látva Molnár úgy határozott, hogy egy önálló kötetben megjelenteti a témában addig összegyűjtött anyagait. Ebben ismertette az atlétika fizikai és szellemi hatását, nemzet- és embernevelő jelentőségét. A rivális irányzatként működő tornasportról is szót ejtett, megemlítve, hogy fontosnak tartja a munkájukat, amely bevezető testgyakorlatként az atlétikára való felkészüléshez tökéletes alapot kínál. Foglalkozott emellett a görög és római testneveléssel, a lovagi játékokkal, az angol atlétikai élettel, valamint a hazai vonatkozásokkal, így Esterházy Miksának és a Magyar Athletikai Clubnak az addigi tevékenységével is. Az Athletica című 188 oldalas kötet 1875 végén Fekete Bernát kiadói közreműködésével jelent meg.

Ez kötet bár az atlétikamozgalom ismeretterjesztése szempontjából megfelelt a célnak, azonban még nem feltétlenül tekinthető szakkönyvnek. Molnár tisztában volt vele, hogy ezt a hiányosságot orvosolnia kell, ezért nekilátott egy nagyobb volumenű munka megírásának, amelynek elkészültében Esterházy Miksa és Szokolay Kornél újságíró is közreműködött. A kötet narratívájának és felépítésének a részleteit Budapesten és Tatán egyeztették az alkotók, de a végső befejezésére már 1879-ben, Csíkszeredában került sor, mivel Molnárt időközben oda helyezték át az adóhivatalhoz. A 12 fejezetből és 307 oldalból álló könyv Athletikai gyakorlatok címmel jelent meg.

A könyv a mozgalom különböző sportágaival foglalkozott gyakorlati szempontból, mintegy kiegészítve az előző kötetet. Az atlétika elnevezés akkoriban még gyűjtőfogalomnak számított; ide tartozott úgyszólván az összes szabadtéri sporttevékenység, úgymint a birkózás, ökölvívás, gyaloglás, a futások, ugrások, segédeszközökkel űzött atlétikai gyakorlatok, úszás, korcsolyázás, csónakázás és a labdajátékok. A kötet gazdagon illusztrált, így a sportok iránti laikusok érdeklődését is tökéletesen kiszolgálta.

Dr. Molnár Lajos nemcsak szakírói munkásságával alkotott maradandót, hanem sportszervezőként is. Az ő kezdeményezésére az 1870-es években megindult a korcsolya élet a szülővárosában, Csíkszeredában. Az új sport annyira közkedveltté vált, hogy 1881-ben megalakult a Csíkszeredai Korcsolyázó Egylet, amelynek elnöki tisztségét is betöltötte. Ez a klub megalapozta a jeges sportok, különösen a jégkorong népszerűségét a városban, olyannyira, hogy az azóta eltelt 139 évben a hoki Csíkszereda identitásának szerves részévé vált.

Molnár életének további részét sajnos fiatalon megromló egészsége erősen befolyásolta. 1897-ben Székelyudvarhelyre helyzeték, ahol Csík és Udvarhely vármegyék pénzügyi tanácsosa lett. Betegeskedése miatt a továbbiakban a sportéletbeli szerepléseit fel kellett adnia. Mindössze 48 éves volt, amikor 1905. június 9-én elhunyt Székelyudvarhelyen. Szülővárosában temették el, ahol 2017-ben a Csíkszeredai Sport Club műjégpályát nevezett el az emlékére.

Iváncsó Ádám

2020. június 8.

Napra pontosan 140 évvel ezelőtt, 1880. június 8-án kezdte meg rendhagyó hazatérését a Londonban tanuló fiatal földbirtokos, Zmertych Iván. Célja az volt, hogy a brit fővárostól a Budapestig tartó útvonalat egy velocipéd nyergében tegye meg, értelemszerűen a Dovertől Oostende-ig tartó szakaszt leszámítva. Mivel ekkora távot ilyen járművel megtenni meglehetősen veszélyes kihívásnak számított, ezért a kor szintjén rendkívül magasnak mondható nemzetközi médiafigyelem kísérte a kalandos vállalkozást.

Zmertych Iván 1855. január 17-én született a Nyitra vármegyei Csácsón (ma Szenice/Senica városrésze), Zmertych Károly és Záborszky Jozefina harmadik gyermekeként. A szülők nagy gondot fordítottak a fiúk taníttatására, s ezt földbirtokos, nemesi családként meg is engedhették maguknak. Ivánt gazdasági pályára szánták, aki tanulmányait Pozsonyban, Budapesten, Mödlingben és Londonban végezte. A szabadtéri versenysportokat magába foglaló, angolszász eredetű atlétikamozgalom iránti érdeklődése minden bizonnyal a több, mint öt évig tartó londoni tanulmányai alatt alakult ki.

A tanulmányai befejeztével hazatérni szándékozó Zmertych útitársául egy olyan eszközt választott, amelynek első példánya csupán 20 évvel korábban látott napvilágot. A mai kerékpár elődjének tekinthető velocipédet az első kerekének közvetlen meghajtásával lehetett működtetni, amelyen áttét hiányában nagyobb méretűre kellett tervezni a kerekeket. Ennek méretét ráadásul a kerékpáros magasságához, alkatához kellett igazítani, így a legtöbb velocipéd eleve különbözött egymástól. Az első favázas példányokat a kényelmetlen használatóság miatt az angolok „boneshaker”, azaz csontrázó gúnynévvel illették. Az 1870-es években megjelentek a fémvázas és tömör gumiabroncsokkal ellátott darabok, amelyek már alkalmasabbak voltak a hosszabbtávú közlekedésre, de a rossz útviszonyok és a járművek magas kialakítása miatt egy-egy szerencsétlen esés, akár súlyos sérülést is okozhatott a használónak.

Zmertych Iván hazaútja ezért közel sem számított veszélytelennek. Saját bevallása szerint a fizikai alapozása mintegy 6 hétig tartott, amelyre napi 2 óra futással, valamint húst és száraz kenyeret tartalmazó étrenddel készült. Poggyász nélkül indult útnak, egy esőköpenyt, kék zubbonyt, csíkos inget, kis sapkát, térdig érő nadrágot és harisnyát viselve. Az út során naplót vezetett, amelybe legfontosabb élményei mellett percre pontosan lejegyezte, hogy melyik településre mikor érkezett és mikor távozott onnan. *A cikk végén táblázatos formában közzétesszük ezt az útinaplót.

Az út során három alkalommal bukott. Az első a Rajna melletti Rolandseck-nél történt, amikor egy lisztes kocsi lovai megbokrosodva elállták az útját s ő a szőlőtőkék közé esett. A második alkalom Bécshez kötődik, amikor a velocipéd tengelye is eltört, ezzel egy nappal elnyújtva az utazást. A harmadik alkalommal már Magyarországon, Dorog mellett esett el, ekkor beverve a fejét, s lehorzsolva a kezeit. A sérülések szerencsére nem akadályozták a túra folytatását, így június 30-án délután 4:30-kor érte el Budapestet, ahol egy kisebb, ünneplő küldöttség fogadta őt gróf Esterházy Miksának, a Magyar Atlétikai Club elnökének a vezetésével.

Bár a 21 napos út, amely 1200 angol mérföldet, azaz mintegy 1930 km-t tett ki némileg kifárasztotta Zmertychet, de a tiszteletére szervezett késő esti Orczy-kerti távgyalogló versenyen azért ő is elindult. Neve a magyar köztudatban több évtizedre összeforrt a kerékpározással, amelynek népszerűsége a következő években jelentősen megnőtt, számos egyesületnek a létrejöttét és versenynek a megszervezését magával vonva. Zmertych szintén elindult ezeken a viadalokon, mint a MAC kerékpárosa, emellett a Pozsonyi Hajós Egylet tagjaként a hazai evezős sport aktív szereplőjévé is vált. A hosszú távú túrák iránti szenvedélye is töretlen maradt, így 1881. július 10. és augusztus 7. között sikeresen tette meg a Párizs–Budapest távot gyalog.

Az aktív versenyzéstől az 1880-as évek végén visszavonult ugyan, de a sporttól még egy ideig nem tudott elszakadni. 1895-ben ő lett a Balatoni Verseny Bizottság alelnöke, s nemzetközi távversenyúszást szervezett Balatonfüred és Siófok között. Emellett a Szabadelvű Párt politikusaként 1892-től 1897-ig Nyitra vármegyét képviselte a magyar országgyűlésben, majd ezt követően főszolgabíróként dolgozott tovább Szenicén. 1899-ben Szombathelyen megnősült, felesége Istóczy Margit, pölöskefői Istóczy Sándor ügyvéd és földbirtokos lánya lett.

Az első világháború utáni határváltozások következtében kénytelen volt elhagyni a szülőföldjét, a többségében szlovákok lakta Nyitra vármegyét, s vélhetően feleségének hatására Szombathelyen telepedett le. 72 éves korában, 1927. augusztus 26-án hunyt el Budapesten, három nappal később, augusztus 29-én temették el Szombathelyen. A Magyarság című lap 1927. szeptember 1-jei száma közölte halálhírét, röviden megemlékezve pályafutásáról, kiemelve a velocipéddel történt utazását, amellyel „akkortájt az egész sportoló Európát szenzációs sportbravúrral lepte meg”.

Iváncsó Ádám